1835. junius 16, 17, 18, 19, 20. A Wesselényi személyében megsértett szóllásszabadság feletti vitatások folytatása.
1835. junius 16, 17, 18, 19, 20.
A Wesselényi személyében megsértett szóllásszabadság feletti vitatások folytatása.
A Wesselényi személyében megsértett szóllásszabadság feletti vitatások folytatása.
Pozsony, junius 20-án, 1835.
Azok után, kiknek június 16-án a szóllás szabadsága ügyében mondott beszédjeiket utóbbi levelemben közlöttem,
DEÁK szóllott, amennyire elmélkedése fonalát felfogni képes valék, ily értelemben: Már Bihar követe megmondotta, hogy hazánk alkotmányos lételének egyik fő kincse a szóllás szabadsága, s talán egyetlen egy, melly őrje lehet nemzeti szabadságunknak. Osztozom én ezen véleményben, de hozzáteszem, hogy van még egy, mellyhez hasonlóval Európa legszabadabb nemzetei sem dicsekedhetnek, s ezen megbecsülhetetlen kincs: a megyei municipium, hol nemcsak a közigazgatás minden tárgyai, a törvények teljesítése s minden önkényes sértéstőli megóvása, de maga a törvényhozás is a nemzet törvényesen egybegyűlő tagjainak szabad tanácskozása alá tartozik. Ezen municipiumok állának őrt dönthetetlen moralis erővel alkotmányunkért, innen forrásoznak s oda térnek vissza gyakorlatilag a nemzetnek minden jusai, s törvényhozási hatóságunk is innen ered, ezen alapul. Szóval a megyei municipium azon institutio, mellynél fogva mindazok, kik az alkotványos jusok osztályosai, szabad tanácskozásukban úgy a közigazgatásba, mint a törvényhozásban személyes, és közvetlen részvételt gyakorolhatnak. Érezték Európa constitutionalis népei ama garantiát, melly a nemzetnek ezen közvetlen részvételében feküszik, és érezték az institutio szükségét, melly annak szabad gyakorlatát biztositaná. Ezen szükséget pótolgatja Angliában a nép gyülekezetek alkotványos szabadsága, mellyet az angol nemzet mindenkoron olly féltékenyen őrzött volt s Francziaországban, az annyiszor megtámadott, s annyi phasisokon keresztülment associatio jusa, mellyet leginkább törekedett a kormány korlátozni mindannyiszor, valahányszor önkényt akart gyakorolni a nemzeten. Minékünk nincs ily mesterkélt dolgokra szükségünk, miután a megyék gyüléseiben az adminisztrativus tárgyak is előleges megfontolás alá vétetnek; s a törvényhozásra is nemcsak követek választatnak, sőt az ezekre nézve kötelező utasitások is ott készülnek. De épen mivel ily széles kiterjedésű, ily fontos feladása van az alkotványunkkal lényegesen összeszőtt megyei gyüléseknek, magában érthető, miképen a szabad szóllás legelső, s nélkülözhetlen feltételök, melly nélkül a megyék haszontalan franczia praefecturákká,* vagy vak engedelmességhez szoktatott Kreishauptmanságokká* változnának. Igen is, Te[kinte]tes RR, ha mi magunk is itt a törvényhozásban, szabad alkotványos nemzet képviselőihez illőleg, csak a szabad szóllás oltalma alatt felelhetünk meg hivattatásunknak, talán méginkább kell a szóllás szabadságát a megyék gyüléseire nézve védenünk, mert hiszen kik gyűlnek ott össze általlában szólva nyilvános tanácskozásra? Nem a diplomaticus élet szövevényeivel megbarátkozott s minden szótagot csak gondos latolgatás után ejtő diplomaták, hanem azon ép értelmű fiai a hazának, kik a földmivelésnek békés foglalatosságai mellől jőnek össze alkotmányunk moralis oltalmára, constitutionalis jusaik gyakorlatára, kiknek midőn a szabad szóllás palladiumának megszokott oltalmára támaszkodva a közdolgokhoz élénk részvéttel szóllanak, férfias egyenességgel párosított őszinte érzés adja a szót szájokra, s kivánni lehet e, hogy az érzés adottat, mielőtt buzgó tanácskozások közben kimondanák, a diplomatica mérlegén pontosan fellatolgassák? Ezt kivánni annyit tenne, mint a nemzet érzelmeinek őszinte nyilatkozását éltető gyökerében elmetszeni. – Ezek azonban mindenki előtt ösmeretes általános tekintetek, s miután mi nem tulajdonossai, hanem őrjei vagyunk a szabad szóllásnak, nem az a kérdés, akarjuk e azt védeni? mert hiszen ez legszentebb természeti kötelességünk, hanem csak az: valjon a feladott eset sértése e a szabad szóllásnak? S itt alkalmazva kell ugyan szóllanom, nem tekintem azonban Báró Wesselényi személyét, hanem azt, hagy a szó szabadságának nemzeti jussa országunk egyik polgárának személyében megsértetett.
A prefektúrák (préfectures) a magyar megyéknek megfelelő, francia département-ok legfőbb közigazgatási hatóságai. Élükön a préfet-ek állanak. A szónok arra utal, hogy a francia közigazgatási rendszert Napóleon reformjai óta a teljes központosítás és az önkormányzat csaknem teljes hiánya jellemzi.
A Kreis-rendszert s vele a területi önkormányzatok teljes felszámolását és a politikai-közigazgatási centralizációt először a leigázott Csehországban, a XVII. század folyamán építette ki a bécsi abszolutizmus. Mária Terézia 1747-i közigazgatási reformja után az osztrák tartományokban, 1772 után pedig Galíciában is bevezették. A helyi kormányzat szerve a Kreisamt, élén a Kreishauptmannal, aki a tartományi Guberniumon keresztül a központból kapja utasításait és csak a központnak felelős. Később, a negyvenes évek folyamán az ellenzék szóhasználatában a Kreishauptmannschaft a megyei önkormányzat megfojtására bevezetett adminisztrátori rendszert jelentette.
