a) A barsi követ perbe idéztetése feletti vitatások folytatása.
a)
A barsi követ perbe idéztetése feletti vitatások folytatása.
A barsi követ perbe idéztetése feletti vitatások folytatása.
Pozsony, julius 4-én, 1835.
Folytatás az 1-ő júliusi kerületi ülésről Balogh barsi követ dolgában.
BŐTHY: Alig hangzottak el a szavak, miket a megsértett szabad szóllás ügyében kevés napok előtt inditványt tevőleg mondottam,* s im máris egy újabb, egy nagyobb, s előttünk eddig ösméretlen csapás jött reánk, szavainkra mintegy válaszul, olly csapás, melly alkotványunk életerére vágván, feszült kebellel lesnünk ösztönöz, hogy mikor dől össze a sarkában megrázott egész épület. – Valóban Te[kinte]tes RR, ha lenne még valaki, aki azok után, amik történtek, azon álom képzelgéssel kecsegtethetné magát, hogy ő még szabad, annak a szabadságról ideája nincs. Igenis, férfiúi erős lélek kell hozzá, hogy a hazának képviselői el ne csüggedjenek. Itt Damocles bosszús kardja lebeg fejök felett, s a teremből kimenvén önkénynek látják kitétetve magokat. Illy körülmények közt is hiven teljesíteni mindazt, mit a hazafiság kötelessége parancsol, csak magas, felemelkedett lélek teheti. Vessük szemeinket vastag törvénykönyveinkre, s látni fogjuk, hogy alig van századok óta egyetlen egy törvény, mellyet a kormány nem sértett volna meg. S im most a tömérdek törvénysértés után, midőn vérző sebeink orvoslásáért esengve reménykedénk, a legfőbb koronát tette fel a kormány tetteire, s a törvényhozásnak egyik tagját, a nemzetnek egyik képviselőjét, országgyülési szabad tanácskozás közben mondott szavaiért az egész haza bámultára hűtelenségi perbe vonatni parancsolá. Ha csakugyan olly rém gyanánt áll a kormány előtt a szabad szóllás nemzeti jusa, hogy azt bármi áron is eltörleni magában feltette, ugy kár a diplomaticára költenie. Küldje Constantinápolyba ministereit s ott meg fogják tanulhatni, mint teszik az embereket némákká, hogy az elnémitott nemzet felett nyugalmasan uralkodhassanak. De csalatkozom! a leselkedő bizodalmatlanságot még a némaság sem nyugtatja meg; lelkünk érzelme szavakra nem törhetvén, néma jelekben, az arczulat vonásaiban nyilatkozik; s mivel tudva van, hogy némáknál elevenebb szinekkel mutatkozik szemben s arczulatban a szív érzése, valamint most a szót, ugy akkor a keserűségnek néma jeleit, „erectio contra statum publicum” névvel fogja nevezni, s élet és vagyon elvesztével fenyegető hűtlenségi perrel üldözni. – De akármint légyenek is ezek, engemet küldőimnek megbecsülhetlen bizodalma azért küldött ide, hogy távol a félelemtől, távol a jutalom hajházásától, a kormány tetszésének vadászatát s minden emberi tekintetet megvetve tegyem kötelességemet. És miután küldőim már azt is szörnyű sérelemnek vették, ami Wesselényivel történt: messziről sem kételkedem, hogy ezen új példátlan csapás hallattára első pillanatban elfásulnak, hogy utóbb annál nagyobb erőre ébredjenek. Ezen hiedelemben tehát, s ama kötelesség érzetében felirásra szavazok.
Beőthynek Wesselényi perbefogásával kapcsolatos indítványát l. előbb, 498. kk.
Torna követe nádori közbejárást javalva* egy szép állitást tőn; midőn azt mondá, hogy valameddig e sérelem nem orvosoltatik, a RR állása biztos lábon nincs. Igaz, de engem ez kegyelem útjára térni nem ösztönöz. Én a törvény oltalma alatt élni kivánok a szóllás szabadságával, s ennek útján kivánok orvoslást keresni, találni. A közbenjárás meglehet siker nélkül nem maradna, de ez constitutionalis országban nem azon garantiák közé tartozik, mellyek az alkotványt megóvhatják. Az intermediatio személyességtől függ; közbevetjük magunkat, ha kedvünk van reá, s ha olly személy forog kérdésben, kiért örömest teszünk közbenjáró lépéseket. De valjon ki áll jót, hogy e két feltétel a jelen esetben együtt van, hogy minden jövendő esetben együtt lesz? Minő kezességet nyerünk, hogy a szomorú eset nem fog megujulni? Ki mondja meg, hol fog a kormány megállani? Eddig a jesuiták systemáját követte, alattomos mellékútakon igyekezett a testet sorvadásba hozni, s ekkor helyén lehetett a közbenjárás, mert a czélzatot nem világosan látnunk, csak gyanítanunk lehetett. Most már azt mondja: vége minden tettetésnek, most tisztán lép fel, tisztán mutatja, mit akar; s mióta ezt teszi, talán jobban becsülöm, mint eddig becsültem, mert tudom, mit akar velem, tudom hogy dolgom kivel van. Azt mondá 1823-ban a veszprémi káptalan lelkes szónoka „Mi már megjajdultunk a vessző alatt”,* igen is megjajdultunk, de e megjajdulás engem szabad szóra ösztönöz, s arra ösztönöz, hogy a végveszély ellen egyenes elhatározott úton rögtönös orvoslást sürgessek. Nincs is ideje, Te[kinte]tes RR, hogy ismét csak úgynevezett szelíd fél eszközöket használjunk, különben az következik belőle, hogy mi a salvus conductus oltalmára, mint a mélységet elrekesztő biztos karfára támaszkodunk, a karfa azonban redves, eltörik, s mi menthetlenül a mélységbe zuhanunk. Bár ne állottunk volna el a felirástól akkor, midőn az úgynevezett barsi rescriptum által valánk megtámadva.* De azt mondották: hisz ez csak egy kis szidás, mi sokan vagyunk, könnyen elbirjuk, ennyi vármegye, ennyi város, ennyi jelen nem lévők követjei vagyunk a teremben, eloszlik közöttünk a teher, s oly csekély rész jut egy egy tagra, hogy azt bizony görnyedés nélkül elbirjuk. De int az idő, és int a tapasztalás egymást követő folyama. 1796-ban egy követet az országgyülés helyére nem eresztettek, mert szabadon szóllott megyéje gyülésén,* 1807-ben Vay Miklós ismét a szabad szóllás miatt tisztségétől megfosztatott,* 1834-ben dorgáló rescriptumot küldöttek, most egy követtársunk már hűtelenségi perbe vonatik. Csak szenvedjük ezt is nyugalmasan, csak nyúljunk kezességet nem nyujtó féleszközökhöz, s holnap katonát küld reám a kormány s elvitett ahová tetszik. Én magamat ellenszegezni természetesen nem fogom. – Közbenjárásra tehát nem állhatván, felirás utján rögtönös orvoslásra szavazok.
