b) Buda, 1838. szeptember 2. Kossuth szóváltástervezetének töredéke. | KOSSUTH LAJOS ÖSSZES MUNKÁI

b) Buda, 1838. szeptember 2.
Kossuth szóváltástervezetének töredéke.

Kossuth 1838. március 24-én beiktatott replikájára (lásd a 43. szám alatt) Feyes a maga választervezetét július 27-én terjesztette fel Pálffy kancellárnak. A helyettes jogügyigazgató – aki Kossuth pere és a többi hűtlenségi per elhúzódásáért több ízben is a perbe fogottakat tette felelőssé – ezúttal kénytelen volt elismerni, hogy – számos teendője miatt – megkésett munkájával. Kérte, küldjék mielőbb vissza a pert, hogy még a törvényszünet alatt átadhassa azt Kossuthnak válaszra, majd pedig a Szent István-i törvényszünet kezdetén ítélet alá bocsáthassa. Az augusztus 6-án (!) kézhez vett tervezetet Stettner és Bartal véleményezte; a pert a javításokkal együtt másnap küldték vissza Feyesnek.

Feyes további bizonyítékokkal hozakodott elő: Újházy 1836. augusztus 10-i levelével (MTAKKt. Ms. 4849/59.) és a Journal de Francfort 1837. január 5-i számával (MTAKKt. Ms. 4850/3.) kívánta bizonyítani, hogy Kossuth társai, illetve a külföld is hírlapnak tekintették a Tudósításokat.* Kossuth ellenállásának bizonyítására pedig beperesítette azoknak a leveleit, akiket Kossuth 1836. júniusi, illetve októberi folyamodása pártolására kért fel. (Kölcsey, 1836. augusztus 20.; Madocsányi Pál, 1836. augusztus 18.; Makay Sándor, 1836. július 21.; Horányi Lajos, 1836. július 5.; Szucsics Károly, 1836. augusztus 19.; Tarnóczy Kázmér, 1836. augusztus 22.; Luka Sándor, 1836. november 22., valamennyien Kossuthnak. MTAKKt. Ms. 4849/59., 63., 48., 38., 64., 69., 119.; Kölcsey levele közölve: Szabolcs-Szatmári Szemle, 1986. 89–90.)

Újházy levelében úgy vélekedett, hogy Kossuth vállalkozása „fogja törni a sajtótilalomnak nyakát”. A beperesített hírlapi cikk a konzervatív, Metternich (és a cári kormányzat) által pénzelt lap 1837. január 5-i számában jelent meg; az ausztriai hírek között 1836. december 20-án Pestről keltezett hírben számolt be arról, hogy hosszabb ideje kéziratos tudósítás jelenik meg, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy megkerülje a cenzúrát. A lap felteszi a kérdést: vajon törvényes-e a vállalkozás, és nem kellene véget vetni annak, hogy „un individu sans mission... peut impunément empoissoner l’esprit public en employant une voie... qui échappe ŕ l’action nécessaire et indispensable de la censure, dans un pays ou les esprits sont si peu préparés a telles communications”. Metternich és a lap, illetve Durand kapcsolatára lásd JOSEF KARL MAYR: Geschichte der österreichischen Staatskanzlei im Zeitalter des Fürsten Metternich. Wien, 1935. 44., a lap oroszbarát vonalára PETER JAHN: Russophilie und Konservativismus. Die russophile Literatur in der deutschen Öffentlichkeit 1831–1852. Stuttgart, 1980. 37., 231.

A per leghosszabb felperesi replikájához a Kancellárián jelentős kiegészítéseket és javításokat csatoltak. Beleépítve Feyes jogászi érvelésébe, ezúttal is (vö. fentebb, a 21. szám alatt) államkormányzati szempontból emelték ki az ügy fontosságát; azt hangsúlyozták, mennyire veszélyeztetik a társadalmi rendet a Kossuth (és általában a liberálisok) által képviselt elvek és az általuk meghonosítani kívánt gyakorlat.*

Hogy mennyire különbözött egymástól a két nézőpont és érvelésmód, mutatja az az apró tény is, hogy a jogászi érveléshez és nyelvezethez szokott táblai tisztviselő, a Királyi Tábla részére 1839 elején készített részletes perkivonatban, mint feleslegest és oda nem illőt, rendre kihagyta a Kancellária által megfogalmazott mondatokat; igaz, Kossuth szóváltásai esetében is főleg az elvi-politikai fejtegetések maradtak ki a kivonatolás során.