Midőn 1807-ben Báró Vay Miklós generális a főrendi táblánál mondott beszédjéért nemcsak királyi neheztelést szenvedett, hanem díszjeleitől s tisztjétől is megfosztatott, ámbár ugyan mindezekbe csaknem nyomban viszahelyezteték, s igy reá nézve a sérelem megorvosoltaték,* 2 KK és RR mindazáltal izenetet küldének a fő RRhez, mellyben (Actorum 1807. pag. 370. sessione 45.) ezeket mondják többek között: Si Regnicolae propter dicta in publica sessione prolata indignationem Regiam incurrerint, libertatem votorum in discrimen coniectum iri certum est.* Ezt mondották az 1807-i KK és RR a királyi neheztelésről, s mi nem fogunk e hasonlót mondani, midőn a hazának egy szabad polgára köztanácskozásban mondott beszédjéért fő- és jószágvesztéssel büntetendő hűtlenség vádjával terheltetve pörbe vonatik? És ámbár már báró Vay Miklósnak sérelme akkoron orvosolva volt, amint az izenetnek ezen szavaiból kitetszik: Suam Ma[tiesta]tem illatum vulnus per Generalis B. Nicolai Vay in integrum restitutionem, resanatum ivisse;* mégis a szóllás szabadságának teljes biztositása tekintetéből a KK és RR kérdést tevének a fő RRnél, ha valjon ezen izenet szerint felirás készittessék é, vagy a főherczeg nádor, ki az ügyben már úgy is közbenjáró vala, ezen aggodalomnak ismét Ő Felsége elébe terjesztésére megkérettessék. Melly kérdésre a fő RR (Diar, 1807. pag. 318. sessione 45.) ezeket válaszoltaták: „Mivel pedig a dolog már azon karban van, hogy ő Cs. Kir. Főherczegsége azt szivére veszi, jelenti azt is, hogy midőn ezen dolgot Ő Felségé elébe terjesztette, méltóztatott magát kinyilatkoztatni, hogy sohasem akart, nem is akar valami olyast rendelni, melly által az országgyülésén kimondandó voksok szabadsága legkisebben is megszorittatnék. Nyugodt elmével lehetnek tehát az Ország Rendei.”* De mondhatná talán valaki, hogy ez a dietalis szabad szóllásról lévén állítva, a megyei gyülésekre nem alkalmazható. Az ezekbeni szabad szóllás azonban még fontosabb tekintetet érdemel, mert ott készülvén az utasítások, s mi azoknak teljesítésével tartozván, a mi szabad szóllásunk csak a megyékbeni szabad szóllásnak lehet resultátuma, s ott azon felül még a törvényes és adminisztrativus tárgyak is első szóba vétetnek. – Midőn azonban őseink országgyűlésén a szóllás szabadságának biztosításáról azáltal gondoskodtanak, hogy annak sértése mint violatio salvi conductus először nota büntetése alá tartozott, ami aztán 1723-ban megváltoztaték,* – egyszersmind a megyék gyüléseire nézve is fenyitéket rendeltek, melly a szabad szóllás törvényszabta határain túllépőt büntesse, ugy mindazáltal hogy a buzgó tanácskozás közben mondott szó miatti felelet terhe a hon polgárait egész életekön keresztül aggasztó bizontalanságba ne tartsa, s házi körükbe vissza ne kisérje, mert ebből magának a szabad szónak lenyomása következhetnék. A széksértést állitották tehát fel büntetésül. Erről a Hármaskönyv 2-ik része 69-ik czimje azt mondja, quod propter illicta verba committi soleat violatio sedis Iudiciariae,* az 1625: 62. azt mondja; severissime sancitur, ut nullae contumeliae in loco publici consessus admittantur, et siquid eiusmodi perpetraretur, persona delinquens statim citetur ac iudicium de illo celebretur,* az 1723: 57. czikely pedig ezen törvényeket megerősitvén, a széksértésrőli büntetést a megyék gyűléseire is kiterjeszti, azon hozzá tétellel, ut stante eadem congregatione infligatur.* A gyűléseken mondott illicitus szavakért tehát nem fiscalis vagy eriminalis, vagy más büntetésnek, hanem csak ezen itt kiszabott útnak s fenyítéknek van helye. Nem is lehet mondani, hogy ezen büntetés némelly esetekben csekély, s nincsen arány súlyban a bűnnel. Mert constitutionalis országban törvénynek kell uralkodnia. Ha igaz tehát és való azon ellenvetés, az csak annyit mutat, hogy a törvény hijános. Ám segitsen hát rajta a törvényhozás, hozzon más, hozzon czélirányosb törvényt, de mig ez nem történik, addig a fennállót megtörni, s a törvényszabta fenyítéknek helyébe előre nem is gondolhatott önkényes terheltetést állítani sem nekünk, sem a kormánynak nem szabad. És ami azt illeti, hogy a törvényes büntetés nincsen mérsékelve a bűnhöz, ezen okoskodást igen könnyen meg lehet fordítani. Mert azért, hogy valaki a tanácskozási meleg részvét buzgósága közben szabadon, bár keményen szólott is, mérsékelt büntetés e a nota infidelitatis büntetése, melly élet és jószág vesztésében áll? Olly büntetés ez, mellynél már nagyobb nem lehet, melly csupán a társaságot nyilvános veszéllybe borító nagy vétkes tetteket sújthatja, s gondos őseink által semmi kétséget nem szenvedhető igen világos törvények által csak ezekre is szabatott. Igy az 1-ő rész 13. czimje 5-ik §-a notoriusnak mondja azt. qui contra statum publicum regni huius ex eoque in despectum dignitatis Regiae contumaciter semet erigit,* az 1-ő rész 14-ik czimje 2-rk §-sa* s az 1723: 9-ik ez[ikkely] szintén 2-ik §* hasonlókép evidenter semet contra statum publicum Regis et Regni erigentes et opponentes kifejezéssel él. – Már