Vö. Ragályi előbbi felszólalásával, 537. old.
A kéziratban 1823 van, az eset azonban talán az 1825/27-es országgyűlésen történt. Ezen az országgyűlésen Horváth János és Kolosváry András kanonokok képviselték a veszprémi káptalant. A felszólalás körülményei nem állapíthatók meg.
Vö. az 511. old. 22. jegyzetével.
Czindery László somogyi másodalispán volt az eset hőse, akit a király 1796. okt. 20-án a somogyi megyegyűlésen tartott beszéde miatt eltiltott az országgyűlésen való megjelenéstől. (Czindery beszédét közölte Hőke Lajos a Hazánk VIII. kötetében, 343. kk. „Egy híres beszéd” címen.)
Vay Miklós ügyére l. az 505. old. 3. jegyzetét.
KLAUZÁL a kérdésben forgó tárgyat nem tartja inditványnak, hanem a nemzeti szabadság megmentésére intézett múlhatatlan gondoskodásnak. Mert ha a követ itt az országos tanácskozás teremében mondott beszédjéért hűtelenségi perbe vonattathatik, nincs többé nemzeti szabadság. – A szónok ugyan elhiszi, hogy a felirás czélját talán közbevetés utján is elérnénk. De a fő RRhez már átküldött elvek* megtartása ellen csak szó sem lehet; már pedig miután tagadhatlan, hogy az actióknak megszüntetése, a nádori közbevetés utján elérhető eme legkedvezőbb resultatum, elveink elösmerése felől még biztossá nem teszen, – nem elhallgatással tarthatjuk fenn ama nemzeti kincsünket, hanem csak ugy: ha nyilván elébe terjesztjük sérelmünket annak, kinek tisztében van az orvoslás. Nádori közbenjárásnak törvény szerint csak akkor lehet helye, midőn a nemzet és fejedelem között discordia van, (ez a törvény szava)* ez még most nincs, s nem is mondhatjuk hogy van mindaddig, míg sérelmünk orvoslása meg nem tagadtatik. A szónok tehát a nádori közbejárást utósó lépésnek tartja. Igy volt az 1825-ben is, és 1807-ben is, csak azután nyúltak a RR az elvre nézve közbenjáráshoz, midőn már báró Vay Miklós tisztségébe visza volt helyhezve. Ezen példák utmutatása szerint először most is a felirásnak törvényes utján kiván próbát tenni, nem is kételkedik, hogy Ő Felsége el fogja ösmérni, miképen ha nincs szabad szóllás az országgyülési tanácskozásokban, nincs is nemzeti szabadság. De ha mégis kedvetlen királyi válasz érkeznék, akkor lesz közbenjárásnak helye, most még visszás képzelet. – Nem is tart azokkal, akik úgy vélekednek, hogy míg e sérelem nem orvosoltatik, addig tanácskoznunk nem lehet, minthogy a szabad szóllástol megfosztatnánk. Ő kinyilatkoztatja, hogy akármi történjék is, lelke sugallását követve mindég szabadon fog szóllani; különben pedig tanácskozás nélkül a közbenjárás sem lenne eszközölhető.
A Wesselényi ügyével kapcsolatos izenetben és feliratban. (Szövegüket l. előbb 531. kk.)
Vö. előbb, az 536. old. 20. jegyzetével.
HERTELENDY KÁROLY (Zala): Azon fő szempontból indul, hogy a magyarnak mindég fő character vonása volt hazáját, alkotványát kitünőleg szeretni, s hogy ettől a királyt elválasztani nem lehet, úgy hogy amelly magyar alkotványához hű, hűséges az királyához is. Valamint tehát elösmeri, hogy a király személyének akár tettel, akár szóval történt sértése, mint felségsértés egyszersmind az alkotványnak sértése is: úgy kereken tagadja, hogy aki a kormányt vivő tanácsosok tettei ellen szót ejt az a Felség személye ellen hűtelen lenne. Tettleg elösmeré ezt maga a kormány is 1822-ben. Annyira ment akkor a törvénytelen parancsok elleni moralis ellenszegülés, hogy némelly megyéknek tisztviselői megtagadván a végrehajtástól kezeiket, katonai őrizet alá vettetnének.* És mégsem volt csak egy példa is, hogy aki a kormány ellen nyilván rosszalló erős szót ejtett, hűtelenségi perbe vonatnék.* De hogy is lehetne ez másképen? Hiszen a kormány tanácsosai között idegenek is vannak, kik hazánk eránt magokat hű részvétre kötelezetteknek nem tartják, s ezek ellen szállani hűtelenség légyen e? A szónok teljesen meg van győződve, hogy akkor lenne hűtelen fejedelme s hazája eránt, ha ezt nyilván nem tagadná. – Egyébiránt a legelső conferentiában, midőn még a kérdéses szerencsétlen actio megadva nem volt,* ő is hajlandónak mutatkozék a közbenjárás elvállalására, mert óhajtotta volna ezen egész történetet örök semmiségbe meríteni, úgy, hogy annak írott nyoma sem legyen; miután azonban már az idézés valósággal megtörtént, ezzel a körülmények annyira megváltoztak, hogy a felirástól többé egyátaljában el nem áll.
