a) 1835. március 10. Kerületi ülés. Tárgy: Az I. Ferenc halálát és Ferdinánd trónraléptét bejelentő királyi leiratra adandó válas…
a)
1835. március 10.
Kerületi ülés.
Tárgy: Az I. Ferenc halálát és Ferdinánd trónraléptét bejelentő királyi leiratra adandó válasz vitája.
1835. március 10.
Kerületi ülés.
Tárgy: Az I. Ferenc halálát és Ferdinánd trónraléptét bejelentő királyi leiratra adandó válasz vitája.
Pozsony, martius 11-én, 1835.
Dicsőült királyunknak temetésén, (melly martius 7-én ment végbe) a követek közül sokan voltak jelen, kiknek visszatértökkel tegnap, kedden, martius 10-én tartatott az első kerületi ülés Ghiczy és Pfansmid elnökségük alatt. – Napirenden volt legközelébb kormányra lépett Fenséges Királyunknak elöbbi levelemben közlött k[egyelmes] rescriptuma, melly is PALÓCZY által felolvastatván, GHICZY a RR köz értelmét vélte eltalálni, midőn, azt javallá, hogy válaszul csupán dicsőült fejedelmünk halála feletti fájdalmukat, ő Fensége kormányra lépte iránt pedig hódolással teljes örvendezésüket fejezzék ki a RR, s ezen hódoló felirást különös választmány által küldjék meg ő Fenségének. Javallatát hangos helybehagyás igenlé.
DEÁK azonban (ki épen most érkezett meg két hónapos távollét után) a dolgot ez által kimeritve lenni nem gondolá. Az 1830-ki országgyülése Ő Fenségének koronázásakor nyilván kikötötte, hogy kormányra lépte után 6 hónapok alatt az ország Rendei mulhatatlanul összehivattassanak.* Ezen 6 hónap alatt összehivatni, nyilván kikötött országgyülésének rendeltetése minden bizonnyal nem állott volna csupán és egyedül abban, hogy boldog emlékezetü királyunk halála felett fájdalmát kijelentse s uj fejedelmünk kormányra léptéhez szerencsét kivánjon, hanem kétségen kivül hivattatásában lett volna, az ország boldogságára szünet nélkül ügyelve megtenni a szükséges lépéseket, hogy nemzetünknek régi sulyos sérelmei orvosoltassanak s igazságos kivánati teljesitessenek. Im Ő Fensége uralkodásának kezdete az ország Rendeit egybengyülten találja, s ennélfogva összehivatásukra sincs szükség; de nekünk kétségkivül kötelességünkben áll mindazt teljesiteni, amit ha egybengyülve nem lennénk, a 6 holnapok alatt összehivandó diaetának teljesitenie kellene. Különben is a k[irályi] Rescriptumra választ készitvén, annak minden részére válaszolnunk kell; pedig abban b[oldog] e[mlékezetű] volt királyunk halálának fájdalmas jelentésén, s koronás fejedelmünk kormányra lépésének hirüladásán kivül egyebek is foglaltatnak. Ott van, hogy e diaetát megszakadás nélkül folytattatni kivánja, ott van az, hogy jussaink és szabadságink felől biztosittatunk, és ott van az, hogy bölcs törvények alkotásával fogunk leghelyesebben dicsőült uralkodónk emlékezetének áldozhatni.* Mindezekre felelnünk kelletik, s a feleletet puszta fájdalmi és puszta örvendezési nyilatkozással ki nem merithetjük. A szónok tehát ugy vélekedik, hogy mindenekben a királyi leirás fonalát követve kellenék a válasznak megkészülnie. Első lenne eszerint annak kijelentése, hogy Fenséges Urunknak fájdalmában teljes mértékkel osztozunk. Itt azonban épen az érzés őszintesége hozza magával, hogy hosszas beszédekre ne fakadjunk, mert midőn Ő Fensége azt nyilatkoztatja, hogy fájdalma szavakban ki nem fejezhető, ha mi hosszas beszédre fakadnánk, annak adnánk jelét, hogy a mi fájdalmunk szavakkal igen is kifejezhető és igy sokkal kisebb az ő fájdalmánál, mellyben osztozni mondjuk magunkat. Megmondhatjuk azonban, hogy annyival inkább sajnosan vesszük b[oldog] e[mlékezetű] királyunknak halálát, mivel ő benne (a kir. rescriptum szavai szerint) egy bölcs és igazságos fejedelmet veszitettünk el, és igy legméltóbban vártuk, hogy ezen bölcs fejedelem azokat, mellyeket a hű magyar nemzet boldogságának eszközei gyanánt elébe terjesztgettünk, minden