b) Kossuth és néhány ellenzéki társa különvéleménye a követutasításokra gyakorolt főispáni befolyás kiküszöbölése érdekében. (183…
b) Kossuth és néhány ellenzéki társa különvéleménye a követutasításokra gyakorolt főispáni befolyás kiküszöbölése érdekében. (1832. június 23.)
Alább írttak az országos rendszeres munkák eránt felforogható észrevételek kidolgozására rendelt megyebéli Küldöttség tagjai, az országgyűlésének elrendelése tárgyában javallott 4-ik törvényczikkely* eránt a te[kinte]tes Kiküldöttség többségének azon állapodásában, hogy „a megyék főispányai az országgyűlési követeknek adandó utasítások kidolgozásában nemcsak résztvehetnek, de az ezen munkára rendeltetni szokott küldöttségek üléséből is ki nem rekesztetnek”, részünkről meg nem nyugodhatván, ezen állapodásra nézve külön véleményünket e következendőkbe bátorkodunk előterjeszteni:
Az országos bizottság által javasolt IV. törvénycikk a követi utasításokról szólt. Megállapította, hogy a kötelező utasítás fogalma nem egyeztethető össze az országgyűlés céljával és a szabad tanácskozás elvével, s úgy foglalt állást, hogy a megyék csak az 1741: 8. tc.-kel kapcsolatos és az őket közvetlenül érintő kérdésekben adhatnak kötelező utasítást követeiknek, egyébként az utasításoknak csak javasló erejük legyen. A korábbi gyakorlatnak ez a megváltoztatása a kormánynak kedvezett volna, mert megkönnyítette volna az ellenzéki szellemű megyék követeinek a kormány részére való megnyerését. (Vö. Opinio… circa objecta ad publico-politicam relata, 20. o.)
A jelen országos rendszeres munkáknak egyedüli czélzások, valamint a más, úgy a közpolgári tárgyakban s ezek között az országgyűlése elrendelésében is kétségen kívül az: hogy polgári alkotmányunk s lelkének sértetlen feltartása mellett azon hibák s visszaélések, mellyek constitutionalis institutióink szellemével ellenkezve lassanként bécsúsztanak, eltöröltessenek s orvosoltassanak, ezt tészi fel czélul dicsőséges emlékezetű II-ik Leopold 1791-ki királyi kegyes előladásainak 5-ik pontja,* ezt rendeli a most említett királyi előadás következésében alkotott 1790-ki 67-ik törvényczikkely is,* mellyre azon királyi előterjesztés hivatkozik.
A királyi előterjesztések 5. pontjában a király megállapította, hogy a megyegyűlések és országgyűlések tartásának módjába sok hiba és visszaélés csúszott be idők folyamán, s felszólította a rendeket, hogy tanácskozzanak erről és tegyenek javaslatot, „…qua ratione abusus illi tandem aliquando tolli, superfluae expensae minui, aequilibrium inter diversos Status et Ordines stabiliri, certus denique ordo pertractandorum pro dignitate et gravitate negociorum publicorum, ferendorumque citra acclamationem suffragiorum cum delectu personarum convocandorum institui, ipsi vero contribuentes a praestandis hoc titulo taxis et diurnis liberari possint?” (L. az országgyűlés Iratai-ban, 258. o.)
Az 1791: 67. tc. a közpolgári (publico-politica) bizottság feladatkörének megállapításánál hangoztatta, hogy a reform nem érintheti az országgyűlés és a törvényhatóságok törvényes jogkörét, „verum relate unice ad meliorem, et magis ordinatam negotiorum seu diaetalium, seu aliorum publicorum manipulationem, et legum spiritui conformem pertractationem” irányulhat.