az ép értelem nevében kérdek én akárkit, az, hogy a gyülésen valaki bár ha keményen, bár ha illicite szóll is, evidens erectio e az contra statum publicum? Hiszen maga ezen szó: semet erigere, mégpedig evidenter et contumaciter erigere, nem szót, hanem tettet, valóságos cselekvést kiván! Aztán ha a gyülésekbeni szóért törvényeink jelen állásában más büntetésnek is lehet helye, mint a széksértésnek, mellyet a törvény e végre kirendelt, hol lesz a határ, melly kiszabja, meddig terjeszkedhetünk a szóllásban anélkül hogy violatio sedis, meddig anélkül hogy, fiscalis vagy criminalis actio, vagy nota alá essünk? Ha ma hűtlenség vétkét követi el, aki azt mondja hogy a kormány levette álorczáját s a t., ki áll jót érette, ha nem lesz e holnap nota azt mondani a kormánynak ezen tette törvénytelen”, holnapután: „hogy el nem fogadható”. Ezen kétséges helyzet lesz e a személy biztossága constitutionalis országban? Csalfa, csalogató biztosság, melly a törvényben hivőt vesztőhelyre vezeti s így senki nem fogna többé szabadon szólhatni, mert a szabadság határát nem ösmerhetné. Hasonlítana így helyzetünk azon utaséra, ki bizodalmasan lép fel a pallóra, mellyet avégre hiszen felüttetve lenni, hogy a vándort biztosan vigye a borzasztó mélység tulsó partjára, de a palló közepén ketté van fűrészelve s a jámbor utazó menthetetlenül oda van. – A fejedelem személye minálunk is úgy, mint másoknál szent és sérthetetlen. Van e részben ugyan törvényhijány, mellyről más alkalommal fogunk szólhatni. De ezen vétket kikerülni könnyű a tanácskozásokban, mert nem kell a fejedelem személyét említeni s minden bizonytalanságnak vége van. De a király személye a kormánytól minden alkotványos országban meg van különböztetve, s ezt minálunk már Verbőczy is megkülönbözteté. A kormánynak emlitését pedig köztanácskozásinkban mellőzni lehetetlen s ha ezért hűtlenség vétke súlyával büntetődhetnénk, elvágva lenne a tanácskozás fonala, mert akár adminisztrativus visszaélésekről, akár kormányzási hibákról s törvénysértések orvoslásáról, akár a múlt idő tapasztalásán alapított új törvények alkotásáról van szó, lehetetlen anélkül szóllanunk, hogy a kormányról gyakran szigorún, gyakran élesebben említést ne tennénk. Mindezen előzményeknek végső következménye abban határozódik, hogy a gyűlésekbeni szóllásért nota perbe vonattatni törvény s alkotványos szabadság sérelme nélkül nem lehet. Nem is az itt a sérelem tárgya, hová azt Arad követe vonni akarná, t. i. hogy várjuk be a bíróság ítéletét, s azt igyekezzünk, ha sérelmes leend, orvosolni. Midőn valaki sérelmet terjeszt elő, első kérdésünk: folyamodott e orvoslásért a kormányhoz, mert mi gravement csak a kormány ellen teszünk, s tehetünk. Itt is tehát nem az a sérelem, hogy a bíró itélni fog, hanem az, hogy a kormány gyűlésbeni beszédért hűtelenségi pert kezdetni parancsolt. Mert kezdessék e a per? ez a biróra nem tartozik, ez egyenesen a kormány tette, s mivel törvénytelen: sérelem is. Pert kezdeni magános, vagy értékbeni dologban kinek kinek, s igy a királyi Fiscusnak is szabad, s ily tárgyban bé lehet, sőt kell várni a birónak itéletét. De büntető pernél, publica actio ügyében, másként áll a dolog. Ki merné vitatni, hogy ok és törvény nélkül criminalis actio alá vétetni nem sérelem, mért hiszen ha ártatlan a vádlott fél, sok hurczoltatás után feloldoztatik? Mindezeknél fogva tehát Bihar követének inditványát pártolva az Ő Felségéhez intézendő felirásban kitétetni vélem, hogy a szóllás szabadsága fő kincsünk, s alkotmányunk alapja. Ez tetemesen megsértetnék, midőn báró Wesselényi Miklós megyei gyűlésen mondott beszédjéért nota perbe vonatott, holott ezek és ezek a törvények, ha túllépett volna is beszédjében a törvényes határokon, más utat s más büntetést rendelnek. Kérjük tehát Ő Felségét, hogy ezen sérelmet a per elenyésztetésével orvosolni, s aggodalmunkat minden következmények megsemmisitésével megszűntetni méltóztassék.
Vay Miklós báró a felső tábla 1807. júl. 27-i ülésén ellenezte a kormány által kívánt önkéntes subsidium megajánlását s a Lajosok Franciaországát hozva fel példának, aggodalmát fejezte ki, hogy Magyarországon is a hivatalok vásárlása következhet be. Ferenc király bizalmas tanácsadója, Baldacci tanácsára Vayt aug. 5-én megfosztotta tábornoki rangjától, József nádor közbenjárására azonban, aki a szólásszabadság korlátozásától az országgyűlés tárgyalásainak eredményességét féltette, rendelkezését hamarosan visszavonta.
„…profecto si delationibus incusato non audito, expositione non investigata fides adhiberetur, si regnicolae propter dicta in publica sessione prolata indignationem Regiam incurrerint libertatem votorum in discrimen coniectum iri SS et OO dolebant”. (Az 1807-i országgyűlés Irásai [Acta], 370.)
A rendek a már lezárt ügy tanulságaként arra akarták megkérni a királyt, hogy „… dignetur periculosum hominum genus delatores … ad mentem etiam articuli 5: 1805. coercere, castigare et ab accessu throni sui Regii in perpetuum arcere”. Az országgyűlés Irásai. 370.
