a) Wesselényi megtiszteltetése Erdélyből,
a)
Wesselényi megtiszteltetése Erdélyből,
Wesselényi megtiszteltetése Erdélyből,
Pozsony, december 23-án, 1835.
Wesselényi megtiszteltetése Erdélyből.
– – – – – – Usque tu postera
Cresces laude recens – – – – – –
Sume superbiam
Quaesitam meritis.
Cresces laude recens – – – – – –
Sume superbiam
Quaesitam meritis.
| Horat. Carm. III. XXX. |
Rég óhajtottam, hogy Wesselényinek, kit a Részek viszacsatolásánál fogva a magyar hon örömmel nevez szorosb értelemben magáénak, megtiszteltetését közleni, lapjaim szük köre megengedje. Most teljesithetem, amit rég óhajték. Akinek szive hazájáért dobog, az a szerencsét más szempontból méri, mint az önzés alacsony porának embere; s e nézetből indulva nem gondolok hibázni, ha azt mondom, hogy Wesselényit a lefolyt évben kettős dicsőség, s igy kettős szerencse is érte volt. Egyik, mert elmondhatja, mit a mult század végével egy világhistoriai nevezetességü férfiu (bár különböző alkalomban) mondott volt. Elmondhatja t. i.: „Adjunk hálát az Istennek, hogy tettünk annyit a hazáért, mi szerint üldözésre érdemesnek tartanak.” Másik: mert Erdély iránti érdemeit Erdély elismeri. Mi lehet ennél több a becsületes polgár előtt ez életben?
A mult hetekben Wesselényi Miklós Erdélyből egy gazdag fedeles billikomot kapott. A serlegen e fölirás van: „Wesselényi Miklósnak a szabadsajtó baráti.” Fedelén egy fennálló hatalmas oroszlán egyik első lábával egy lefektetett könyven, mellyet erős körmei közé szorit mintegy védőleg; s a könyv hátán e szó: „Alkotvány.” Illyen a billikom. Mellette egy kisérő levél, mellynek tartalma itt következik:
„Kedves barátunk! Századok merültek fel, századok olvadtak össze, és sötét homály nyugvék az emberi nemzeten. A történetek elhaladt évek sorával enyésztek, vagy kétes mesékké törpültek. Csak az marada fönn ajakrol ajakra szállva, mit egy szerencsés eset mente meg az örök feledés lethéjéből. Nagy gonosztévőket imádott istenesitve a gyáva maradék, mig a titkos rény szerény munkálati az idők tengerébe vesztek, emléktelen, hatástalan. Az idők nemtője haladott azonban fokrul fokra, zaj, vihar, veszély között. Az ész világula, hangok betükké alakultak, betük szavakká, s egy prometheusi égi tüzként álla elő az irás. A sötét multnak tündéres regéiből füződtek a történetnek első, homály s kétségteljes rajzaik, s hiedelem pótolá a bizonyitványokat. Élő tettek jegyeztettek fel, de az irás lassu szárnyai az irottat csak lanyhán terjeszték, s nem egyszer jöve a tudásnak utján, (melly nem mindég őszinte keblekben sarjadzott,) a történetek évkönyve csonkitó vagy ön érdekeik s nézeteik szerint változtató kezekbe. Sok világ terjedett az irás által, de kétes homálytól övedzve. Ekkor álla elő oriásként, melly mértföldeket lép, s a hegyek ormain repül tul szárnyaival: a sajtó – mint zsenge, de szabad szellemü ifiu, nem érezve, nem türve bilincseket; lángoló szövétnekkel üzé a sötétet maga elől, és lőn világosság! és átfutá a földet egyik végétől a másikig, buzditá az ifiut ősei példáira, edzé a férfiut, emelé az aggottat. Merre járt, merre kelt, fejle az értelem, futa szégyenülve a sötétség, tisztulának a közvélemény, a közérdekek, a közfogalmak. Tárt kebellel fogadá a lelkesb utó ivadék a mennyei élvezetet; nem elhaló hangok, már nem szerzetesek lassu szárnyakkal repülő mesés történeteik, az igaz, a való