A replika rövid foglalata: Hűtlenségi perben az Alperes által hivatkozott 1791: 56., továbbá az 1791: 41. tc., végül a bírósági gyakorlat – így egy másik hűtlenségi perben hozott ítélet* – szerint egyetlen jogorvoslatnak, a feljebbvitelnek van helye, annak is csak a végítélet ellen. Az Alperes önkényesen magyarázza a törvényeket, sértegeti a felperest, nem tiszteli a Kúriát sem, mivel (Bartal betoldása:) hiúságában hivatottnak tartja magát arra, hogy bírálatot mondjon annak ítéletei felett. – Az Alperes fogságban is védekezhet: a királyi ügyész jelenléte nem akadályozza az ügyvédével való megbeszélést; mások peréhez nincs köze; a törvényhatóságokkal jogviszonyban nem áll; ha mégis ismerni kívánja ezek álláspontját, ügyvédje útján megtudhatja. Az Alperes védekezését főleg arra alapította, hogy a Tudósítások magánlevelezés volt; a Felperes már korábban bizonyította ennek ellenkezőjét. A Tudósítások jellege kezdettől fogva nyilvánvaló volt, még külföldiek számára is, mint ezt a Journal de Francfort 1837. január 5-i tudósítása is bizonyítja. Az Alperes vitatja a cenzúra törvényességét, ez nem tartozik a perbe. Az Alperes azzal minősíti törvényesnek vállalkozását, hogy azt törvény nem tiltja, és több megye pártolta, azaz azt állítja, hogy tettei nem tartoznak a főhatalom felügyelete alá; holott az alkotmányos rend védelmében minden, a nyilvánossággal kapcsolatos cselekedet annak ellenőrzése alatt kell hogy álljon. A nádor és az uralkodó kötelességüket teljesítve tiltották el a Tudósításokat, ezt teljesítette a Fiskus is az ellenállást elkövető Alperessel szemben. (Stettner betoldása:) Feltételezve, de meg nem engedve, hogy az Alperes jóhiszeműen fogott vállalkozásához, az eltiltásnak engedelmeskednie kellett volna, ehelyett ellenállt. Aligha véthet ma súlyosabban egyes alattvaló az állam és az uralkodó ellen! – A Felperes bátran bízza a pert az utókor ítéletére. (Stettner betoldása:) Az Alperes állításával szemben nem a nyilvánosság, az írás vagy a vélemény szabadsága – amely sohasem volt annyira sértetlen, mint most – késztette a Fiskust fellépésre, hanem az, hogy az Alperes mindenféle reformeszméket hirdetett, rágalmazta a kormányt és a bíróságokat, és nem engedelmeskedett a királyi eltiltásnak. – A Felperes tiltakozik az ellen, hogy az Alperes ezúttal is gyalázza és rágalmazza, ügyvédje ellen pedig törvényes büntetést kér. Az ítélet közbeszóló volt és nem érintette a per érdemét. – Áttérve az Alperes által a közbeszóló ítélet indoklásával szemben felhozottakra (amelyekkel az Alperes ismét a per érdemébe ereszkedett): az Alperes állításával szemben az ítélet megemlítette, hogy a beperesített felperesi irományok terhelik az Alperest, közelebbi megjelölésre nincs szükség. A vádlevél világos szavai szerint nem csupán a Tudósítások, hanem az Alperes valamennyi ezzel kapcsolatban álló tette, ellenállása és a társaival való vétkes szövetkezése képezik a vád tárgyát. Az eltiltó királyi parancs létezését közvetve mind Alperes – azzal, hogy a megyéket fellármázta –, mind az ellene tiltakozó megyék elismerték. (Stettner betoldása:) Nem hihető Alperesről, hogy, amint állítja, engedelmeskedett volna a királyi parancsnak, ha azt megmutatják neki: Alperes ugyanis tagadja az uralkodó parancsolási jogát, az azzal szembeni engedetlenséget polgári erénynek, az ellenállást érdemnek, a törvényes tisztviselők megvetését a közjó előmozdításának, az ellenük irányuló beszédek közlését hazafiságnak nevezi. – Az Alperes azzal az állításával, hogy tudósításai eltiltásával a levelezés szabadságát sértették meg, valójában félrevezette a megyéket, amelyekhez pártfogásért folyamodott; (Nyitra) megye, amikor megtudta a valóságot, vissza is vonta pártfogását. Az Alperes azokat a megyéket is pártfogásra szólította fel, amelyek nem bízták meg tudósításukkal. Nem igaz Alperes azon állítása sem, hogy a Fiskus kiteregeti gyengéd viszonyait a perben: a beperesített levelekben gyengédségnek nyoma sincs. Hogy Alperes nem vonta meg ügyvédi támogatását Lovassyéktól, nem terheli, az azonban igen, hogy azt igen vétkes módon teljesítette, amint azt a Bihar megyéhez intézett botrányos folyamodás is igazolja. A megyei nyilvánosság nem korlátlan: nem terjed ki a nem nemesekre, továbbá a megyén kívüli nemesekre sem, határt szabnak a törvények előírásai és a királyi felügyelet is; a törvényes állapot csak törvénnyel változtatható meg, nem pedig (Bartal betoldása:) egy reformáló hiúságtól elragadott magánszemély önkénye szerint. – Az Alperes állítása szerint célja az volt, hogy képet adjon arról, hogyan váltak be az új törvények, és ezzel segítséget nyújtson a következő országgyűlés munkájának is. De ki kérte Alperest arra, hogy részt vállaljon a kormány és a törvényhozás munkájában? (Bartal betoldása:) Az Alperes elve, amely szerint mindenki köteles a közjóért munkálkodni, szükségtelenné tenne minden hatóságot, hivatalt, a törvényes rendet ki-ki kénye-kedve szerint magyarázná, megszűnne a törvények tisztelete, minden engedelmesség és alávetettség. Az Alperes azt állítja, ellenzi a titkos társaságokat, ám az ellenük kínált orvosság, a közügyek nyilvánossága, mint a görög és római történelem is tanúsítja, nem egyéb, mint agyrém. Az Alperes állítólagos szándékával ellentétben áll a Tudósítások célzatos szerkesztése, ami egybevetve a többi bizonyítékkal, lázító szövetkezésre utal. Nem menti Alperest, hogy a beszédeket mások mondták, mert ő terjesztette el azokat az egész országban; e beszédek közlésére őt senki sem kényszerítette, erre csupán reformatorikus indulata, a fennálló rend gyűlölete, és a kormány tettei bírálatának magának tulajdonított joga indította. Az Alperes állításával ellentétben a Tudósítások megindulása előtt lezajló tizenhárom, az ifjak elfogatásával foglalkozó megyei közgyűlésen részben vita sem volt, és egyáltalán nem határoztak el feliratot, annál hevesebbé váltak azonban a gyűlések a lap megjelenése után. Az Alperes többször is valótlan tudósítást közölt; vallomásának sem lehet az Ágoston József 1837. február 29-i levelével való összevetés után hitelt adni. Az Alperes nem vette át tudósításába a Zala megye közgyűléséről tudósító Deák Ferencnek 1837. január 25-i levelében szereplő alkotmányellenes és újító megjegyzését (amely – Bartal betoldása – jellemző Alperes és társai műhelyére); ez bizonyítja, hogy amikor felforgató céljai úgy kívánták, nemhogy elősegítette volna, éppen kerülte a nyilvánosságot. A Felperes visszautasítja a Marat-val, Hebert-rel, Caligulával vont párhuzamot, és mint köztisztviselő, megsértéséért kéri az Alperes ügyvédjének megbüntetését. – Nem áll az Alperesnek az ítélet másik indokával szembeni ellenvetése, hogy a Felperes minden perben ítéletet kér, mert a Felperes most mint közvádló tette ezt; büntetőperben nincs helye halasztó kifogásnak, amint ezt főbbek között egy Pest megyei példa is igazolja.* Az Alperes hiába nevezi kifogásnak az ítélet indoklásának cáfolatául előadottakat, valójában továbbra is a per érdemébe ereszkedik. Mivel a fellebbvitelnek nincs helye és a per érdeme ki van merítve, a Felperes végső ítéletet kér (OL Extr. crim. 12149. 103–122. /B. I./; OL Kossuth-gyűjt. I. 45/a /VA 229. I./ 228–289. és OL Kanc. eln. 1838: 970., 1079. alapján).

Utalás a Királyi Tábla Wesselényi perében 1837. április 13-án hozott második közbeszóló ítéletére, amely helyt adva a Fiskus – a Kancellária felségsértési bizottsága által kidolgozott – érvelésének, a gyakorlatra és a per természetére hivatkozva elvetette a Wesselényi által benyújtott prohibitát (TRÓCSÁNYI, 1965. 379., 382.).

Lásd a 439–440. lapon mondottakat.

Benyovszky, akit Kossuth augusztus 7-én (fenn nem maradt) írásos instrukcióval látott el a beiktatandó replikára vonatkozóan (OL Informprot. 1838: 60. 12–13.), augusztus 11-én vette ki a pert. Nem tudjuk, hogy Benyovszky elkészítette-e a Fiskus replikájára adandó válasz tervezetét, vagy ami valószínűbb, e nélkül, csupán a pertestet küldte be valamikor augusztus folyamán védencéhez. Mindenesetre Kossuth szeptember 2-án (lásd az 55. számot) egy 22 ívnyi replikatervezetet juttatott el apjához. Wesselényi a kitűnőnek ítélt szöveg azonnali beiktatása mellett volt, Kossuth László azonban előbb Benyovszkyval nézette át a tervezetet, „ki abban egy falka igazításokhoz, azaz többnyire rontásokhoz fogott, pedig azon munka derekabb, hogysem abban mi igazításokat tehessünk” és, tette hozzá a Kossuthról naplójában is mindig a legnagyobb megbecsülés hangján szóló Wesselényi, „Lajosnak oly sajátja, s oly már a jelen s jövő kort illető oklevél, miben változtatásokat tenni nem is igen szabad”. Kossuth László később is Benyovszky véleményéhez igazodott: nem engedte, hogy az ügyvéd távollétében a már kész replikát a perbe iktassák. (WESSELÉNYI: Napló, 1838. szeptember 8., 12., 19., október 1.) Így csak november 28-án kerülhetett sor a replika perbeiktatására, azután, hogy Benyovszky valószínűleg ismét javításokat hajtott végre a szövegben. (Feyes – Pálffynak, 1838. november 29. OL Kanc. eln. 1838: 1512.)

Kossuth eredeti kézirata nem, s – nyilván Benyovszky által készíttetett – másolatának is csak befejező 4 íve maradt ránk. Egy az eredeti szöveget még használó századeleji kutatónak, valószínűleg Pompéry Aurélnak az OSzKKt. Fol. Hung. 1897. 103. olvasható bejegyzése szerint a beiktatott szóváltásnak csupán bevezető része származik Benyovszkytól. Noha a szöveget tartalmi és stiláris jegyei alapján Kossuthénak tarthatjuk, mind a Benyovszky s. k. javításait magán viselő Kossuth-töredék, mind a végleges replika szövegének vizsgálata arról győzhet meg, hogy Benyovszky nemcsak hozzáfogott a „falka igazításokhoz”, hanem be is fejezte azokat. Így bizonyos elemek (az 1838. szeptember 6-án kelt milánói amnesztiarendeletre vagy Pest megye főjegyzőjének november 14-én kelt tanúsítványára való hivatkozás) csakis szeptember 2-a után kerülhettek a szövegbe. Egyébként is nyilvánvaló, hogy a mellékleteket a gyakorló büntetőjogász illesztette be az érvelésbe, nagy részüknek megszerzése Kossuthnak nem is állott volna módjában, az egyik dokumentum előhozatala pedig talán egyenesen további ellenzékiek közreműködésére utal (vö. a szóváltáshoz fűzött 6. jegyzetben mondottakkal). Az ügyvéd elsősorban a replika I–III., perjogi részében tehetett változtatásokat, s bizonyos, hogy ő hozta fel érvként a Királyi Tábla Wesselényi és Balogh (két védence!) hűtlenségi perében hozott közbeszóló ítéletét (lásd alább, a 436. oldalon), hogy bizonyítsa: kifogásokat hűtlenségi perben is lehet használni.