órán teljesiteni, s ezen igazságos uralkodó nemzetünknek sebeit, és sérelmeit már már orvosolni s törvényes kivánatit be fogja tölteni. Utánna kell tennünk azonban, miképen nyugtató vigasztalást nyujt uj királyunknak k[egyelmes] rescriptuma hogy eme reményeink füstbe nem mennek, midőn mind a koronationalis hitlevélre hivatkozva, mind különben is törvényeink, jussaink és szabadságink felől önként biztosit. Itt tehát ki kell őszintén, hódoló bizodalommal azon erős reményünket fejeznünk, hogy Ő Felsége ezen kegyes biztositása következésében is sérelminket orvosolni, törvényes kivánatinkat teljesiteni fogja. Megmondhatjuk továbbá az ország javának bölcs törvények alkotásávali előmozditása végett szakadatlan munkállodásra lett felszóllitatásunkra, hogy mi ezen felszóllitásnak ugy fogunk legbizonyosabban megfelelhetni, ha mindazok, mellyek többször felterjesztéseink szerint sikeres előhaladásunkban akadályul szolgálnak, t. i. az országos sérelmek,* el fognak hárittatni, mert csak akkor, s csak igy lehetünk sikeresen munkások oly bölcs törvények alkotásában, mellyek által, ismét Ő Fenségének tulajdon szavai szerint, dicsőült királyunk emlékezetének legméltóbban áldozhatunk.
Az 1830: 2. tc. tette ezt a király kötelességévé.
A leirat tartalmára l. a 236. old. 2. jegyzetét.
Az ország előleges sérelmeire l. a 230. old. 8. jegyzetét.
HERTELENDY MIKSA úgy vélekedik, hogy Zala követének országos sérelmeink orvoslására irányzott igyekezete, minden igaz hazafi keblében viszhangra talál s javallatában meg is kellene köz értelemmel egyezni, hogyha e jelen condolentialis s egyszersmind hódoló feliráson kivül még mást is kevés idő lefolytával késziteni nem akarnánk, sőt készitenünk nem kellene. A szónok azonban egyrészről meg van győződve, hogy a sérelmek sokkal fontosabb tekintet alá jönnek, semminthogy csak igy általános megemlitéssel a dolgot kimeritni lehetne, másrészről pedig azt hiszi, hogy ezuttal csupán fájdalmunk érzelmeit kell kifejeznünk s hódoló tiszteletünket megtennünk, fenntartván magunknak, hogy egy másik felirásban nemcsak a zalai követ által előadottakat, de még többeket is, mellyek nemzetünknek méltán fájhatnak, és egyebeket, amiket t. i. honunk javára jóknak találunk, Ő Fenségének elő fogjuk terjeszteni. S igy ezuttal a sérelmek megemlitését helyesnek nem találja.
ACZÉL abban ugyan egyetért, hogy 1830-ban nem csupán tisztelkedés végett rendeltetett Felséges Urunk uralkodásának kezdetekor 6 holnap alatt az országgyülése egybehivattatni; de hiszen aminek azon országgyülésén meg kellett volna történni, az már e jelen diaeta elején végbement, a sérelmek tudniillik fel vannak terjesztve és igy ama diaetának célja teljesitve van. Ami továbbá dicső emlékezetű királyunk halála feletti fájdalmunkat illeti, Zala követe ezen fájdalom okául azt is meg akarja emlittetni, hogy minden órán vártuk sérelmink orvoslását; a szónok ellenben ugy vélekedik, hogy itt csupán azon fájdalmat kell kijelentenünk, mellyet minden alatvalóival egyiránt érezünk. Végre hogy Ő Fenségét most mindjárt sérelmeinkre emlékeztessük, azt sem illendőnek, sem szükségesnek, sem helyesnek nem látja. Nem illendőnek, mert az még ha oly gyengédeden adatnék is elő, minden esetre bizonyos szemrehányást foglalna magában és nem gondolja, hogy fájdalmink kijelentését illendő lenne panaszokkal és intésekkel egybe zavarni; nem szükségesnek, mert ő Fensége törvényeink megtartása felől mind koronázáskori hitlevélben, mind jelen kir. leirásban is biztosit bennünket; de végre helyesnek sem, mert ekkorig bizonnyal physicus ideje sem lehetett Ő Felségének, hogy sérelminket gondosan megfontolva, azokra választ adhasson, s igy mielőtt sürgetőleg lépnénk fel, időt kell adnunk, aminek teljesitésére idő csak ugyan kivántatik.
