a) A november 10-i országos ülés vitáinak további ismertetése: Somsich, Palóczy, Bezerédy beszédei az örökváltság mellett.
a)
A november 10-i országos ülés vitáinak további ismertetése: Somsich, Palóczy, Bezerédy beszédei az örökváltság mellett.
A november 10-i országos ülés vitáinak további ismertetése: Somsich, Palóczy, Bezerédy beszédei az örökváltság mellett.
Posony, 9-ber 19-én, 1834.
Folytatása a 10-ik 9-beri országos ülés vitatásainak az urbéri örökös kötések tárgyában:
SOMSICS: Riadva ébred fel azon ábrándozásbol, mellybe a királyi válasznak eddigi tartalma azon ketsegtető elv által szenderité, hogy az adózónak sorsa ne rosszitassék, sőt némi engedményekkel javitassék.* Bizonyosnak vélte, hogy azért javal s fogad el a kir. válasz engedményeket, mert az adózó népnek jobb sorsát állandó alapokra kivánja helyheztetni; azonban a forró reményeket fedező kárpit félre rántatván, most, midőn ama jobb sorsot törvény által kellene biztositani, sulyos megtagadásnál egyebre nem talál. Sokat lehetne mindkét részről mondani azon kérdésre: valjon a lelki erő felemelése szükségesebb e a Status polgárai lehető boldog állásoknak elérésére, vagy materialis hasznos, mellyeket nem mindég követ szorgalom és csinosodás? Annyi minden esetre igaz, hogy kik a nép boldogságárol gondoskodni tartoznak, mind a két tekintetü czélra egyenlőn kell ügyelniök, s ha csakugyan választani kellene a szólló mindenkor több jót várna a lelki erő kifejlésétől, mert e nélkül materialis engedmények a nemzetnek maradandó boldogságot soha sem nyujtanak. A kir. válasz könnyű sorral róvja másnak rovására a materialis engedélyeket, mellyekben maga nem részesül s csorbitja a nemei birtok jövedelmeit, a nélkül hogy az adózóra állandó hasznot háritana. Ez a szóllónak éppen ugy tetszik, mintha valamelly közép értékű emberre azon dicséretes kötelesség szabhatnék, hogy ezer koldusnak mindennap egy xrt adjon, a kötelesség idő jártával nehezére válnék, a koldusok pedig, ha csak szomorú állapotjokbeli kivergődésre más utak nem nyittatnak örök időkre koldusok maradnak. Ily ábrázatban tünik elő a kir. resolutio, melly által maga a kormány sem nyer, mert ha bár azt akarja is, hogy a helótákhoz hasonlló szegény magyar nép több adót fizethessen, adót! mellyről ő számolni nem kiván,* a fizetési tehetséget azonban még sem biztositja, mert ez csak a tulajdont követni szokó iparbol eredhet, s csak úgy fogjuk 8 millio embertársainkat polgárokká, hazafiakká tenni, ha adó alatti fundusaiknak iparkodásuk utáni megszerezhetésére utat nyitunk. Nincs itt arrol szó, hogy bár mi csekély terjedelmű földet adjunk a jobbágyoknak, csak a tulajdonnak szabad alku utján történendő szerzeménye forog kérdésben. Olly engedmény, melly senkinek nem ártt, s millióknak használ, mellyért 8 millio hasznos lakosok rimánkodva esdeklenek, s mellynek igazságára a mindent megérlelő századok már reá ütötték a közvélemény bélyegét, pedig ne felejtkezzünk meg, hogy a közvéleményt sem Chinai falakkal, sem szikla gátokkal elzárni nem lehet. A Hon szent érzelmeit, s abbol eredő erdényeket csak az képes méltánylani, ki azon földet, mellyen lakik, tulajdonának nevezheti. A földbirtoki tulajdonban állapodik az álhatatos szorgalom, s a polgári rendnek és csendnek szeretete. Ettől veszik rugóikat a csinosodásnak legnemesb ingerei, ebben találja a honszeretet tántorithatlan sark kövét, mert csak tulajdon ád Hazát, ez igaz hazafiakat, ennek hijánya pedig szolga nép sorsába süllyesztett elégedetlen vándorokat. Nincs e dologban harmadik, e kettőbül kell választani.
A törvényjavaslat III. cikke 4. §-ával kapcsolatban mondja a kir. resolutio: „…ea autem esset Suae Maiestatis Sacratissimae voluntas, ut sors subditorum per condendam novam legem realiter melior, nullo autem in respectu deterior reddatur”. (Iratok, III. k. 36. l.)
A kormány az adók felhasználásáról nem tartozott számot adni az országgyülésnek. Balogh az 1833. okt. 8-i országgyűlésben a jobbágytelken élő nemesek megadóztatásával kapcsolatban felvetette a kormány felelősségrevonásának kérdését ezzel hosszú vitát idézett elő. Kossuth csak Balogh inditványát ismerteti. (Országgyűlési Tudósítások, II. k. 283. s köv. l., a hozzászólásokat l. Jegyzőkönyv, V. k. 92. s köv. l.)