Ámbátor meg vagyunk győződve, hogy már az 1790-ki törvényczikkelyek alkotása alkalmával is mélyen érezték az ország Rendei, hogy constitutiónk százados építményének a lassan kifejlődött polgári szükségek s társaságos viszonyok kívánatihoz képest, hellyel hellyel javításra, módosításra, sőt gyakran szelíd s éretten megfontolt változtatásra is szüksége legyen, s ezen országos érzelemnek legvilágosabb bizonyságát adná az 1790-ki országgyűlését nyomban követett rendszeres munkákban szembetűnőképp uralkodó liberális[abb]* lélek, ámbátor továbbá meg vagyunk győződve, hogy az azólta lefolyt 32 éveknek* példátlan tapasztalása s előhaladása azon szükséget inkább nevelte, mint enyésztette, s ezeknél fogva úgy véljük, hogy tennénk bár egészlen új és szokatlannak látszó előterjesztést, elég lenne mégis annak támogatására megmutatnunk, hogy az hazánk közjavára nézve épületes, s constitutionalis lételünk sértetlenségére hasznos, mindazáltal e jelen alázatos véleményünk a szokatlanság nehézségébe sem ütközik, mert midőn azt állítjuk s törvénybe is iktattatni javalljuk „hogy a vármegyék követjeinek adandó utasításokba a megyék főispánjai bé ne folyhassanak, különösen pedig az utasításokat kidolgozó küldöttségek üléseibe részt ne vehessenek”, ezen véleménynek constitutionalis institutióink lelkébe s törvényhozási rendszerünk typusába elegendő támaszára találunk, ugyanis:
Utólagos ceruzajavítás, kérdőjellel.
Tollhiba 42 éveknek helyett.
1-ör: Ha törvényhozási rendszerünknek eredetét kifejtődzését s folyamatját statusi s historiai criticával vizsgáljuk, meggyőződünk afelől, hogy nemcsak minden nemes egy egészlő tagja a nemzet öszves jussait ábrázoló Szent Koronának, s ennélfogva a törvényhozó hatalom gyakorlatjának valóságos részese, hanem ezen hatalom gyakorlásába eredetiképpen személyként is résztvenni nemcsak jussa, de kötelessége is minden nemesnek, – eredeti typusa törvényhozási rendszerünknek tagadhatatlanul az: hogy minden nemes személyesen tartozott az országgyűlésére megjelenni, még az 1498-ki 1-ő törvényczikkely is szoros büntetést szab a meg nem jelenő nemesekre, s csupán az egytelkes nemeseknek engedi meg, hogy tízen magok közül egyet küldhessenek,* s itt van első lépése annak, hogy az aristocratiai test status intézkedési közvetetlen béfolyása elkezdett a képviselői rendszerbe (repraesentativum systemába) általolvadni, naponként szélesedett ezen általolvadás kiterjedése, amint azt a népesedés, s a nemzeti érdekeknek szélesbre fejledő eránya, a környülményeknek parancsszava és a tanácskozásoknak systematizált rendje kívánta, s ezen változás már annyira terjedett, hogy a nemesi rend a törvényhozásban immár közvetetlen részt de facto nem veszen, képviselői által gyakorolván eredetiképp személyes jusait. Ezen lassú, de nagy változás megtörtént anélkül, hogy azt valamelly törvényczikkely mint a nemzeti akaratnak tolmácsa hozta volna bé, a hatalmas divat s a haladva erősödő szokás foglalta el a törvény helyét, – természetes ez, s mivel csendes kívánatos módja is a polgári institutióik kifejlésének, de nem tökéletes, mert a létegesítő erők kölcsönhatásának súlyegyene a meghatározatlanság miatt ingadoz, s alapos idomzat hibázván szerkeztetéséből, tárt útat nyit egyik fél vagy a status egy része praeponderantiájának, [pedig egy constitutionalis nemzetnél semminek másnak csak a közértelmiségnek s az ezen alapuló nemzeti akaratnak kell és lehet veszedelem