a) Kossuth „A magyar főrendek 1833-ban” című tervezett munkájának előbeszéde.
a) Kossuth „A magyar főrendek 1833-ban” című tervezett munkájának előbeszéde.
„Országgyűlési Gyűjteményei” közül Kossuth először ennek a munkájának kidolgozásához fogott hozzá, s ezt a részt minden valószínűség szerint már 1833 február–márciusában megírta.* Ekkor úgy látta, hogy a főrendi tábla üléseinek az ismertetése számíthat a közvélemény érdeklődésére. Az alsó tábla országos üléseinek a naplóját ugyanis nyomtatásban is kiadták, a kerületi ülések naplóit is szorgalmasan készítették az arra kijelölt szerkesztők* egészen február végéig, amikor a szerkesztés az érdeklődés és az anyagiak hiánya miatt abbamaradt. Később, amikor az országgyűlésen a vallásügy vitái nyomultak az előtérbe, Kossuth is módosította elképzeléseit; úgy vélte, hogy a portestánsok vallásszabadságának ügye iránti országos érdeklődés kielégítése fontosabb feladat, s különben is a főrendi tábla maradt az előtérben az új munkában is, de leszűkítve a vallási kérdésre. Valószínű, hogy a főrendekről szóló könyvhöz írt alábbi „előbeszéd” is bekerült valamilyen formában a kiadásra előkészített vallásügyi munkába is; erre mutat legalábbis Kossuth 1835 szept. 13-i előfizetési felhívása, amelyben arról ír, hogy mivel a hirdetett vallásügyi munka első része lesz egy az országgyűlésről írt könyvsorozatnak, szükségesnek tartotta „bevezetés gyanánt a jelen országgyűléséről átaljában egy értekezést előbocsátani.” (L. később, 72. sz. alatt, 456. o.)
Az ezt bizonyító körülményekre alább, a szöveg elemzése során, jegyzetekben hívjuk fel a figyelmet. – Itt utalunk arra a kapcsolatra is, amely a 47. sz. alatt a 346. kk. o.-on közölt töredékek és a főrendekről írt munka előszavának első lapjai közt fennáll. (Vö. az idézett töredékekhez írt bevezetéssel.)
Vö. a 364. o. 3. jegyzetével.
A MAGYAR FŐ RENDEK 1833-BAN
Első Kötet
szerző Udvardi Kossuth Lajos
Zemplén s több vármegyék táblabírája.
Zemplén s több vármegyék táblabírája.
Nulla lex satis commoda omnibus est, id modo, quaeritur, si majori parti, et in summam prodest.
Porcius Cato de non abroganda lege Appia.
Porcius Cato de non abroganda lege Appia.
Előbeszéd
Két törvény uralkodik az embernek fölötte: a természetnek s az erkölcsi szabadságnak törvénye; amaz változhatatlan örök alapokhoz lánczolva kénszerítő béfolyást gyakorol lételünkbe, ez a szükség szűlte feltaláló tehetség által szélesítve, az embernek szabadságát s a természet kénszerítésétől lehetőleg nagyított fügetlenségét tárgyazza; azt tárgyazza, hogy a külső természet kedvetlen hatása mellett is az ember boldog, boldogságában nyugalmas, s nyugalmában biztos legyen. Ámde a társaságon kívül tekintett ember egy azon plátói álom teremtmények közül, mellyek csak a költőnek ábrándozás teremtette világában léteznek. Társaságos életben pedig kölcsönös viszonyokon alapúl a közönség s egyesek boldogsága, ezen viszonyokat az érdek határozza el, s csak azon társaság felel meg létegesítésében rendeltetésének, hol minden polgárt egy közös érdek szép kötele kapcsol együvé, s hol az igazság! az elavúlhatatlan emberi jogok eme védangyala szabja kinek kinek erkölcsi lételét, polgári körét. Szerencsétlen ellenben azon társaság, hol egy tagnak boldogsága másnak boldogtalanságán, egynek szabadsága másnak elnyomásán alapul. A külön ösvényekre ágazott érdekek egymás ellenébe állítják azokat, kiknek köz egyesűlt erővel kellett vala egymás boldogságán munkállódniok. Ellenséges álláspontra helyheztetve néznek innen irígy, amonnan kevély szemmel egymásra a társasági karzatok; ez kényelmes életének vak eszközéül kívánja embertársát használni, ki viszont nehezen fojtott bosszúsággal néz fel arra, kiben boldogságának ostorát képzeli. Ekkor alig marad egyéb választás, mint az örökös erőszak, bár innen, bár amonnan jőjjön is, vagy az örökös futás, s az emberi nemzet nem egyéb, mint a természetnek nagy tévelyedése.
Mi a szabadság? Engedelmesség a törvény iránt. Kevés szóba szorított philosophiája a társaságos szövetkezéseknek, örök, czáfolhatatlan igazság! Ezredek hunytak el a múltnak kérlelhetetlen örvényébe, mióta a sötétlő felhőknek fölötte magasra kitűzött szövétneked derült világot hint reánk sötétség gyermekeire! Tiszta fényednek ragyogó világa szelíd, mint a holdé Rousseau sírja körül, de mi gyász halandók, nem merünk nyílt homlokkal hozzád feltekinteni. Ifiúságunk merész éveiben a napnak vakító fény tengerébe pillantánk, s mivel gyenge szünk könyűbe lábadott, behunytuk azt; félve mindentől, ami fény, megtagadtuk látás tehetségünket, segítségért kiáltánk ama kevés választottakhoz, hogy a sas szeműek, kiknek a nap nem árt, vezetnék az önként vakokat, s vezettenek is végetlen időkön keresztül, hol kímélő szánakozással, hol botlásainkban gyönyörködő gúnnyal. Csak a sok századoknak kevés bölcsei merték hinni, hogy a szemet nem azért adta légyen az anyatermészet, hogy béhunyva tartsuk; majdan lassú vigyázattal látni is mertenek, s végre kiki azon hangon, mellyre keblének istene kiszteté: ez a gúnynak élesen metsző, ez a szívnek szelíden érdeklő, amaz a hideg ész komolyan meggyőző, emez az indulat hevesen buzdító hangjain kezdték az emberrel hitetni, hogy nem vak; kezdék bíztatni, hogy nézni merjen, látni is fog, s hogy biztosabb önszemünk világát, mint a vezető botot követni. S ím az ember felpillantott, bámulva érzé, hogy lát, pirulni kezde kábultsága fölött, megszégyenülésének feltüzelt hevében messze hajítá a vezető botot, mestere felett emelkedett a tanítvány, megveté, kigúnyolá a vigyázva haladásra intőt, s valamint kevéssel előbb nem hivé, hogy akinek szemei kápráznak, az rosszul lát, bódultan rohant előre, s míglen zárt szemmel tántorgott a vezető boton, botlott ugyan, s gyakran véresre ütötte homlokát, de a mélységet kikerülte volt: most a vadul rohanó zúzva hevert alant irtózatos mélységben, s mint a hempelygő hullám magával söprett mindent, amit útjában talált. Azon kevesek pedig, kiket a kedvező történet megtartott ez iszonyú veszélynek közötte, önként nyúltak az elhajított vezérbot után, mentek, amint vezettettek, s az emberiség egész életkorának gazdag tapasztalásokkal dús cyclusából nem maradt egyéb, mint a homályos üres emlékezet!
Minő súlyos átok fekszik az emberi nemen, hogy boldog s boldogságában állandóan biztos olly nehezen lehet? Az igazság olly egyszerű, olly tiszta, olly szép s megfogni mégis miért olly nehéz?
Az időnek örökké való geniusza, kit a teremtő védangyalul rendele, hogy az emberiséget természeti s erkölcsi kifejlésében bölcsejétől a sírig kísérné, büszkén mosolyghat védöttjének nagysága felett. Gyáván, erőtelenül, a természetnek minden kedvezéséből kitagadva, idegen ápolás nélkül éhelhalásra kárhoztatva, maroknyi szűk napokra szorított kurta életében ínség s betegségtől üldöztetve, nyomorult tehetetlenségben kezdi sírással köszöntött életét az ember, a mostoha természet árva gyermeke. De porbul alkotott töredékeny keblében az égi tűznek szikrája pislog, tehetetlen állapotja számtalan szükségeinek födözésére kiszteti, s ím a gyenge, az erőtelen egyik kezével a villám mennykövét ragadta meg, másikkal az ezernyi végetlen világok útját szabta ki, leszállott a természet alkotó műhelyébe, elleste a teremtés titkait, paradicsommá varázsolta a puszták rengeteg vadonait, hatalmának a föld, tenger, levegő független országait alája veté, s a gyarló teremtmény tökéletességében a teremtőhöz közelít! Hódol minden és méltán hódol az emberi nagyságnak, s csak ön boldogságának, a társaságos élet czéljának mezeje maradott volna értelmének bámulást gerjesztő kifejlésében parlagon? Csak itt vesztek volna el haszonvétlenűl a századok tapasztalásai, egész ivadékok véres bukásai, egész nemzetek tévelygései?