SZOMBATHELYI ellenben Zala követével tökéletesen egyetért és nemcsak az előleges sérelmeket, de a külön felirásokban felterjesztett és ismételve sürgetett három fő nemzeti kivánatokat is a válaszfelirásban megemlitetni kivánja, nevezetesen Ő Fenségének az országban lakását,* a magyar nyelvet* és az országgyülésének Pestre általtételét,* melly utóbbi tárgynak sürgetését pótoló utasitásánál fogva is szorgalmazni köteles. És ugy vélekedik, hogy mindezeket magának a kir. leirásnak következésében nem csak lehet, de meg is kell emlitenünk, ha különben diaetalis gyakorlat szerinti választ kivánunk készíteni. Ugyanis nemcsak boldogult fejedelmünk haláláról, nem csak uj királyunknak thronusra léptéről értesittetnek az ország Rendei, hanem az is tudtokra adatik, hogy a jelen országgyülését Ő Fensége szakadatlan folytattatni kivánja. Ezen részét tehát a kir. leirásnak válasz nélkül hagyni nem lehet. És midőn annak ezen tartalmát avagy csak olvassuk is, lehetetlen akaratlanul is eszünkbe nem jutni annak, amit a K és RR e jelen gyülésük alatt már többizbeni felirásaikban kijelentettek, t. i. hogy minden bármelly üdvességes intézetek siker nélkül fognak hozatni, ha csak az előleges sérelmek és kivánatok tárgyában ismételt kérelmeink után valahára már kedvező kir. válasszal meg nem vigasztaltatunk, s eként út nyittatik előttünk, hogy a rendszeres munkálatok visgálatában akadályok nélkül előre haladhassunk.* Ez volt a KK és RRnek mindenkori meggyőződésük, s a szónok lehetetlennek tartja, hogy most, midőn szakadatlan munkálatra szóllittatnak fel, azon módokrul emlitést ne tegyenek, mellyeket sikeres haladásukra mellőzhetetlenül szükségeseknek elösmértenek. Lehetetlen továbbá meg nem emlékezni azokrul mellyeket a KK és RR e jelen országgyülése munkálodásinak a közigazgatás, és polgári viszonyok mindenágaira leendő kiterjedésének előérzetében szintén előlegesen sürgettenek; érti tudni illik a honi nyelvet, és ugy hiszi, hogy valamint a legközelébb felküldött urbéri felirásban kijelentették azon való fájdalmukat, hogy a kir. választ honi nyelven irottnak nem szemlélheték,* ugy most is Fenséges Királyunk iránti bizodalmuknak őszintébb jelét alig adhatják, mint hogyha kijelentik, miképen teljes hiedelemmel reménlik, s ezen reménségre a kir. leirásban is uj ingert találnak, hogy Ő Fensége legközelebbi kir. válaszában honi nyelven fogja hű magyar népét megörvendeztetni, Ezen reménségnek kijelentése épen nem sérti az illedelmet, sőt mivel bizodalomra mutat, azzal igen is megegyezik; de különben is az illedelem szabályaira nézve a törvényhozó testnek állása magánosok állásával nem épen mindenekben egyezik, mert nem lehet olly helyheztetés, nem olly illedelem, mellyben és melly miatt a törvényhozónak meg lehetne felejtkeznie, hogy amit a hon diszének s javának előmozditása kiván, azt teljesiteni mindenkoron szoros kötelességében áll.
Az országgyűlés elején e tárgyban készült feliratot l.: Iratok. I. köt. 147. kk.
Vö. a 203. old. 32. jegyzetével.
L. a 229. old. 5. jegyzetét.
Így történt ez pl. az előleges sérelmek ügyében kelt 1833. márc. 30-i, máj. 20-i és júl. 27-i feliratban. L.: Iratok. I. köt. 159, 227 és 320.