Az alábbiakban a Benyovszky végső fogalmazásában ránk maradt és a perbe iktatott szóváltást (54/a szám) tekintem főszövegnek, és jegyzetben közlöm Kossuth korábbi szövegének (54/b szám) ehhez képest való eltéréseit.

Az Alperesért: [I.] Midőn az felperesi ügyész, nemcsak sophismákba hálózott előadásában az Alperes ellen követelt vétséget különösen kiemelni törekszik, de annak ügyésze ellen is [ki a Felperes kezén által hozzá jutott, s a Felperes által másolatban alkalmasint bírt feleleteit az Alperesnek, mellyet ez keserűségében írt, a perbe iktatja]* támadólag kikel, egyedül azért, mivel az ótalomban a Felperes törvényeink megszegésével, s alkotmányunkat veszedelmeztető elvek felállításával vádoltatik; midőn tehát már-már illyen fegyverekhez is nyúlni kéntelen, mellyekből gyaníthatni, mintha vádlottja mellett ótalmazólag felállani bűnnek tartaná, azzal a nyíltszívűségnek nem kedvelését s egyszersmind ügyének kívánt kimenetele iránti kétségeskedését árulja el.

A: Ez a rész valamennyi másolatból hiányzik. Az OL Extr. crim. 12149. alapján.

Eddig még a Királyi Fiscus tettei nem helyeslését törvényeink vétségnek nem keresztelék. Hibázható a Fiscus, mert ember, tehát nem csalhatatlan, s tettei csak azért, mivel övéi, nem törvényesülnek. Ha azokat rendszerünkkel s törvényeinkkel megütközni látja valaki, alkotmányos kötelessége azt minden személy- s hivataloktóli félelem nélkül nyilvánítani. Ez vélemény, melly hogy nem lehet vétség, maga a Felperes is vallja, utóbbi replicájának a 136-ik lapon ezen szavaiban: „Non igitur publicitas, opinio aut scribendi libertas excitarunt legalem Fisci Regii vindicis actionem, opinionum commenta delet dies,* quin actione opus sit.”

Opinionum commenta delet dies, naturae judicia confirmat. (CICERO, De natura Deorum, II. 2.)

Ha királyi adományok eseteiben, mit ha a felperesi ügyész tagadna, száz példával megmutathatni, magát a hódolva tisztelt koronás királyt eltiltani, s az adomány ellen palam publice protestalni nem vétek, a Fiscus tetteit törvényeinkre alkalmazva analysálni kétségkívül még kevésbé az. Ha amint a 17-ik és 18-ik számok* alatti csatolmányok* bizonyítják, azon Királyi Curiának, melly a király személyes jelenlétében ül össze, ítélete ellen azért, mivel a védelem nem olvastatott, es így a pör állapotja nem tudatott, s azért, mivel a bírák interessatusok voltak, és azért, mivel az ítélet törvényeinkkel s alkotmányunkkal ellenkezett, nemcsak a terhelt fél, sőt maga a királyi ügyek akkor kormányzója is ellene mondani, pedig kemény kifejezésekkel ellene mondani, s azt megsemmisíteni kötelességének tartá, a felperesi ügyész, habár hasonló eset adná is magát elő, azt véteknek szinte nem keresztelhetné.

A: Vörös Antal másolatában: 2., 3. szám. Most és a továbbiakban az újonnan beperesített dokumentumok sorszámát a többi három másolat alapján közlöm. Vö. fentebb, a 14. l. 11. jegyzetben mondottakkal.

A beperesített oklevelek: Besztercebánya város 1519. december 1-én a turóci konvent előtt, Sárközy Albert királyi jogügyigazgató 1519. november 4-én Báthory István nádor előtt ellentmond a város és a Thurzó testvérek, kamaragrófok közötti perben hozott ítéletnek (OL Kossuth-gyűjt. I. 45/b /VA 229. II./ 320–322.). Mindkét szöveg megtalálható Ráday Gedeon iratai között /RL/, ugyancsak itt található az első oklevél eredetije is. Benyovszky a szintén perbe fogott Ráday védőjeként, annak védekezését fogalmazva ismerhette meg a fenti okleveleket, de az is elképzelhető, hogy ezekre s a belőlük meríthető érvekre Ráday hívta fel az ügyvéd figyelmét. Utóbbi esetben Ráday is bizonyos részt vállalhatott a végleges szöveg kialakításában.

Hogy minden vádlottnak védelemre szüksége van, sőt hogy azt védeni kötelesség is, civilisált s kivált alkotványos országbeli polgár nem fogja tagadni. A legelvetemedettebb s immoralis gonosztevőnek is, ha különben védni nem tudná magát, közügyészi pártfogó rendeltetik. A közelebb múlt időben felségsértési vétséggel vádlott ifjaknak is, hogy ótalom nélkül ne maradjanak, ugyebár tiszti ótalmazó adatott.*

Lovassyék előbb éppen Kossuthot kívánták ügyvédüknek, ehhez azonban a Fiskus nem járult hozzá, a többi jelölt viszont nem volt hajlandó az 1794. október 30-i, a felségsértési perekben követendő eljárást előíró királyi rendelet szerinti titoktartási esküt letenni, így védelmüket a Királyi Tábla Spányi Andrásra, a szegények ügyvédjére bízta.

Az ótalomra felállított férfiút hivatali esküje – omnibus causantibus pro posse meo assistam – lelkiismeretesen kötelezi semmit el nem mulasztani, mi pártoltját a vád alól felszabadítja. Csak kötelességében jár el tehát a védő, midőn hűtelenség bűnével (mellynek csak említésére is borzadás fogja el a tiszta keblet) vádlott védenczét illy bűnnel nem terhelhetni mutogatván, a Felperesnek önkényi tetteit törvény s alkotmány ellenieknek mondja.

A Felperesnek azon tette, miszerint az Alperest elfogatta (ha talán nota forogna is fenn), azon tette, hogy katonai hatalommal fogatta el; azon tette, hogy házát kikobozván privat írásait (mikről a törvény nem szól, s mik a személy biztosításához épen nem szükségesek) hatalma alá vette; azon tette, hogy katonalaktanyába fogva tartja, hogy az Alperest törvényes szabadságábani védelmétől elzárta: igenis törvényeinkkel nem egyezhetők. Meg fogja tehát a felperesi ügyész engedni, hogy az Alperes védője is procátori esküjét (mellyet semmi halandó kedvéért nem szeg meg) szentség gyanánt híven követve, azokat törvényeinkkel s alkotmányunkkal ellenkezőnek mondhassa.

Így nem egyez törvényeinkkel maga ezen pör megindítása is, mert Mátyás VI. törvénykönyve 46. és Ulászló 1-ő törvénykönyve 13-ik czikkelyei* azt mondják: Regia majestas neminem regnicolarum sine Baronum ac praelatorum consilio nota seu crimine infidelitatis damnare debeat. Ha ezt felségre, koronás fejedelemre, kit hódolva tisztelünk, mondja törvényünk, mennyivel kevésbé engedheti meg a Fiscusnak, hogy publicus vindex ürügye alatt, tetszése szerint bárkit is megactiózhasson. Nem is képes a Felperes törvénykönyveink egész tömegében csak egy törvényecskét is mutatni, mellyre ekkép építhesse actióját. Állítja ugyan a Felperes, hogy ő publicus vindex; legyen bár úgy, onnan még nem következik, hogy ország rendei s nagyjai helybenhagyása nélkül, s így felsőbb rendelet nélkül, önkénye szerint, akárkit megactiózhat. Publicus vindex a megyei ügyész is, mégis a megye rendeinek határozata nélkül senkit pörbe nem foghat. De természetes is az, hogy a személy s vagyon bátorsága, mint a társaságos élet fő czélja, egyes embernek és így publicus vindexnek is akár szenvedelme, akár bosszúszomja, akár indulatoskodása, akár önkényes játéka által ne veszedelmeztessék. Emlékezhet a Felperes az 1823-ik évi feszült helyzetére hazánknak: sokkal több esett akkor, mint mit ezúttal képzel a Felperes; voltak akkor is, kik sokakat actiózni óhajtottak. Evégre tanácskozás tartatott, mellynek szomorú következése nem lőn, mivel az akkori Királyi Fiscus, kinek emléke a magyarok szíveiben örökre fenn lesz, nyilván kijelentette, hogy törvény nem létez, mellyre az actiót alapítani lehetne, s a kegyes fejedelem gyengéd érzelmeinél fogva örömestebb követvén nagylelkű directorának tanácsa után a szelíd módot, mint némellyek tanácsából a szilárd utat, honunktól a keserű poharat elfordítá.* Áldás hamvaira! Innen is látni, hogy ollyan tanácskozást, minőt a felhívott Mátyás VI: 46., s Ulászló I: 13. czikkek említenek, szükség előbb tartani, s anélkül a Felperes Fiscusnak egy honfit is háborgatni nem szabad; pedig a felperesi ügyész olly tanácskozás következésében költ felsőbb rendeletet még eddig sem mutatott elő.