Vö. az 512. old. 25. jegyzetével.
De hogy ez nem történt, az nem a kormánynak volt köszönhető. Koháry Ferenc kancellár ugyanis hűtlenségi perbe akarta fogatni a nemzeti ellenállás kiemelkedő alakjait, a kir. jogügyigazgató, Németh József azonban a főkancellár utasítására azt a választ adta, hogy a Corpus Iurisban nincs olyan törvény, amelynek alapján a törvénytelen királyi rendeletek elutasítói ellen bűnvádi eljárást lehetne indítani. Ezért az udvar kénytelen volt elállni tervétől s az ellenzék vezetőinek Bécsbe rendelésével és királyi megdorgálásával kereste a kiutat a nemzeti ellenállás előidézte kényelmetlen helyzetéből. Vö.: Horváth M., előadásával, i. m. I. köt. 128. kk.
A jún. 25-i konferenciában. (L. előbb, 524. old.)
GÉCZY egész nemzetünkben igazolva látni vágyná ama historiai tapasztalást, hogy a terhes idő nagy embert szült. Ő magát elcsüggedve nem érezi. Óhajtja, hogy a gondviselés ne engedje hanyatlani nemzetünket, ohajtja hogy a sulyos körülmény erőre buzditson bennünket. S ez ohajtásban szintén felirásra szavaz.
FEKETE úgy látja, hogy a szóllás szabadságának sérelmén felül még a képviseleti rendszer is sarkából kiforgattatik, midőn egy követ a kormánynak egyoldalú hatalmával büntetésre vonatik. A törvényhozás hatalma nemzet és fejedelem között két egyenlő részre osztva van, s kölcsönös szabad és független tractatus utján keletkezhetnek csak azon törvények, mellyek szerint kormányoztatnunk kelletik. Már ha a törvényhazásnak egyik fele a másikat hűtlenségi perbe vonhatja, az alkotó status hatalmak közt megszünt minden súlyegyen. Egyik részen lesz a hatalom, másikon a függetlensége vesztette szolgaság, s a törvényhazás már csak a fejedelem személyében lévén concentrálva, a nemzet jussa egészen kitagadtatik. – Ő tehát annyival is inkább felirásra szavaz, mivel az intermediatio olly rendkivüli ut, mellyre a nemzet jusait küldőink világos engedelme nélkül ki nem tehetjük.
PÁZMÁNDY: Köz értelemnek látja lenni, hogy a kormánynak szóban forgó tette sérelem, azt tehát nem szükség bővebben támogatnia; csak a sérelem orvoslásának módjai közt szükség választanunk, s ő felirásra szavaz, csak azért is, hogy tettleg megmutassuk, miképen mi a szabad szóllást mindaddig gyakorolni fogjuk, mig csak az physicai lehetetlenséggé nem tétetik. És ép ezért nem is hajlandó a tanácskozás folyamát megakasztani, mert ezáltal tettleg elösmernénk, hogy a szabad szóllás jusa tökéletesen megszünt. – Az intermediatio vagy a szóllás szabadsága elvének kijelentésével, vagy anélkül történhetnék. Nélküle nem egyéb, mint kegyelem útja, mellyre egyszer reá lépve azt ösmerjük el, hogy egész alkotmányunk csak kegyelemre baziroztatik. A principiummal pedig aligha lenne a közbenjárásból valami, de ha lenne is, miután b. Wesselényi ügyében ezen elvnek feltartására már felirás útját választottuk, attól többé inconsequentia s habozás vétke nélkül el nem állhatunk.
Ellenben TORKOS, SZALOPEK, SZLUHA s GR. LA MOTTE a nádori közbenjárás mellett szóllottak. – Okaik valának, hogy a felirás útja a czimzet iránti vitatás által* gátolva van, itt rögtönös orvoslás kivántatik, az intermediatio pedig nincs ily nehézségekkel összeköttetve s nem is kivánatos, hogy a dolog hosszas tanakodás tárgyává tétessék, mert a szóllás szabadsága meddig terjedhetésének vonalát még egy törvényhozás sem volt képes elhatározni, s káros lenne az eránt a fő RRkel discussióba bocsájtkozni. És ha e miatt, s a czimezet iránti nem egyesülhetés miatt a diaeta folyamatja meg találna akadni, olyas következései lehetnének, mellyeknek sejdítése is rettenetes.
Amiatt ti., hogy nem küldhetnek addig a királyhoz semmiféle feliratot, amíg a főrendek hozzá nem járulnak ahhoz, hogy a borítékon ne első, hanem ötödik Ferdinánd szerepeljen. (Az erre vonatkozó vitákat l. előbb, 491. kk.)