Az úrbéri törvénycikkekre érkezett kir. válasz kerületi tárgyalásának kezdetekor, 1834. szept. 2-án javasolta Kölcsey, hogy az újabb feliratban fejezzék ki a rendek fájdalmukat afölött, hagy a kir. válasz a rendek korábbi felirata ellenére latin nyelven íródott. Kölcsey fogalmazta az újabb felirat bevezetését is az általa javasolt tartalommal. L.: Iratok. III. köt. 409. kk.
BEZERÉDY pedig aként nyilatkozik, hogy ha Zala követének javallata ellenkeznék azzal, amit Torontál követe kivánni látszatik, hogy t. i. ha szükség lesz reá, sérelmeinket és a közjóra szükségesnek vélt kivánatinkat más alkalommal terjedékenyebben is előadhassuk Ő Felségének, azt bizonyosan megyéje szavazatjával nem pártolná; de ő teljesen meg van győződve, hogy Zala követének inditványa a torontáli kivánságra vezet s olly mezőre állit bennünket, mellyen emennek következése könnyittetik. Igy azzal sem érthet egyet a szónok, amit Arad követe ellenvetett, t. i., hogy a zalai inditvány a decorummal ellenkeznék. Ha Ő Felsége akkor, midőn szeretett urunknak s királyunknak halálát szavakkal ki nem fejezhető fiui fájdalmak között tudtunkra adja, a decorummal ellenkezőnek nem vélte jussainkról, törvényeinkről és szabadságinkrol szóllani, bizonnyal mi sem fogunk a decorum ellen véteni, ha követük az általa nyitott ösvényt és kifejezzük azon reményeket, mellyeket személyébe vetünk; sőt ugy tartja a szólló követ, hüségünk nyilvánitásának szent kötelessége hozza magával azt, hogy hódolatunkat puszta szavakba ne zárjuk, hanem realitásban mutassuk meg, ugy t. i., hogy bizodalommal közelitsünk thronusához és szólljunk hozzá ugy, amint nemzeti képviselőknek, amint törvényhozóknak szóllaniok kell, kikre nézve a hon java, a nemzet érdeke olly magas tekintet, hogy nem lehet olly helyzet, mellyben annak előmozditása illő, sőt kötelesség ne lenne. Ezek szerint tehát Zala követének inditványát pártolja.
ANDRÁSSY ellenben Zala és Torontál követeinek indItványai között igenis lényeges különbséget lát, különbséget t. i. mind a helyre, mind az időre nézve. Maga részéről egyébiránt már akkor, midőn levelet irni tanult, azt tanulta, hogy habár csak magános embernek irunk is, fájdalom vagy öröm érzési levélbe mást nem kell zavarnunk. Ezt Békésnek követe is el látszatott, ugy mond, ismérni, s csak azt tette hozzá, hogy a törvényhozónak mindenkor kötelességében áll a hon javára s diszére ügyelni. Ez igaz ugyan, de hiszen a hon java s disze akkor sem fog csak egy pillanatig is szenvedni, hahogy a torontáli inditvány elfogadtatik; mert sérelmeink és kivánatink fel vannak terjesztve, és bár fájdalmasan értjük is atyai királyunk elhunytát, de azért nekünk van koronás királyunk, a magyar király meg nem halhat, amit tehát felterjesztettünk, az mostani uralkodónk elébe is fel van terjesztve s arra választ sürgetni most annyival inkább nincs a maga helyén, mivel minket kimeritő resolutioval megörvendeztetni valóban még ideje sem lehetett. És igy Torontállal egyetértőleg most csak a condolentia és örvendő hódolat kijelentésénél kiván maradni.
GR. LA MOTTE egyrészről a sérelmek jelenleges megemlitését, mint a fájdalom kijelentésével össze nem egyezőt kikerülni, másrészről pedig a kir. leirás tartalmát semmi részben válasz nélkül nem hagyni és sérelmeink orvoslása sürgetésére utunkat el nem zárni kivánván azt javalja, hogy ahol Ő Felsége jussaink és szabadságaink épségben tartása s a közboldogság előmozditására czélzó lelkesedése felől biztosit bennünket, ott feleletül adnánk, hogy ezen biztositást hálás érzéssel vettük, s részünkről is elő fogjuk terjeszteni mindazokat, miket honunk javára s előmenetelére jóknak és hasznosoknak fogunk itélni.