Ezután által megy a resolutio ellenvetéseinek czáfolására. Megmutatja hogy a tárgy ide s csak ide való, mert ur és jobbágy közt köttetik a kérdéses szerződés, s annak urbéri viszonyokat tárgyazta természetére a tőke pénznek letétele semmi különbséget nem tehet. Különben is e jelen czikkelyben mondatik ki, hogy melly szerződések változhatlanok, a kérdéses örökös szerződések pedig csak ezen változhatlanoknak egyik nemét teszik, következőleg annyival inkáb ide tartoznak, mert különben épen meg nem foghatni, hogy hová fognak tartozni az ily értelemben Hazánkban köttetni kivánt, s valósággal is kötött contractusok. Felveszi azon ellenvetést is, hogy ezen tárgy több törvényes kérdéseket foglal magában. Itt kettőt lehet gyanitani, az incapacitásnak, és az ősiségnek tekintetét. Az első ellenvetés nem áll, mert ha nem emlitjük is, hogy az incapacitás nem csak magában igazaságtalan, de világos törvényen sem alapul, elég legyen megjegyezni, hogy az itt javallott törvény az incapacitásnak most fen álló gyakorlati magyarázatával sem ellenkezik, mert ezen magyarázat a nem birhatást csak a valóságos nemesi javakra terjeszti ki,* a jobbágyi adózásoknak olyan megváltását pedig, melly mellet még a földes uri hatalom is fennmarad, valóságos nemesi tulajdonnak senki sem mondhatja, hanem az oly szerződések csak urbéri örökös szerződéseknek tekintődhetnek. És ezen különbség az ősiség ellenvetésének is megfelel. Mert az urbarialis birtoknak használata törvény által van kijelelve és körül irva, ellenben a curialis birtok jövedelmét szabad szorgalom határozza. A jobbágyra nézve temérdek moralis és physicai okok szolgálnak ingerül, hogy magát robottol, kilenczedtől, s az uraság hajdujának mindennapi parancsolatitol megmenteni iparkodjék, kész tehát értéken felül halado summát is fizetni, ennek mennyisége azonban mindég szabad egyezéstől füg, mellynél az úr tennen hasznárol meg nem felejtkezik; s igy a javallott örökös megváltás által a jobbágyi birtok természete nem változik, az úr pedig szerezhet magának a nyert tőkével curialis birtokot, mellynek jövedelmét törvény korlátolni nem fogja, sőt szorgalom által nevelheti. Nemzetségére tehát az ősiség tekintetéből nem csak kár nem háramlik, sőt ez az egyetlen egy békés biztos mód, melly által sértetlen tökéletességben fentartathatik azon haszon, mellyel a jobbágy telkekre nézve még bir a tulajdonos. Igen jól tudjuk minnyájan, hogy a jobbágy telkekből szedett uri jövedelmet a provisorium urbarium* mennyire megkorlátolá, s im most ismét mennyi panaszt kelle hallanunk, hogy az uri tulajdon mennyire sértetik? jövedelme miként csonkittatik? Ezeknek nyomán igen könnyű által látni: mi fog e tárgyra nézve csak egy ember élet alatt is történni! Nem teszi e tehát kötelességé a gondos előrelátás valahára már olly utat nyitni, melly mind a két félnek megelégedésével az uri jövedelmet is biztositsa, a jobbágyságnak jobb létét pedig maradandó lábra állitsa? Mondják ugyan: hogy az eladó elpazarolja a felvett capitalist s megrontja maradékait. De nem tehet e most is annyi adósságot, hogy az urbéri birtok jövedelmét tökéletesen elnyeli? Mit használ itt az ősiség? a kiváltásra, adósságfizetésre pénzt kell szerezni, az urbarialis birtoknak jövedelmét pedig nevelni nem lehet, az tökéletesen hasonlit a tőke kamatjához; a ki tehát az adóság fizetésre megkivánt tőkét megszerezte, annál az ősiség igaza helyre van pótolva. Egyébiránt is meg lévén engedve hogy a jobbágyi adózások bár mi csekély summával esztendőnként fizetve megváltathassanak,* mennyire könnyü akárkinek az ősiség elvét kijátszani? kiki által láthatja. A javallott t. cz. tehát a nemesi karra kárt nem hoz, ellenben a kilenczed adást szabad gazdálkodásá, a káros, rest csalfa robotot gondos szorgalommá változtatja, s a Hazánk boldog kifejlődésére bizonyos alapot szolgáltat. Juridicus tekintetekből pedig szintúgy semmi zavart nem szüll, s contributionalis szerkezetünk lelkével nem ellenkezik, és igy azt álhatatosan pártolja.*
V. ö. a capacitas possessorii kérdésének kerületi vitáival, e kötet 209. s köv. l., a tervezetet l. Diaet. Extraser. CXIV.
Mária Terézia 1767. évi úrbéri rendelete, amelyet az 1791 : 35. tc. ideiglenesen törvényerőre emelt.