nélkül praeponderálni,]* ideje immár, s most az ideje, hogy az alap nélkül öszvetoldozott s a törvény által mind e mái napig is meg nem határozott képviselői rendszer constitutiónk sarkoszlopaira illesztessen, s ha valahol, itt félve minden gyökeres változtatástól, a képviselői rendszer kívánatjai törvényhozó hatalmunk régi typusával öszveolvasztassanak. Nem kívánjuk mi, hogy kaczagányos apáink borús ókorába visszatérve, minden nemes egy-egy lovatülő Lycurgus legyen a Rákos mezején – cesserunt arma togae – s mái világban hogy törvényt tudjon valaki alkotni, még egyebet is kell tudni annál amit őseink jobban tudtak, mint mi, t. i. a kardforgatásnál, azonban midőn távol vagyunk óhajtani az országgyűlésébe minden nemesnek személyes részvételét, másrészről szorosan óhajtjuk, de óhajtani a képviselői rendszer s polgári alkotmányunk typusa megsértése nélkül meg nem is szűnhetünk, hogy a magyar nemes mint a Szent Koronának egészlő tagja s a törvényhozó jusnak részese, ezen jusnak gyakorlásában valahol csakugyan a lehetőségig legnagyobb polgári szabadsággal, polgári függetlenséggel s polgári egyenlőséggel közvetetlen részt vegyen. Ezen részvételnek pedig nincs természetesebb helye, mint az országgyűlési követ választása, s ennek adandó utasítás kidolgozása. Valamint hajdan személyesen menvén a Rákosra királyt választani, s hadat üzenni, egy nemes sem volt köteles főispánjának előlülése alatt tanácskozni. Ottót válassza-é, vagy Robert Károlyt királlyá? hanem voksát szabadon s függetlenül adta minden köznemes, mint az ország zászlósura,* olly szabadon s függetlenül kell most a követválasztásba s utasításadásba résztvenni, – másképp polgári alkotmányunk talpköve s a képviselői rendszer eredeti organismusa tetemesen sértve van. Azon tíz egytelkes nemes, ki 1498-tól követet küldött maga közzül az országgyűlésére, szabadon és függetlenül minden főispányi béfolyás nélkül utasította, hasonló szabadsággal s függetlenséggel kell ezen választás s utasítás ünnepélyes tételének megtörténni minden nemesre nézve, ha csak a repraesentativum systema eredeti constitutionalis talpkövét a status épülettyéből kidönteni nem akarjuk. – Márpedig
Az idézett törvénycikk 3. §-a az országgyűlésről komoly ok nélkül elmaradót, ha főpap vagy báró 800 aranyforintot kitevő 200 girában, az egyéb rendűt ennek felében marasztalta el; az egytelkes nemesek fenti módon való képviseletéről a 9. § rendelkezett.
A szögletes zárójelben tett részek itt is, később is – nyilván radikális színezetük miatt – ki vannak húzva a szövegből.
Az Árpád-ház kihaltát követő belviszályok évei után az egyházi és világi urak 1307. okt. 10-i rákosi gyűlése végre elfogadta a korábban megválasztott Ottóval szemben a pápa által nagy erővel támogatott Károly Róbertet királlyá.
2-or: A megyék főispánjainak a követek választásába s különösen az utasítások kidolgozásába engedtetni czélzott cselekvő részvételek mellett ezen fundamentalis jussoknak gyakorlása olly szabadsággal, függetlenséggel és sikerrel, mint ahogy azt a status java s az institutiók eredeti typusa kívánja, meg nem történhetik, vagy legalább lehető nagy violentatiók, erőszakoltatások s praeponderans béhatás vészedelmének könnyen kitétethetik. Nem állhat itt ellent a tapasztalás által annyiszor megczáfolt azon theoriai ellenvetés, hogy a főispányok jelenléte a véleménynek s individualis akaratnak szabad és független kijelentésétől senkit meg