1486:46. és 1492:13. tc.

Lásd fentebb, a 353. l. 42. jegyzetet.

De hogy tovább menjünk:

Midőn* az Alperes a hozott terhes és váratlan ítélet ellen közbetett felebbvitel gyámokait utóbbi szóváltásában előadta, arról panaszkodott, hogy ő, ki hűségtörésről, bár méltatlanul, de hűségtörésről vádoltatik, kinek tehát, ha törvény és alkotmány áll, előzvényes fogságot csak egy pillanatig sem volna szabad szenvedni; ez alkotmánylevél, sarkalatos törvények és királyi hitlevelek kezeskedésének semmibevételével már 10 hónap óta sanyargattatik törvénytelen fogságban: most, midőn a Királyi Fiscusnak erre adott feleletét kezéhez kapja, arról kénytelen panaszkodni, hogy már 16 hónap óta* sanyargattatik. Tehát ismét egyetlenegy replica elkészítésének örve alatt 6 hónapos fogságot rovott a Királyi Fiscus önhatalmával egy constitutionalis magyar nemes nyakába.

Az OSzKKt. Fol. Hung. 1897. 103. olvasható bejegyzés szerint innen kezdve Kossuth munkája. Vö. az irat bevezetésében mondottakkal.

A szóváltásban – egy kivételével – benne maradtak Kossuth 1838. augusztus–szeptemberben írott utalásai fogsága időtartamára.

A Királyi Fiscus úgy látszik, magát minden felelősségen felül lenni képzelvén, heves neheztelésre fakad az alperesi ügyvéd ellen, mivel törvényteleneknek merte az ő tetteit nevezni, sőt azt be is merte bizonyítani. Ha a felperesi ügyész véleménye szerint az ő cselekvését, az ő tetteit törvényteleneknek mondani alkotmányunk szerint nem szabad, tanítsa meg a hazafiakat, ez újabb sérelmet, e hat hónapos önkényes fogság szaporítást minek nevezzük. Minek nevezzük azt e pörben, hol csak egy szempillantatnyi előzvényes fogság is elmagyarázhatatlan világosságú alkotmánysértés? E perben, hol jelenleg az appellata megengedésének kérdése forog fenn? E perben, [hol nem titkos szövevények kifürkészése, hanem az egész ország szemei előtt ötödfél esztendő óta nyílván folytatott munkálódás üldözése van szőnyegen],* hol most is a felperes közel 6 hónapos vajúdásból megszületett replicájához egyetlen egy oklevelet, mellynek előszerzése csak 24 órai, sőt csak egyetlen egy órai fáradságot kívánt volna, sem csatol, mert az újabban beperesített egy pár levél scarteta, sőt a Journal de Francfourtnak, a híréről ismeretes Monsieur Durand munkájának töredéke,* s mind ollyan ami az Alperes okleveleiből van merítve, azokból, miket a Felperes 16 hónap előtt törvénytelenül lefoglalt, s folyvást törvénytelenül letartóztat.

A: Ez a rész Vörös Antal másolatából hiányzik. A többi három másolat alapján.

Lásd fentebb; az 1. jegyzetet.

Tekintetes Királyi Tábla! Ezen hat hónap szülte replicára az Alperesnek főképeni felelete ez: Ha mindaz, mit a Felperes mond, szóról szóra olly igaz volna is, mint aminő nem igaz, és aminő puszta tyrada itt a szembetűnő valóságnak fonák elferdítése vagy megfoghatatlan ráfogás amott, sőt ha tízszerte annyi volna is igaz, mint amennyit itt a Királyi Fiscus mond, az mind nem adhatna legkevésbé is okot arra, hogy az Alperestől a szabadságbóli védelem megtagadtathassék, mert az ország sarkalatos törvényei azt rendelik, hogy a legvilágosabb, legborzasztóbb hűségtörés esetében is szabadságbóli védelem illeti a magyar nemest; ha tehát az Alperes valósággal terheltetnék, ha a vádló Fiscus stentori tyradainak minden betűje egy-egy mázsás terhelő próba volna is, ebből egyenesen ellenkező következnék, mint amit a Felperes következtet. Mivel ha a hűségtörés minden eseteiben kétségtelenül szabadságbóli védelmet van joga követelni a vádlottnak, mentől inkább terheltetik valaki, annál nagyobb joga van azt követelni (ha ugyan a jogban fokozat lehet), mert annál nagyobb szüksége van a védelem minden törvényes nemére. Azonban terheltetik, nem terheltetik, van szüksége, nincs szüksége, mindegy, azt nem lehet megtagadni, mit a törvény megenged, következőleg quod juris ordo exigit, melly nélkül az 1-ő Rész 9-ik czímje szerint ítéletet hozni sem lehet. Ez olly syllogismus, mellyet nincs ember, aki kiforgasson.

Ez azonban az Alperestől megtagadtatott. Az Alperes appellatához folyamodott, mert hiszen valamelly módnak, valamelly útnak csak kell lenni, amellynek segítségével a törvény jóvoltát foganatosítsuk, különben minek hozatnának törvények.

A Fiscus hűségtörésről vádolja az Alperest. Illy vád ellen ezer törvény szabadságbóli védelmet parancsol; igen, de a Királyi Fiscus a törvény foganatosíthatását akadályozza; és ezen önhatalmú akaratja ellen ne legyen épen semmi út, semmi mód, és semmi segítség?

Valóban a szomorú alakú manchai hős történetében ez igen szép, igen mulattató, de a tettleges életben egy kissé borzasztó. Ott Sanchonak szabadságában állott gazdagon terített asztalhoz ülni, de amint az étkeket felhozták, Barataria orvos egyiket a másik után megillette vesszejével mondván: vigyétek el, ebből nem szabad enni gubernator úrnak, megártana egészségének. Az éhes Sancho más tálhoz, harmadikhoz, végre az utolsóhoz nyúlt. De az orvos mind elvitette. Tehát nem szabad ennem? Nagyon éhezem – mond Sancho. Enni? Istenért! Dehogynem! – felelt az orvos. Tehát kérem ezt, kérem amazt, kérek akármit, könyörgött amaz. Ezt, amazt, akármit nem szabad – mond Barataria –, de enni szabad.*

Epizód Miguel de Cervantes Saavedra Don Quijote c. regényéből (II. rész 47. fejezet). Valójában nem az orvost, hanem azt a szigetet hívták Baratariának, amelyen Sancho kormányzóskodott.

Igaz-e, hogy az Alperesnek a törvény szabadságbóli védelmet enged? Igaz, tagadhatatlanul igaz. Tehát kéri tömlöcze ajtaját kinyittatni, már 16 hónapja szenved, ideje, hogy magát szabadságból védelmezhesse. Kinyittatni? Ezt nem engedem – mond a Királyi Fiscus. Kéri tehát, hogy a legfelsőbb törvényszék méltóztassék megengedni. Ezt sem szabad kérni – mond a Királyi Fiscus, ez incidentalis kérdés; de magát szabadon védelmeznie szabad.