LA MOTTE ugyanis nagyobb szerencsétlenséget nem lát, mint ha hazánk Erdély sorsára juttatnék.* Ő mindent kész elkövetni, hogy hazáját a szerencsétlenségtől megóvja. – A szabad szóllás elvének fejtegetése, ha minden más tárgyakkal egyetemben felfüggesztetik, ez által oly kevéssé veszélyeztetik, mint a nádori közbenjárás által. Ha az intermediatio mindég veszélyeztetett volna egy nemzeti just, már nemzetünknek semmi jussa sem lenne. Nem is áll ellent, hogy a jelen eset a közbenjárás elébbeni eseteitől különbözik, mert azon esetek magok közt sem hasonlítanak: mindenik rendkivüli lévén. De nem is kegyelem útja ez, mert az illető törvények nem kegyelem eszközlését” hanem igazságszerzést s a nemzeti jussok fentartását teszik kötelességévé a nádornak, ki azt annyira tudja, hogy ha közbejárása által az ország jussait veszélyeztetve hinné, azt kétségkivül el sem vállalná. Annyi bizonyos, hogy a két eset egymástól elválaszthatlan, segíteni akarnak a RR mind a kettőn, s e czélra a szólló követek a nádori közbenjárást nemcsak rövidebbnek, hanem sikeresebbnek is tartják, s azért arra szavaznak.
Vö. a 232. old. 14. jegyzetével.
ZMESKÁLL is igy szavazott azon különbséggel, hogy ő magát az elvet is kész volt feláldozni. Ha, úgymond, tiszta szándékunk követtársunkon segíteni, nincs más mód, le kell az elvről mondanunk, s közbenjárás utján az actio megszüntetését kérnünk; különben ha egyszer a per felvétetik, akkor már birótul függ s többé a kormánynak hatalmában sincs azt megszüntetni.
PFANSMID: Azon principiumnak, melly ily általánosan közénkbe vettetett, sem a haza javát, sem követtársunkat feláldozni nem akarja s őszintén megvallja, hogy a szóllás szabadságának törvényes megmaradására s Baloghnak mihamarébbi feloldoztatására az intermediation kivül más eszközt nem lát. Érti pedig az intermediatiót ugy: hogy a RR mindent, a Wesselényi eránti izenetét is, felfüggesszék, s barátjok s társok a kereset alól felmentetvén, a szabad szóllás eránt nyomban kimeritő törvényt alkossanak. – Vagy talán attól tartanak a RR, hogy a közbenjárás nem biztosit? De hiszen a felirásra mind a két tábla megegyezése szükséges, ennek elérhetése nagyon kétséges, nincs egy harmadik biró, melly a két táblát egyesithetné, a puszta izenet pedig just nem véd, nem óv, sőt a hosszas szóváltogatás által talán még az is veszedelmeztethetik, ami most még kétségbe sem vétetett. Vagy kegyelemtől félnek? Úgy de ki áll jót, hogy ha felmenne is fölirásunk, a resolutio nem fog kegyelmen épülni? A félelem mind a két esetben egyenlő, de a remény nem egyenlő, mert a tapasztalás mutatja, hogy a közbenjárás mindég kedvező resultátumra vezetett. A fölirás feletti vitatásoktól el nem választható szóváltogatások a Felségre kétségkivül kedvetlen hatással lesznek; ezen kedvetlen hatás intermediatio utján elmellőztetik. Nem akar továbbá azon kedvetlen lehetőségről szóllani, hogy utasitások következésében ezen felirással is az történhetik, ami a barsi rescriptum tárgyában történt: erről nem akar szóllani, mert követtársa per alatti orvosolatlan létének súlyát magára nem vállalja. De minden esetre kérdeni meri: mi menti meg inkább a szóllás szabadságát, az actiók tettleges megszüntetése é? vagy a principium puszta kimondása, mellyre Ő Felsége azt válaszolhatja, hogy a törvényt nem úgy érti, mint mi. Az elvnek ilyen kimondása sem a barsi követet meg nem menti, sem a királyi Táblának regulamentumul nem szolgál, sem jövendőre biztositást nem ád. Ő tehát közbenjárásra szavazván, beszédjét azzal végzi: Mentsen meg a magyar Istene bennünket azon érzéstől, hogy tulajdon tettünk által hoztunk veszélyt hazánk jussaira.
PALÓCZY ezen beszédre megjegyzé, hogy Szepes követe nagy homályt vont le a szónok szemeiről, midőn a fő RRhez küldött izenet visszahúzását kötötte össze a közbejárással. Talán az előleges sérelmekre is azért nem kaptunk maiglan választ, mivel azt várják, hogy visszahúzzuk felirásunkat. (Beszédjének többi részei öszefüggés tekintetéből alább következnek.)
ZARKA a szabad szóllás érdemét már múlt alkalommal* annyira kimeritettnek véli, hogy arról nem kiván ezúttal bővebben szóllani. Különben is: „Curae leves loquuntur, ingentes stupent”.* E sérelem, melly által nemcsak a szabad szóllás és szabad tanácskozás, de ezzel nemzeti önállásunk is halálosan sértetett, olly kinos, hogy annak sulyát érezni lehet inkább mint kifejezni. – Az orvoslás módjára nézve egyébiránt Trencsin követével* egyetért, s nem is látja át, miként lehetne csak szóllanunk is a közbenjárás utjáról, mielőtt a Wesselényi rokon ügyében készitett izenetre szokott módon válasz nem érkezik a főrendektől. Felirásra szavaz tehát, de ennek kimenetelét a tanácskozás folyamatját megakaszthatónak nem itélheti.
Ti. a Wesselényi ügyével kapcsolatos felirat vitái során.
Vö. a 256. old. 3. jegyzetével.
L. előbb Marczibányi felszólalását, 534. kk.
SZIRMAY szintén felirásra szavaz; és miután a másik hasonló tárgyú, de kisebb sérelem miatt igen nagy többséggel felirás határoztaték, meg nem foghatja, hogy lehet e nagyobb tárgyban a felirás ellen csak szót is szóllani. Midőn tehát e felett csudálkozását nyilaktoztatná, megvallja egyszersmind, hogy ő nem többséget, hanem egyesült akaratot, unanimitást reménlt.