V. ö. e kötet 700. l. 28. jegyzet.
V. ö. Jegyzőkönyv, IX. k. 195. s köv. l.
PALÓCZY: Talán a kifárasztott figyelem béketürését látszom megbántani, midőn a sokszor kimeritett tárgyhoz szóllani készülök, s kivált oly férfiak után, kik magok is elegek a törésen állani; de kárhoztatta e valaki Diogenest, hogy polgártársait Hazájok védletére sűrű csoportokban indúlni látván, mivel tőle egyéb nem telhetett, együgyű hordócskája hempergésével foglalatoskodott. Vannak oly helyzetei az emberi életnek, mellyekben a halgatás legpompásabb ékesen szólás, mellyekben a kedvező sors csak egy szerencsésnek számára tart kezében pályabért, de ezen ügy oltalmazásában a halgatást polgári véteknek tartanám, s ott, hol a pálmát a töbség számára tartja kezében a sors, a megindúltaktol hátra nem maradhatok, s igy őket hiven követem. Ugy látszik ugyan, hogy a kérdésben forgó törvényszakasz javallatát a királyi válasz el nem veti, s csak elhalasztatni javalja. De ki a körülményeket öszesommázva megfontolgatja, nem fog kételkedni, hogy ezen elhalasztás annyit teszen, mint midőn a Britannusoknál a fejedelem ezeket irja a nem tetsző törvényjavaslatnak alája: A király gondolkozni fog,* vagy midőn hathónapiglani félretétel javaltatik.* Mióta eleink a Szer pusztán tarták eső dietájokat, fényesb remények, bokrosabb várakozások között egy országgyülése sem nyittatott, de mentől továbra halad, annál inkább megereszkednek a lankadó közvárakozásnak feszült hurjai, pedig a biztossoknak hitt remények csalódásánál nincs keservesb fájdalom. Mi az, a mi ez organica diaetán minden inditványnak, melly az ország bajainak gyökeres orvoslását erányzá, álthághatatlan érczfalak gyanánt ellene görditetett? Majd az 1791: 67-ik czikelynek állitólag meg sem tágitható szük köre,* majd a XI. és XII-ik századokban született privilegiumok, mellyek a diplomaticának kérlelhetlen criticáját vajmi kevéssé képesek kiállani; majd a legióstul citált régi törvények, mintha bizon a tisztes régiség egyszersmind csalhatatlan is lett volna, s Isten gyanánt az örökkévalóság számára irta volna törvényeit, mellyek midőn alkottattak szintén csak újjak valának, s mintha emberi értelem a hajdankor lángeszének tetőpontján tul nem hághatna; majd ismét a szokás, a sok ezerekre nézve mostoha, majd a szülés kinjai közt nyavalygó időknek mint mondják megvesztegetett szelleme, majd végre az elhalasztás, mintha bizon az előre siető idők egy nemzet után várakozni szoknának!! Augusztusnak örökre emlékezetes 30-ik napján, midőn ezen kir. válasz kihirdettetett, s a hirdetés pompáját a rettenetes ábrázatjában is felséges természet nevelni látszatott,* a jelen volt tömött sokaság haljuk!! szava mikor vágta ketté a feszült várakozásnak ünnepélyes esendü figyelmét? akkor és csak akkor: midőn az Itélő mester ezeket olvasá: Ad articulum V-um, és ismét: ad art[icu]lum VIII-um, de nem lelvén fel bennök édes reményei terljesedését, földre szegzett szemmel, s néma fájdalommal oszlott el, amaz igaz mondás szerint: Curae leves loquuntur, ingentes silent.* Itt által megy a szónok a kérdésben lévő törvényjavallatra tétetni szokott ellenvetések czáfolására, s ezek között legelább a koronai, egyházi, hitre bizott, elsőszülötségi javaknak, az ősiségnek, s Banderium és Insurrectio dolgainak tekinteteire. Kérdi, mit interessálják a népet a régiségnek emez intézetei? hogy mindaddig nyomorogva vesztegeljen, mig azoknak szövevényei valaha s még akkor is ki tudja, ha valjon a nép javára való tekintettel e tisztába hozatnak! Ezután fel veszi ama második ellenvetést, a tékozlást, melly szerint az országnak (mint mondják) diszét s erejét tevő nagy familiákban valamelly gyönyörüség vadász a jobbágyok felszabaditásával tettleg széltszaggatná Istenben rég elhúnyt, s igy a földi dolgokkal semmit sem gondoló eleinek valamellyik káptalani Archivum porai közt nyugvó testamentomát. Nem akarja emliteni, hogy a hazára nézve sokkal jobb volna, ha eme nagy familiákban nem a virtus dolgában szakadna meg olly gyakran a successio fonala, miután a virtus ezeknél se mindég firol fira osztja diplomáit. Megvalja, hogy nem akar ugyan a fényüzésnek, és tékozlásnak védlő procátora lenni, de a közönséges statusi maximákbol, ezeknél menthetőbb s jótékonyabb hiba aligha találkozik. Nem azt tanitották e Machiavell* és Sonnenfels (kinek