A szónok szószerint idézi a szept. 29-i országos ülésben megjelent főrendi küldöttség vezetőjének szóbeli válaszát. Az országgyűlés Jegyzőkönyve. 318. kk.
Vö. előbb, az 502. old. 19. jegyzetével.
… quae propter illicita verba in sede prolata, vel dehonestationem in sede ipsa existentium committi solet …”
A tc. 1. és 2. §-a szerint „severissime sancitur, ut nullae contumeliae, manuum iniectiones in loco publici consessus et diaetali admittantur si quid autem eiusmodi perpetraretur: persona delinquens statim citeur ac iudicium de illo celebretur, irremissibiliterque castigetur”.
Vö. előbb, az 502. old. 19. jegyzetével.
A Hármaskönyv I. rész. 13. címje szerint az ilyenek vagyona a koronára száll és újból adományozás alá kerül.
Az idézett helyen a hűtlenség eseteinek sorában második helyen szerepel az, ha valaki „evidenter se erigit et opponit contra statum publicum regis et coronae”.
A tc. idézett pontja egyszerűen megismétli a Hármaskönyv I. rész 14. cím intézkedését.
KAJDACSY nyilván és ismételve kimondja ugyan, hogy a kormánynak azon tettét, miszerint hűtelenséget bosszuló pert kezdetni parancsolt, helybehagyni soha nem fogja, mindazáltal azért is, mivel a hűtelenségről szólló törvényeink nagyon hijánosak, de azért is, mert a kormány önkényesen nem büntetett, hanem a törvénykezés rendes útját megtartva, az egész dolgot biró elébe vitte, azt sérelemnek egyátaljában nem veheti. És épen itt találja a legnevezetesebb különbséget a zalai követ által felhozott 1807-ki s a jelen eset között. Amott magát a királyi neheztelést is büntetésnek következőleg a szabad szó sérelmének tekintették az ország Rendei, mert a kormány b. Vay Miklós generálist méltóságától megfosztván önhatalmával büntette; itt azt nem cselekedte, hanem megsértetve vélvén magát, törvényes uton indult, s a dolgot biró elébe terjesztette, ki törvényes lélekösmeret szerint tartozik itélni, maga pedig az actio még nem büntetés. Ő különben is a szabad szóllás ügyét Báró Wesselényitől egészen elválasztja, s a felirást annál kevésbé pártolja, mert Pest vármegye követe azzal támogatván a hűtelenségi kereset helytelenségét, hogy a kérdéses gyülési beszédnek nem volt következése, ezáltal nyilván elösmerné, miképen ha következése lett volna, az actiónak is helye lehetne,* azaz hogy csakugyan lehet gyűlésen olyasmit mondani, ami notae infidelitatis bűnévé válik; és ha felirást határoznának a RR, kéntelenek volnának ezt benne elösmérni. Egyébiránt is bármi következést szűlne is a felirás, bár a per elenyésztetését vonná is maga után, mégis meglenne a sérelem, mert felirás utján a megtörtént dolog meg nem történtté nem változtathatnék, s mindég fenn maradna a példa, hogy gyülésbeni beszédért notae infidelitatis actio volt rendelve. Van a diplomátiának egy másik útja, melly minden aggodalmat megszűntet anélkül, hogy valaki jusát sértené, vagy kaput nyitna messze vezethető vitatásokra. Ez az út az, mellyet a szólló követ e jelen esetben is követni kivánna, t. i. hogy az 1807-ki példa szerint, a Nádor közbenvetése által Ő Felségétől amnestia kéretnék. (Hangos visszatetszés nyilatkozik.) Az amnestia nem kegyelem actusa, nem büntetés elengedése, sem a bünnek elösmerését, vagy a tett rosszalását magában nem foglalja, hanem tisztán politicai elfelejtés, melly a dolgot meg nem történtté teszi. – Ez a szólló követ véleménye, aki egyebiránt Arad követének azon állitásával, hogy Szathmárnak kellett volna inditványt tenni, egyet nem ért, s Biharnak ugy mint akármelly más megyének inditványi jogát elösmeri.
Vö. Dubraviczky korábbi felszólalásával.
ZARKA: hogy szabad szóllás nélkül sem képviselőséget, sem polgári alkotmányt képzelni nem lehet, ez sokkal világosabb, mintsem hogy mutogatni kellene. A szóllás szabadsága tehát ha valahol, bizonnyal Magyarországban fő nemzeti kincsnek tekinthető mind azért, mivel a megyei municipalitásban áll alkotmányunknak sark oszlopa, melly szabad szóllás nélkül haszontalan testületté változnék, mind azért is, mivel az irás szabadsága törvényen kivül, s így törvény ellen az önkénynek korlátozó lánczai alatt nyögvén, a vélemények kicserélése, melly nélkül sem a nemzet akaratja nem nyilatkozhatik, sem a nemzeti élet ösvényén kifejlődés nem gondolható, csupán szóllás által történhetik. E hazában, hol bár nem egyenlő részben osztozott, de csakugyan szép jussaik vannak az alkotmány sánczaiba béfoglalt honpolgároknak, a jussokkal élést biztosítani kelletik. Im az örökös veszteglés hinárjaiban tespedő nevelés silány, férfikorunkban a sajtónak despoticus korlátok alatti nyögésé miatt csak nagy erőlködéssel mivelhető az értelmiségnek parlag mezeje, s az alkotmányos jusokkal élésre meghivott nép tudatlan hever, – csak az hibázik még, hogy a szó szabadsága is bilincsekbe fűzessék s a jövendő kifejlésnek még reménye is veszve van. És bármiként vélekedjék is valaki a közigazgatást és itélő hatalom elkülönözéséről, annyi minden esetre tagadhatatlan, hogy ha a közgyülésekbeni szóllásokért hatalma lesz a kormánynak akárkit büntetésre ragadni, úgy aki meggyőződését követve bátor szóval lép fel honja védelmének ügyében, örökös nyugtalanságban lesz kéntelen életét betölteni, mert soha sem lehet biztos a jövő pillanat felől, ha nem ragadja e ki a kormány családja házi köréből s nem vonczoltatja e olly birósag elébe, mellynek tagjait szintén a kormány, vagyis a vádló fél nevezi. Én ugyan a törvényes igazság nevében reménlem, hogy B. Wesselényi Miklós birái fel fogják őt a méltatlan vád alól menteni, de arról van szó, sértetik e perbevonatala által a szóllás szabadsága? Én azt mondom, hogy igen, s azért egészen osztván Zala követének törvényes szempontból merített észrevételeit, a felirást pártolom.