nem foszt, mert ugyancsak az önmystificatio minden, de kivált illyes tárgyakban a legveszedelmesebb lévén [valameddig csak a keringős fővel álmodott tökéletes és absoluta polgári egyenlőség minden társasági kötelek erőszakos elszaggatásával a nemzet közszerencsétlenségére nem valósul, – amitől hogy csak egy perczenetre is valósuljon, nemzetünket a gondviselés örökre ójja meg] – ameddig csak a többségre nézve kívánatosabb marad a nagyoknak s hatalmasoknak tetszések, mint üldözések, ameddig csak a magános érdek s a való vagy képzelt haszonnak, fénynek, előmenetelnek ezer ágokra oszló kívánatja a gyarló embert ösztönözni meg nem szűnik, nyilván meg kell vallani, hogy a főispányok mind hivataljoknál fogva, mind egyébként is, sokkal szélesebre terjedő öszveköttetésben állanak megyéiknek különbféle rangú s helyheztetésű tagjaival, mintsem hogy nem mondjuk jelenléttek, de legalább az utasítást kidolgozó küldöttségekben való részvételek, a vélemények szabad és független tágas kifejlésében gyakran észrevehetőképpen, még gyakrabban észrevehetetlenül megszorítást s legalább kímélő tartózkodást ne szüljön, annyival is inkább, mivel az utasítást kidolgozó Küldöttségek munkálódásában gyakran a főrendek táblája, mellynek minden főispán tagja, gyakran tulajdon magok is az előforduló vitatások tárgyaivá lesznek, s így történik, hogy a rendek által teljesen megbízott s függetlennek képzelt küldöttség munkálódása körében a főispányi közvetetlen részvétel nyilván praeponderánssá válhatik, amint ezt országunkban a köztapasztalás olly sokszor bizonyítja. Márpedig hogy a jól elrendelt képviselői rendszer természetével, s ennélfogva a törvényhozó hatalom egyensúlya czélerányos elintézésével minden praeponderantia mennyire ellenkezzen, magában értetődik, hozzájárulván az is, hogy a kölcsönös bizodalom, melly a constitutionalis országban [a mérséklett s korlátozott monarchiákban] mindenek felett megkívántatott egyensúlynak feltartására ollyannyira szükséges, könnyen ingadozhatna, hogyha a status óhajtása s határozásainak módosítása, melly nem kis részben az előlülők conclusumaitól függ, egy olly tagtól függene, aki [egyenesen a törvényhozó test egy részétől* a kegyelem útján] a status részvétele nélkül neveztetik, [a mindezen szempontokon épülő bizodalmatlanság, az enunciatiók függetlenségének gyakran cselekvőleg, még gyakrabban szenvedőleg történő megszorítása s a legalább tartózkodást szülő helyheztetés pedig még kétszeres kiterjedésben tapasztalható, hogyha a főispányok nemcsak a követválasztó gyűlésekben, de az utasítást készítő küldöttségekben is az előlülést magok viszik, s az előlülések alatt kidolgozott utasítást ismét a magok előlülések alatt vétetik fel elhatározás végett a közgyűléseken, mert ugyancsak a küldöttségi megállapodások feltartására való törekedést mind az előlülők, mind a küldöttségi tagok csaknem kötelességöknek is tartják, – a status tagjai pedig, kikkel az elkészült munka egyszeri olvasással csak közöltetik, részszerint a gyakran mély visgálatokat kívánó tárgyakat egyszerre fel sem foghatják, részint sokan a szavak, új ideák szépségével elfoglaltatva, másik az előlülő eránt való hódolástul meglepetve, s a holtaknak is éljent kiáltani szokottak hangjától elnyomatva, önnen jussaik megtartására s az ország boldogítására való tanácskozási részvételtől s küldői szándékjok kinyilatkoztatásától észrevehetetlenül megfosztatnak.]
Ti. a királytól.