E lényeges kérdés tárgyában két fő osztályra oszlik az, mit az Alperes előadott, s így oszlik el a Felperes felelete is. Első osztály: ha van-e appellatának helye? Második: ha áll-e, azaz, ha törvénnyel egyező-e a tisztelettel fogadott bírói ítélet? Az, ami erre nézve s különösen a tisztelt ítéletben felhozott okok tekintetében mondatott, s most is mondatni fog, a tisztelt ítélet megváltoztatására levén felhozva, a Nagyméltóságú Felebbvizsgáló Legfőbb Törvényszékhez van intézve. Az első a Tekintetes Királyi Tábla igazságos ítélete alá tartozik, és terjesztetik.

Előbb azonban kötelesség kettőre felelni:

A Királyi Fiscusnak e pörben némelly tettei s elvei az alperesi részről törvénnyel s alkotmányunkkal ellenkezőknek bizonyíttattak. A Vádló Fiscus ahelyett, hogy ezen állítást gyengíteni igyekeznék, előbb az e pörbe tollat vivő királyi fiscalis úrnál már rendes tonussá vált alázó gúnnyal úgy nyilatkozik, hogy az Alperes véleményét semmibe sem veszi, utóbb pedig, mivel – úgymond – őt constitutionalis állásában és hivatalos személyességében váddal illetni nem szabad, az alperesi ügyvéd ellen fenyítékeket kér.

Az Alperes sohasem tartott reá számot, hogy véleményét nemcsak a Királyi Fiscus, de akármelly más, sokkal alacsonyabb állású személy is, csak azért, mivel az Alperes véleménye, valami tekintetre méltassa. Távol legyen a büszkeség. Non quis, sed quid.

De maga részéről megvallja, miképen mentől több jó embernek s a Királyi Fiscusnak is jó véleményét ha megnyerhetné, azt becses dolognak tartaná; ha meg nem nyerheti (mert ki az, aki mindennek tetszhetik?), magát vigasztalni kénytelen. De annyit ki kell jelentenie, miképen a Királyi Fiscus ügynöke törvényeinket nem jól forgatta, ha úgy vélekedik, hogy aki hivatalos személyességében törvénytelenséget követ el, annak a törvénytelenséget szemére vetni s ellene elégtételt is kérni nem szabad. Ez még absolutus országlású tartományban is hallatlan doctrina. Azt még sehol sem lehetett hallani széles e világon, hogy a közvádolónak (mint magát allegative a Királyi Fiscus nevezi) azért, mivel a bűnök üldözése kötelességében áll, a polgárok törvényes szabadsága, joga és becsülete is kény szerinti discretiójára van bízva, s hogy az ellen felszólalni sem lehet. Ámbár az Alperesnek még csekély historiai olvasottságát is gúnyosan hánytorgatja a Felperes, lehetetlen őt mégis meg nem kérni, méltóztatnék megemlékezni, hogy korlátlan országlásokban is, p. o. orosz birodalomban 2-ik Katalin idejében a közvádoló mikint vala kénytelen lakolni, ha hatalmával egyes szegény polgárok ellenében visszaélt.* Édes hazánkat tekintve pedig úgy látszik, megfelejtkezett a Felperes Fiscus arról is, hogy ama törvénytelenség miatt, mellyet az 1608. koronázás utáni 23. czikkely megsemmisített s eltörlött, azzal, ki akkoron tiszt elődje volt, a sértett fél elégtételéül mi történt később.*

Az 1775-ben életbe léptetett Szabályzat az összoroszországi birodalom kormányzóságainak igazgatására XXVII. 406. §. 8. és 10. és a 409. §. 7. és 9. pontja rendelkezései szerint az ügyészek, ha a vádlottat a bíróság felmentette, kötelesek voltak a vádlott kívánságára kiadni a feljelentést és a feljelentő nevét; ha a vád teljesen megalapozatlannak bizonyult, viselniük kellett a perköltségeket és kártérítéssel is tartoztak; végül ha bebizonyosodott, hogy tudva vádoltak hamisan, állásukat vesztették, és a vádlottra kért büntetéssel lakoltak. Kossuthék a rendelkezés egykorú német kiadását (Ihro kaiserlichen Majestät Catharina der zweiten... Verordnungen zur Verwaltung des Gouvernements des Russischen Reichs) használhatták.

Illésházy István Somogyi István királyi jogügyigazgatót, aki az ellene indított perben a vádat képviselte, valójában 1605 őszén – tehát a neki igazságot szolgáltató törvénycikk megszületése előtt – fogatta el és akasztatta fel.

Ám tagadja a Felperes Úr, hogy törvénytelenséget követett el, midőn az Alperest elfogatta, s úgy amint tette, fogatta el, és fogva tartja és így tartja, és azt állítja, hogy amit ő a közcsend fenntartására szükségesnek képzel, azt quibuscunque modis et mediis (tehát törvénytelenek által is) foganatba veheti! Mert, Tekintetes Királyi Tábla, miután az Alperes törvénytelen elfogatása alkalmával az elfogó királyi ügyész urat felszólította, mutasson felsőbb parancsot, s ő parancs helyett az Alperes mellének szegezett fegyverekre mutatott, s azóta is felsőbb rendeletet soha nem közlött: mindezekről csak őt s egyedül csak őt kénytelen az Alperes vádolni. Pedig ezek, s ezekkel összefüggők valának, amiről az alperesi részről törvénytelenség s alkotmány elleniség vettetett a Királyi Fiscus szemeire. Nem szabad hát őt vádolni? Őtőle minden erőszakot, minden törvénytelenséget rabszolgai néma hallgatással csak tűrni kell? Ő nem tartozik számadással a törvénynek? Oh, erre igen-igen sokat lehetne mondani; de legyen elég röviden az 1790: 18. czikk szavait ideírni: Dicasteriorum Hungaricorum commembra ad leges quoque observandas sese fidei juramento obstringant; via regnicolis, si quispiam contra juratam suam fidem ageret, in ipsis etiam Regni Comitiis querimoniam contra talem ponendi in salvo relicta.* In ipsis etiam Regni Comitiis!! És itt a perben Magyarország főbírái előtt szabad ne legyen?

Az idézett törvénycikk egyike volt az abszolutizmus újraéledését gátló alkotmányos biztosítékoknak; a törvény egyúttal az uralkodónak is megtiltotta, hogy az általa kinevezett hivatalnokokat meghallgatásuk nélkül mozdítsa el.