munkája kézikönyv a birodalom fő iskoláiban)* hogy a joszágoknak kevés kezekre halmozása az országok fenálló rendszerének, s a nemzetek szabadságának veszedelmet okozhat, s azért tanácsolják a kormányoknak, hogy a nagy jószágok urainak gyenge oldalait kitapogatván, őket ritkasági cabinetok, képszoba, könyvtárak s pompás épületek felállitására, s költséges hivatalok viselésére, szóval a tékozlásra csiklándozgassák? Im századnyi tapasztalás mutatja, hogy eme tanitások puszta papiroson nem maradtanak, s csak a jobbágyok előtt kell e örökre lezárni az utat, hogy uraiknak felingerlett tájékozlásábol reájok hasson, és boldogság ne áradhasson? És valjon egyik Rend, vagy ember gazdagsága, nem másnak tékozlásán szokott épülni? Minek köszönhették földi jóléttöket Aegyptomban a Jupiter Ammon papjai, Észak nyúgoton a Duridok, napkeleten a Braminok? minek köszönhették gazdagságukat? nem de a sirontúli élettől rettegett hajdankor szent tékozlásának? Méltó kárhoztatást érdemel ugyan azon nagy jószágú magyar mágnás, ki fitogtatásábol Párisi kandallójában czédrus fával tüzeltetett, de ha jobbágyai felszabaditásáért kapott pénzből vásárlotta volna a czédrusfát, annak füstje valóban illatos áldozat gyanánt mentt volna fel ahoz az Istenhez, ki az egész emberiségnek közös Istene! És valjon a magyarországi jószágok ősisége oly roppant figyelmet érdemlő dolog e, hogy e jelen törvény javallatot gátolhatná? Valjon mi jobb a Statusnak, az e hogy egy magtalan földes ur jószágai okvetetlenül visza száljanak (a prókátorok tudják!) hanyad izigleni atyafiaira, kik miután a magokét rég elfecsérlették, ezen halál contójára már az adóságok Geschäftjeit rég elkezdették? vagy pedig az, hogy tulajdon azon magtalan földes úr jobbágyainak szabadságot ád, s igy bár életében az atyai örömeket nem kóstolhatta, holta még is sok olly fogadott gyermekeket hágy maga aután, kik még a későbbi időkben is sirjához járva áldják annak hamvait, kinek köszönik boldogságukat! Vagy talán még nem ért meg a nép elegendőleg ezen állapotra? Igaz ugyan, a ki törpének neveltetett, abbol soha sem lesz oriás, s a chinai asszonyoknak piczi lábaik vannak, mert már gyenge korukban vas czipőkbe füzetnek, de a ki a nép értelmét általában csecsemő korunak tartja, aligha nem könyv nélkül csinálta meg a számvetést. Vagy talán be várjuk még elöregszik Nemeztünk? Ifju testen ha beteg, is könnyen fog a cura, az elöregedett testen ellenben már a heroica cura sem segit, annak állandó kisérő társai a nyavalyák, s a bizonyos halál úgy természeti, mint politicus világban lábai előtt áll. Vagy talán azt várják az egy állapotban vesztegleni szeretők, hogy külső veszedelem rezzentsen fel bennünket hosszas szunnyadásunkbol? Igy rezzenté fel lethargiájábol a hajdani Rómát a Cannai nap.* Szabadságot adott szolgáinak, s a polgárok harczoló soraiba állitván őket is, a végveszély szélén megtartatott. De valjon ha ezen felszabaditá hamaréb történik, küldhetett volna e Hamilcarnak győzedelmes fia a Cannai gyász mezőn elhúllott római lovagok gyürüiből három vékát Carthágóba? kételkedni annál fogva legyen szabad; mert ámbár a kapuőrök már azt kiáltozák: Hannibal ad porta decertat, ad arma Quirites! még is midőn a polgárokká vált szolgák is nyert szabadságuk s a valódi hazájokká vált Roma mellett fegyvert húztanak, a zámai homok téreken fegyvereikkel irták meg az Africába viszavertt Hannibálnak halálos itéletét.* Világosan szól e példában a vitae magistrának helyesen nevezett Historia, de hogy ha ezt csak hoszas téli estéink unalmainak elüzésére, nem pedig tanúságúl olvasgatjuk, félő hogy tanúságúl szolgáló példát készit majd maradékink számára belőlünk a Historia.
A „Le roi s’avisera” kifejezés valójában elutasítást jelentett, de a király 1692 óta nem élt ezzel a jogával. A parlament által elfogadott törvények ünnepélyes királyi elfogadása vagy elutasítása ősi normann-francia nyelven történt.
A Lordok Házának azt az ősi jogát, hogy az alsóház által elfogadott törvényjavaslatot felfüggesztette, pihentethette, az 1832. évi Reform Bill is fenntartotta.
A reformokat ellenző követek és főrendek a viták folyamán gyakran éltek azzal a kifogással, hogy a szóbanforgó kérdés kívülesik az 1791 : 67. tc. által elrendelt reformmunkálatok körén, márpedig az országgyűlés tárgyalásai csak ezekre terjedhetnek ki.