Nem, nem vesztek el egészten hasztalan. Az erény lakában egy megvesztegethetetlen szent mérleg országol, mellyel a nemzetek ügyei fölméretnek, híven, igazságosan; a nemesebb kebelben szív és ész sugallotta bizonyos ihlet emelkedik az erőtlenek javára; – érzik, mégpedig sokan a nemesebbek érzik: hogy a nép java, ez azon haza, mellynek tehetségeit szentelni a természet által kiki meghívatott, s bárha sokan vannak is, kiket a szív nem indít kilépni a régieknek kényelmes álladalmából, a kiváltságokon alapúlt semmit nem tevés gyönyörjei közt ezek is kezdik bár kelletlen látni, hogy az idő int, hogy a kor, a kérlelhetetlen halad, és senkire sem várakozik, hogy az egyenlőn oltalmazó törvény biztosította polgári lét szilárd követelése Európa népeinek.
Jól tudom én, hogy nincs tárgy, mellynek ürügye alatt, nincs valóság, kinek nevében több vétek, átkozott gonoszság, véres kicsapongás törvént volna, mint a fonákul képzelt szabadságnak ürügye alatt. Voltak idők, midőn a természet örök attyának nevében az emberi gyarló fény s dicsőítésnél végetlenül felül emelkedett mindenható Isten magasztalására az ő képére teremtett halandók ezerenként mészároltattak: de a szabadság fonák képzetének több véres áldozatok estenek még, mint a vak babona pokolbeli dühének is, s e kettőnek bizonnyal több, mint a döghalál szörnyeteg mirigyének.
De nincsenek, elmúltak s oh! legyen szabad hinnem, mivel az oly jól esik, hogy örökre elmúltak ezen gyászidők. Legyen szabad hinnem, hogy a gyámság korából kinőtt nemzetek szelíd érettsége egy dönthetlen védfalat emel thronus és közbéke mellett a rend- és csendbontók féketlenségének, a zavarosban halászók fondorkodásának ellenére. Legyen szabad hinnem, hogy azon közóhajtásnak, melly külömbféle utakon mutatkozik, czélja csak egy: t. i. olly polgári lét, miben a törvény kit kit egyenlőn védjen; olly törvény, melly a nemzeti becsület oltalma alá helyhezi minden egyes polgár személyét s vagyonát, melly egy közönséges érdek szép kötelével kapcsolja együvé a honnak minden gyermekét, melly az értelem kifejlődését elősegíti, a becsületes szorgalomnak, iparnak kört nyit, gyümölcsöt biztosít, a nemzeti egyetemülést összepontosítja; végre olly kormány, melly ezen törvénynek tekintetet szerez, melly a törvény által erős, s melly által a törvény, s csak a törvény hatalmas.
A szabadságnak azon egyedül helyes képzete, hogy az nem egyéb, mint a törvény iránti engedelmesség, valamint egyrészről irtódzva zárja ki minden kicsapongásokat, mellyeke a szelíd s boldogító szabadság fonák elértése tántorított némelly ingatag nemzeteket, szintúgy elenyészteti azon helytelen félelmet is, mellyet némelly kormánynok érez, midőn kormányzottjai szabadságot emlegetnek. A korlátlan akarat, s azon képzelet, hogy akkor legyek szabad, midőn a mások igazaira intézett minden figyelem nélkül tetteimben egyedül tetszésemet követhetem, nem szabadság, sőt a szabadsággal rögtön ellenkező önkény, féketlenség, zabolátlanság. Aki mások természeti, emberi s polgári jogait illő tiszteletben tartja, csak az várhatja, s kívánhatja, hogy ön igazai hasonló tiszteletben tartassanak. Minden hatás visszahatást szül, s ha mások személyes bátorságát, vagyoni biztosságát, nyugalmát, előmenetelét önkényednek kívánod alája vetni, bizonyos lehetsz, hogy mások is hasonló czélzással lesznek irántad, s mindenkinek külön kívánati lévén, az ezernyi különböző kívánatok ezer irányzatú önkényt teremtenek, ezek ezerfelé rángatandják a társaság hajóját, míglen a hajózók végromlásával darabokra szaggatva szertedűl. Boldog csak úgy lehetek, ha minden sérelem ellen biztos vagyok; biztos csak úgy lehetek, ha személyem s vagyonom minden önkény ellen a hatalmas törvény egyenlő oltalmának alatta nyugoszik; és így szabadság csak ott létezik, hol törvény uralkodik, s szabad csak úgy lehetek, ha törvénynek szolgája vagyok. Ez így lévén, szívem mélyében meg vagyok győződve: hogy a polgári társaságnak minden tagjait, bár az a nemzeti felségnek felkentje, bár egyszerű magános polgár legyen is, pompás csarnokot vagy törpe vityillót lakjék is, egyedül e valódi szabadság teheti a földi életben boldoggá, boldogságában biztossá, biztosságában nyugalmassá.
Ezen szabadság az, mellyről mondánk, hogy az egyenlőn oltalmazó törvény által biztosított polgári lét szilárd követelése Európa népeinek.
Nem a napnak múlékony tévelygései, mellyek reggeltől estig tartanak, hanem ama vezérczélzás az, mit a kor szellemének hatalmas nevére méltathatunk. Ez az, mi a múltnak szörnyeteg tapasztalásaiból kifejlődve, mint egy szél kergette gőzfolyam, álthatotta Európa légkörét. Itt ezredes régiségű óság moha leptemagas fátfalak tornyosodtak a folyamnak ellene, s mint a hegyipatak megakasztott árja, pusztítólag hatott hátrafelé, vagy zúzó szélvésszé vadítva rohant akadályt rontólag előre; amott békés álladalomban fogadva, mint az esti szellet szelíden lengedez a körülmény engedte nyílásokon.
A magyarnak nemzeti eredetisége, charactere, erkölcsi különösségei, de honjának természeti s politicai helyzete is okozák, hogy a századnak ezen lelke későbben s lassúbb erővel hatott bé határain, mellyek ügyes féltékenységgel őriztetve őtet sok tekintetben elszigetelik Európa népeitől. De az ember mindenütt ugyanazon egy, – a társaság czélját sem az éjszaki szélesség, sem a nyugoti hosszúság fokai nem változtatják, s azért kábúltság volna hinni, hogy midőn a természeti s erkölcsi világban minden örök mozgásban izog, csak egyedül a magyar nép fog örökkön vesztegelni némelyeknek kedvökért, kiket nevezni szükségtelen.
Ha tagadni nem lehet, hogy a tökéletesedés mezeje végetlen ez életben, ha nincs s nem is lehet hatalom, melly a keblünkben csillámló isteni szikrának azon „ne plus ultrát” kiszabhassa, hol az értelem országa a hitnek határainál végződik: ki merje állítani, hogy az ükeink által felállapított társasági rendszerek a tökéletesség főbb polczát elérték, s még azon viszonyoknak is megfeleljenek, mellyekről mint a jövendő kétes rejtelmeibe burkoztakról kaczagányos apáink álmodni sem tudhattanak? Úgy vagyon, a nagy elmék fáradozásai s a körülményeknek előre nem látható hatásai nőttön szélesítik az emberi lélek mezejét, s ezen előlépést szükség, hogy a politicai létegesítés (organisatio) is kövesse. Káros tévelygésnek tartom én a társaságokat olly formákhoz lánczolni, mellyek nem változhatnak, s nem változhatván, a tökéletesedést is kizárják. A társaságnak fő czélja egy, örök és változhatlan, mint az Istenségnek s a természetnek törvénye; de azon fő czélhoz vezető eszközök, a nőttön szélesbre terjedő viszonyok s idő változtatta körülmények szerint, nagyon különbözők, és az alkalmaztatásban még akkor is módosítandók, midőn az alapos polgári intézet, mint amaz eszközöket kisugároztató fénycsomó, a nemzeti egész egyetemet édesanyai karokkal öleli. Mennyivel inkább módosítandóknak s bölcs előrelátással változtatandóknak kell tehát az érintett eszközöknek lenni olly esetben, midőn az alap nem egészen teljes egybenhangzásban áll az egyetemült társaság kivételt nem ismérő czélzásaival.
Határtalan tisztelettel viseltetem én azon alkotvány iránt, melly ezernyi veszélyek között nyolcz századokon keresztül feltartotta a magyart; melly nem engedte veszni nemzeti létét, bár durva erőszak s a hatalomnak vaskeze, bár a rendszeres előintézettel reáárasztott elkorcsosodásnak lassan emésztő mérge dúlta légyen is megszaggatott belsejét. Múltat Isten sem varázsolhat vissza többé, s azért feszegetni nem akarom, mi lehetne a magyar, ha polgári alkotmányát vagy eredeti tisztaságában megtartotta, vagy kezdetben is terjedékenyebb alapokra építette volna. Tilt a tisztelet feszegetni: mennyire tökéletes azon alkotvány, melly a nép egy kis osztályának kiváltságán épül. Meglehet, hogy a szabadságok, mellyekkel mi magyarok dicsekszünk, talán éppen ellenkezésben állanak a szabadsággal; mert a szabadság egy és közönséges, ennek nincs többes számja; meglehet, hogy akinek szabadságai vannak, annak szabadsága nincs, – meglehet, hogy ahol egy részben praerogativák és privilegiumok léteznek, – minthogy a privilegium kiváltság a törvény alól – ott a más részen szolgaság, és megszorítás találtatik. Ezt mind feszegetni nem akarom. Szabad legyen mégis kérdenem: elfogultság nélkül állíthatnók-é a 19-dik században, hogy azon alkotványon, melly 10 milliónyi nép közül csak hatszáz ezeret nevez nemzetnek, – mellynek törvényei a népet „misera plebs contribuens”-nek szóllítják, kire nézve gondja tovább nem is terjedhet, hanem hogy, – diplomatiai szólás formája szerint, – a szegény adózó nép megmaradhasson, s csak megmaradhasson! – hogy mondom, ezen alkotványon a tulajdoni jognak mindenkori sértetlensége, s az ősi hagyománynak tiszteletben tartása mellett javítni módosítni nem kell?