Második s még sokkal borzasztóbb az, hogy a Királyi Fiscus a Tekintetes Királyi Tábla tisztelt tagjait az Alperes ellen mindenképen ingerelni törekszik, midőn nem átalja azt állítani, hogy az Alperes azért, mivel a Tekintetes Bíróság „poenalibus Incatti ideis et principiis conformem non tulerit sententiam” ezen királyi ítélőszéket az alkotmány felforgatásáról s Isten tudja miről nyilván vádolná! Ha ezen bizgatás, ha ezen ingerlés egy olly pörben, hol embertársának életét s vagyonát vette üldözőbe a Felperes, hol tehát (ha valahol) a szelídség kétszeresen helyén van, a humanitással és keresztény moral szabályaival megegyezik-e, arra meg fog felelni a Felperes Úrnak az a kisbíró, melly a kevély vonásokba szedett arcz mosolygásának daczára is kérlelhetetlenül kopogtat a szív ajtaján. Az Alperes ennyit kénytelen megjegyezni: 1-ör, hogy az ítélet tárgya nem más volt, mint az, ha megadassék-e azon szabadságbóli védelem, mellyet az Alperes sarkalatos törvények értelmében kívánt; midőn a Felperes ezen kívánságot poenalis ideaknak és princípiumoknak nevezi, jeles bizonyságát nyújtja annak, hogy valóban oka volt az Alperesnek őt törvénytelenségről vádolni. – 2-or Az appellata törvényes remedium, annak más czélja nem lehet, mint az ítélet megváltoztatásának eszközlése. Ezt józanon kívánni csak akkor lehetséges, ha az appelláló fél az ítéletet törvénnyel meg nem egyezőnek véli, különben minek az appellata? Ezt megmondani, s erre nézve védelmét előadni, és a megváltoztatni kért s remélt ítélet ellen észrevételeket tenni szabad. Midőn a Királyi Tábla ítélete tiltmánnyal (prohibita)* felfüggesztetik, mi egyebet mond akkor a fél, mint azt, hogy a hozott ítéletet törvényeinkkel meg nem egyeztetheti. Ha ez nem szabad, úgy minden appellata s prohibita sértő, mindenik törvény felforgatásról vádolja azon bírót, ki a megváltoztatni kért ítéletet hozta. Ez azonban nem így van: egészen más az, ha az ítéletet megváltoztatni kérjük, s okul azt hozzuk fel, hogy ez vagy amaz törvénnyel, Aranybullával vagy sarkalatos nemesi jogokkal meg nem egyezik. A Tekintetes Királyi Tábla igen sok alsóbb bírósági ítéletet megváltoztatott már, mivel a törvénnyel meg nem egyezett (különben meg nem változtatta volna) és a Nagyméltóságú Királyi Curia két fő tanácsában is hozattak már ugyanazon egy tárgyban ellenkező ítéletek; de azt még nem hallottuk, hogy midőn az appellans fél illyes változtatás kérése okául a törvénnyel meg nem egyezést hozza fel, ezzel a bíróságot sérteni állíttatnék. Illy inhumanus váddal csak az állhat elő, ki máskép nyerhetni nem remél, csak úgy, ha neheztelést ingerel a másik fél ellen. De az Alperes elhatározottan kinyilatkoztatja, miképen teljesen meg van győződve, hogy a Tekintetes Királyi Táblának egyenkint és összesen illendően tisztelt tagjai, valahányszor a törvényszolgáltatás szent teremének ajtain belépnek, szeretetet és gyűlölséget, neheztelést és kedvezést, szóval: minden emberi szenvedélyt künn hagynak, és annál fogva tökéletesen meg van az Alperes győződve, hogy ha bár valaha életében elég szerencsétlen lett volna is tisztelt bírái valamellyikének neheztelését magára vonni (miről azonban lelkiismerete nem vádolja az Alperest), még ezen nem létező esetben is, a Felperes Fiscusnak inhumanus ingerlése Magyarország főtörvényszékénél az Alperes kárára semmit sem nyomhat, s legfellebb csak egy újabb characteristicát nyújt annak meglatolására, minő lábon áll azon vád, melly 16 hónap óta sanyargatott áldozatja ellenében a győzedelem kivívására illy fegyverrel él.

Más szóval benntiltás, perorvoslat, amely egy perben két ízben alkalmazható: a vesztes fél az ítélet kihirdetésének napján bejelenti, hogy végrehajtását ellenzi; lépését a következő törvényfolyamon indokolnia kell.

[II.] A Felperes Királyi Fiscus fentebbi replicájában azt mondja, hogy most tetszik ki, miképen az Alperes azért állította e pört nem criminalisnak, hogy mindenféle törvénykezési orvoslásokat (juridica remedia) követelhessen, de az 1-ő Rész 16-ik czímje megmutatja, hogy a hűségtörési pör criminalis pör, az 1791: 56. pedig, hogy hűségtörési pörben egyedül appellatának van helye, s hogy az 1791: 41. a criminalis praxist megerősíti, ez pedig minden kifogást kizár. A Felperes tehát illyesmit épen úgy nem enged meg, mint amint a magistratualis ügyészek meg nem engednek. Ez a Felperes okoskodása.

De Tekintetes Királyi Tábla! A Felperes Fiscust a törvények idézésében egy különös szerencsétlen csillagzat befolyása üldözi, úgy hogy mindig olly törvényeket idéz, mellyekben világos és elmagyarázhatatlan szavakkal épen ellenkezője van annak, mint amit ő állít.

Így hivatkozott az 1723: 5. törvényczikkelyre annak megmutatásául, hogy úgymond – ha az 1687: 14. czikkely esetében a nemes embert ítélet előtt elfogatni szabad, hűségtörés esetében méginkább szabad, holott ép azon törvényben van a legvilágosabb szavakkal tisztán kitéve, hogy in casibus notam infidelitatis inferentibus nem szabad.

Hivatkozott az 1546: 25. czikkelyre, és az Alperes ellen hivatkozott annak megmutatásául, hogy manifestos publicarum constitutionum violatores absque omni juridico processu szabad megbüntetni, holott az ép azokról szól, de quibus publicae querimoniae Regnicolarum vel comitatuum ad Majestatem Regiam deferuntur; tehát épen a Felperes Fiscus ellen szól, mert ő ellene sunt publicae quaerelae comitatuum ad Majestatem Regiam delatae.

Így több illy szerencsétlen idézések után (mellyeket az Alperes nem akar e helyen ismételni) most azt állítja, hogy Verbőczy I. Rész 16. czikkely eldöntőleg megmutatja (conficit, úgymond) miképen a hűségtörési pör criminalis pör, holott ott világos szavakkal ellenkező van. Minden magyarázgatás nélkül pusztán a törvény szavait akarja idézni az Alperes. Verbőczy I. Rész 14. czímje elszámlálja casus notae infidelitatis.

A 15-ik czím elszámlálja a criminalitásokat: fures, latrones, praedones, homicidae stb. és azoknak büntetését, mellyet sententia capitalis névvel nevez.

Vége a Felperes részről idézett 16-ik czím így kezdődik: Differencia itaque est inter notam infidelitatis et sententiam capitalem dupliciter. Ezek a törvény szavai. Már mikint lehessen egy törvényből, melly egyenesen azt mondja: differentia est, azt akarni bizonyítani, hogy non est differentia, ezt a problémát csak az a logica tudja megfejteni, amelly az 1723: 5. törvény eme szavaiból: in casibus notae infidelitatis citatio in titulo 9-o Partis 1-ae et articulo 14: 1618. contenta observetur, azt képes levonni: citatio talis non observetur, hanem az áldozatul kinézett magyar nemes incaptivetur. Illyen logica miatt szenved az Alperes 16 hónapos fogságot!! És ez ellen hát már teljességgel nincs orvoslás, nincs segedelem?

Hát az 1723: 5-ik czikknek ezen szavai: in causis etiam criminalibus aut notam infidelitatis inferentibus, elkerülték a Felperes figyelmét? Vagy talán az aut szó is ép ellenkezőjét teszi annak, amit tesz? S különböztetés helyett egyenlőséget jelent?

Mikint lehet, hogy megfelejtkezett a 2-ik Rész 42-ik czímjéről, melly a hűségtörési ítéleteket a capitalis és simplex ítéletektől ismét világosan megkülönbözteti.

Mikint lehet, hogy a hűségtörési pöröknek országunk eredetétől a mai napig mindenkoron s minden különböző phasisokban más bírájok, más procedurájok, más büntetésök, más következésök volt, mint a criminalis pöröknek?* S mégse legyenek különbözők ezen két perek?

A hűtlenség bélyegével sújtott bűncselekményeket (számukat a Hármaskönyv 30-ban határozta meg, ezt a számot az 1723:9. tc. kilencre csökkentette) rendszerint külön bíróságok tárgyalták: a Hármaskönyv II. 75. szerint (többek között) az országgyűlés; majd az uralkodó által kirendelt rendkívüli bíróságok; végül az 1791:56. tc. értelmében a Királyi Tábla. A büntetőpereket ezzel szemben az elsőfokú bíróságokon (a vádlott állásától függően az úriszéken, a városi, illetve a megyei bíróságokon) intézték. A hűtlenség büntetése fej- és jószágvesztés, míg a közönséges bűntetteké súlyuktól függően fejvesztés vagy egyéb (szabadság-, becsületvesztés stb.) büntetés volt.

Mikint lehet, hogy a nemes embernek idézés és ítélet előtti el nem fogattathatását, eme sarkalatos nemesi jogot az ezerszer idézett törvények a hűségtörés minden esetére olly nagy és szorgos gondviseléssel feltartották, a criminalisokról ellenben az 1-ő Rész 9-ik czímje 2-ik §-a így szól: Violatur tamen haec libertas in factis causisque criminalibus, puta homicidio deliberato, villarum combustione furtoque et rapina seu latrocinio atque etiam violento adulterio. Hogyan van, hogy a criminalitások ezen lajstromában avagy azok sorában, mellyeket későbbi törvények ide csatolnak, a nota infidelitatis nemcsak nem említtetik, de mindenütt, nevezetesen a most idézett törvényekben, és azon 1-ő részi 16-ik czímben is, mellyre a Felperes elég csodálatosan hivatkozott, világosan megkülönböztetik?