TARNÓCZY: Ha történetből a kormány, mielőtt a kérdésben forgó actiót elrendelte, azon furcsa gondolatra jött volna, hogy akár Baranya követétől,* akár tőlem helybehagyást kérjen, én az érdemes követ úrral egyetértettem, s helybehagyásomat megtagadtam volna, de mivel azt a kormány nem cselekedte, s már nem csak az actio elrendeltetett, de a per is folyamatba vétetett, csupán arról lévén szó: kell e ellene repraesentálni, vagy nem? követ úr pedig a felirás ellen szavaz, már e részben vele egyet nem érthetek, s Bihar inditványát pártolom. – Engedjék a Te[kinte]tes RR, hogy a kormány potenciálját követve, voxom támogatására hazánk historiájából nehány gyámokokat meritsek. Tekintvén a régibb időket, azt látom hogy nemzetünk sok olly jussokkal és módokkal birt, mellyek a kormány önkényét korlátozhaták, s a nemzet kivánatait foganatosithaták, ezeket azonban idővel facto elveszté. Im! az Aranybulla ösmeretés záradéka az ellentállás szabadságáról,* melly akkori időben, midőn a kormány gyenge, a nemesség pedig hatalmas volt, minden siker nélkül nem szűkölködött, sőt visszaélésekre szolgáltatván alkalmat, a kormány kivánságára eltörültetett s eleink elveszték a resistendi facultast.* De kezeinkben volt még az ellentállás hatalmas eszköze, a fegyveres erő, melly engedelemre ritkán vár, s többnyire csak ön akaratjától szokott kérni tanácsot. Ezt kelle tehát a nemzettől elvenni. Megtörtént. A kormány sürgetésére állandó katonaságot rendeltek eleink, s annak tartásáról gondoskodtanak.* De még ez sem volt elég, hibázott a „nervus rerum gerendarum”, melly a kormány czéljára fordíttathatnék. És mivel pénz dolgában fösvényebb volt a magyar, mint jussainál, ezt már olly könnyen kapni nem lehetett s más módról gondoskodtanak. Tudjuk, mikép került a só meghatározásának jussa a kormány kezébe,* tudjuk hogy a törvény ellenére a harminczad elrendezése jusát via facti magának tulajdonitván,* külső tartományai adójokat leginkább a mi zsebünkből fizetik, és ime pénze is – a magyar status szükségeire igen sok pénze van. Mindezen nyereségek után az intellectualis erő kifejlése veszedelmesnek látszatott: s a gondolkozás szabadságát és tudományt törvény engedelme nélkül bilincsekbe verte, önkényesen hozván bé a censurát.* De hiú is lévén a magyar, s a büszkeségre nagyon hajlandó, más segédmódok is activitásba tétettek, mellyekkel a kormány kivántatik előmozdítóit jutalmazni, s másokat költség nélkül magához édesgetni lehetett. Új megkülönböztetések hozattak hát bé, s több hivatalok, mellyek hajdan országgyűlési választás alá tartoztak, nevezetesen a főtörvényszékiek a kormány kinevezésére jutottak. Mi maradt hát még a magyarnak mindezek után? A szabadsága!! S ime már ez is alkalmatlannak látszik, lassan már ez is elnyomatik. Eleintén annak, ki ezen jussával férfiasan élt, csak hivatalt nem adott a kormány, később már egy dorgáló rescriptumot is küldött (halljuk, halljuk!!),* utóbb azokat, kik szabadon szólottak, a kormány emberei ahol lehetett municipalitási hivataljoktul meg is fosztották (nevetés), de mivel mind e mellett is találkoznak férfiak, kik a kormány kegyétől függő hivatalra nem vágynak, s azzal hogy viselt hivataluktól megfosztattak, nem sokat gondolnak (éljen! éljen!), a rescriptumot ugyan fájlalták, de mind e mellett tovább is szabadon szóllottak, ha czélt akart érni, már erősb módokrul kellett gondoskodnia; s ime fejvétellel, jószágvesztéssel fenyegetődzik.!! – Te[kinte]tes RR! én B. Wesselényi Miklósnak ügyvédje nem vagyok, s nem is az ő magános ügyét védelmezem, hanem a szóllás szabadságát, megmaradott nemzeti jusaink töredékinek legérdekesbikét. S midőn minden egyes küldőimnek azon sérthetetlen jusát, mellyet utasitások adása alkalmával a közgyülésekbeni tanácskozásokban mint kétségtelen törvényhozó gyakorol, minden megszoritástól megmenteni törekszem, mint Barsnak követe legszentebb kötelességemet teljesítem, fenntartani igyekezvén azon just, melly képviselői alkotványunknak, mi szerint mi csak küldőink akaratjának magyarázói vagyunk, valóságos alapja. – Mint mondám tehát, Bihar követének inditványát egész terjedelmében pártolom.
Vö. Kajdacsy korábbi felszólalásával.
Az Aranybulla 31. cikkelyének 2. §-a értelmében a törvénybe foglaltak megszegése esetén a nemeseknek joguk volt arra, hogy hűtlenség vétke nélkül külön-külön és együttvéve ellentmondjanak és ellenálljanak a törvénytelenül cselekvő királynak. Vö. előbb, a 210. old. 14. jegyzetével.