Kossuth aug. 30-i tudósítása szerint „mennydörgés és villámhullás között az urbarialis resolutio kihirdettetett.” (E kötet 471. l.)
Curae leves loquuntur, ingentes stupent. Seneca, Phaedr. 607.
Machiavelli politikai művei közül az Il principe, az Arte della guerra és a Discorsi sopra la prima decade de Tito Livio a legismertebbek.
Sonnenfels, Joseph (1817) a bécsi egyetemen az államtudományok tanára, Mária Terézia és II. József igazságügyi reformjainak egyik kidolgozója. Fontosabb államtudományi művei: Grundsätze der Polizey, Handlung und Finaz, I–III. 1763–67. Handbuch der inneren Staasverwaltung. 1798.
Cannae mellett verte tönkre Hannibal Kr. e. 216-ban a római hadsereget.
Zama mellett volt a pun háborúk döntő csatája, amelyben Scipio Africanus fényes diadalt aratott Hannibal felett.
De a napként tündöklő igaz ügy mellett az erősségek dönthetetlen phalanxait lehetne (ha kellene) felállitani, azokkal tehát a szónok a közfigyelmet tovább nem terheli, hanem helyet engedvén az utána szóllóknak, még csak azt jegyzi meg: hogy midőn a pénzen vett rabszolgáknak is meg van engedve, hogy Europai fejér bőrü, de fekete lelkü gazdáiktol magoknak szabadságot vehessenek, midőn a szinte király, és constitutio alatt élő, s az ösméretes világban leggazdagabb clerussal, és dynastákkal biró Anglia 200 millio ftkat áldozik, hogy 800 ezer ember társairol a rablánczok egy nap lehulljanak,* s ezzel a memphysi haszontalan pyramisnál maradandóbb emlékjelet állit fel magának, ugyan ekkor a magyar dieta hozhat e olly törvényt (mert tiltó törvényt hozni, vagy az illető négy sorokat ezen 2-ik §-bol kitörleni mindegy) hogy a hajdantol divatozott szokás ketté vágásával Magyarországon a jobbágy örökös szabadságát, sem pénzért, sem érdemért, sem bár melly lehető tekintetért ezentúl meg ne vásárolhassa? Ezen kérdést fejtsék meg azok, kik az ellenvéleménynek tüzes és álhatatos oltalmazói közé számláltatják magokat. Minthogy pedig a szónok e jelen törvényczikkelynek felséges királyunk általi elfogadása felől annál kevésbé kételkedik, mivel ezen szabadsággal más tartományaiban lakó jobbágyai rég óta élnek* s mivel ő felsége volt azon egyik hatalmas fejedelem, ki a szerecsen vásár eltörlésének, s igy az emberiség jussai helyreállitásának actáját a Bécsi Congressuson alá irta,* következésképen nem fogja megengedhetni hogy egyedül Magyar országi jobbágyainak boldogsága tartassék örökös zár alatt, minthogy továbbá folyton folyvást múlnak a napok, intenek az előre halladó idők, ifiodni készülnek a megvénült századok, s ha valaha, most illenek reánk Curtiusnak ama szavai „Lenta remedia et segnes medicos non exposcunt tempora nostra”.* A szónok a kerületi izenetre szavaz, s ettől várja csendes, és elhatározott lélekkel a királyi thronus, édes Hazánk, s a maradék közös boldogságának ujabb vidám hajnal hasadtát.*
V. ö. e kötet 448. l. 4. jegyzet.
A jobbágyterhek szabad egyezésen alapuló megváltását Ferenc császár 1798. szeptember 1-i rendelete tette lehetővé az osztrák örökös tartományokban. (Fronablösegesezt.)
Az e tárgyban kiadott „Déclaration des puissances sur l’abolition de la traite des nčgres”-t olv. Kluebers Acten de Wiener Congresses, Ergangen. 1815. IV. 531. l., VI. rész. 202. l.
Curtius Rufus: Historia Alexandri Magni, III. 5. 13.