Megengedem én, hogy a zabolátlanságnak sötét századjaiban, hol ököl szabott törvényt, s az erő mindenki tulajdonához just adott, – hol csak erő védhetett az erőszak ellen, s csak a hatalmsak szárnyai alatt lehetett némi bátorsággal pihegni, – hol a törvénynek pislogó szövétneke mellett az ártatlan védelemre, az erőtelen gyámolra, a bűnös büntetésre nem talált, az akkori körülményekhez képest lehetőleg jók lehettek azon intézetek, mellyek a védlő hatalmasnak a védlettek fölött önkényes akaratot engedtenek. S bárha megvalljam is, hogy ezt a társaságos élet akkori viszonyai közt igen is természetesnek találom, minthogy akkoriban azt lehetett mondani: szünetlen hadilábon állott a világ s hadi törvénynek is kellett uralkodni, melly a vezérnek a vezérlettek felett önkényi just ad, s ezeket vezérjök intéseinek vak eszközévé rendeli, – de immár ezen idők elmúltak, s vélök együtt elavúltanak az ő intézetek is. Kivált az utolsó évszázad alatt óriási lépésekkel fejlődtek ki a társaságos viszonyok; a nemzetek politicai létele egészen megváltozott alakban tűnik elő, az új kor új szükségeket, ezek új intézkedéseket kívánnak, s aki átalkodottan nem húnyja bé szemét a világosság előtt, ki a szűkkeblű önzés szorító korlátjait álthágva, magát a nemzeti egyetem lánczszemének tekinti, s azért elmélkedéseit egy magasb szempontra vezérli, mint mellyet az egészre intézett minden figyelem nélkül a mai napnak kényelmes éldellése nyújt, elösmérni kéntelen, hogy az idő, a megkérlelhetetlen, előhaladásra kisztet, s hogy a régi mellett veszteglés többé oly lehetetlen, mint amely képtelenség kívánni, hogy Dunánk hullámai folyni megszűnjenek, vagy föl s visszafelé folyjanak.
Az önmystificatio mindennél károsabb, s bármint szegüljön is keblünk kevélysége meggyőződésünknek ellene, ha nyilván meg nem valljuk is, szívünk mélyében érezni kénszeríttetünk, hogy előbb utóbb valósúlni kell annak, mit a társaságos élet közérdekeinek sympatheticus kötelével összecsatolt nemzetek közönséges óhajtása követel. A történetek hatalma gyakran gúnyolja gyarló értelmünk jósolatit, s azért meglehet, nem holnap, nem holnapután tűnik fel a valósulás köz ünnepe; de amilly bizonyos, hogy múltat visszaidézni, jövendőnek megálljt! kiáltani nem lehet, olly bizonyos, hogy egykor csakugyan feltűnik a nemzetek különböző helyzetéhez idomzott valósulásnak ama köz ünnepe. Valjon a tavaszi reggel szelíd mosolygású alakában, vagy zordon szélvésszel tűnik-é fel? egyedül attól függ, ha elértik-é korunk kívánatit a hatalomnak azon sáfárjai, kik magokat nemzetek gyámjainak nevezik, mert minden hatás visszahatást szül, erőszakos ellenzés indulatokat hevít, pedig: „der schreklichste der Schrecken ist der Mensch in sinem Wahn.”*
„Gefährlich ist’s den Leu zu wecken
Verderblich ist des Tigers Zahn
Jedoch der schrecklichste der Schrecken
Das ist der Mensch in seinem Wahn.” Schiller: Das Lied von der Glocke.
Verderblich ist des Tigers Zahn
Jedoch der schrecklichste der Schrecken
Das ist der Mensch in seinem Wahn.” Schiller: Das Lied von der Glocke.
A hazájához s királyához tántoríthatlanul hív nemes magyar nemzetnek egyik dicsőséges tulajdona volt mindég, hogy amilly erővel védette külső erőszak ellen szeretett polgári alkotványát, mellynek biztos révpartjáról a legszörnyetegebb időknek közepette is nyugodtan szemlélte a vélemények viharjait, olly készséggel hajlott a or szüksége parancsolta javításokra, s biztos léptekkel haladott együtt a haladó idővel. Fülei sohasem valának zárva az emberiség kiáltása, az értelmi míveltség kívánati előtt; s ha törvényhozásunk évrajzait bíráló szemekkel tekintjük, ha megemlékezünk, hogy az ártatlanok vérével bélyegzett vak babonának egész Európa által törvényesített némelly előítéletére a magyar milly régen mondá ki kárhoztató ítéletét,* – ha visszatekintünk, hogy a földhözragadt örökös rabszolgaság eltörlésének, s a vallásbeli szelíd türelem létesítésének dicsőségét Európának legmíveltebb népeivel csaknem egyidőben, sőt sokaknál hamarébb aratta nemzetünk, – ha megfontoljuk, hogy a nyomozó törvénynek kínpadjairól, és az emberi értelmet örökös gyermekségre kárhoztató előleges könyvbírálatról törvényeink semmit sem tudnak: a nemzeti becsület büszke érzetével legeltethetjük emlékezetünket a múltakon, mind a mellett, hogy a hazánkat századokon keresztül ostromló boldogtalan viharok, a szentségtelen kéntelenség, s olly történetek, mellyeket nemzetünknek vétkül tulajdonítani a legkiáltóbb igazságtalanság lenne, itt ott sötét árnyékolatot vonnak is hazánk hajdani méltósága képszínletére. De én a múltnak vak imádója nem vagyok, áldom boldogító tetteit a hajdan kor hőseinek, hajlandó vagyok mentegetni botlásaikat, de legörömestebb hagyom nyugodni a holtakat. Jelen és jövendő az emberi cselekvés mezeje, a múlt csak tapasztalást tanít. Nem osztozom regényes vágyaiban azoknak, kik a középkornak képzelt boldogsága után ásítanak, – én mentsen Istent! kiáltok, s csak azért hivatkozom a rég elmúlt napokra, mivel a nemzeti characternek olly jelenségeit mutatják, mellyeket a jövendő szép kifejlése zálogának elfogadni szívem igen hajlandó.
Itt Kossuth alighanem Kálmán Király rendelkezésére gondol: „De strigis, quae non sunt, nulla quaestio fiat.” (Kálmán I. törvénykönyve, 57. fejezet.)
Igenis hiszem, s erősen hiszem én: pitymallani kezd a magyar újonszületés napjának hajnala! Látom csirádzatát a nemzeti egyetem jóléte magvainak, mellyeket örök emlékezetű bölcs 2-dik Leopold királyunk s hazánknak dicsőséges attyai 1790-ben elhintettek volt!* Látom Európának koronás Nesztorát királyi székében, hív magyarjaitól, atyai thrónjának rendíthetetlen őrjeitől körülövedzve, mint szólítja fel szeretett nemzetének választottjait, munkálódjanak a hon javán, tegyék le talpkövét a magyar nagyság, a nemzeti boldogság jövendő kifejlésének!*
Ti. a rendszeres munkálatokat kidolgozó bizottságok kiküldésével.
I. Ferenc király, az országgyűlés elé terjesztett propozícióiban.
Ezen atyai felszólításra seregelvén össze hazánknak országosan egybegyűlt Rendei, – az 1833-diki országgyűlése minden esetre nevezetes időszakot képez honunk évrajzaiban; nevezetest még akkor is, ha a legyőzendő akadályok sokasága, mellyeknek legnagyobb része mi magunkban fekszik, nem engedné is hirtelen valósultát látni azon forró reményeknek, miket hő keblökben sokan, igen sokan táplálnak. Olly időket élünk, hogy egy helyes szó sem vész el hasztalan, s bár gyakran visszhang nélkül látszassanak is korunk felkentjeinek a százados gyökerű előítéleteken felül emelkedett szavai elhangzani, nyugosztalja nemes keblöket azon meggyőződés, hogy egy szó sem vesz el hasztalan, s bárha nem kóstolhatják is gyümölcsét intézeteik lassú ápolást kívánó szép csemetéjének, örülni fognak fejlő virágának, s azon vigasztaló érzés követendi sírjokba, hogy a maradék áldva emlegetendi nemes szorgalmokat!!