3-or: Mégegyszer szükség törvényhozási rendszerünk typusára s az alkotó elementumok elveire visszatekinteni. Az első abban áll, hogy a főrendek táblája minden kivétel nélkül azon része a törvényhozó testnek, amelynek csak azok lehetnek részesei, kik személlyes üléssel és vokssal bírnak az országgyűlésen, a Rendek, vagyis inkább a képviselők táblája ellenben az, amelly csupa képviselőkbül áll. A királyi Táblának sokak előtt már úgyis nem alkalmatosnak látszó jelenléte más, ide nem tartozó viszonyokon alapulván,* a két tábla ezen characteristicus külömbsége teszi törvényhozási rendszerünknek végbomlás nélkül el nem dönthető organismusát. Az alkotó elementumok fő principiuma pedig abban áll, hogy a statusi két fő hatalmak között, s viszont a nemzeti törvényhozó test két táblái s tagjai között illő súlyegyen (aequilibrium) légyen, [ami ha nincs meg, a képviselői rendszer puszta cerimoniává, s a törvényhozási részvétel galiciai országgyűléssé változik, melly a kormány parancsszavának néma meghallgatása s a parancsolt adónak kivetése végett szokott egybehivatni]. Ezen eránysúlynak végre alkotó principiuma abban áll, hogy a törvényhozásban senki két személyt nem játzhat, senki kétszeres béfolyást nem bírhat, s a törvényhozás jussát kettőztetett részvétellel, u. m. maga személyében is, és képviselője által is, nem gyakorolhatja. Márpedig hogy lehet a statusi tudomány czáfolhatatlan logicájára alapított eme principiumokkal azt megegyeztetni, hogy a főispányok személyesen is jelen légyenek az országgyűlésén, s ott akarattyokat, voksokat a mások, s nevezetesen megyéik akaratjokra intézett minden figyelem, minden megszorítás nélkül szabadon kijelenthessék, s a megyék követjeinek elválasztásában, s az ezeknek adandó utasításokban is legfőbb s legpraeponderansabb részt vegyenek, és így a főrendek táblájánál személy szerint, a rendek táblájánál pedig képviselők által kettős üléssel s vokssal bírjanak? S nemde nem számtalanszor megtörténik azon öszveütközés is, hogy a főispányok az utasításadásban kijelentett voksjoknak s akarattyuknak egyenes ellenére jelentik ki személyes szavatolásokat? Mi a megyék közhatározásai eránt más megfogással lenni nem tudunk, mint hogy azok, midőn törvényesek, minden megyebelit, főképpen pedig azokat, kik annak alkotásába béfolytak, kötelezik, s hasonlóul az országgyűlésre választott követeknek adott utasítás felől más megfogással lenni nem tudunk, mint hogy az a többség állapodása szerint a készítésében résztvevők szándékjának, akaratjának tolmácsa, – ha tehát csakugyan minden megszorítás nélküli részvétel engedődik a főispányi méltóságoknak, hogy lehet a közigazsággal öszveegyeztetni, hogy a követi utasítás által csak éppen az ne érezze magát megköttetve lenni, aki mint előlülő annak alkotásában minden esetre legfőbb részt veszen? Ha pedig a főispányok mint a törvényhozó testnek független tagjai, ezen megkötést magokról elhárítják s függetlenségöket feltartják – hanc veniam damus petimusque vicissim* – engedődjön meg viszont, hogy a megye rendei, kik képviselőjük által ugyanazon törvényhozó testnek nem kevésbé független tagjai, hasonló szabadságot gyakoroljanak, s eszerint a kölcsönös bizodalom naponként erősödjön, a két tábla között szükséges temperamentum megállapítódjon, az alkotó statusi hatalmak egyensúlya egyik résznek nyilvános elnyomásával veszedelmeztetni megszűnjön. Végtére
A királyi Tábla tagjai régi szokás alapján azért vettek részt az alsó tábla ülésein, hogy az országgyűlés rendjét megsértő, vagy esetleg felségsértést elkövető résztvevőkkel szemben azonnal eljárást indítsanak. Az országgyűlés megreformálása során számos megye meg akarta szüntetni a királyi Táblának a jelenlétét.
Horatius, Ars poetica 11.