DEÁK válaszol azokra, mellyek inditványa ellen felhozattak. Valának, ugymond, kik azt a decorummal ellenkezőnek vélték. Különböző lehet a szokásbeli decorum feletti értelem, de ő ugy tartja, hogy még a magános levelezés példája sem mutat semmit ellene; mert ha bár egy magános tisztviselőnek jelentjük is ki fájdalmunkat és örömünket, (ami magában ugyan furcsa keverék) ha egyuttal kijelentjük, hogy mit a megholttul vártunk, reméllettünk azt most tőle várjuk és reménljük, nemcsak nem sértjük az illedelmet, sőt a bizodalomnak őszinte kijelentésével a legfőbb illedelmet teljesitjük. Azzal sem érthet egyet, hogy sérelmeinkről itt emlitést ne tegyünk, hanem majd külön felirásba foglaljuk terjedékenyen azokat. Ezen nézetnek ellene áll az, hogy a dolog ki van meritve s újat abban alig mondhatnánk; most egy pár szóval az egészt elvégezhetjük s nehézségre is alig fogunk találni, amugy ellenben számtalan akadályokba és sok drága idő vesztegetésbe kerülne inkább ragaszkodik tehát a bizodalomnak rövid őszinte szózatjához. És igy Gömör követének azon javallatát sem fogadja el, melly szerint azt kivánja kifejeztetni, hogy majd fel fogjuk terjeszteni, mit a haza javára jónak találunk. A szónok azt tartja, nem fogjuk ezt felterjeszteni, hanem már felterjesztettük s ha csak jövendő felterjesztésünkre utasitanánk Ő Felségét, ez annyit tenne, mintha eddigi repraesentatióinkra már választ sem kivánnánk. Ezen tekintetekhez járul a szólló követnek azon kötelessége, melly szerint a sérelmek orvoslásán minden pillanatban munkálódni köteles. Mondják ugyan, hogy most csak a fájdalom nyilatkozásának, s a hódolatnak lehet helye, a szónok magáról szóll, s azt mondja, hogy keblében eme fájdalom, eme hódolat érzete elválaszthatlan kapcsolatban áll azon érzelemmel párosulva, hogy koronás fejedelmünktől sérelmeink orvoslását, honunk javára czélzó igazságos kivánatink teljesitését méltán kérhetjük, sőt kivánhatjuk s erre jelenleg helyesebbnek és az illedelemmel is egyezőbbnek véli a bizodalomnak reményteljes szózatját, mint a hátratartóztatott panaszoknak terjedékeny kifakadását.
PRÓNAY: A condolentiával panaszt egybefoglalni s ép az ellen való panaszt, kinek halála felett sajnálkozásunkat jelentük, egymással össze nem férőnek itéli, abban tehát meg nem egyezik, hogy a sérelmek felől a felirásban emlités tétessék. Azonban Zala követének lelkes előadását használni kivánja, s a válaszfelirást aként szerkeztetné, hogy Ő Fenségének fájdalmában osztozunk azon hűségnél fogva, mellyel a jó magyar királyai iránt viseltetni szokott, és osztozunk annyival inkább, mivel teljes hiedelemmel reménlettük, hogy minden törvényes kivánatink (legalia nostra desideria) még e jelen országgyülésén teljesedést nyernek; azonban vigasztalást lelünk kormányra lépett fenséges urunknak kijelentett assecuratiojában, melly szerint k[egyelmes] leirásában biztosit bennünket, hogy honunk javának előmozditására fogja minden igyekezetét forditani s törvényeinket és jussainkat épségben fenntartja, melly királyi biztositást hálás érzéssel fogadván szentül hisszük és reménljük, hogy amelly reményeket nyujta, azokat még e jelen országgyülésén tettleg fogja valósitani. A szóló követ ugy vélekedik hogy a törvényes kivánatok általános kifejezése a sérelmeket is magában foglalja, s midőn Ő Fenségét a törvény megtartása iránt tett igéretének tettleges valósítására kérjük, ép annyit tesz mintha sérelmeink orvoslását kérnénk, csakhogy tetszőbbé s elfogadhatóbbá tesszük első felirásunkat. Ezen módositás és a zalai inditvány között tehát igen csekély különbséget lát s egyszersmind kivánná, hogy Ő Fensége koronázási diplomájának* annak idejében törvénybe igtatás végetti leküldésére is megkérettessék.