Mióta az 1830-dik 6-dik törvényczikkely biztos reményt nyújta, hogy a közigazgatásnak és status intézkedésnek minden ágaira kiterjedő úgynevezett országos rendszeres munkák végre csakugyan a törvényhozó test elébe kerülnek,* kivált miután Felséges Urunknak személyes atyai szándéka – némelly sötétség szűlte tanács ellenére – előzőleg járult a nemzetnek azon közkívánatához, hogy országos fölvétel előtt azon rendszeres munkák a vármegyék s egyéb törvényhatóságok gyűlésein (ezen remek municipalis intézetekben, ahol minden magános polgár a nemzeti felségjogainak gyakorlásában közvetetlen részesül, s mellyekben rejtezik a nemzetek által tapogatódzva keresett garantia valahai létesítésének magva) megvitattassanak,* – ezen közérdekű tárgyak nem csak a közönséges gyülekezetekben, hanem a házi társalkodás magános körében is sok elmesúrlódásra nyújtottak idvességes alkalmat, kiemelték a nemzetet azon tespedésből, mellynél fogva sokan, igen sokan megszokták a bokros pipafüst környezte kandallótól a szérűskertig terjedő körön kívül fekvő dolgok felől éppen nem aggódni, s a közügytől teljességgel nem érdekeltetni. Ezen kiemelés, melly következéseiben elláthatlan foganatú, eszközlé: hogy kit szíve kisztetett, a nemzet gondolkodása, s a napról napra erősb lábra kapó közvélemény iránt magának némi ösméreteket szerezhetett. Lelkem ingerét követve az ösméret ezen pályáját magam is futottam, s miután a különböző vélemények az országgyűlésén, mint egy anya köpűben öszvesereglettek, szerencsém vala szerény állomásomból feszített figyelemmel követni az országgyűlése haladtát; mindezeknek egybenvetése után ismétlem hitvallásomat, hogy bizonnyal közelget a terjedékenyebb alapokra épülő magyar polgári lét kifejlődésének ideje. Nehéz a százados szokás által, mint némellyek hiszik, nem elavult, hanem felszentelt előítéletek bilincseit lerázni, s azért az imént nyilatkoztatott remény hamari valósulásának még tömérdek akadályok szegülnek ellene, sőt midőn egyrészről örömre gerjeszt annak tapasztalása, hogy olly terjesztvények, mellyek két három évvel ezelőtt Szent István mártiromságára* jutatthatták volna a becsületes javallót, ma már közönségesen jóknak, s igazaknak ösmértetnek, úgy, ahogy az ellnök szóló kigúnyoltatásra számot tarthat, másrészről némi meghökkenést s elszomorodást okozhatna annak látása, hogy amaz óság s rozsda ette előítéletek egész megyékben is minő diadalt képesek még a nyíltabb gondolkodás fölött kivívni. De én ezen diadalt a végső elesés jelének, azon utolsó küzdésnek veszem, midőn az elaggott hajdan izmos oroszlán utolsó erőlködéssel rázza meg fürtös serényét, hogy visszariassza közelgető ellenét, – üres demonstratio s egyéb semmi.
A törvény nem mondta ki egyenesen, hogy az elkövetkező országgyűlés tárgyát a rendszeres munkálatok fogják képezni, a törvénykezés országgyűlés alatti folytatását azonban azzal az indoklással mondta ki, hogy a rendszeres munkálatok megvitatására összehívandó országgyűlés előreláthatólag hosszú ideig fog tartani, s az igazságszolgáltatás nem szenvedhet olyan hosszú késedelmet.
Az orszgos bizottság javaslatait a kormány csak akkor bocsátotta a megyékben előzetes vitára, amikor ezt számos megye sürgette és kérésüket a nádor is támogatta. Az udvar körei Reviczky kancellárral együtt ellene voltak a javaslatok előzetes nyilvánosságra hozatalának, s az a körülmény, hogy a nádornak mégis sikerült keresztülvinnie szándékát, erősen hozzájárult a kancellár és a nádor közötti viszony megromlásához. (Vö. OL, Nádori lt., Systematica 1830: 827. sz., M. Kanc. eln. 1830: 654., 670. stb. sz., M. Kanc. eln. dep. 148., 197., 247., 249., 253. stb. sz.)
Ti. megkövezésre.
Midőn terjedékenyebb polgári létről, vagyis arról van szó, hogy az alkotvány törvényes jóvoltával élő magyar nemzet ne csak hatszázezer főből álljon, némellyek azt vetik ellene: „a magyar nép még nem eléggé érett a szabadságra.” – De mi a szabadság? Engedelmesség a törvény iránt, – és így ellenvetésök annyit tesz más szókkal: a magyar nép nem elég érett arra, hogy felette törvény s nem önkény uralkodjék. S van-é lény, kirül ezt méltán mondhatnók? Lehet-é valaki nem elég érett arra, hogy személyét szabadnak, azaz csak a törvénytől függőnek, hogy vagyonát tulajdonának nézhesse, s mindkettőnek biztossága a gazdagot és szegényt egyenlőn védő törvény oltalma alatt nyugodjék? Lehet-é születendő ivadékokat örökös gyámságra kárhoztatni, szorgalmokat előre kiszabott szűk körbe zárni? s. a. t., s. a. t. De bár megengedjem is, hogy lehetnek a nemzeti tettleges jogok közt ollyanok, mellyeknek gyakorlásához a míveltségnek egy bizonyos foka kívántatik, látván mindazáltal, hogy az egész emberi nemet egyenlő édesanyai karral ölelő természet a társasági karzatokbeli különbségre intézett minden figyelem nélkül osztogatja ész, és szívbeli adományait, – meglehet hibázom, de gyenge értelmem megfogni nem tudja, hogy valaki csak azért, mivel emez, vagy amaz atyának gyermeke, azon nemzeti jogok gyakorlására alkalmatosnak, vagyis a megkívántatott szív- és észbeli tulajdonságok kétségkívüli birtokosának egész századokkal előre kikiáltassék, – más ellenben, bár a személyesített erény és lángész lakja is kebelét, csak azért, mivel ez vagy amaz atyának gyermeke, azon nemzeti jogok gyakorlására örökre alkalmatlannak nyilatkoztassék. Meg kell itt azt is jegyeznem, hogy ítéletem szerint a jó törvényeken alapult szabadság a szabadságra mihamar éretté teszi az embereket, s azért én nem hiszek embert, ki a törvényes szabadság jóvoltára elég érett ne lenne. Azonban ha csakugyan nem lenne, igyekezzünk azzá tenni, siessünk czélirányos polgári neveltetését munkába venni; mert a mennyekre mondom, ha csak míveltsége hijánya tartóztat hátra, hogy a népet örökre csakugyan meg nem tagadható jogai gyakorlásába visszahelyezzük – mondom visszahelyezzük – úgy nehéz vétek súlya nyomja vállainkat, mert mióta az ellenvetést emlegetjük, elég idő vala azt elhárítani, több mint elég időnk a fejünkre nőtt ivadék szívébe azon emberi méltóság érzetét csepegtetni, melly embert emberré, társaságot nemzetté méltathat. De miért, szabad legyen feddőleg kérdenem, miért is mulattuk el illy soká teljesíteni azon magas kötelességet, mellynek boldigító következése kimondhatlan áldás kútfejévé válnék reánk, utóinkra, – miért? Talán futnunk kell a világosságot? Hideg borzadás futja végig testem idegeit, s nem merem végig kigondolni azon gondolatot, hogy a szabadságában büszke magyarnak szabadsága megtartása végett maga körül setétséget tenyészteni kellene. Ez, valóban ez volna a legszerencsétlenebb tévelygés. Csak a török despotizmus félhet attól, hogy ha népét felvilágosítja, öszvedűlnek önkényének porló oszlopi; ő kéntelen setétséget terjeszteni, kéntelen félni a világosságot, mert rabszolgák felett uralkodik, és az emberiség s társaságos élet jusait lábbal tapodó akaratja durva önkénynél egyéb törvényt nem ösmér. A magyar constitutionais kormánynak, a magyar szabad nemzetnek nincs a setétség rendszerére szüksége, s kérem a magyarok Istenét, soha ne is legyen, – nékem legalább hunyjanak el inkább szemeim, mintsem hogy ezt lássam valaha. Vagy talán azért nem tettük, mivel a kormány nem kisztetett? Én tudom, én igenis jól tudom, hogy egy hatalmas kormány hatalmas lökést adhat minden jóra, ha akar; de mivel ő nem tette, örökös tespedésben fogunk vesztegleni? Mikor szűnünk meg immár mindent mástól várni? Mikor kezdjük érezni, hogy ten ereinkben elég erő vagyon a nemzeti boldogság pályáján nagy léptekkel előre haladni? Mikor indulunk meg ön értelmünkben a tervet, önkeblünkben az akaratot, önkarjainkban a valósítást fellelni? Hiszen erre nem mellőzhetlen szükség a kormány munkássága, ez minden földesúrnak, minden községnek, minden vármegyének öntetszésétől függ! Pedig félek, ha most ismét a Literarium Operatum országos fölvétele idejére* halasztjuk tenni azt, mit tennünk rég kelletett, egy félszázad lefolyta után is tulajdon azon ellenvetés lesz hallható: még népünk nem érett a szabadságra.
Ez a munkálat tartalmazta a köznevelési rendszer megjavítását célzó javaslatokat. A királyi propozíciók a rendszeres munkálatok között a nyolcadik helyre sorolták, valóban teljesen reménytelen volt hát, hogy még ezen az országgyűlésen sorra kerüljön.