4-er: Szükségesnek ítéljük azon egy ellenvetésre, mellyet véleményünk ellen felhozatni hallottunk, megfelelni. Azt mondják t. i. akik vélünk nem egy értelemben vannak, hogy a főispányok a megyék főkormányzói, s ennélfogva a közgyűléseknek, számvevő és törvényszékeknek minden tárgyakra nézve, s a publica administratio egész iterjedésében előlülői légyenek. – Távol légyen tőlünk, hogy a főispányi méltóságnak constitutiónkkal együdős ezen díszes hatalmokat tiszelettel el nem esmérnénk, – de a törvényhozás független actusa a publica administratio körébe nem tartozik, mert az ennek nem része, hanem szülőanyja, s ennélfogva minden egyéb köztárgyaktól egészlen különböző tekintetbe jő, s alázatos véleményünk szerint a követválasztásokban s utasítások készítésében való részvétel eredetiképp a főispány hatáskörébe nem is tartozik, mert ugyanis a főispányi méltóság s annak köre, hatalma törvény által meghatározva ugyan mái napig sincs, midőn mindazáltal ezen méltóság alkottatott, még akkor, amint fellyebb előterjeszténk, minden nemes személyesen ment az országgyűlésére, és így a követküldés s utasításkészítés a főispányi kormány ágai közé nem tartozhatot, ama személyes jusnak a repraesentativum systemába lett általmenetel pedig nem törvény által, hanem amint feljebb említénk, lassan erősödő szokás által ment véghez, s ezen egész tárgynak miként való gyakorlása mái napiglan is elannyira nincs meghatározva, hogy még csak azt sem tudnánk törvény szerint, hány követet küldhessen egy vármegye, amint hogy ezen bizonytalanságnak s változó különbségnek még a 17-ik század végével, sőt a 18-ik század elejével is tartatott országgyűlések irományai nyilvános jeleit adják. A főispányoknak a követválasztásban s instructio készítésre nézve szóban forgó részvételek tehát nem régi főispányi jus, amellyet ezen alázatos külön véleményünk által elvenni akarnánk, hanem ha megadódna, egy új s a törvényhozói rendszer létegesítésével öszve nem egyeztethető bővítés lenne, amellyet még egy törvény sem ád meg a főispányoknak, meg pedig csak azért nem tagad, mert amint említénk, a képviselői rendszer mikénti gyakorlása eránt, mind eddig élő törvényeink nincsenek, de maga a szokás is nyilván bizonyítja, hogy e nagy tárgynak mindeddigleni kétes és meghatározatlan volta mellett is a megyék Rendei a követválasztás és utasítás tárgyát a publica administratio minden ágaitól voltaképpen megkülönböztetni igyekeztenek. Így ámbátor a megyének boldogsága, nyugalma, a személy és vagyon biztossága, az igazság kiszolgáltatása tisztválasztástól tisztválasztásig a megyebeli tisztviselők oltalam alá helyeztetik, mindamellett is ezeknek választásában a közbizodalmat a főispányi candidatio korlátozza, – ellenben országgyűlési követ gyakran csak egy pár hónapokra terjedő időre választatik, ennek is keze világos utasítás által megköttetik, mellytől ha csak legkisebb részben is eltávozik, a megye Rendei által azonnal egyedül csak a bizodalom további megtagadása okánál fogva akármikor is visszahívattathatik, – mindezek mellet is választási szabadságjokat a főispányi candidatio által megköttetni a megyék rendei teljességel meg nem engedték, s minden lehető függetlenségöket teljes erővel feltartani iyekeztek, ezen független szabadságot nemcsak a pótoló utasítások adásával, de a környülményekhez képest magára az alapos utasításra nézve is gyakran olly móddal gyakorolták és gyakorolják, hogy a főispányok az utasítás kidolgozásában való cselekvő részvételt önként elmellőzik, [amint ezt olly megyében is, hol a nemzeti képviselet függetlenségének a főispányi széktől nyerhető ezen támogatását a közvélemény az egész országban legkevésbé reménylte volna, a legközelébb múlt országgyűlése idejében is örömmel tapasztaltuk]. – Midőn azomban itt ott már az eltiltott candidatiot propositióval surrogáltatni, a főispányokat az utasítások kidolgozására rendelt küldöttségekben előlülőséget viselni [anélkül, hogy azt magok kívánnák, az arra meg nem bízott tagjai által a megyének felszólítani] itt ott tapasztalni kezdjük, a képviselői rendszer függetlenségének naponként szélesedő