L. előbb a 235. old. 1. jegyzetét.
Ez utólsó tárgyra nézve azonban azok is, kik különben a Prónay véleményére hajlottak, ugy látszattak nyilatkozni, hogy a diploma inarticulatiójának kétségen kivül meg kell történni, mert hiszen 1830-ban is csak azért nem történt meg, mivel üdvezült királyunk életében, jövendő királyunk hitlevele törvénybe nem jöhetett; hanem most az első felirásban sürgetni nyomban a leküldést kora lépés lenne, minthogy a szokott sanctio előtt ugysem igtattathatnék törvénybe.
ZARKA nem Torontál kivánsága szerint a felirásoknak egymásra halmozásában, hanem az őszinte bizodalmas szózat felemelésében véli inkább feltalálhatni biztositó reményét honunk sérelmei orvoslásának. Ezt előre bocsájtván, valamint egyrészről megvallja, hogy midőn itt a szeretet és hódolat érzelmeinek kell kifejeztetni, sem különösen a praeferentialis sérelmeknek a többiektől elválasztott megemlitését, sem pedig általában a sérelmek részletes taglalgatásába és terjedékeny előterjesztésébe való béereszkedést a maga helyén nem látná, különösen azért is, mivel a praeferentiálék megemlitésével olly mezőre vezettetnénk, melyre fellépve lehetetlen volna bizonyos egyes sérelmekbe nem ereszkedni, mellyek talán még most felvételre voltakép constituálva nincsenek, (gyanitásom szerint Erdélyt értette a szólló követ ur*) másrészről arról is meg van győződve, hogy Zala követe ilyes különböztetésekbe vagy részletes előadásokba ereszkedni nem kivánt, s hogy javallata a decorummal épen nem ellenkezik. Midőn Ő Felségét jussainkat törvényeinket s kiváltságinkat emlitni szemléljük, akaratunk ellen is eszünkbe ötlenek sérelmeink, mellyek fájdalom! ugy látszik már alkotványunk egészitő részeivé lettenek. És miért is titkolódznánk azzal, amit sok évek óta panaszolva előterjesztettünk? És valjon hogy fogná ő Fensége kir. leirásában tett azon igéretét, hogy törvényeinket megtartja, jövendőben teljesithetni, ha sérelminket, megtartatni igért törvényeinknek meg meg annyi sebeit nem orvosolná? A titkolódzás, az elhallgatás nem jól fér össze azon őszinteséggel, azon bizodalommal, mellyel a törvényhozó testnek fejedelméhez szóllania kell, kivánja tehát Zala inditványa szerint azon reményünket kifejeztetni, hogy Ő Fensége sérelminket orvosolandja, s igazságos kivánatinkat teljesitendi.
Az előleges sérelmek sorában a második és harmadik helyen állt a Részek vissza csatolásának, ill. Erdély és Magyarország egyesítésének kérése. L.: Iratok. I. köt. 164. kk.