V. ö. Jegyzőkönyv, IX. k. 206. s köv. l.
BEZERÉDY reménli hogy a kir. válaszban foglalt ellenvetéseket a kormány tovább nem fogja vitatni, különben több több fejtegetések után valaki még azt is felállithatná, hogy hasonlitanak azon mindenhová alkalmazható nem idevaló feleletnek elhalasztó argumentatiojához, mellyet egy nagy tekintetű iró a legveszedelmesb politicai sophismák közé számol, s mellyel valamelly állapot, ha igazsága olly világos, érdeke olly sürgős hogy még is bajos volna egyenesen ellene szegülni, legalább pro praesenti elháritatik, s ha mást nem, időt nyer az ember, és uj próbára alkalmat. Az aviticitás vagy is inkább invalidatiós systemára a mondottakon kivül megjegyzi, hogy ha bár ettől az Isten meg sem is mentené hazánkat, a javaslott törvény még a mellett is megálhatna, s nem volna más, mint a nem invalidálható rationalibis fassióknak egyik neme.* Már pedig ha törvényeink invalidatio alól kivették a fogságboli kiváltás okáért tett eladást,* nem fogják e hasonlóra érdemesiteni azon szerződéseket, mellyekkel 8 millio hazafi materialis és moralis jólétének, egyik eddig lezárt forrása megnyittatik, s a nemzeti gyarapodás, erő, s emelkedés élesztő lelke felszabaditatik? És miután semmi szin alatt sem titkolhatnák magok előtt azok, kik e törvény ellen voxolnának, hogy azt nem elhalasztólag, hanem elhatározólag tennék; az elhalasztásnak leple nem fedezvén a dolgot, úgy nézi a követ, hogy mind a kormány, mind a Magyar nemesség itt egy elválasztó uton áll, s az e tárgyban fekvő roppant kérdésre meg kell in merito felelniök. Meg kell felelni a kormánynak, valjon szándéka e tovább is csak coloniaként használlni hazánkat? vagy akaratja e magason rendeltetéséhez képest segitni e nemzetet, hogy emberi, polgári és világi tekintetben erősödjék és emelkedjék? De meg kell felelni a Magyar nemességnek is, valjon constitutionalis hatalma czéljaul fogja e venni a paraszt érdekét, úgy ahogy annak személyességét tisztelje, s jólétét, hogy abban önállású tárgyat, nem pedig csak más czélokra szolgáló eszközt szemléljen? Isten mentsen a bizodalmat elveszitenünk, hogy mind a kormány, mind a nemesség orvosolni kivánja a hazának e tekintet alatti sebjeit! Hiven őrzi magában a követ eme bizodalmát, s nemzetben és jelesen a parasztban öregbedését kivánja, de meg kell vallania, hogy elfogódva várja a jelen kérdés eldöntését, mert ez hordja magában a jobbra vagy balra arányzat bélyegét. A tulajdonra vágyás ösztönének hatalmárol meg fogunk győződni, ha kebleinket visgáljuk, s elhisszük hogy a magyar paraszt is egy anyagbol van velünk. Arrol van tehát szó, respectáljuk e azt a magyar parasztban is, akarunk e neki reá alkalmat nyujtani, és részesiteni mind azon jóban és boldogitóban, mellyet ezen ösztön szüll, terjeszt és reproducál? Mert másféle tulajdonra utasitni a szántóvetőt s a magyar parasztság massáját városi birtokkal, vagy nemesi donatióval kecsegtetni gúny inkább, mint vigasztalás! A tulajdon egy legjelesebb szüleménye a polgári társaság által előmozditott emberi állapotnak, s annak legbelsőbb és mellőzhetlen alapja. Arrol van tehát a szó: a magyar paraszt képes legyen e részt venni a polgári társaság eme legfőbb javában? Kormány s nép elösmeri hogy a társaság fő czélja a tulajdont védeni, s mi 8 millio embert törvény által akarnánk eltiltani, hogy tulajdont magának még csak ne is szerezhessen? törvény által vonnánk el tőlök a társaság czélját legvalódibb részében? Impopulált országban, hol a földnek már van tulajdonosa, földbirtokot a status nem ajándékozhat, de a birtok szerezhetést meg nem tagadhatja a nélkül: hogy az Isten s az ő igazsága ellen ne vétkezzék, és lábbal ne tapodja azon jusokat, mellyeket minden ember, kinek e földön kell élnie, a természettől nyer, mellyeknek biztos gyakorolhatásaért egyesült társaságba, s vállalta magára annak terheit. És ne felejtkezzünk, hogy csak a tulajdon szerezhetés őrzi más részt a fenálló tulajdont, ez óv meg a felforgatástol, az ellenkező pedig zavarra vezet, mellyet a követ nem csak magunktol de maradékinktol is ohajt elváltoztatni. El ne felejtkezzünk továbbá, hogy ha a föld tulajdon szerezhetést megtagadni vétek az érdeklett személyek ellen, s gát az emberi magasb rendeltetések elérésében, bizonyosan vétek az a hazára nézve is. És midőn az a kérdés: szerezhessen e föld tulajdont a 8 millió? az is a kérdés, valjon az a 8 millio legyen e igaz értelemben hazafi? és létezzék e bennük s általok a hazában polgári közlélek, s nemzeti erő? Csak ez által