Vö. előbb a 210. old. 14. jegyzetével.
Vö. a 149. old. 10. jegyzetével.
Az 1791: 20. tc. kimondta, hogy a só árának felemelését csak az országgyűléssel folytatott tanácskozás alapján rendelheti el a király, gyakorlatban azonban a sóár megállapítása az udvar részéről mindig önkényesen történt és a rendek e tárgybani panasza 1802-től kivétel nélkül minden országgyűlés előleges sérelmei között szerepel. (Az egész kérdés jó összefoglalását adja az országgyűlés kezdetén felterjesztett 7. sz. előleges sérelem, l.: Iratok. I. köt. 178. kk.
A hasonlóan törvénytelen úton keletkezett gyakorlatra l. előbb a 30. sz. országos sérelem tárgyalását, 365. old.
Az ezzel a kérdéssel kapcsolatban megújuló korábbi vitákat l. előbb, 207. kk., 347. kk.
Tarnóczy magáról beszél, ő volt az egyik áldozata a kormány hasonló eljárásának: 1833. dec. 5-i felszólalását a király 1834. jan. elején külön dorgáló leiratban kárhoztatta. A dorgáló leirat az országgyűlésen hosszú, heves vitákra és a főrendekkel folytatott szenvedélyes izenetváltásokra adott alkalmat. Vö.: Országgyűlési Tudósítások. II. köt. 535. kk., folyamatosan 1834. máj. 10-ig, amikor a rendek a szólásszabadság érdekében tett ünnepélyes óvással levették napirendről az ügyet.
BŐTHY: Letettem ama hűséges kezekbe inditványomat, mellyektől, a nemzeti jusok mindenkori hiv oltalmazóitól, nyugodtan várom küldőim akaratja teljesületét. A tárgyhoz tehát nem is fogok szóllani, csak Arad s Baranya követeinek némelly ellenvetésire felelek. – Arad követe előbb megyémnek e tárgyban inditványi jusát kétségbe venni látszatott, utóbb azonban köszönettel veszem hogy elösmeré, de ki is jelentem, hogy azt sem általa, sem más akárki, által korlátoztatni soha sem engedem. Különben is az egész dolog közvetetlen is csakúgy illeti Bihart, mit Szathmárt. Mert a Királyi Fiscus inquisitiója fergetegét reánk is kiterjesztette, s Biharban csakúgy inquirált mint Szathmárban. (A későbbi vitatás alatt B. PRÉNYI viszont ezen ellenvetést ismételvén, BŐTHY categorice kijelentette, hogy ha Ugocsa vármegyében a kormány törvénysértést követ el, azt úgy mint ezt nemzeti sérelemnek fogja tekinteni, s az ország Rendei elébe inditványilag feladni szintén el nem mulasztja.) – Ami a királyi Tábla iránti bizodalmat illeti, ha erre nézve nem eléggé fejeztem ki küldőim érzelmét, hogy azt Arad követe voltaképpen megértse, utasitásom szavait felolvasom, mellyek igy szóllanak: „Nem kételkedünk ugyan, sőt erősen hisszük, hogy ha B. Wesselényi Miklós úr ellen csak a fentebb előadottak tanúskodnak, azon esetre ugyanazon egy haza által ápolgatott, ugyanazon egy törvény oltalma alatt élő, ugyanazon egy fejedelmet ismerő birák, kik ő róla itéletet hozandanak, ezen csak elvetemedett hazafiakat illető kereset alól őtet mint ártatlant bírói szent tisztöknél fogva feloldozandják.” Küldőimet tehát a birák iránti bizodalmatlanság vádja nem illetheti, de azért magát a keresetnek törvénytelen elrendelését sérelemnek tartják, s annak orvoslását a birák lélekösméretes eljárásától fel nem függeszthetik. Különös figyelmet érdemel e részben az is, hogy ha az eddig sötétség hazájának tartatott Spanyolországból kiküszöbölt inquisitió,* melly ekkorig csak bújkálva rágodzott társasági viszonyainkon, felemelt fővel fog meg jelenni közöttünk, atya és fiu, férj és feleség, barát és barát között megszaggattatik a vérnek, szeretetnek, bizodalomnak kötele, s ezernyi darabokra omlik szélt a szerencsétlen nemzet, mellynek egyetértésre olly igen szüksége van. – Baranya Vármegye követe amnestiát emlegetett, s azt politicai elfelejtésnek keresztelé. A keresztelés tisztemhez nem tartozik, amennyiben mindazáltal szükségbeni keresztelés nekem is szabad, én azt, amit ő javallott, kegyelem útjának nevezem, s arra lépni soha sem fogok. Vagy sérelem az, mit a kormány Wesselényi Miklós személyében a szóllás szabadságán elkövetett, vagy nem az. Ha igen, nem a kegyelem útjára való, ha pedig nem, ugy a nemzet képviselőire nem tartozik. – Azt is mondá Baranya követe, hogy ő magát az actiót büntetésnek nem veszi. Az érzés kinek kinek személyétől függ, s e pályán kit kit keblének Istene vezet, érzés felett vele nem harczolhatok. De részemről nem valami túlságos gyengédedségnek jelét adni vélem midőn kinyilatkoztatom, hogy reám nézve a hűtelenség vádja moralis halál csapáshoz hasonlítana, mert a szűk házi körben is, annál inkább pedig a polgári életben, a hűtelenségnél feketébb vádat nem ösmerek, mellynek bűnjébe esni soha sem fog, ki a polgári élet valódi becsének érzelmére felemelkedett.
A spanyol inkvizíciót Bonaparte József király szüntette meg 1808-ban. Napóleon bukása után a visszatért VII. Ferdinánd újból felállította, de az 1820-i forradalom után működése végleg megszűnt.
