65. Pozsony, 1835 január 8. Kossuth levele Foghtüy János volt hajdú kerületi követhez: szemrehányást tesz neki a Kölcsey bihari m…
65.
Pozsony, 1835 január 8.
Kossuth levele Foghtüy János volt hajdú kerületi követhez: szemrehányást tesz neki a Kölcsey bihari megbuktatásában vállalt reakciós szerepe miatt.
Pozsony, 1835 január 8.
Kossuth levele Foghtüy János volt hajdú kerületi követhez: szemrehányást tesz neki a Kölcsey bihari megbuktatásában vállalt reakciós szerepe miatt.
Midőn követi pályájáról, küldőivel viszonyaira nézve nem éppen a legkedvezőbb körülmények között lelépett,* magával vitte nemzetünk képviselőinek sajnálatát. Ezt Kölcsey, az ellenségét is tiszteletre ragadó Kölcsey szavakba foglalá,* s a Hajdú Kerület levéltárában nyugoszik amaz oklevél, mellyhez – ön szája vallomása szerint – hasonló jutalmat becsületes embernek mindazok nem adhatnak, kik magokat e földön Isten helytartóinak nevezik.
Foghtüy János hajdú kerületi követ 1834 június első napjaiban távozott el Pozsonyból, miután követségéről megbízóival támadt véleménykülönbsége miatt lemondott. Vele együtt mondott le és távozott el – hasonló okok miatt – Illésy János jászkún kerületi követ is. A távozóktól az ellenzék melegen búcsúzott, a Kölcsey fogalmazta búcsúiratokat 52 követ írta alá.
„A közjót ily híven szerető, s szavazati függetlenséget ily tisztán fenntartó férfiú – írta Foghtüyről Kölcsey – természetesen ébresztette bennünk az óhajtást: bár őtet mindvégig bírhatnánk! Ha azonban ez óhajtás nem teljesednék, szünetlen baráti érzelmekkel vesszük tőle búcsunkat, s hisszük: hogy otthon is a haza ügyében munkálni s törekvéseinket előmozdítani meg nem szűnik.” Kossuth is meleg szavakkal emlékezett meg Tudósításaiban a távozókról, s közölte a búcsúiratokat is. (L. Országgyűlési Tudósítások III. köt. 219. kk.)
Engedje, hadd hívjam vissza emlékezetébe végszavaimat, mellyekkel hazatérte reggelén búcsút vevék: „Ne felejtkezzék el rólunk, ne felejtkezzék el a hazáról, s ha rólunk el is, csak a hazáról nem, mert a hazának szolgálni, híven és hasznosan szolgálni mindég és mindenütt nyílik alkalom.” Maga szent ígérettel szorítá jobbomat, s én és mi mindnyájan erősen hittük, hogy ígéretének teljesítésénél szentebb kötelességet ez életben nem ösmerend. S ezt hinnünk, ezt várnunk, s ezt mint tartozó kötelességet megkívánnunk jussunk is vala. Jussunk vala mondom, mert habár a hazát híven és igazán szolgálni magában is olly kötelesség, mellyet polgár polgártársától mindég megkívánhat, e kötelesség kétszeres súllyal feküdött és fekszik a maga férfias vállain, mert jutalmát előre elvevé, mert nemzetünk képviselőinek búcsúlevelével azoknak sorába igtattaték, kiknek a hazáért élni halni kell, ha csak gyalázatos hitszegők gyanánt minden becsületes ember szabad tekintetét kerülve, önmagok előtt is pirulni nem akarnak. És jussunk vala mondom, mert a polgári kötelességen felül magát azon követekhez, kik szegény hazánknak roskadozó állapotját bajnokilag támogatják, azon köveekhez, kik hazatértekori bizontalan állásának istápjai valának, és ezek között különösen Kölcseyhez s általa és általok a közügyhez, még a háládatosság szent kötelessége is csatolá. A férfias szón, a férfias characteren s az individualitás garantiáján felül, ennyi kezességeknél fogva bizton kelle reménlenünk, hogy bizodalmunkban nem csalatkozunk. Ezt hittem s reménltem én is akkor, midőn megtiszteltetését országszerte közölvén, lapjaimban ezeket írtam volt, mély fájdalommal kelletik kijelentenem, hogy bizodalmam rútul megcsalatkozott.