Ha már ezeket, Tekintetes Királyi Tábla, ezen puszta szóval: ez mind nem áll kiforgatni és megczáfolni lehet, úgy méltán kérdhetni: minek a törvény, s mire való az igazság?

Mondja ugyan a Felperes, hogy a Tekintetes Királyi Tábla más hasonló pörben már ezt elítélte.* Az Alperes ezen ítéletet nem látta, ha elő fogja a Felperes mutatni, megteendi iránta az Alperes törvényes észrevételeit; és ha az eset valóban ide alkalmazható volna is (amit, mielőtt a Felperes által előmutattatnék, s az Alperes iránta kihallgattatnék, állítani nem lehet), még akkor is mindig fennmaradna azon észrevétel, hogy bírói ítélet szolgálhat cynosurául ott, ahol törvény nincs, de a törvény világos rendelését meg nem gyengítheti.

Lásd fentebb a 3. jegyzetet.

Az Alperes úgy gondolja, hogy a Felperes szóváltásiból világosan kitűnik, miért igyekezik ő a hűségtörési pört criminalis perré keresztelni. Ő ti. attól tart, hogy valaki azon következést vonhatná, mintha a valóságos hűségtörés kisebb bűn volna, mint a criminalitas. Fonák kavarodása az ideáknak! Csak ne használja a Felperes a hűségtörésrőli törvényt Hercules csizmájának, mellyet mindenre, ami neki nem tetszik, felvon; csak ne adja jelét azon megfoghatatlan logicának, hogy midőn az Alperes által felszólíttatik, mutasson törvényt; melly a hűségtörés vádjául felvett (mint ő nevezi) periodicus lapok kiadását, nem mondom notae büntetés alatt, de csak a legkisebb büntetés alatt is tiltja, s az Alperes genus omne culpae-t védelem nélkül elvállal. Erre ő azt mondja: igaz, hogy illyen törvény nincs, de te azért mégis notorius vagy. Életét meri feltenni az Alperes, hogyha magát Drácót, ki a bűnök között fokozatot nem ismert,* szólítanók is fel törvényhozóul, hogy a palam publice tartott beszédeknek jól vagy rosszul (ha tetszik) unilateraliter vagy nem unilateraliter (amint tetszik) írva vagy nyomtatva (ahogy tetszik) közlésére szabjon büntetést, arra hűségtörés büntetését szabni eszébe sem jutna, mint ezt a világnak sajtó vétségrőli törvénykönyvei eléggé bizonyítják. Például elég legyen az austriai törvénykönyvből azon czikkelyeket, mellyek az efféle cselekvések s illetőleg áthágások büntetéseit megszabják, a 19-ik szám alatt előmutatni.* Ím Austriában, ott, hol nem constitutionalis szabályok s törvények szerint foly a kormány, hanem korlátlan uralkodás létez; ott, hol nem király s nemzet együtt hoznak törvényeket, hanem a fejedelem rendelete absolutus törvény, még ottan is ollyatén tettekre, miket a Felperes notának szeretne keresztelni, csak az a bélyeg üttetik: „Polizeiliches Vergehen”, s első vétség esetében csak 200 Ft díjra, második esetben három hónapi arestomra, tehát nem rabságra, harmadik esetben pedig a nyomtatási privilegium elvesztésére ítéltetik az áthágó, s a leggonoszabb esetben is pedig, ahol ingerlés, csábítás és több effélék is forognak fenn, a legsúlyosabb büntetés nem több, mint hat hónapi arestom; tehát semmi esetre nem 16, sőt már 18 hónapi szigorú rabság. És amaz Austriában áll, constitutionalis Magyarországban pedig ellenkezők történnek. Hol keressük annak okát? Hiszen édes hazánkban ép az a kegyes fejedelem uralkodik, aki Austriában törvényt szab, ép az a kegyes fejedelem, aki szent személye s élete ellen tettleg törekedett, sőt a tettet attentált gonosztevőnek, Reindelnek is életéért megkegyelmezett*; ép az a kegyes fejedelem, aki mint a 20-ik szám alatti csatolmányból is láthatni, az olaszországi bűnösökre s valóban bűnösökre, status felforgatására összeesküdtekre is kegyelmét kiárasztá.* Nem másutt fekszik tehát oka annak, mint csupán abban, hogy a Felperes Fiscus publicus vindexi körét feledve, törvényeinkre nem sokat hajt, s önkényének áldozva, azt mondja, minthogy ezeket a törvény nem tiltja, tehát nota esete.

Drakón törvénykönyve (i. e. 621–620) a magántulajdon védelmében a kisebb vétségeket, így a gyümölcslopást is halállal büntette.

A Gesetzbuch über Verbrechen und schwere Polizei-Übertretungen (1803) hivatkozott része: II. Teil. 5. Hauptstück 57–62., 71. §. Ezt a részt valószínűleg Benyovszky illesztette be Kossuth alapszövegébe.

Franz Reindl ny. kapitány Badenben 1832. augusztus 9-én személyes okokból merényletet kísérelt meg Ferdinánd akkori trónörökös ellen; Reindlt húszévi várfogságra ítélték. (Ezt a motívumot Benyovszky iktathatta a szövegbe. Vö. az 1836. június 13-i pesti közgyűlésen mondott beszédével: KLÖM VI. 636.)

V. Ferdinánd 1838. szeptember 6-án milánói koronázása alkalmával amnesztiát hirdetett a statusvétség miatt vádoltak, elítéltek és internáltak részére (szövege: Vereinigte Ofner und Pesther Zeitung, 1838. 75. sz.). Az érvet Benyovszky szőtte bele a szövegbe.

Dehát ünnepélyes óvás mellett tegyük fel mégis egy pillanatra, hogy a hűségtörési pör criminalis pör, s hogy abban csak annyi szabad, amennyi ebben (amit hiszen már csak a védelemre engedett szabadság is megczáfol), úgy látszik a Királyi Fiscust annyira elfoglalták hivatalos dolgai, hogy a criminalis procedurával megismerkedni ideje teljeséggel nem volt, mert különben nem állítaná, hogy criminalis pörökben semmi exceptiváknak helye nincs,* s hogy illyest a magistratualis fiscus sem enged meg.

Szlemenics Pál általánosan használt büntetőjogi összefoglalása is kifejezetten elismeri a vádlottak jogát kifogások tételére (Fenyítő törvényszéki magyar törvény. Buda, 1836. 156.).

Az Alperes több évekig, az alperesi ügyvéd pedig még több évekig folyvást ültek bírói széket a criminalis törvényszékeknél, s ezen bírói positivus tapasztalásból bizonyossá tehetik a Királyi Fiscust, hogy nagyon csalatkozik.

Valóban nagyon kívánatos volna, hogy valamint a tiszti ügyészek a közvádolói tisztet teljesítik anélkül, hogy a polgárok szabadságával, becsületével kény szerint dispensálhatni gondolkoznának, a Királyi Fiscus szintúgy cselekednék. A tiszti ügyészek nemcsak soha nem tulajdonítnak magoknak törvényhatóságot (jurisdictiót), s azért magok hatalmával soha senkit szabadságától meg nem fosztanak, de még csak büntető pörbe sem foghatnak senkit anélkül, hogy az actio előbb közgyűlés vagy törvényszék által elhatároztatnék. Ez a nemesek ellen minden esetben így van; sőt a nem nemesek ellen is minden olly esetben, hol valóságos pör indíttatik. De még a puszta tiszti ügyészi kereseteknél is így van. Az actiónak eszerinti elhatározása történik a nyomozások s egyéb irományok megvizsgálása s az illető fél meghallgatása után. És ezen elővizsgálat, ezen meghallgatás, az actiónak csak közvitatás s nyilvános védelem utáni elhatározása nem a legóvatosabb törvényes óvás-e? És valóban újság volna a Felperes előtt, hogy büntető pörökben p. o. az idézés leszállítása, a bíráskodási nem illetőség elleni kifogás (p. o. királyi városoknál nemes vádlottak részéről) s az actiónak illy óvatos elhatározása után is ollynemű ítéletek, mellyek a vád alá vett cselekvést érdemének ítélgetése nélkül vagy kereset alá nem tartozónak, vagy magános ügy útra illőnek határozzák, vagy a criminalis actiót puszta fiscalis actióvá szállítják, szóval: nem de merito, hanem de depulsione is sokszor hozatnak ítéletek. Ha mindez újság a Királyi Fiscus előtt, ez annál csodálatosabb, minthogy illy depulsorius ítélet, p. o. melly a criminalis actiót fiscalis actióvá szállítja, amint a 21-ik szám alatti példa is bizonyítja, nemrégiben is hozatott a Nagyméltóságú Curián.*

Hivatkozás a Hétszemélyes Tábla 1836. szeptember 28-i, Szepessy József és társai bűnperében hozott ítéletére. (OL Kossuth-gyűjt. I. 45/b /VA 229. II./ 325–326.) Ezt az érvet minden valószínűség szerint Benyovszky szőtte be Kossuth alapszövegébe.