emelkedhetik ki hazánk colonia gyanánti alacsony állásábol, és foglalhatja el azon fokot, mellyet országunk fekvésénél, s e nemzetnek lelki testi tulajdoninál fogva reménlhet. Csak belső erő teszi igaz önállásuvá, teszi függetlené a nemzetet, s erőt csak a tagok erejéből veszen. És csak nemzetünknél nem valósodnék amaz igazság: hogy kis summákbol lesz a nagy summa, s hogy az erőnek felel meg a resultatum? Ha tehát akarunk függetlenséget, nemzeti erőt és életet a hazában, ne tagadjuk meg az önállást, s polgári életet a lakosoktul; ha akarjuk emelni, boldogitni a Hazát, boldogitsuk annak fiait. Ugy látszik pedig, mintha maga a coloniale és colonicale systema igen egyhangu nevezete intené a magyart, mire vigyázzon.* De történetünk is gyász tanitást ád, adja Isten foganatos elgyen. Ki nem tudja minő idők, s melly igen nyomban követték Ulászlónak perpetua rusticitását, és azzal járó anathémáit?* A török könnyen elfoglalhatá szerencsétlen hazánkat, mert hiszen alig volt érdeke a föld népének védelmezni a földet, mellyről maga javát számkivetve látta. Neki majd mindegy volt, akár ki parancsolt, mert a ki dolgoztatott vele, az életére szükségeseket csak meg kellett adnia, többre kilátása ugysem terjedhetett! Látjuk, mire ment hazánk eme systema mellett tovább tovább, s a colonicale, a colonialétol megmenekedni miként nem tudott. A nemesist elkerülni nem lehet, s mig a misera contribuens plebs siralma tart, a florens condam Hungaria, mindég misera marad.* És ki kell mondani az okok s következés közti természetes ösze függésből eredett, s több mint 300 évi tapasztalásra támaszkodó meggyőződését, hogy mig a colonicale systema meg nem változik, hazánk a colonialébol soha ki nem vergődik, bár hány oly törvényt hozunk is, mint az 1790: 10-ik cz[ikkely]* s bár melly diplomaticai solennitásokkal erősitjük is meg azt. Ha igazságot akarunk magunknak, igazságosoknak kell lennünk mások iránt. Ha kivánjuk nemzeti függetlenségünket királyunknak koronája alatt, alkossuk ama 10-ik articullust a nép lelkében, polgári állapotjában. Ne annyira külső systemákban, mint belső gyengeségünkben keressük a hibát, mellyet csak organismusunk javitása által segithetünk, ha előmenetelünket nem másnak romlásával járó erőszakos, hanem mindenfelé csak jót s hasznot terjesztő engesztelő uton módon akarjuk, s illyen út és mód az V-ik cz[ikkely] 2-ik §-usa. Valóban, ha Romának koszorús lantosa, kinek igéit olly érdeklőn hozá fel a sopronyi követ: Delicta majorum immeritus lues, – donec templa refeceris,* énekét hozánk intézte volna, abban valóban helyt fogott volna ezen ügy találni, mert az élő Isten templomai közé lehet azt számitani, s reményli is a követ, hogy kik igéjét hirdetik segitni fogják a templomot is megépiteni, mellyben a szeretet szent törvényei szerint az emberi tökéletesedés, és boldogúlás dicsőitse a teremtőt. (Meg kell itt jegyeznem, hogy kerületi ülésben az Egyházi Rend az V-ik t. cz. ellen szavazott,* most azonban ennyi hivatkozásokat kelletvén hallania, halgatott.) Továbbá azon ellenvetésre hogy ezen törvény czikkely az aristocratianak ártalmára lenne, kéri a követ, vonjon bár akár ki parallelát a mi aristocratiánk, s azon országoké között, mellyekben e jelen törvény már divatban van, s minden tekintetben megnyugtató resultatumokra találand. De különben is minálunk törvény ád just a királynak privilegiumot osztani, melly mellett számos lakosok tulajdont szereztek, még pedig nemesi tulajdont, a felszabadúlt községekből származott királyi városok a törvényhozás egyetértésével itt is helyet nyertek. Ha ez, s ha különösen az, mit a király sokszor csak maga gyakorlott, constitutionkkal nem ellenkezik, ezen törvény sem ellenkezhetik, ha csak a kegyelem utját constitutionkhoz illőbnek nem tartjuk, mint a törvény hatalmát! Vagy talán az urbéri állapot mind két részre olly jótékony e, hogy annál jobbra iparkodnunk sem kellessék? Vagy azt hiszük hogy a most hozandó törvények véget vetnek az urbéri surlódásoknak, véget az urbarialis álllapot valóságos tendentiájának? Emlékezzünk vissza, mi történt az 1715. és 1723. törvény után, mellyekkel azt gondolta talán a nemesség, hogy a dolognak immár vége van.* De békövetkezett a provisorium urbariom, és végre még ezzel sem volt. A resolutiók, a normálék (Jósef idejéről nem is szóllva) a gyakorlatnak inkább inkább kifejlő systemája mire vitték az urbéri birtokot?