Mások azt szokták ellenvetni: hogy a nemesi kiváltságokat biztosító sarkalatos törvények, mint polgári alkotványunk alapjai, változtatást nem zenvedhetnek, sőt még csak kérdésbe sem vétethetnek. Én ezen ellenvetésre felelni nem akarok, mert szavam csak magános szó lévén, elhangzana, mint a pusztában kiáltó vándornak szava. Felhozom inkább országunk egyik nemes törvényhatóságának, Temes vármegyének végzését, mellyet jelen országgyűlésünkre küldött követeinek utasításul adott, s melly azt tartja: „hogy a hason kormányi igazzal bírt eldődök hatalmában nem állhatott a jelenkori törvényhozó test folyó idei körülményektől függő eljárásait, még talán a hon boldogságát közelebbről érdeklő esetekben is, keresztülhághatlan korlátok közé szorítani.”* Örömest megvallom én, hogy a fennálló törvényeket könnyelműen, s minden oldali megfontolás és a legnagyobb szükség nélkül változtatni káros. De megvallom azt is, komoly ajkam mosolyogni indul, valahányszor törvényhozó teremünkben valamelly indítványnak ellenére azon okot hallom felhozatni: jó, helyes, de Werbőczynek ez s ez törvénye mást rendel, következőleg el nem fogadhatom. Mellyik Isten ütötte fel Werbőczynek régi könyvére az örökkévaló igazság azon díszjelét, melly csak az örök természet örök könyvét illetheti? Engedelmesség a törvénynek! ez minden magános polgár mulaszthatatlan kötelessége. De a törvényhozóra nézve a múlt ezeredek minden törvénykönyvei csak olly tekintetbe jöhetnek, mint egy virág, mellynek kelyhéből azt, ami méz, a szorgalmas méhecske gondosan kiválogatja. Legyen azonban szabad ezen ellenvetést egy más szempontból tekintenem: Werbőczy Hármaskönyve 1-ő rész 9-dik czímjét s az odaszóló törvényeket változhatlanoknak tartom én is annyiban, hogy a nemeseknek ottan biztosított személy- és vagyonbeli igazaikat és szabadságukat (mindezt ép értelemben, s nem a törvénycsavaró magyarázat szülte szabadályosságot, licentiát értve) tőllök elvenni nem lehet; – p. o. a magyar nemes tagja a Szent Koronának, melly viszont a nemzeti felség jogainak képző jele, és így a magyar nemes részese a törvényhozó hatalomnak, s földbirtoki jusal bír; a magyar nemest törvény útján kívül, személyében és vagyonában még a király sem háborgathatja; tulajdonával szabadon élhet, s. a. t. – Mindezen jogok a társaságos élet eredeti szerkezetébe szőtt nemzeti felség talpkövén alapúlnak, s azért szentek, változhatlanok, elavulhatlanok. De kérdem én, mit veszít mindezen igazaiból a magyar nemes, ha törvény által azt nyilatkoztatnók: hogy a magyar parasztot személyében s vagyonában törvény útján kívül szintén senki sem háborgathatja, hogy ő is birtoki tulajdonnal bír, hogy ő is tagja a nemzetnek, s a Szent Koronának, – valjon mit veszít? Kevésbé szabad lesz személye, kevésbé biztos tulajdona? Hiszen mindezen törvényes jóvoltoknak érdeme nem abban áll, hogy vélök csak a nemes élhet, hanem abban, hogy azokkal élhet. Nékem szabad a friss levegőt beszínom, szabad a nap élesztő melegének örülnöm, s veszítettem-é ezen szabadságomból valamit azért, hogy az minden élőlénnyel, az utolsó féreggel is köz? Ilyen a polgári szabadságnak áldása is. A szabadság olly kimeríthetlen kincs, melly azáltal, hogy véle többen osztoznak, sem fogy, sem gyengül, sőt nő, sőt erősödik. Ki az, aki javallani merje, hogy a magyar nemes mondjon le alkotványos jusairól, hogy leszálljon a néphez? s én leszek első, ki őt bármi hatalmas legyen is, a nemzeti felségsértés bűnével nyilván vádolom. Nem arról van szó, hogy mi nemesek leszálljunk a néphez, hanem arról, hogy őtet magunkhoz felemeljük. Olly kincset osztani meg tíz millió polgártársainkkal, melly a megosztás által nem fogy, csak az irígység ellenkezhetik, s ezen rút vétken alapítnók mi szabadságunkat? Már följebb állítám, hogy csak azon érdek erős, mellyben sokan osztoznak, s mellynek föltartása sokaknak szívén fekszik,* ha tehát a magyar nemesi szabadságban az egész magyar népet részesítenők, ennek királyra s nemesre egyéb béfolyása nem lenne annál, hogy most csak hatszázezer ember őrzi az alkotványt, mellynek feltartása királyt s polgárt egyiránt érdekli, akkor ellenben tízmillió ember őrzené, s az egyetemült magyar nemzet tizenhatszor többet nyomna Európa politicai mérlegében, mint most. Pedig ezt kívánni, forrón, igazán óhajtani nemcsak a nemzeti becsület, melly már magában is elegendő inger, nemcsak a belső jólét alkotó elemeinek kifejlése, mellyre nem törekedni vétek, – hanem hazánk önállású függetlensége, s királyi székünk állandósága is kénszerít. Sem hely, sem idő, hogy külső politicai állásunk fejtegetésébe bőven ereszkedjek. De a nemzetek sorsa kevésbé függ a vak történettől, mint inkább némelly rendszeres cominatiók fejleményétől, s azért itt minden prophetai ihlet hijánya mellett is biztosabban lehet jövendőt jóslani. Én pedig félek, nagyon félek: a magyarnak azon dicsőséges, de szerencsétlen rendelés jutott az örök gondviseléstől, hogy valamint hajdan Stambul és Samarkand ellen védkőfalat képzett Európa népeinek, úgy most is, miután a bécsi congressus által felépített külső védfal már eldőlt,* hasonló sors néz a magyarra, egy szörnyebb, egy rettentőbb bálvány hatalom ellen, melly irtózatos rémként fenyegeti Európa constitutionalis lételét. S csak elfogultság nélkül fontoljuk meg politicai állásunkat, vessünk egy önmeghittségtől távol tekintetet országunk heterogen elemeire, – nem hiszem, hogy aki thrónusunk hatalmának s nemzeti függetlenségünk szabadságának igazi barátja, aggodalmamban ne osztozzék, s hazánk lakosainak a polgári lét köteleivel szorosra kapcsolandó egyetemülését ne kívánja.*
A Temes megye által készített utasítás – azaz a rendszeres munkálatokra adott megyei vélemény – országos mértékkel mérve is egyike volt a leghaladóbbaknak. Nyomtatásban is megjelent és országszerte nagy feltűnést keltett. (Az utasítás gerincét képező haladó követeléseket Kossuth alább idézi.) Azt a gondolatot egyébként, hogy az ősöknek nincs joguk utódaik kezét megmásíthatatlan törvényekkel mindörökre megkötni, Széchenyi fejtette ki meggyőző érveléssel a Hitel-ben; tőle került át a nemesi reformmozgalom szótárába.
Itt ismételten felbukkan Kossuthnál az érdekegyesítés gondolata, amelyet a Wesselényi és Kölcsey vezette reformpárt éppen ezekben a hetekben tűzött zászlajára az úrbéri törvények vitái során.
A lengyel szabadságharc bukására s a „kongresszusi Lengyelország” megszűntére céloz itt Kossuth.
A nemzetiségi problémára utal itt Kosuth, s talán először írja le a liberális nemességnek azt a nézetét, hogy a jobbágyfelszabadítás, a jogegyenlőség megvalósítása, a mindenkivel megosztott szabadság a nemzetiségi problémát is megoldja.
Mondják végre némelyek azt is, hogy az úgynevezett engedélyek (!) a tulajdont sértenék, mellynek szentnek és bántatlannak kell lenni. Ezen ellenvetésre előzőleg megjegyzem azt, hogy én az engedély szónak barátja nem vagyok; mert megadni valakinek azt, mihez eredetileg igaz jusa van, nem engedély, hanem kötelesség és szoros tartozás; többet adni kegyelem, követelni zabolátlanság, mindkettő pedig önkény, mellyet én a társaságból egészen kitiltani óhajtanék. Az elsőt útálom, a másodiktól borzadok, s a despotizmust, önkényt, féketlenséget egyiránt gyűlölöm, bár azt egyes személy, bár különös osztály, bár a nagy csoport gyakorolja is. Én csak egyenlőn védő, egyenlőn fenyítő törvény alatt kívánok élni, olly törvény alatt, melly a többség által repraesentált független nemzeti akarat kifolyása. Az igazi tulajdonnak, de nem a zsarolásnak igen is szentnek, s örökre sérthetetlennek kell maradni, mert ha nem személy s vagyon biztosítása végett állott össze a társaság, úgy nem értem, mi a társaság. Azonban őszintén megvallom: hogy az előbbi pontban elszámlált személy- és vagyonbeli jogok hogy sérthessék valaki tulajdonát? megfogni sem tudom, – svélem együtt igen sokan mások is megfogni nem tudják. Szabad legyen példa gyanánt Temes vármegyének már érintettem országgyűlési utasítására – minthogy ez nem magános vélemény, hanem egy nevezetes törvényhatóság akaratjának tolmácsa – tisztelettel hivatkoznom. Azt olvasom azon utasításban: „hogy ámbár még most (de csak most) olly véleményt fel nem hozhat, hogy a hazának minden nemtelen lakosai, kiknek egy nagy része jelenvalólag majdnem minden erkölcsi s vallási kimíveltség nélkül tengődik, képviselési igazzal felruháztassanak, szükségesnek tartaná mindazáltal:
a) hogy az illyetén honfiaknak a nemzet valóságos polgárai sorába fölvétele már ezúttal törvényesen kimondatván, egyszersmind azoknak czélirányos polgári neveltetésök iránt azonnal sikeres intézetek tétessenek;
b) hogy minden nemtelen honfiak személyeikben s vagyonaikban csak törvényes bíró által s a törvénynek rendes útján háborgattathassanak;
c) hogy minden magyar polgár, s jelesen a nemtelen is, valamint minden közterhekben, úgy a haza jótéteményeiben is iránylag részesüljön;
d) hogy birtoki, s akármilly rendű tulajdon szerzési igazzal felruháztassék;
e) hogy a nemtelenek igyekezeteinek eddigleni korlátjain, mellyeknél fogva személyes tulajdonságaik tökéletes kifejlődésének, és a jelesebb hivatalok elnyerésének módjaiból legnagyobb részben kizárattak, iránylagi tágítások tétessenek;
f) hogy minden osztályú s következőleg a nemtelen magyar polgár is, bármelly rendű személyes, avagy vagyon kereseteire, úgy minden szenvedő ügyeire nézve a törvény s a bíró előtt egyaránti igazzal bírjon s. a. t.