NAGY PÁL előre bocsájtja, hogy múlt alkalommal ő is a nádori közbenjárást óhajtotta ugyan,* miután azonban a RR felirást s izenetet határoztak, most azt mondani, hogy már más jutott eszünkbe, inconsequentia nélkül nem lehet. Úgy hiszi azonban, nem fogunk szűkölködni az alkalomban, hogy a nádori közbenjárás útjára követeltséggel reá térhessünk, mert azt az elvet, mellyet oly kiterjedésben, amint kijelenteték, a szónok sem fogja soha pártolni, a fő RR bizonyára el nem fogadják; s ha majd válaszuk megérkezik, akkor lesz ideje azt mint több több kedvetlen vitatásokra vezethetőt nem elvetni, hanem letenni, s a nádort megkérni, hogy a közbejött sérelmes lépéseknek minden következményivel egyetemben megszüntetését eszközölje. – Mi az a principium, mellyben annyira felakadunk? Az, hogy a széksértésen kivül gyülésbeni beszédért más büntetésnek helye nem lehet. – Arra nézve egyetértek, ugymond, Trencsin követével, hogy ha engem a kormány közgyülésen mondott beszédemért hűtelenségi büntetésre citáltathatna, nemcsak követ lenni nem akarnék, de gyűlést sem látnék soha, sőt inkáb azt mondanám, ne legyen constitutiónk. Mert ha despotiában élnék, tudnám, hogy nincs szóllóm semmihez és hallgatnék, de igy azt gondolom a törvény oltalma alatt szólhatok, s e bizodalmamban rútul megcsalatkozom. – De én tovább megyek, s azt mondom, nekünk a kormányról sokszor élesebben szóllanunk nem csak jusunk van, sőt kötelességünk is. Más volna, ha nekünk ministereink lennének, s azokat itt személyesen feleletre vonhatnánk, s nekiek kérdést tehetnénk. De ha mi ilyesmiben törnénk a fejünket, azt felelné a minister, én nem vagyok az uraknak ministere, hanem a Austriai Birodalomé, uramnak tartozom számadással, és másnak senkinek. A ministerekről tehát nem szólhatunk. A Felség személye nálunk is, mint minden más országban szent és sérthetetlen, s a constitutionalis monarchia természetében fekszik, hogy habár positive tudnók is, hogy a Király fejében támadt a gondolat, amelly a panaszra méltó okot nyujt: az ő személye ellen mégsem szólhatnánk, mert a király tanácsossainak kötelességök nemcsak saját tetteikről felelni, hanem uroknak nem jó tettét is a számadásnak egész terhével magokra vállalni. No! már a király ellen nem szólhatunk, ministereink nincsenek, – a közigazgatás rostálgatása azonban kötelességünk, mert a sérelmeknek orvoslása, a törvénytelenség eltávoztatása mireánk bizatott, nincs tehát más mód, a kormány ellen kell általánosan szóllanunk, annak hibáit kelletik felfedeznünk, annak visszaéléseit gátolnunk. A kormánynak magától a fejedelem személyétől külön képzelt állása nem is valamelly uj oppositionalis gondolat. Magáról meghalt királyunkról beszéllik, hogy midőn nyomattatás és zsarolás ellen panaszkodtak alattvalói, gyakran azt felelte: Es ist wahr, die Regierung beschwert uns ausserordentlich”. Ő maga a császár felelte ezt. Ezek szerint tehát a kormányról múlhatatlanul szóllani kelletvén köztanácskozásainkban; ha ezen kötelességünk teljesítése miatt sine me de me csak úgy notae perbe citálgathatnánk, megszűnnék személyes bátorságunk, s ekkor készebb lennék örökre bézárni törvénykönyvünket, mert inkább akarnék személyes bátorsággal élni despotiában, mint a nélkül constitutionalis országban. – Ezeket én igy hiszem, igy vallom; ellenben ha annyira terjesztetik a szó szabadságának elve, hogy már lehetetlen olyast mondanom, aminek büntetése 25 ftnál több lenne,* akkor viszont ha kormány lennék azt mondanám, én így a jó rendet fel nem tarthatom, köszönöm az uraknak a kormányozást. (Nevetés.) Ezeket csak azért hozom elő, hogy megmutogassam, miképen törvényeink a notáról, Crimen laesae majestatis vétkéről, s a szóllásszabadság korlátairól hijányosok s pótlásra, igazításra van szükségök. (Másnap a felirás stylusa feletti vitatások közt szintén ezen értelmet fejtegetvén a szónok, azzal a hasonlítással élt, hogy a Crimen laesae majestatis meghatározása Szent István idejéből van merítve. Szent István törvényei pedig épen úgy illenek a mai időkre, mintha valaki Szent István régi palástját venné magára, s abban menne a prómenádra sétálni.) Lássuk csak, minő fokokon megyen törvényeink szerint a büntetés? 25 ft., 200 ft., fej és jószág vesztés!* Gyönyörű egy gradatio! Itt van tehát a törvény hijány, s ha e mellett oly messze terjesztjük azt a principiumot, hogy 25 ft. letételével mindennemű zabolátlanság szabad a gyülésekbeni beszédben: se nádori közbejárás, se királyi válasz nem lesz. Hiszen vessünk csak egy tekintetet a privatus életre. A néhány év előtti néplázadáskor egy bizonyos megyében nehány nemes embert statarialiter felakasztottak, – akik azonban semmit nem tettek, csak beszéltek, csak szóval biztatták a parasztokat, hogy verjék agyon a földesurakat,* vagy majd az urbarialis uj törvény béhozatalakor, egy vén prokátor anélkül, hogy csak egy pipaszárt is vinne magával, kimegy a falura s nekibiztatja a lakosokat, hogy erőszakkal is vegyék vissza az irtásokat: ez, s minden ehhez hasonló szabad legyen, mivel csak szaval, s nem tettel történik? Én annak kijelentését tartom fő dolognak, hogy mi a Wesselényi Miklós, s a barsi követ esete által olly karba tétettünk, miszerint nem csak a szóllás szabadsága felől biztosítva nem vagyunk, hanem személyeink biztossága is kétessé változott, következőleg sok fontos dolgaink között ennél fontosabb egy sem lévén: miután a hűtelenség vádját tárgyazta törvényeink nagyon régiek, s már részint nem alkalmazhatók, mint p. o, az eretnekekről szólló pont,* részint olyan kétértelműek, mint az „ibis redibis non morieris in bello”, miután Ő Felsége Austriában is, ahol önkényleg uralkodik, igen positivus törvény által fokonként elhatározta a hűtelenség eseteinek különféle büntetéseit,* mi is nyomban kivánunk egy minden részben kimeritő törvényt hozni, egyszersmind a szó szabadságának határát is szabályosan meghatározni, hogy kiki tudhassa, meddig terjed a szabadság, s hol van a visszaélés kezdete? Egyúttal pedig melleslegesen kérjük Ő Felségét, hogy a törvény hibájából, vagy homályából eredhetett kedvetlen lepéseket szüntesse meg. Ez az én véleményem, s nekem mindegy, akár közbenjárás, akár fölirás választassék eszközül.