terjeszté ragyogó fényét. Ezt fogadá forró kebelbe, kiben sziv vala, és lélekbe kiben lélek. De van e jó, van e kivánatos, van e boldogitó ellenek nélkül? Az önkény, a zsarnoki féltékeny önség bilincseket kovácsola a naponként izmosuló óriás számára. Igy állott elő mint az idők pók kinövése, a gyávaság zabfia, a censura. Korlátolt elméjű, szükkeblü, elfogult pulya lelkek álltak őrt, birálták a szabad elme, a nemes felhevülés, a mély tudás munkálatit, nem érezve, nem is sejditve néha az elrejtett értelem magvát, az egykor magas cserként felnevekedendőt, s fellegekkel vivandót koronájával. Szárnyak nyirattak meg, óriási léptek találtak büszhödt mocsárokra utjokban; meglyuggatva a történetek iszákja hullatá el a legjobbat a legfontosbat, ami lelket vala adandó, világot gyujtandó, s eltiprandó ami kicsiny, aljas, és gyáva. Ész nyomorékká csonkula, s csak itt ott hulhata termékeny földbe egy egy magvacska, csak itt ott gyujthata egy egy szikra. S igy veszély és ellenek között tengéssé aljasult azon óriás élete, kinek tagjai örök, boldog, s boldogitó életre valának kiszámitva.
Erdély sem birhatná szabadon az időknek ezen kiváló szülöttjét, bár szabad elmü szerződések biztositák, bár szükkeblü gyáva törvények nem béniták. Ide is bécsuszott az önkénynek irigy kicsinyszívüsége, s itt is őrt állt a hétfejü hydra büzhödt lehelletével. Érzette Erdély jelen ivadéka legszentebb jogának csorbultát, s nem egyszer szóllala fel egyes körben, s országul követelve, mi sajátja volt, s mitől csak visszaélés és erőszak által fosztaték meg. De mig mások tűnödtek, mig hangoztaták panaszaikat, addig Te, Barátunk, cselekvél. Nem üres szavak, nem kétes tervek. Tett vala az, mivel az, örökre emlékezetes január 29-én 1835. Erdély egybegyült Rendeit meglepéd.* Tett! nagy, és késő unokákra ható! Legyen hála s forró köszönet Néked ezért.
Erdély rendei nem sokkal az országgyűlés megnyitása (1834. jún. 24.) után határozatot hoztak, hogy kinyomatják az országgyűlés naplóit. A határozatot azonban a kormány gáncsoskodása miatt nem lehetett valóra váltani, mire Wesselényi kőnyomatos gépet vásárolt és megkezdte a napló sokszorosítását. Az első példányt 1835. jan. 29-én mutatta be a rendek ülésén, s a gépet is az országgyűlésnek adományozta.
Mint viszhangját azon lobogó gerjedtségnek, melly az akkoron egybegyült ország Rendeit hevité, mint emlékét azon több százokbul álló követség köszönetének, melly az napon szállásodnál fejezé ki háláját, fogadd ezen billikomot, mint köz méltánylását az egyes férfiu erénynek. Ne csüggedj, haladj az uton elé, mellyet magas hazafi lelked szép pályaként tüzött elődbe, s hidd el, „hol Erdélyben s a magyar földön csak két hazafi van együtt, Te köztök vagy lélekben.”
Éljen a haza, éljen Wesselényi Miklós, éljen a szabad sajtó! Költt Pesten, october 21-én 1835. Erdély lelkesebb férfiainak, és asszonyainak megbizásukból. Jósika Miklós s. k.
Eddig a levél. Az eredeti, a részvényesek összes aláírásával Pesten elveszett.
– – – – – – Cras vel atra
Nube polum pater occupato
Vel sole puro: non tamen irritum
Quodcumque retro est, efficiet; neque
Diffinget, infectumque reddet
Quod fugiens semel hora vexit!
Nube polum pater occupato
Vel sole puro: non tamen irritum
Quodcumque retro est, efficiet; neque
Diffinget, infectumque reddet
Quod fugiens semel hora vexit!
| Horatius* |
Horatius: Carm. 29, 43–48.