CLAUZÁL, háromat lát a királyi leirásban: 1.) hogy 1-ő Ferencz Ő Fensége, kit minnyájan gyászolunk, meghalálozott; 2.) hogy V-ik Ferdinánd királyunk kormányra lépett; 3.) azon legszebb reményekkel biztató nyilatkozást, hogy felséges urunk mély fájdalminak közepette sem mulatá el jusaink épsége felől bennünket biztositani. Megfelelnénk e a bévett diplomatiai szokásnak? meg e az illendőségnek? és meg e azon kötelességnek, mellyel mint nemzeti képviselők hazánknak tartozunk? hahogy a kir. leirásnak csak első két részére felelnénk, s a 3-ikra őszinte bizodalom szülte reményinket ki nem fejeznénk? Nincs itt szemrehányásról sem szó, sem inditvány, jól tudjuk mi azt, hogy fenséges urunk uralkodásának legelső napján még felterjesztett sérelmeinkre minket kedvező válasszal meg nem örvendeztethetett. Itt csak a remény s a bizodalom őszinte hangja szóll, pedig őszinteség magános emberben is a legfőbb erények egyike, annál inkább kötelessége az a nemzeti képviselőknek, mert valóban nem is kivánhatnánk fejedelmünktől, hogy őszinteséggel viseltessék erántunk, ha mi magunk titkolódznánk érzelmeinkkel, s nem járulnánk őszinte bizodalommal thronusához. És a nemzet is rossz néven vehetné tőlünk, hogy ha valami tulságos complimentirozás nézetéből elmulasztanánk azon valódi érzelmünk kijelentését, melly magában mindennél igazabb s valódibb compliment, miképen t. i. forró örvendezéssel teljes remény tölti el keblünket, hogy kormányra lépett dicső fejedelmünk nemzetünk súlyos sebeit orvosolandja; s bölcs és igazságos kormánya alatt sértett törvényünk nem lészen. És bár csak az illendőséget tekintjük is, valjon mi illendőbb, az e, hogy eme vigasztaló reményünket teljes bizodalommal hozzájárulva nyilt szivvel kifejezzük, vagy pedig most elhallgassuk, és elhallgassuk azt, hogy iránta bizodalmat érezünk, azonban titkolódzva már előre nekikészüljünk, hogy alig mulik el egy két hét s mi már panasszal és szemrehányással fogunk elébe fellépni. A szólló követ az elsőt illendőbbnek tartja, s azért Zala követének inditványát pártolja.
TARNÓCZY hasonlóképen. Két okot hallott ez ellen felhozatni: Esztergom követe* azt mondá, nem szükség sérelmeinket ujólag emlegetnünk, mert a magyar király meg nem hal, felterjesztett repraesentatióink tehát őhozzá is szóllanak. Ez igaz, de ha illy széles kiterjedésben áll azon elv, hogy a magyar király meg nem hal, kérdi a szónok: mire való az uj koronázás, az uj eskü, a királyi uj hitlevél? és mire való maga ezen biztositás is, mellyet Ő Fensége jussaink megtartása felől rescriptumában nyujt? Ezeket talán csak maga Esztergom követe sem fogja feleslegeseknek tartani, ámbár ugy hiszi, hogy a magyar király meg nem hal. Már pedig ha ezek nem feleslegesek, kétségen kivül sérelmink orvoslása reményének kifejezése sem felesleges. 2-ik ellenvetés az illendőségből meritetett. Erre már nagy részben megvan felelve, de a szónok továb megy. Az illendőség szabálya is magával hozza azt, hogy minden tettünknek oka s helyes oka legyen. Im maga Esztergom követe is elösmeri, hogy szóban lévő felirásunkban nemcsak fájdalmat, hanem örömet is kell kijelentenünk. Kérdi tehát Esztergom követét, hogyha sérelmeink orvoslásának, jusaink épségének reménye nem örvendeztet bennünket, min örülünk hát? Azon e hogy királyunk van? De hiszen ő mondá, hogy a magyar király meg nem hal; nem afelett örvendhetünk tehát, hogy királyunk van, hanem afelett, hogy olly királyunk van, kitől sérelmink orvoslását, szabadságunk épségét, igazságos kivánatink teljesitését teljes bizodalommal reményljük. Méltó örömünknek ezen méltó okát tehát hallgatva mellőzni nem akarván, Zala követének inditványát pártolja.
Vö. Andrássy korábbi felszólalásával.
MAJTHÉNYI: Leginkább csak a decorumot hallván a zalai inditvány ellen felhozatni, emlékezetébe jő, amit valaha egy hires franczia iróban, alkalmasint Rousseauban olvasott: t. i: hogy a szabad nemzet, melly szabadságát érzi, ugy valamint egyes szabad ember is nem örömest veti magát külső formalitások rabigájába. Ezen mondásban sok igazat talál s ha egy nemzet azon pontra helyheztetnék, hogy a decorum és szabadság között kéntelenittetnék választani, meg van győződve, hogy inkább választana szabadságot, mint a decorumot. Legjobbnak tartja azonban a kettőt (ha lehet) megegyeztetni s ezen egyesülést annyira felleli a zalai inditványban, hogy a puszta illendőség tekintetében is inkább elfogadhatónak véli ezt, mint az ellenkező véleményt. – És midőn ezen kijelentésére éljen kiáltás következett, azzal végezte beszédjét hogy korántsem lát az általa is pártolt zalai inditványban Nógrád követének értelme szerint* panaszt megholt fejedelmünk ellen, mert ha ezt látná, semmi éljen sem birná elfogadására.