Nagy Pál Wesselényi ügyében tartott beszédét l. a 516. kk.
A Tripartitum II. rész 69. cimje szabta meg korábbi törvények alapján 25 forintban az „onus minoris sententiae”-t. Ezt ismétli meg többek között az 1723: 57. tc.
A Werbőczy által rendelt 25 forint, az 1723: 7. tc. 9. §-a által büntetésül kiszabott 200 forint és a felségsértésért és hűtlenségért járó fej- és jószágvesztés.
Az 1831-i parasztfelkelést követő megtorlás során összesen 119 felkelőt végeztek ki, köztük öt kisnemest is: a kelecsényi Szenczy Jánost és feleségét, a kisráskai Tasnády Pétert, a szalóki Budaházyt és a butkai Kovács Lászlót.
Vö. a 291. old. 5. jegyzetével.
A Ferenc által 1803-ban kiadott Strafgesetz über Verbrechen und schwere Polizeiübertretungen a Mária Terézia által megkezdett osztrák büntetőjogi reform eredményeként jött létre és 1852-ig volt érvényben. Haladásellenes volt, minden politikai mozgalmat főbenjáró bűnként kezelt. I. 52–60. §-a foglalkozik a hűtlenség eseteivel.
PALÓCZY először azoknak felel, kik jussaink fenntartásának reményét a biróság feloldozó itéletébe helyheztetik: Ezen biztatás hasonlít, ugymond, ahhoz, midőn valakinek azt mondjuk: Téged árokba lökünk, ott összetöröd kezedet lábodat, ne gondolj csontjaid széttörésével, mert vannak ügyes orvosink, kik bizonyosan meggyógyítanak. – Köszönöm én szépen az ily vigasztalást! – Ezután felveszi Sopron követének azon ellenvetését, hogy törvényeinkben nincs a szóllássali különféle viszaélések büntetésének lépcsője. Ha ez igaz lenne, s ha törvényeink hijánosák volnának is, a kormány törvénytelen tettét az legkevésbé sem mentheti, mert korántsem tettleges kormánycsapásban áll a törvény javitásnak módja. Bir Ő Felsége, mint a törvényhozó hatalom egyik fél része, terjesztvények jusával, szóllitsa fel tanácskozásra az ország Rendeit, s mi nem fogunk késni küldőink akaratja szerint a közjó erősitésére segédkezeket nyujtani; de mig ez nem történik, addig a kormány köteles magát a fennálló törvényekhez alkalmaztatni, s azoknak elmellőzésével vagy félrecsavarásával személyes bátorságunkat bizontalanságnak kitennie, a szabad tanácskozást önkényes bilincsekbe szorítania, s magának a törvényhozó testnek törvény oltalma alatt szabadon szólló tagjait életre halálra üldöztetnie nem szabad. Vagy talán abban vélik némellyek mentséget találni, hogy nyujtanak hasonló példákat historiánk évkönyvei? Frigy- s törvénysértések minden időben találkoztanak; s visszaélés nélkül egy időszakasz sem szükölködik. Husz Jánost a constanczi zsinat Zsigmond császár biztositó levelének ellenére megégetteté. Nemzetünk a török frigynek megszegéséért a várnai nappal adózott. V. László királyunk bocsánatot esküdött Temesvárt Szilágyi Erzsébetnek, s Hunyady Lászlót mégis Budán lenyakaztatá. – De ki merné állítani hogy e borzasztó példák just adnak hasonló tettekre? Korántsem, sőt rég reájok ütötte már a kérlelhetlen historia a kárhoztatás bélyegét! – Egyébiránt, ugymond a szónok, én a féktelenség védője soha sem valék, meg kell mégis vallanom, hogy az a minister, aki azt akarja, hogy a sanyargatott nép ne sírjon, ne panaszkodjék, sohasem olvasta Machiavelt;* különben megtanulta volna, hogy mig szavakban nyilatkozik a nép panasza, addig nem kell kitöréstől félnie, néma hallgatás a nemzetnek legrettentőbb állása. – Beszédjét azzal végzi, hogy B. Wesselényinek s Balogh Jánosnak szives tisztelettel s forró baráti érzéssel a legjobb szerencsét kivánva, mihamarébbi felmentésöket minden kitelhető erővel eszközleni akarja; de tisztán meg van győződve, hogy azt a nemzet jussa feláldozásával ők magok sem kivánnák megvásárolni, s azért felirásra szavaz.