Hogy mi az, ami ezen méltó szemrehányásra felhatalmazott? – hosszasan fejtegetnem szükségtelen, mert külsőleg bármit mutassunk is, keblünkben hordjuk tetteink legigazibb bírájáts ez eme szavaim olvastával, még mielőtt leírnám, fülébe fogja súgni Bihart s Kölcseyt, mihez én csak annyit csatolok, hogy a bihari választásnak minden nyilvános és titkos körülménye, Illésy barátunknak maga nevében tett jótállásától a Wesselényivel tartott magános beszélgetésig, s onnan a választás végéig, legcsekélyebb részleteiben hitelesen tudva van.*
Kölcseyt – miután szatmári követségéről az úrbéri törvényekkel kapcsolatos haladó utasításának megváltoztatása miatt lemondott – az ellenzék Biharban kívánta újból megválaszttatni, ahol viszont az ellenzéket eláruló Ravazdyt hívták vissza és kényszerítették lemondásra. A kormány minden erőt mozgósított Kölcsey megválasztásának megakadályozására és a dec. végén megtartott választáson a reakciós erők összefogásával sikerült is Kölcseyt megbuktatni. A Kölcsey elleni összefogásban Foghtüy is ellenzéki múltjához méltatlan szerepet vállalt.
Én nem tagadhatom, hogy magának ottani viselete előttem a hazafiságtalanság, rosszakarat és a legfeketébb háládatlanság színeiben tűnik elő, és fel vagyok hatalmazva mindazoknak, kik Kölcsey személyét tisztelik, mindazoknak, kik Kölcsey személyének veszteségét bánatos szívvel fájlalják, mert kipótolhatlan kárnak tartják, mindazoknak, kik magáról jó vélekedéssel valának, nevökben hasonlót jelenteni. És midőn ezt a váratlan csalatkozás keserves érzetével jelentem, meg kell vallanom, hogy erősen késztet valami a háládatlanság vétkét érdemlett fekete színekkel festeni, olly feketékkel, minő fekete a tett maga. De bár az ügy nevében szólok is, sérteni még sem akarok, pedig a csalatkozáson épült bosszonkodásnak élesnek nem lenni nem lehet. Foghtüy János Kölcseyt, az őt tisztelő adress íróját, Kölcseyt, hazánk tölgy- s borostyánkoszorús bajnokát, Kölcseyt, a hazáért lángoló keblűt, Kölcseyt, a classicus régiség nagy characteeinek képmását adott szava ellenére elárulá. E tett elég magában, s ennek irányában a hálátlanság bűnét elég elevenen fogja azon Isten festeni, kit keblünkben hordozunk.
Ezeket ki kellett magamnak, ki kellett más sokaknak nevében jelentenem. Adja Isten, alkalmunk legyen valaha szemlélni, hogy a megsértett hazát megengesztelé; ámbár sajnálkozva kell éreznem, hogy múltat Isten se varásolhat vissza többé, s ami megtörtént, meg nem történtté soha sem lehet. Őszinteség a becsületes ember tulajdona, hát mögött rágalmazni soha senkit nem fogok, de szembe kinek kinek megmondom szívem érzelmét, s amidőn távol minden önségtől azt ily ügyben teszem, mint aminőben teszem, minden hiedelmemet el kellene veszítenem, ha csak gyaníthatnám is, hogy őszinteségemet rossz néven veheti. Ez ügyben bármi keserűn írnék is, bizonnyal mégis mindég én lennék a sértett fél, én és mindazok, kik velem rokonúl éreznek. S mégis soha semmit nem tennék igazibb örömmel, mint azt, ha tettel láthatván bizodalmam csalatkozását megczáfolva, s a hazát megengesztelve, hasonló őszinteségemben megvallhatnám, hogy ítéletemben szigorún kemény valék. Akkor örömmel mondom: bocsánat! Addig is Isten velünk.
Posonyban, január 8-án 1835.
Sk. ered. fogalm. OL, Kossuth Gyűjtemény I. 27.