L. Prónay felszólalását.
Még némelly nyilatkozások után szavazat sürgettetvén, az elnökség Deák és Hertelendy Miksa inditványait, mint egymással ellentételben állókat tüzte ki szavazatra, azonban midőn legelőbb is Abauj vármegye felszóllitatnék; PÉCHY JÁNOS ugy nyilatkozott, hogy ő Nógrád követének (Prónaynak) inditványát fogadja el, mire PRÓNAY kijelenté, hogy ő tulajdonkép nem is tett inditványt, hanem csak a zalai inditványt javallotta némileg módositatni; ennek következésében némi vitatások történtek a szavazatra tűzendő kérdés felől mellyeknek eloszlatása s a dolog tisztába hozatala végett KOCSI HORVÁTH első kérdésnek azt javallá feltétetni, a sérelmek felől ezen condolentialis felirásban kivánnak e a RR emlitést tetetni, vagy pedig azt külön felirásra halasztják? A többség azonban ezen javallatot sem fogadván el, végtére a torontáli s gömöri* javallatok is egyszerűn elmellőztettek és csupán a zalai és nógrádi tüzettek ki voxolásra.
Gr. LA Motte indítványa.
Szavazat közben BORCSICZKY Zala inditványára szavazván, látjuk, ugymond, az ujságlevelekből, hogy Felséges Urunk a régi tanácsosokat s ezek által a régi systemát is akarja maga körül tartani; azon tanácsosokat, kik gyakran a törvénnyel és nemzetünk boldogságával nem egyező tanácsokat adtak volt üdvezült fejedelmünknek. Ily tanácsosok mellett valóban a legjobb akarattal is szerfelett bajos lesz mindég a törvényes utat követni. De én olly bizodalommal vagyok Ő Felségének magas tulajdoni iránt, melly szerint tökéletesen reménlem, hogy még ezen embereket is a törvényes utra fogja tudni igazitani.* Ezen reménséget kifejeztetni kivánván a zalai inditványra szavazok. – BALOGH pedig illy formán szavazott: Minő mértékben érzik egyesek a megholt király halála feletti fájdalmat, az kinek kinek személyességétől függ. Annyi bizonyos hogy az összes nemzet fájlalja; én is fájlalom, de sokkal inkább fájlalom azt, hogy halomra nevekedett sérelmeink 43 esztendők óta orvosolatlanok, és tökéletesen reménylem, hogy amit a volt kormány elmulasztott, azt a mostani ki fogja pótolni, s ahol amaz végzett, ez ott fogja kezdeni. Ezen reménységben lévén, szintén Zalával voxolok.
Ferenc halálával a birodalom legfelső vezetésében annyiban történt változás, hogy Metternich korábbi korlátlan befolyásával szemben Kolowrat egyre inkább megerősítette pozícióját, a kormányzásra képtelen V. Ferdinánd mellett pedig kialakult a kamarilla, amely formailag az államkonferencia (Staatskonferenz) keretei között fejtette ki tevékenységét. Az államkonferencia elnöke Lajos főherceg volt, állandó tagjai Metternich, Kolowrat és Károly főherceg. Kívülük esetenként meghívott tagok vettek részt a tanácskozásokon.
Egyébiránt mindazok, kik a vitatás alatt tisztán és egyedül fájdalmat jelentő, és hódoló felirásra nyilatkoztanak, most a nógrádi inditványra szavaztak, ennek következésében a voxok igy állottak: Zemplén, Ungh, Szatmár, Szabolcs, Borsod, Torna, Ugocsa, Bihar, Csongrád, Békés, Csanád, Temes, Trencsin, Vas, Zala, Somogy, Bars, Győr, Honth, Zólyom, Tolna, Bács, összesen 22 megyék a zalai inditványra, a többi 27 megye Horvátországgal az Egyházi Renddel s a Jászkun kerülettel a nógrádira szavaztak, mire az elnökség többség szerinti végzésnek jelenté, hogy a nógrádi javallat el van fogadva, s az e szerint készitendő felirás különös küldöttség által fog Ő Felségéhez felküldetni.