Machiavelli, Niccolo (1469–1527) olasz államférfi és történetíró Il principe c. világhírűvé vált munkájában szerepel az idézett gondolat.
BREZOVAY nem annyira lát a módok között különbséget, mint inkább azon véli a külön vélemények sarkát forogni, ha ellálunk e a szóllás szabadsága eránt kijelentett elvünktől? Ő ettől soha el nem áll, s azért fölirásra voxol. – VAY szintén el nem áll, sőt nélküle tanácskozás végett összeülni sem kiván, valamint azt is megjegyzi, hogy az az elv nem a szabad szóllás kivivására, hanem annak sérelem utáni fenntartására van felállitva. Sopron követének hasonlítására egyébiránt, – aki a parasztokat gyilkosságra bizgató nemesek vagy, a jobbágyokat ellentállásra ingerlő emberek tette s a törvényes gyülésben szabadon tartott beszéd közt egyenvonatot huzott, csak anynyit jegyez meg: hogy sokkal heterogénebb dolgokat kevert össze, mintsem hogy a különbséget kiki át nem látná. – B. PRÉNYI ellenben azt állitja, hogy valamint a szóllás szabadságának törvénytelen megszoritása ellenkezik az alkotvánnyal, úgy azon elvnek zabolátlanságig való felállitása ellenkezik a polgári társaság fennállásával. Ő azonban nem akar a jelen esetről szóllani, nehogy a biró itéletét praeoccupálni látszassék, s az izenet és felirás letevése mellett közbenjárásra szavaz.
Ezek után PÉCHY JÁNOS mint elnök kijelenté, hogy az ügy közüggyé vált, s a kormánynak kérdéses tette közakarattal sérelemnek nyilatkoztatik, s csupán az orvoslás módja felett különböznek a RR véleményökben. – Ez tehát szavazatra tüzetett. – Jelen nem volt: Hont, Bács, az Egyházi Rend s Turopolya. – Beregh pedig, minthogy különböző véleményben voltak követei,* nem szavazott. A többi 46 megye közzül felirásra szavaztak: Pozsony, Trencsén, Vas, Nógrád, Zala, Komárom, Somogy, Bars, Győr, Veszprém, Zólyom, Tolna, Abaúj, Zemplén, Sáros, Ungh, Szathmár, Szabolcs, Borsod, Heves, Bihar, Csongrád, Békés, Csanád, Temes és Torontál, összesen 26 megye s a Hajdú kerület. – A többi 20 megye, Horvátország s a Jászkun Kerület nádori közbenjárásra voxoltak. – E szerint tehát szótöbbséggel felirás lőn határozva.
Állásfoglalásukat l. előbb, 536. old.
DEÁK szavazat közben némi észrevételeket tőn. Különböző kérdés az, ugymond, miként kell a fennálló törvényeket, ha nem lennének czélirányosak, megváltoztatni, attól, hogy miként kell az élő törvények sértését orvosolni? Azt mondják, homályosan áll ezen állapot, mert nem tudunk törvényt mutatni, amelly világosan kimondaná, hogy korlátlan szabad szóllani.* – Ez az okoskodás fonák tanitása a statustudomány elveinek. Mert a szabad szóllás olly kétségtelen s elidegenithetetlen jussa minden embernek, mellyet úgy, mint a gondolkodás szabadságát, a természetből nyerve viszi magával a társaságba, s csak akkor és annyiban lehet annak tilalmáról szóllani, ha és amennyiben positivus törvények által megkorlátoltatott. A kérdést tehát megforditva, felszóllitok akárkit, mutasson nekem törvényt, hogy gyülésbeni beszédért hűtelenségi vád alá vétetni szabad? Ilyes törvényt senki sem képes mutatni, s míg ily törvény nem alkottatik, a kormánynak kérdéses tette valóságos sérelem. De azt mondják, vannak e tárgyban homályos, vannak a jelen időre többé nem alkalmatos törvények. Ha ez igaz lenne is, mégis tagadom, hogy azokat megtörni, vagy önkényesen magyarázni a kormánynak jussa lehetne. Törvényhozás utján kell a hijányon segiteni, mert mi törvény s nem önkény alatt akarunk élni. Ha tehát csak azt akarják némellyek a felirásban kitenni, hogy ha hijánosoknak vélné is a kormány az illető törvényeket, azoknak megigazitása a nemzettel közös törvényhozás körébe tartozik: ezt nem ellenzem. De arra soha reá nem állok, hogy azon törvényeket mi magunk homályosoknak nyilatkoztassuk. Én igen világosoknak látom azokat, a homályt tagadom, s a nemzet nevében canonisálni soha sem fogom. De különös oldalról is támadtatik meg az a felirás, mellyet a szabad szóllás eránt a fő RRhez küldöttünk.* (Mert ez és nem az izenet fog Ő Felségéhez föl küldetni.) Egy szóval nincs abban emlitve, hogy zabolátlankodni szabad, nincs ott a felségsértésről szó, hanem csak az az elv van kimondva, hogy a gyülésbeni beszédekre, ha túlhágnak a törvény engedte határokon, széksértés büntetése lévén rendelve, hűtelenségi keresetnek az 1723: 9. esetein kivül helye nem lehet. – Egyébiránt az, hogy gyűlésben mondott beszédért nincs jussa a kormánynak notae actiót rendelni, már bőven meg van mutatva. Én egész Európa itéletét felhíva megmutatom, hogy nemcsak jusa, de politicai oka sincs a kormánynak igy bánni ezen diaetával, mint ahogy bánik. – Ezen thesis bizonyitására tehát végigfutja jelen országgyűlésünk munkálódásait. Megemliti, mint emlegeté a kormány dicséretes szándékkal a nép javát, s első helyre tevé propositióiban az urbariomot, mellyből a követek küldőire csak áldozat, s nem haszon háramolhaték. A nemzetnek szive lelke csüggött a kereskedési munka felvételén, szívszakadva várta a nemzeti jólét bédugult forrásinak felnyitását. És mégis kész volt haszon helyett áldozatra lemondott az 1825-ki végzésről s az úrbért elsőnek elfogadá. Sőt még abban is megegyezett, hogy az annyira óhajtott Commerciale második se legyen, hanem negyedik helyre vettessék.