Kérdem már: ezen, s más sok hasonló véleményű törvényhatóságokat, mellyek talán nem is a kisebb számot teszik, de ha azt, egy nagyon tiszteletes kisebb számot, lehet-é méltán vádolni azzal, hogy úgynevezett engedélyeik által a sérthetlen tulajdont bántanák? Bizonyára nem. Pedig csak ezen jusokra, s ami azokból természetesen következik, terjednek óhajtásim forró vágyai; minden más úgynevezett engedélyek nem egyéb, mint toldozás, reggeli harmat élesztette virág, melly hervadva hull el délszakán. Hol azonban az engedély kérdései némileg a tulajdont látszanak érinteni, mint p. o. robot, tized, kilenczed, telek megváltása: ezekre nézve is oda terjed politicai vallástételem, hogy a statusnak közjó tekintetéből igenis van jusa, egyesek tulajdonát nem elvenni, hanem illő pótlással felcserélni, vagy használhatásának módját úgy kiszabni, hogy az más embertársunk iparjára, előmenetelére szorítólag ne hasson. Ez nem új állítás, s nem is theoria, mert a status ezen jusa tettleges gyakorlásának törvényeink nem egy példáját mutatják. Valjon egy holdmezővásárhelyi jobbágyteleknek – ha maga mívelné földesura – nem több hasznát tudná é venni, mint mit az 52 robotnap ér? Úgy hiszem többet, de azért bé kell érnie az 52 nappal, mert a közjó múlhatlan megkívánná, hogy birtokának használási módja bizonyos korlátok közé szoríttassék. Vegyük az erdő iránti 1807-diki törvényczikkelyt,* vegyük a zárlatok elrendelését,* – vegyük azt, hogy a legszebb tábla földet is keresztülhasítják, ha az országút irányvonata úgy kívánja, hogy a százados privilegiált malomgátot is levágják, ha vagy áradást okozónak, vagy közösülést gátlónak ítéltetik, – pedig ezt teszik, s teszik legtöbbnyire, – ami már igazi tulajdonsértés, – minden pótlás nélkül; hát a nép leghasznosabb, legszámosb, legszegényebb, legterheltebb, legtiszteletreméltóbb osztályának polgári léte egy országúttal egyenlő figyelmet nem érdemel?
Az 1807: 21. tc. felhatalmazta a megyét, hogy az erdőket az okszerű gazdálkodás elveivel ellenkező módon használó tulajdonost megbüntesse, az erdők további pusztítását megakadályozza, és az ilyen tulajdonos erdőbirtokának zár alá vételét elrendelje.
A kormánynak azt a jogát, hogy a pazarló, eladósodott birtokos ellen zárlatot (sequestrumot) rendel el és jövedelmeit a hitelezők igényeinek biztosítására lefoglalja.
Így oszlanak el könnyű füst gyanánt minden ellenvetések, s ha tiszta fénynél vizsgáljuk a dolgot, meg kell vallanunk, hogy a törvény szerint úgynevezett „misera plebs contribuens” alacson állásbuli kiemelésének egyéb akadálya nincs, mint az előítéletek. Ezekről pedig egy minapi kerületi ülésben azt mondá Somogy vármegyének érdemes követe, S[omssich] úr: „Tudom én, hogy nehéz megválni az előítéletektől, kivált midőn a privilegiált osztály valódi vagy képzelt hasznával egyben vannak köttetve; de vegyünk magunkon erőt, rázzuk le a bennünk megerősödött, ne mondjam, megrögzött előítéleteket, s követve kövessük az igazságot.”* Ezt mondom én tízszer, ezt ismétlen százszor, s végső szóllásom is az lesz: követve kövessük az igazságot!
Somsssich Miklós, Somogy megye második követe a jobbágyreform egyik leglelkesebb előharcosa volt az országgyűlésen. Itt idézett „minapi” mondása sajnos nem fordul elő a jobbágyreform vitáiról szóló Kossuth-tudósításokban, pedig könnyen megállapítható lenne belőle a kézirt keletkezésének időpontja. Biztos azonban, hogy a beszéd 1833 január vége és június közepe között hangzott el, a kerületi ülés ugyanis ebben az időszakban foglalkozot az úrbéri törvényekkel. Január vége, február eleje, majd április vége az az időszak, amikor jobbágyoknak adandó lényeges engedményekről volt szó. A két időszak közül az első a valószínűbb, egyrészt azért, mert ekkor még eléggé vázlatosak Kossuth tudósításai, később már részletesebben ismerteti a haladó felszólalásokat, másrészt azért, mert az „előbeszédben” csupa januári fejleményre történik utalás, későbbi, sokkal fontosabb eseményekre – pl. az úrbéri kérdésben elért fontos eredményekre – még célzás sem fordul elő.
Ezen nagy, ezen szent czél gyűjté össze hazánk törvényhozó testét az 1832/3-diki országgyűlésre.
Ha szabad hasonvonatot húzni más alkotványos országok törvényhozó teste s a magyar országgyűlés között, talán nem hibázom, midőn a Karok és Rendek táblájának előlülőjét, a királyi személynököt hivatalos körére nézve irányba teszem azon tisztviselőkkel, kik a franczia követ kamarában a ministeri padon ülnek, s azért hivatalos nyilatkozásaitól a diplomatiai érdemet megtagadni nem lehet. Úgy vélem tehát, jelen országgyűlésünk valódi czéljának, rendeltetésének megítélésére legbiztosb vezérfonalat nyújt azon előlülőnek diplomaticus beszéde, mellyel az országgyűlését megnyitá. Így szóllott a többi között: „Tőlünk követi (!) szegény adózó népünk súlyos terheinek enyhítését; tőlünk kívánja kívánva hazánknak minden lakosa, de még más vélünk szövetkező népek is hosszas, tekervényes, költséges és kétséges törvénykezésink hijánosságinak az igazság égbekiáltó kívánatjához alkalmaztatását; tőlünk kéri a nemzeti iparkodás jutalmának és gyarapodásának felsegéllését; tőlünk kívánja a belső és külső bátorság biztosabb védelmét; tőlünk esdeklik a haza a közigazgatás, törvényeink elégtelensége miatt gyakor visszaélésekkel megfertőztetett ágazatjaiban a század míveltségéhez irányzott hathatós intézetekért; egyszóval: tőlünk várja a polgári szövetség alapszerkeztetésének rendítése nélkül, bővebb tökélletesítését.”*
Mérey Sándor személynök, az országgyűlés alelnöke 1832. dec. 19-én, az alsó tábla megnyitó ülésén tartotta azt a beszédet, amelyből Kossuth a fenti idézetet veszi. (A beszéd teljes szövegét l. az országgyűlés Jegyzőkönyvében, I. köt. 1. kk.)
Temérdek várakozásokat, dús reményeket nyújtó szavak, kivált a királyi szándék képviselőjének szájában! Engedje a nemzetek sorsára ügyelő gondviselés, hogy a korlátlan veto hatalmával felruházott kormány ezen ön hozzájárultával kitűzött pályán ama magos feladás létesítésére maga részéről semmit el ne mulasson. Miként váltatik bé ama szavak záloga? Mennyiben teljesülnek a felébresztett várakozások? Hogyan valósulnak a bőkezűleg nyújtott dús remények? S ha nem valósulnának, ha egészen nem teljesülnének, hol feküdt az akadály? Ki oka, ki hibája? Erről még most ítéletet hozni akarni gőgös maga meghittség lenne. Ha majd ezen törvényhozás munkáját végezvén, megszűnik a napi dolgok sorába tartozni, s mindennel, amit tett és nem tett, egyetemben a pragmaticai évrajz bírálatának körébe esik: ezen tanúságos pályán visgálatokat tenni lesz hely, lesz idő, s lesznek munkáló kezek is. Addig a jövendő visgálatok anyagszerét gyűjtögetvén, légyen szabad mondanunk:
„– – liceat sperare timenti.”