veszedelmeztetése méltó aggodalomra bírhatja a megyék rendeit. [Világos lévén ezekből, hogy a törvényhozásban való részvétel a publica administratio minden ágaitól is elemento különbözik, s hogy a kérdésben forgó főispányi béfolyás nem régi, nem törvényes jus, hanem új bővítés lenne, úgy hisszük, az egész kérdés oda megy ki, mi jobb s hasznosabb a hazára nézve, az-é? hogy a főispányi hatalmat szélesítsük? vagy pedig, hogy a képviselői rendszer függetlenségét s a törvényhozó test alkotórészei között a kölcsönös súlyegyent erősítsük? Mi úgy hisszük, a kettő között nem nehéz a választás, mert a magyar haza épen s állandóul megmaradhatna még akkor is, ha a főispányi méltóságnak hatalma sokkal kisebb lenne, de ha országunk törvényhozó teste a függetlenséget, súlyegyent elveszti, ha a kormánynak s ennek kinevezésétől függőknek praeponderantiáját naponként erősödni engedi, úgy consitutiónk nem lesz egyéb, mint egy álomkép, mellynek csak a szenderedés ád mulandó lételt, az ébredés első pillanataj előtt pedig vékony köd gyanánt enyészik el. – Mindezen okoskodásokat még azon esetben is bátorkodnánk előhozni, hogyha a kérdésben forgó részvétel a főispányi törvényes s eredeti jussok közé tartozna, mert meggyőződésünket őszintén kimondjuk, hogy a főispányi méltóság vagy akárki más tiszteletének is a közjót s a constitutionalis létel biztosítását feláldozni nem lehet, s valamint az országgyűlésének elrendelése felől tanácskozván, nem a főispányi hatalom kiszélesítését, hanem a statusi hatalmaknak szükséges súlyegyenét vettük czélul, úgy meg vagyunk győződve, hogy ha a főispányi hatalom kiterjedése, vagy éppen létele is a status javára s hasznára akár egészlen, akár legalább illy kiterjedésben szükségesnek nem találtatna, vagy éppen károsnak ítéltetne, annak a publica salust alája vetni, sőt azt a közjó kívánataihoz képest módosítani, korlátozni, s a szükség esetében el is törülni, a statusnak, mellynek megyénk is egy részét tészi, nemcsak jussa lenne, de kötelességében is állana.]
Minekutánna tehát a képviselői rendszernek az eredeti constitutionalis typussal egyesítettni kellene, – minekutánna a követválasztás és utasítá a publica administratio minden ágaitól egészlen különböző tekintetbe jönne, s az ebbe való részvétel a főispányi eredeti törvényes jussok közé nem is tartozna, minekutánna a főispányok, mint a kormánynak öntetszése szerint választott tisztviselői, kineveztetéseknél fogva már a főrendek tábláján törvényhozói jussokat, – a megyéktől, noha annak nemcsak előlülői, de tagjai is, egészlen mégis függetlenül gyakorolják, – szükséges, hogy a megyék képviselői is küldőik által tökéletes szabadsággal s függetlenséggel választassanak, s csupán utasításoktól függvén, minden egyéb béfolyástól lehetőképp mentté tétessenek, csak az illy formán szabad, tiszta választások s utasítások adhatják meg a nemzeti értelmesedés kifejlése mellett a Rendek Táblájának azon minden hazafi által forró óhajtásba vett nemzeti erőt, melly másrészt a Haza egyházi s világi főbb méltóságaival, fényével s gazdagságával halmozva díszeskedő főrendek táblájának magában is már praeponderáns ellensúlyát a nemzet valódi javára s dicsőségére intézett törvényhozói méltósággal arányba tarthassa.*
A bizottság jegyzőkönyve szerint „hosszabb vitatás után” született meg az a határozat, amely a főispánnak megengedte, hogy jelen legyen a követi utasításokat kidolgozó bizottságában. A jegyzőkönyv szerint néhányan – Vécsey Pál, Nagy Lázár és Molnár András esperes – különvéleményt adtak be a határozat ellen; Kossuthot a jegyzőkönyv nem említi, bár a különvélemény kétségtelenül azonos a fenti Kossuth-fogalmazvánnyal. A határozat még 1831 júniusában született, a jegyzőkönyv azonban 1832 januárjában készült, nem lehetetlen tehát, hogy Kossuth neve az ellene indított hajsza miatt maradt ki a jegyzőkönyvből. A megyei közgyűlés szept. 4-én változtatás nélkül helybenhagyta a bizottság javaslatát. (Vö. OL., Kanc. eln. 1832: 1548. sz.)
Költ Sátoraljaújhelyt, június 23-án 1832.
Kossuth sk. fogalm. javításokkal, kihagyásokkal. OL, Kossuth Gyűjtemény II. D.