* – Kivánta a kormány, vegyen részt a nemesség az országgyülési költségekben, – kivánsága igazságos volt, de szokatlan, s érdekinkkel ellenkező. Mi azonban elfogadtuk, s nem részben, hanem egészen fogadtuk el.* Az úrbér felterjeszteték. Sok tekintetben nincs azzal a szónok megelégedve, – de ha megfontolja, kiknek képét viselők a követek? egész Európa előtt nyugodt lélekkel állitja: adtunk engedményeket, s talán annyit szóllottunk a nép mellett, hogy tisztán aristocratiai elemekből öszealkotott törvényhozó testről hasonlót a historia nehezen mutat. – Mi 9 hónapokig várakoztunk a királyi válaszra.* Egy szebb jövendőnek, hazánk egykori boldogságának reményét kötöttük moralis engedményinkhez. A kormány kivánta, mondjunk le reményink teljesülése eszköziről. A többség bízott a kormány tiszta szándékiba, s a hő kebellel pártolt ügyről kész volt lemondani. Ellenben az adózó fundus gyarapitására, biztositására több áldozatokat kivánt a kormány: mi adtunk, s legnagyobb készséggel tán ép azok adtak, kik mivel őszintén kimondják, amit igaznak vallanák, zabolátlan indulat s anarchiára törekvés vádjával illettetnek,* – igenis adtunk, s név szerint a legelő tárgyában készek valánk vagyonunk nagy részét a kormánynak – nem akarom mondani önkényére, de legalább hatalmára bízni, csakhogy a népen segítve legyen.* – Ellenben ismételve sürgetett előleges sérelminkre, hazánknak vérző sebeire s azon kivánatinkra mellyekhez nemzetiségünket, szivünk legdrágább kincsét csatoltuk, s mellyet egy nemzettől sem tagadott még meg kormánya, – harmadfél évek óta egy enyhitő gyógyszer, egy nyugtató vigasztaló szó után hasztalan rimánkodunk. – Érdemlett hát e diaeta bizodalmatlanságot a kormánytól? Megérdemlette hogy anarchiára törekvés vádjával gyaláztassék? Megérdemlette, hogy éltető életerében megsebesitessék? Isten és világ előtt bátran elmondhatjuk: nem volt hazánkban diaeta, melly ennyire engedékeny lett volna a kormány szándékai eránt! Nem roppantul fájhat e tehát, hogy utolsó kincsétől, a szóllás szabadságától is meg akarják fosztani? Itéljen közöttünk a nemzet, itéljen a historia! – Ami magát a szavazatra tett kérdést illeti: a közbenjárás talán hamarébb megszűntetné a sérelmes két actiót, de olly áldozat kivántatik érette, mellyet mi nem nyujthatunk. Minekünk meg kell mondanunk, hogy a szó szabadsága nem puszta szó, hanem nemzeti jus, mellyet oda nem ajándékozhatunk, és meg kell mondanunk, hogy mi őrjei, nem pedig tulajdonosai lévén ezen jusnak, azt küldőink nyilvános engedelme nélkül fel nem áldozhatjuk. Ha a nemzet nem gondol kincsével, ha kész azt feláldozni, elvesztegetni, – ám lássa: Ő a tulajdonos: de mi, jussainak választott őrjei, azt, ami hűségünkre bizatott, el nem pazarolhatjuk. – Én tehát az elvnek fenntartása mellett mindenre kész lennék, de úgy látszik, hogy ezzel a közbenjárás nem csak sikeretlennek, sőt lehetetlennek tartatik, és igy felirásra szavazok.
Vö. a Nagy Pál által mondottakkal, 544l kk.
A felirat javasolt szövegét l. előbb, 531. old.
A tárgyalásra kerülő Rendszeres Munkálatok sorrendje egyike volt az országgyűlés kezdeti időszaka főkérdéseinek. A vitákat, érveléseket s a kérdéssel kapcsolatos okmányokra való hivatkozásokat l. folyamatosan az Országgyűlési Tudósitások I. kötetében, az első hónapok eseményeinek ismertetése keretében.
Vö. a 152. old, 22. jegyzetével.
1833. nov. 19-én terjesztette fel az országgyűlés az úrbéri törvényjavaslat első formáját s 1834. aug. 28-án kelt reá a királyi válasz, amelyet két nappal később olvastak fel az országgyűlés elegyes ülésében.
Arra céloz Deák, hogy a jobbágykérdésben általában azok a követek képviselték a leghaladóbb álláspontot, akik egyben a kormány politikájának a legélesebb ellenzékét alkották.
Azáltal ti., hogy az úrbéri második királyi válasz megvitatása során az alsó tábla a legelőelkülönítéssel kapcsolatban elállt a részletes skála kidolgozásától és a legelő nagyságának megállapítását a felső és alsó határ között az úrbéri bíróságokra bízta. A vitákat l. e kötetben, 346. kk., a módosított szöveget: Iratok. V. köt. 110. kk.