Ezekre később KAJDACSY válaszolván ismételé, hogy ő az amnestiát kegyelmnek nem tartja, sem magát az actiót megbüntetésnek nem tekintheti, ámbár utólag kijelenti, miképen a kormánynak ezen tettét helybehagyni soha sem fogja, már csak azért is, mert minden actio reactiot okoz, egyébiránt figyelmezteti a RRket, hogy midőn valaki saját érdekét sértve véli, tetteiben egy kissé könnyen megfelejtkezik. Igy a szóllás szabadságát se mindég maga a kormány igyekezett korlátozni; magok az Ország rendei is elégtételt sürgettek 1811-ben a Banderiumokról irt munkáért.* – Miután BENCSIK is, (ki szintén a felirás ellen szavazott) élénk buzgalommal azt nyilatkoztatá, hogy őtet a hűtelenségi actio a szabad szóllástól elrettenteni soha sem fogja, s bizonságul lefolyt élete példájára is hivatkozott, hogy t. i. az 1823-ki időkben ő is kormány parancsolta inquisitio alatt volt,* de azért lelkének meg győződését akkor is férfiasan kimondotta: – ezeket, s Aczélnak az auditórium eránti leczkélgetéseit* érdekelve BERNÁTH csudálkozását jelenté, hogy némelly követ urak az auditoriumnak felzudulásáért is panaszkodnak, s azt a szóllás szabadsága sértésének kiáltják, de a pallossal fenyegetést sérelemnek nem tartják. Pedig az auditorium mihamar lecsendesedik, és ismét hallgat, de az a pallos – már akármint dicsekedjenek is némellyek aczél melljökkel, annak bizony Horatiusi ércz mellel kell birnia, aki nem pislogó szemmel nézne a csillogó pallos élére. Végre a baranyai követ reactioját csak azon esetben látná igazolva lenni, ha a méltatlanul üldözött Báró Wesselényi a királyi Fiscus ellen talio büntetését* kérhetné, de ilyesmire nem igen mutat példát a historia, azért csak jobb a sérelmet midőn még orvosolható meggyógyitani, mint a példátlan reactio reménységében az actiót türni.
Piringer M. udvari titkár, majd tanácsos Ungarns Banderien und desselben gesetzmässige Kriegsverfassung überhaupt c. (I. köt. 1810, II. köt. 1816) aulikus szellemű munkájának a nemesi alkotmányt bíráló részei nagy vihart keltettek az 1811/12-i országgyűlésen. A rendek a könyv betiltását és a szerző megbüntetését követelték.
Az 1823-i nemzeti ellenállás idején Nyitra megye valóban a legbátrabban helytálló megyék közé tartozott, ezért Eötvös Ignác kir. biztos a tisztikar ellen eljárást indíttatott, sőt egyeseket – köztük Bencsik követtársát, Ocskay Ignácot is – be is börtönöztette. A jelen országgyűlésen azonban ennek ellenére mind Bencsik, mind Ocskay a maradiak táborához tartozott.
Vö. előbb, Aczél felszólalásával.
A felségsértés büntetéséről intézkedő 1715: 7. tc. 8. §-a értelmében a hamis vádló „incusato innocente comperto, arbitraria omnino severiori poena, vel secundum circumstantias talionis per idem iudicium … affici poterit”.
PFANSMID Bihar követének inditványát két részre osztja: az első a szóllásszabadságnak általános elveit, a másik ezen elveknek Báró Wesselényi Miklós perbe idéztetése által történt sértését illeti. – Az elsőre nézve a szónok is azt tartja, hogy constitutionalis monarchiában azon feltételek között, melylyek az országló szék s a nemzet jusait szükséges súlyegyenben tartják, a legelsőknek egyike, s olyan, melly az egyes tehetségeket a nemzeti pallérozódás közczéljára igazítja. Magához vonzó feladásnak tartja tehát, a szóllás szabadsága becséről nyilatkozó közvélemény haladását követve, független figyelemre venni, miként élnek vele azok, kik a szabad szóllást nagyobb mértékben gyakorolják? s eránta annak birása köréhez, s a nép személyes pallérozottsága fokához mérsékelve véleményeiket közrebocsájtották? S itt ismét két szempont ötlik elő, amint t. i. a dolgot magában, vagy a constitutionalis életre való hatásában tekintjük. Bihar követe ezen utolsó szempontból indulván, a szabad szóllás megszoritásából a constitutionalis életre legszomorúbb következtetéseket húz; a szónok ellenben átallánosan tekintvén, s ellenébe állítván a vele nagyobb mértékben élő tartományokbani mindennapi jeleneteket, azt tapasztalja, miképen arra, hogy ezen szabadság szabad nyomozás utján a civilisationak s a constitutio erősitésének hatalmas emelő rúdja legyen, a szomoru tévelyedések és kicsapongások miatt múlhatlanul szükséges, hogy a szóllás szabadsága önmaga ellen (?!) s az ország lakosai eltévelyedésének következései ellen megoltalmaztassanak. Nem kételkedik, hogy maga az inditványt tévő követ úr is meg fogja engedni, miképen polgári társaságban a határtalan szabadság nemcsak káros, sőt képtelenség is. Ifjuságunkban lépéseinkre szorgosan felvigyázó szüleink s oktatóink társaságában tanulunk szóllani, s ezek őriznek a botlásoktul. Férfikorunkban a haza veszi magára ezen felügyelést, s minden kártékony gondolatok szabad kinyilatkoztatását korlátolja. Bizonyitják ezt a Zalai követ által felhivott törvények, mellyek szóllásszabadságunkat korlátok közé szorították, mellyeken túlhágni tilos, és igy ha mások jusait kényük szerint csipkedve sértjük, széksértésben, ha pedig a királyi méltóság vagy köz rend ellen ingerlő beszéddel törekszünk, hűtlenség büntetésében