* és még sem volt elég. Ime rendelkezik az országgyülése, s mennyi panaszokat hallottunk, hogy a földes úr érdeke s tulajdona sértetik! És ne gondoljuk, hogy a most osztott szeletekkel a dolognak vége van. Alig mulik el 50 év s uj osztogatás következend, ha meg áll a systema; a földes uri proprieta majd csak papiroson marad, a jobbágyság pedig még se megy semmire, mint nem ment az urbér óta lefolyt hét tized alatt! Valóban, urbarialis systemánk ezen tekintet alatt nagyon hasonlit a szegények taxájához egy más nemzetnél.* A mint ott nem nagy sikerrel osztatnak ki alamizsnáúl a sok milliók, úgy a magyar földes urak is kioszthatják egész urbéri birtokjokat, s a jobbágy gyarapodni még sem fog. Mert a productiv erőt csak méltó czél fesziti, s ezen czél hazánk állapotjában a parasztra nézve az, hogy az ő körében elérhető föld tulajdont szerezhessen, e nélkül bármelly roppantak legyenek is a segedelmek, úgy szólván elenyésznek, kielégithetik a szempillanatnyi szükséget, de a jólét reproductióját s magábuli öregbedését eszközölni nem fogják. Ha nem adunk ily rúgót a 8 millio jólétének, naponként nevekedendő szükségeit ki fogjuk e elégithetni? és nem tanácsos e törvényes utat nyitni, hogy ezen állapot csendesen, békével, senkit sem sértve áltváltozzék? A szónok úgy hiszi hogy nagyon is tanácsos, és azt hiszi hogy a ki illyetén bajokkal körül vett urbariali birtokát más, biztosb vagyonra változtatja, maradékának praejudiciumot annál inkáb nem okoz, mert senki se vállalhatná magára a kezességet, hogy a szabad alku, mellyet ezen törvény most ajánl, mindenkor nyitva fog állani. De nem akarja anticipálni, mit a dolog érdemének elvetéséből eredhető rettenetes következések elkerülése végett még az igazság, a közjó, a kormány s nemesség szent kötelességeinél fogva lehetne, sőt kellene mondani. Most megelégszik a kerületi izenettel, s hiszi hogy a törvény e mellett is által megy és megóvja a szegény ember bizodalmát a törvényhozás iránt, megóvja a nemzet birodalmát a kormány iránt, s nem kételkedik hogy a királyi propositióknak ama fő szándéka „ut vincula mutuae inter diversas regnicolarum classes necessitudinis arcitus adstringantur”,* valóság legyen, és nem akar kételkedni, hogy mit a kir. propositiók ünnepélyesen igértenek, a kir. resolutiók megtagadni nem fogják.*
Az örökvallás, tehát az ősi javak elidegenítése csak bizonyos feltételek teljesítése esetén volt felbontható, ha az észszerű okból (ex rationabili causa) történt. Ilyen ok lehetett pl. zálogos birtok kiváltása, leánynegyed kiadása stb. (Hármaskönyv, I. 59.)
A fogságból való kiváltás esete a szükséges örökvallások (fassio necessaria) csoportjába tartozott és semmiképen sem volt felbontható.
Szójáték a bécsi udvar sokat kárhoztatott gyarmati rendszere és a jobbágygazdálkodás rendszere közötti hasonlóságról.
Az 1514 : 14. tc. szövegét olv. fentebb (679. l.), a 18. jegyzetben.
A jobbágyok – miseri coloni – szabad költözését visszaállító 1547 : 26. tc. bevezetése szerint „neque ulla res magis ab aliquot annis florenti quondam Hungariae nocuisse videatur oppresione colonorum, quorum clamor ascendit iugiter ante conspectum Dei.”
A tc. biztosítja Magyarország függetlenségét s hangsúlyozza, hogy saját törvényei és szokásai, nem pedig más tartományok módjára kell igazgatni s kormányozni.
Horatius, Carmina, III. 6.
V. ö. e kötet 559. l.
Az 1715 : 97. tc. megtiltja a földesuraknak, hogy a hegyvámot felemeljék, a 101. tc. pedig, hogy jobbágyaikat azon szolgálmányok teljesítésére kötelezzék, amelyeket az elmult zavaros időkben törvénytelen uraik egyszer már megvettek rajtuk, a hátralékoknak pedig mindössze felét, de azt i csak fokozatosan engedi behajtani, az 1723 : 18. tc. a puszták benépesítését rendeli el és a földes urakat eltiltja, hogy az urbáriumban megszabottnál nagyobb szolgálmányokat kívánjanak.
Mária Terézia 1767. évi önkényes úrbérrendezésével a rendek a gyakorlatban elvesztették minden befolyásukat az úrbéri ügyekre. Az úrbéri perek fellebbviteli fóruma a helytartótanács, legfelső fokon pedig az uralkodó lett s az úrbéri tárgyú kir. resolutiok és helytartótanácsi rendeletek részvételük nélkü kerülnek kiadásra.
Angliában az első szegényadót, mely az 1834-i szegénytörvény meghozataláig érvényben volt, 1601-ben Erzsébet királyné léptette életbe.
Iratok, I. k. 4. l.
V. ö. Jegyzőkönyv, IX. k. 215. s köv. l.
Ha hely s idő engedik, még némelly vonások; különösen Gr. La Motte beszédjéből az V-ik art[icu]lus ellen, és Pfansmidéből, ki az V-ik art[icu]lust szorosan aristocraticus szempontokbol védelmezé, következni fognak.*
Ezeket a beszédeket l. a köv. számban.