Jól tudom én, hogy Albionnak mívelt népénél is hány évig küzdöttek az emancipatio, és reformbillek,* még törvénnyé válhattak; jól tudom, a tiszteletreméltó Wilberforce* hány ízben ismétlé hasztalan a porba tiport emberiség javára felszóllamlását; s ámbár hiszem és vallom, hogy épp azért, mivel mások a csata jobbját már kiküzdötték előttünk, minket az idő annál erősebben int, mindazáltal történjék bár akármi is, az 1833-diki országgyűlés minden esetre örökre nevezetes lesz évrajzainkban, s minden helyes szó, melly a törvényhozó teremben megpendül, termékeny földre hullott mag, melly idővel bizonnyal gyümölcsözni fog.
Az Emancipation Act hosszú harcok után 1829-ben biztosította a katolikusok számára a polgári egyenjogúságot. – A Reform Bill-ek között az 1832-i volt a legjelentősebb, kiszélesítette a korábban igen szűkkörű választói jogot, és rendezte a választókerületek határait.
Wilberforce, illiam (megh. 1833) az angol parlamentben előharcosa volt a rabszolgák felszabadításáért folyt harcnak; a harc első eredményeként 1830-ban a korona birtokában volt rabszolgákat szabadtották fel, 1833-ban pedig a gyarmatok valamennyi rabszolgáját szabad bérmunkássá nyilvánították.
*
Nem szemlélődő elvontság (speculativa abstractio) hanem politicai s polgári szempontból szólván, csak azon törvény jó, erős, és állandó, melly a nemzeti egyetem érdekeivel összehangzásban áll, s a nemzet nagyobb részének helybenhagyásával dicsekedhetik. Ezen tekintetből két kötelesség háramlik a törvényhozásra: 1) A közvéleményt eltalálni, a nemzet kívánságát a valódi szükségeket érteni, s azoknak megfelelő törvényeket alkotni. 2) A közvéleményt a jövő törvényhozás számára előkészíteni. Vagyis más szókkal a közvéleményt követni, és egyszersmind vezetni is.
Ezen kettőnek kapcsolatban kell lenni, mert a törvényhozás a nemzet akaratjának képviselője, – ha nem az – úgy despota.
Hogy kapcsolatban lehessen, szükség hogy a legislatio értse a nemzet akaratját; szükség, hogy a nemzet ösmérje a törvényhozás rendjét; mert a status intézkedésben minden rugónak lánczszem módjára egymásból folyólag kötésben kell állni, különben nem összepontosultan, hanem szétágazólag hatnak a társaság nagy gépelyére, s a műszer ahelyett, hogy mozgásba hozatnék, elakad.
Azon összehangzás eszközlése végett tehát, ha valahol, bizonyosan a törvényhozásban tökéletes nyilvánosság múlhatatlanul szükséges, s nemcsak azon nyilvánosságot értem én, melly nyitott ajtókban és szabad hallásban áll, hanem azt, melly szabadon mozgó független létegek (organumok) segítségével a törvényhozás rendjét, folyamatját, sőt minden érdekes szót is eljuttat a közönség tudomására.
Lehetetlen elszomorodás nélkül látni, hogy ezen jótékony nyilvánossának, melly a statusi hatalmak összehangoztatásának olly foganatos eszköze, hány meg hány akadályokat gördít a törvény által erre teljességgel fel nem hatalmazott kormány ellene. Elcsüggesztő bizonyítványait láttuk ennek a jelen országgyűlés kezdetén, midőn a KK és RR, hazánknak választott képviselői a nemzetnek ebbéli forró óhajtását tolmácsolák.*
Célzás az országgyűlési újsággal kapcsolatos vitákra.
Hatalmas erőnyilatkozásokat szűlt a követek részéről ezen nemzeti óhajtás előterjesztése. Gyönyörű volt látni a 10-dik januariusi országos ülésben, minő fergeteget idézett elé az előlülőnek egy vigyázatlan szava, midőn a sajtó korlátolásának igazát a kormány különös jogai közé számítá; egy lélektől álthatva, az egyesült magyar nemzet nevében tagadák a kormánynak követelt hatalmát, bitorlásnak nevezék azt, kifejték a jus publicumnak ama nagy kérdését, hogy a kormány csak annyi jusal bírhat, mennyit néki a törvényekben nyilatkozott nemzeti akarat engedett, s egy testté olvadottan állott az egész követi kar, mint a hullámokat gúnyoló kőszál.*
Vö. Országgyűlési Tudósítások I. köt. 90. kk., az országgyűlés Jegyzőkönyve I. köt. 32. kk.
Nagy dolgok magvai rejteznek azon országos ülésnek a naplókönyv által híven feltartott vitatásaiban, azonban a pillantatnyi foganat nagyon silány; mert bármi közönséges lett légyen is azon óhajtás, hogy az országgyűlés tanácskozásai az időszaki sajtó útján a közönség tudomására hamar eljusanak – dietalis újságunk még sincs, s állítom, nem is lesz, mert bár mennyre földre esküdjünk is, hogy a sajtó törvény szerint nem függ a kormány engedelmétől, – tettleg mégis ellenkező gyakoroltatik, vagy ha úgy tetszik nevezni, bitoroltatik, s én nehezen hiszem, hogy újság szerkeztetőink egyikének is nagy kedve legyen magát ezernyi kedvetlenségeknek, összeütközéseknek, károsodásoknak kitenni, csak azért, hogy a tekintetes Karok és Rendeknek egy „consolidált gravamenre” nyújthasson alkalmat, mellyre ugyanazon jövendő nézne, mint más consolidált gravamenekre közönségesen. Egyébiránt erre sem hibázik az alkalom, a napnak története kiáltva kiált; mert épp azon időszakban, midőn a sajtó szabadsága, mint nemzeti jus, szóval olly dicsőségesen kivívatott, csapott le hírlapjainkra az „interdictum” mennyköve,* s bár némelly lelkes követek ismét és ismét kérdék a Rendeket, lehet-e az országosan összegyűlt nemzeti képviselőknek ezt hallgatva szemlélni, a Rendek mégis azt hiteles tudomásnak nem vették, bizonyítványokat kértek, – mintha bizon arra, hogy a nap világát, arra, amit minden ember lát, tud és érez, bizonyítvány kellene, – vagy a dolgot nem egy igen érdemes nemzeti ügynek, hanem magános sérelemnek tekintvén, azt kívánták, hogy az interdictum alatt nyögő újságíró panaszkodjék,* s ezáltal öt, hatezer pengőforint jövedelmet hozó kiváltságát veszedelmeztesse!!
A Jelenkor c. lappal kapcsolatos tilalomra utal Kossuth. (Vö. 359. o. 3. jegyzet.)
Vö. a jan. 17-i kerületi ülés vitáival, Országgyűlési Tudósítások I. köt. 103. o.
Egyébiránt a nyilvánosság iránti vitatásoknak csakugyan van pillanatnyi foganatja is, mert az országos naplókönyv a mútakhoz képest csakugyan hasonlíthatatlanul tökéletes,* s a kerületi tanácskozásoknak is van naplókönyve,* – pedig ezek publicistai s törvényhozói becsökben naponként nyernek, mióta a Rendek vezérelvnek vették a királyi személynökkel vitatásokba lehetőleg nem ereszkedni, hanem írásba foglalt kerületi végzésökre támaszkodva, minden ellenvetésekre az inertia hatalmának eész erejét magában foglaló „maradjon” szóval felelni, s ezáltal tanácskozásaikat a kormány béfolyásainak legalább egyik ágától inkább függetlenné tenni. Fájdalom, hogy ezen kerületi naplókönyv csupán íratik, s nem nyomtattatik, mintha Stambulban élnénk, hol a másolók serege oly számos, hogy lázadástól lehetne tartani, ha a minden léptében szerencsétlen reformator Mahmudnak* eszébe jutna, a sajtó közönségesb tételével őket kenyeröktől megfosztani. S miért csak íratik? felelet: azért, mivel félni lehet, hogy a sajtót vagy kőmetsző intézetet, mellyet a követi kar egyedül arra használna, hogy amit teljes nyilvánossággal mond, azt gyorsan el is juttathassa azoknak kezökbe, kik iránt felelet terhével tartozik, – mondom, félni lehet, hogy ezen sajtót a kormány egy bokkancsos által eldöntetné! Dii meliora! Hát olly alacson fokán állunk az institutióknak, hogy egy alkotványos ország törvényhozó képviselői nem gondolnak elegendő erkölcsi súllyal bírni arra, hogy ez meg ne történhessék? S ha mégis megtörténnék, kívánnám tapasztalni, legalább legyen vége azon mystificatiónak, melly azzal kecsegtet, hogy mi törvény oltalma alatt élő szabad nemzet vagyunk, tudjuk meg legalább, hogy képzelt szabadságunk nem egyéb álom káprázatnál, mellynek csak a szenderedés ád múlandó lételt, s az ébredés első ásításaival eltűnik. Aki nem szabad, s mégis azt hiszi, hogy szabad, az sohasem lesz szabad. De hiszen elfelejtém, csak a hit az, ami idvezít. Mindazáltal mégis jobb, hogy íratik, mintha nem is íratnék, legalább megvan az első lépés, s így elégtéve azon kétkedőknek, kik azt tartják „ne quid nimis,” s azt úgy magyarázzák, hogy ha nagynehezen reá bírtuk magunkat veszteglésünkből kimozdulni, egy lépés egyszerre elég, s megint vesztegleni kell, nehogy kifáradjunk.*
Az országos ülések nyomtatott naplója a beszédeket csaknem szószerint hozta, míg korábban a beszédek csak szűkszavú kivonatokban kerültek be a naplóba. Ez a viszonylagos teljesség okozta, hogy az 1832/36-i országgyűlés országos üléseinek a naplói – pedig ilyen ülés lényegesen kevesebb volt, mint kerületi – az országgyűlés végéig 14 hatalmas folio kötetre szaporodtak.