marasztaltatunk. Nem is osztozik a szólló követ azon véleményben, hogy a gyülésekbeni szó notae per tárgya nem lehet, mert ha ezen szó az 1-ő rész 14-ik czimjébe ütközik,* az abban rendelt büntetés alá esik, mire példákat is tudna előhozni. Nem is hiszi, hogy a vélemények közönségessé tételének jusa azt is magában foglalná, hogy másoknak, s igy a kormánynak is többnyire képzelt akaratját hamis színekkel rajzolhassuk, vagy az ország lakosit gyanított veszéllyel ijesztgethessük. Az elsőt mérsékelheti a törvény anélkül hogy eltiltsa, a másikat egyenesen a kormány figyelme alá rendeltetni szükségesnek véli, mert korlátlansága sok veszedelmet szülhetne. Azt sem hallgathatja el, minő villámsebességgel változnak közöttünk a szóllás szabadsága eránt táplált vélemények; im a beszédek, mellyek e táblának, vagy az auditorium többségének nem tetszenek, zúgással s meg nem hallgatással fogadtatnak anélkül, hogy a szabad szóllás mostani hév védői közül valaki a szólónak pártját fogná. (Sőt igen! – sőt igen!!) Im az állitást most is igazolni akarják! A szónok tehát addig, míg a szóllás szabadságáról szólló törvények ex professo elő nem kerülnek, azokon sem igazítani nem kiván, sem mostani sértésöket át nem láthatja. – Ezután felveszi az inditvány második részét, t. i. B. Wesselényi Miklós perbe idéztetését. Erről állitja, hogy nem tudja miért történt, mert itt sem az actio, sem a per fel nem olvastatott. Hallotta ugyan Bihar követétől, hogy ezen per B. Wesselényinek a szathmári gyülésen tartott beszédjéért indittatott. Nem is kételkedik, hogy ezen beszéd is az actio meritumához tartozik, de azt gondolja, hogy a kir. Fiscusnak vádja bizonyitására más próbáinak is lenni kelletik, – ezt gyanittatja legalább a Kölcsey választása felőli, itt felolvasott kérdőpont,* – mellyre nézve azt jegyzi meg, hogy a Fiscus nem a választásra tett felszóllitásban, hanem a kifelezésben, mellyel az történt, keres vádra okot. Egyébiránt az eset taglalásába ereszkedni nem akarván azt tartja, hogy ha csak abban sarkallik a vád, amit Bihar követe felhozott, az actionak nincs helye, de okát sem látja, miért ne lehetne nyugottan bévárni a törvényes biró itéletét? Az actio vagy törvényes, vagy sem. Ha igen, törvény értelmében lesz az itélet, ha pedig nem, feloldozás következik, és erre a törvényhozás közbenjárása felesleges, hacsak annak nem akarnák példáját adni, hogy kik minden alkalommal védik a törvényszékek függetlenségét, most azt magok sértik. A szónok nem is tart egyet Trencsin követével, ki a Kir. Curia függetlenségét kétségbe vette,* de ha csakugyan nem független, akkor ő ellene, s nem a kormány ellen kell tenni gravement. Végre nem véli az 1807-ki esetet* hasonlíthatónak, mert ott itélet nélküli büntetés forgott fenn, itt a dolog törvényes biróra bizatott. Magát az actiót pedig büntetésnek nem veheti, mert amint B. Wesselényi Miklós ezáltal becsülletében nem vesztett, ugy semmi erőszakoskodásnak ki nem tétetvén, s magát ártatlannak érezvén, ezt büntetésnek nem veheti. Az egész dologban tehát nem látván sértését a szóllás szabadságának, hanem csak azt, hogy az arról szólló törvények áthágásáért a kormány büntetést kért, s annak elhatározása törvényes birótul függ: Zala követével egyetért ugyan, hogy a RR őrjeit a törvényes szabad szóllásnak, de annak, ha valjon egyes polgár áthágta e a törvényeket, nem birái, s ő a törvényes birónak itéletét praeoccupálni nem akarván, a bihari indítványt el nem fogadja.
Vö. előbb, az 507. old. 12. jegyzetével.
L. előbb, 499. old.
Vö. előbb, Borcsiczky felszólalásával.
L. előbb, 505. old. 3. jegyzet.
(A vitatások hátralévő része jövő levelemben.) A dolog kimenetelét már megirtam.* – A voxok igy állottak: Krassó, Honth, Esztergom, Horvátország jelen nem voltak, Mármaros nem szavazott, Szepes, Arad, Nyitra, Liptó, Baranya, Fejér, Mosony, Thurócz, Posega és Szerém, úgy a Clerus is a felirás ellen szavaztak. A többi 35 megye közül Árva és Verőcze a felirást csak mint közbenjáró kérelmet, Beregh, Torna, Ugocsa csupán mint aggodalom kijelentését akarták. A hátra lévő 30 megye minden megszorítás nélkül felirásra szavazott, A Jászkun kerület nem szavazott, a Hajdú kerület jelen nem volt. – A 2-ik kérdésnél, t. i. sérelemkép történjék e a felirás? a fentebbi négyen kivül még Thurócz és Marmaros is hibázott. A felirás ellen szavazott 10 megye közzül Baranya azokhoz állott, kik sérelemkép kivánták, a többi 8 (Thurócz jelen nem lévén) nem úgy kivánta mint sérelmet. Ezekkel együtt szavaztak Árva, Verőcze, Bereg, Torna, Ugocsa. A többi 31 megye sérelemkép felirást határozott.
L. előbb, 504. old.
A legközelébbi napokban a KK és RR szerkesztési rostálgatásokkal s a sérelmekkel foglalatoskodtak, s azt is határozák, hogy az országos ülésben, mihelyt idő engedi, nem a Fórumok Coordinatióját,* hanem a sérelmeket fogják felvenni.
A törvényszékek rendezéséről szóló törvényjavaslatokra érkezett főrendi válasz kerületi megvitatását már ápr. 11-én befejezték a rendek, országos ülésbe vitelére azonban mindeddig nem kerülhetett sor.