Ezt az adatot is fontosnak tekinthetjük a kézirat keletkezési idejének meghatározása szempontjából; a kerületi ülések naplójának szerkesztése ugyanis már február végétől halódott, s a márc. 22-i kerületi ülés vitái során teljes életképtelensége bebizonyosodott. (Vö. Országgyűlési Tudósítások I. köt. 251. kk.)
II. Mahmud török szultán (1808–1839) megkísérelte egyes modern európai intézmények bevezetését birodalmában; nevéhez fűződik a hadsereg reformja és a janicsárok haladást gátló szervezetének megsemmisítése is (1826). Birodalma elnyomott népeinek szabadságmozgalmai ellen és az Oroszországgal szemben folytatott háborúi balsikerrel jártak.
Ez a kerületi napló másolásáról írt hosszú rész érdekes módon csaknem szószerint olvasható Kossuthnak egy dec. 27-i, a kerületi naplóval kapcsolatos akkori tárgyalásokhoz fűzött megjegyzésében. (Vö. Országgyűlési Tudósítások I. köt. 44. o.) Kossuth nyilván onnan vette át, mert az a feljegyzés akkor nem került be tudósításaiba.
Azonban tagadni nem lehet, hogy a nemzet kimondhatatlan érzi a nyilvánosság szükségét, s hijányát, – s már ez is nagy nyereség, mert mihelyt a nemzet igazán érzi szükségét, hijányát soká szenvedni nem fogja.
A Karok és Rendek törvényhozói munkálódása tehát részint a naplókönyv által, részint a követek jelentéseivel, mellyeket küldőiknek tenni kötelesek, csakugyan bővebben szétszivárog az országban. De a fő Rendek táblája a nyilvánosságtól úgyszólván egészlen elszigetült. Nem nyert helybenhagyást, s a rendszeres munkák illető helyére utasíttatott a Rendeknek azon kívánsága is, hogy a fő RR szintén vitessenek tanácskozásuk felett naplókönyvet,* és így a fő Rendek táblája talán az egész világon csak egyedül maga áll, mint egy törvényhozó corporatio, jegyzőkönyv nélkül.
Az alsótábla mindjárt az országgyűlés elején, a 7. ülésből felszólította a főrendeket, hogy tekintettel az országgyűlés tanácskozásainak történeti és közjogi fontosságára, a jövőben vezessenek üléseikről jegyzőkönyvet. A főrendek válaszukban hangoztatták, hogy a javaslat elfogadása tovább mélyítené az eredetileg egy testet alkotó két tábla kettészakadását, s kérte a rendi táblát, hogy a tárgyat halasszák akkorra, „midőn különben is az országgyűlésnek elrendeltetése e féle fontos kérdéseknek megfejtésére elegendő időt és bővebb alkalmatosságot nyújtand”, azaz a publico-politicum operatum megvitatásának idejére. (Az izenetváltást l. az országgyűlés Írásai-ban, I. köt. 26., 38. o.)
Úgy hiszem én, ki a nemzet számára törvényekezt hoz, az el nem vonhatja magát a közönség ítélete elől. A nemzetnek jusa van tudni, mi oknál fogva nem nyernek gyakran teljesedést képviselői által tolmácsolt óhajtásai. A fő RR is, bár nem választott követek, hanem született, vagy méltóságuknál fogva azzá lett törvényhozók, felelettel tartoznak a nemzetnek; mert ők a honnak elsőszülött fiai, jusa van tehát a nemzetnek tudni, miként sáfárkodnak a nemzettől nyert hatalmukkal, jusa van polgári léte fenntartására biztosító kezességet keresni, s én úgy tartom, a nyilvánosság által kifejlett közvélemény erősebb kezesség, mint utasítás és eskü. A közvélemény tartja egyik kezében azon polgári érdemkoszorút, mellyet a nagy férfiak minden csillogó fénynél nagyobbra becsülnek; másik kezében azon ostort, mellynek csapásai előtt sok hatalmas ember volt már a világon kéntelen szégyennel s átokkal tetézve leszállani magas állásáról.
Engedjétek óh! engedjétek, hogy a nemzet ösmérje a maga jótevőit, hogy leróvhassa hálájának azon adóját, mellyel a nagy férfiak iránt tartozik, s mellyet aratni olly dicső, olly szép!
A dolgok ezen helyzetében, úgy hiszem, nem teszek egészen haszontalan munkát, midőn a nyilvánosság hijányának némi pótlása tekintetéből, az anyagszerek fáradságos gyüjtögetése után, 1833-ban országosan egybegyűlt magyar főrendeink parlamentaris munkálódásának rendjét jelen munkámban édes hazám tisztelt közönségével tadatni bátorkodom.
Czélom tisztasága, mellyet keblemben olly forrón érzek, hiteti velem: hogy honom iránt tartozó kötelességemnek felelek meg, midőn ezen érdekes időszakban a nyilvánosság eszköze gyanánt lépek föl az írói pálya szokatlan ösvényén, – tollam hijányait pótolja ki a tárgynak érdeke.
Éltem egész lefolyta felett egy nem kedvező csillagzat uralkodik, s maroknyi napjaim boldogsága felől kialudt keblemben a kívánatok indulata, de hazámat mindezekfelett szeretem, minden indulatom ezen egyben egyesül. Legyen szabad reménylenem, hogy forrón, tisztán, mindenek felett szeretett édes hazám gyarló tehetségemnek, de feszített szorgalmamnak ezen gyümölcsét a tárgy érdekénél fogva kedvetlenül nem veszi, – csak nem kedvetlenül, s én elégedett vagyok.
Midőn a magyar fő Rendeknek törvényhozási munkálódásukat a közönség elébe terjesztem, az egészet s egyeseket tárgyazta véleményem „ez úttal” munkám körén kívül fekszik; s azért szorgosan kerültem a törvényhozó fő Rendek színeit ön politicai vallástételem árnyéklatával megvesztegetni; csak tettet, valóságos tettet jelentek, amennyire emberi tehetségtől telik, híven, minden esetre távol minden részrehajlástól.*
Ez a mondat arra enged következtetni, hogy a főrendekről szóló könyv is – mint a vallásügyi – naplószerűen közölte volna a főrendi tábla tanácskozásait.
Ha Isten igyekezetemnek kedvezend, czélom és iparkodásom iránya méltánylatot nyerhet, s ügyesb kéz előmbe nem vág, felvett vas pályámat tovább is megizzadom; hány kötetre telhet munkám egész kiterjedése? országgyűlésünk meddig tartásától függ.
Már följebb előadám, miért nincs ezúttal szándékomban egyéb, mint a fő Rendek tanácskozásait, mellyek a nyilvánosításnak egészen híjával vannak, a közönség elébe terjeszteni. A KK és RR táblájáról tehát csak annyi emlékezetet teszek, hogy a nálok lévő indítvány jogánál fogva izeneteik lévén a fő RR tanakodásainak tengelye, azokat, itt ott egy két értesítő szó kíséretében egész mivoltokban munkámba foglalni annyival szükségesbnek ítéltem, minthogy nélkülök az egész érthetetlen lenne. Az ülések tisztelkedési részeit s minden e körbe tartozót örömest elhagyom; de a megnyitó beszédeket, mint kétségkívül diplomaticai becsűeket adni el nem mulatom;* az elegyes üléseket is, ha csak nem röviden megemlíthető pusztán materialisok, egész kiterjedésökben munkámba foglalandom.
Ez a mondat arra bizonyíték, hogy a következő, b) alatti töredék is a főrendi tábláról készülő könyv kéziratához tartozott.
Végezetre meg kell jegyeznem, hogy a fő RR táblája naponként enged a magyarosodás nemzeti hatásának, melly a RR táblájától teremökbe által szivárog. Az 1827-diki országgyűlésen csaknem egy szent borzadás lepte meg a nagyobb részt, midőn a halhatatlan érdemű gr. Széchenyi István honi nyelvünk báj hangjait először hallatá hazánk nagyjai gyűlésében;* most már hálá a magyarok Istenének a regalisták igen kevés kivétellel, s némelly főméltóságok is mindég magyarul, a dignitariusok még ugyan többnyire latinul, de gyakran már ők is magyarul szólanak, viszonizeneteiket pedig a KK és Rendekhez csak magyarul küldik, s a két táblának mind írás, mind szóbeli közlekedéseiből az idegen holt nyelv egészen kitiltatott; úgy hogy édes anyai nyelvünk a fő RR teremében is naponként közelebb jut azon polczhoz, melly őtet s csak őtet illeti.*
A főrendi táblán emberemlékezet óta nem hangzott már el magyar nyelvű felszólalás, amikor Széchenyi az 1825. okt. 12-i ülésben magyarul szólalt fel az alsó tábla ellenzékének javaslata mellett.
A magyar nyelvhasználatnak ez a kiemelése is arra vall, hogy a kézirat az országgyűlés első hónapjaiban készült; ennek a kérdésnek ugyanis csak ekkor volt bizonyos újszerűsége.
Ered. tiszt. OL, Kossuth Gyűjtemény I. 59/b.