A tiszti ügyészek nemcsak hogy semmit nem ellenzenek, ami a vádlott fél mentségére törvényesen szolgálhat, de a magyar praxis criminalisban egy illy állítás: „Te szabad védelmet nem követelhetsz, mivel a pör velejébe bocsátkoztál”, soha még elő nem fordult.

És az itt előadott körülményekben fekszik világos magyarázata annak is, honnan van, hogy criminalitas esetében, ha tetten kapattatik, a leghatalmasabb oligarchát is elfogni lehet. Hűségtörés esetében pedig a legszegényebb colonicalis nemest sem szabad. Amaz engedelem ti. a személyes biztosságot nem veszélyezteti, üldözésekre kaput nem tárhat, miután avagy csak a kereset megindítása s így az ő fogvatartása is a vádlott nemes társainak védelem és közvitatás utáni határozatától függ. De a hűségtörési vádra nézve bölcs előlátással érezték és sok szomorú példákból tapasztalták őseink, mikint ha itt előzményes elfogatásra engedelmet adnának, a hazában többé senkinek személye biztos nem volna, minden politicai véleményi harcznál az erősebb a fegyvert a nem tetsző ellen, véleménye megbuktatására fordíthatná, s a hatalom és erőszak minden polgári szabadságot elnyomhatna. Ezért ha később lemondottak is arról az ország rendei, hogy a hűségtörési vádakat az országgyűlése ítélje,* de azt, hogy senkit illy vád miatt szabadságbóli védelmétől megfosztani ne lehessen, szorgosan kikötötték mindenkor. Dehát mi gyümölcse lehet e mély belátású politicai gondoskodásnak, ha annak megsemmisítésére elég a törvényt megszegni, a nem kedvelt véleményű polgárt szabadságától megfosztani, s a roppant sérelem orvoslásának, a törvényes védelemnek útját azon állítással bevágni, hogy kifogásoknak e pörben helye nincs?

Lásd fentebb a 17. jegyzetet.

Hogy kifogásoknak, törvényes óvásoknak még criminalis pörökben is van helye, azt fentebb előadta az Alperes, ezt a köztudomás is igazolja; az 1791: 41. czikkely tehát, melyre a Felperes hivatkozik, még azon esetben is ő ellene szóllana, ha e pör nem hűségtörési, de criminalis volna. Hozzájárul pedig még, amit a Felperes szándékosan elhallgatott, hogy a most említett czikkely (melly egyébiránt csak a József császár idejében törvénytelenül behozott új büntető rendszer szerint megítéltek újdoni kihallgatásáról szól) a praxis criminalis mellett a törvényre is hivatkozik; mert azt mondja: in sensu legum et praevigentis in criminalibus praxis feratur judicium. A praxis tehát csak oda értetik, ahol törvény nincs, és így ha criminalis volna is a hűségtörési pör, azt a törvények szerint kellene vinni s elítélni, a törvények pedig, miket az Alperes felhozott, több rendbeli törvényes óvásokkal, kifogásokkal élést engednek, és ezt semmi ellenkező törvény soha el nem törlötte, amint hogy például Báró Wesselényi ellen folytatott pörben [előbb az idézés, utóbb a bíró ellen kifogás tétetvén, a Tekintetes Királyi Tábla egyik esetben sem mondotta, hogy kifogással élni nem lehet, hanem a tett kifogás érdeméről ítélt.* Így a Balogh János elleni pörben az Alperes kifogása következésében elismertetvén, miként az 1837. augustusi idézés annál fogva, mivel az Alperest személyes megjelenésre nem hívta be, hibás, s ép emiatt 10 hónapok múlva az Alperes újonnani idéztetése csakugyan ítélet által rendeltetett el.]* *

A Királyi Tábla 1836. augusztus 25-i első közbeszóló ítéletében valójában Wesselényinek a bírói illetékesség (judicatus) ellen tett kifogását vetette el (utóbb, 1838. január 16-i, harmadik közbeszóló ítéletében azonban már nem csupán az újabb kifogásokat utasította el, hanem azt is kimondta, hogy hűtlenségi perben nem lehet kifogással élni) (TRÓCSÁNYI 1965. 376., 389.).

A: Vörös Antal másolatában e helyütt: „az idézés ellen kifogás tétetvén, nem mondotta, hogy kifogással élni nem lehet, hanem a tett kifogás érdeméről ítélt. Így a Balogh János elleni pörben is.” A többi másolat alapján.

A Királyi Tábla 1838. június 16-i első közbeszóló ítéletében „citationem, qua defectu condescensionem post se trahere quaeunte carentem quidem stabilivit, Fisco tamen Regio una injunxit, ut Partem I. ex instituto ad personaliter comparendum suppletorie citari faciat” (OL Prot. Tab. Reg. 102. köt. 404., 407.).

Azonban ismétli az Alperes, hogy a felhívott világos törvények szerint a hűségtörési pör nem criminalis pör, de minthogy a Felperes szokott szerencsétlen hivatkozásával az 1791: 41. czikkelyt maga hozta fel, lehetetlen őt nem figyelmeztetni, hogy azon törvényczikkely igen fényes jele annak, mennyire szívén hordozza a magyar törvényhozás, hogy aki bűntől vádoltatik, legkevesebbé se legyen megfosztva a törvény nyújtotta kedvezéstől, midőn azt rendeli, hogy akik a Novus Ordo Judiciarius szerint már valóban megítéltettek, ha különben törvény szerint szabadságbóli védelem illette volna, a pörnek új felvételét kívánhassa és in sensu legum semet in statu libertatis defendere possint. Hát e törvény is a Királyi Fiscus mellett szól?

Az eddigiekhez egészen hasonló logica az is, midőn így okoskodik a Felperes: az 1791: 56. hűségtörési pörben felebbvitelt enged, tehát csak felebbvitelnek, és semmi másnak van helye.

A törvény így szól: Crimen laesae majestatis et notae infidelitatis ab ordinariis Regni judiciis non avocetur, sed per Tabulam Regiam salva legali appellata, judicetur.

Az appellatának illy kikötése annyi mint a bíróságnak kijelentése, melly a rendelés alatti pörben ítélni fog.

Ezt mindenkor, valahányszor egy új pör neme törvénybe jő vagy egy réginek bírósága változik, a törvény kiteszi, mert ha ki nem tenné, a felsőbb bíró magát felebbvitel útján ítélni incompetensnek vélné, minthogy abból, hogy valamelly pörben a Tekintetes Királyi Tábla ítél, szükségesképen nem következik, hogy a Nagyméltóságú Hétszemélyi Tábla is ítélhet; mert vannak pörök, például az 1791: 43. czikkely 3-ik §-ban említve, mellyek a Tekintetes Királyi Táblától felebb nem mennek.*

Az idézett rendelkezés nem nemesek számára is lehetővé tette halálos ítélet vagy ezzel egyenértékű büntetés esetén a Királyi Táblára való fellebbezést, a Hétszemélyes Táblára azonban csak akkor lehetett tovább vinni a pert, ha a Királyi Táblán is halálos ítéletet hoztak.

A hűségtörési pörökre nézve ezen különös kikötése az appellatának, s általa a Nagyméltóságú Hétszemélyi Tábla bíróskodási illetőségének annál szükségesebb volt, mivel az 1715: 7. czikkely a felségsértési pöröket az ország rendes székeitől elvonta, a hűségtörési pörökben pedig (kivevén azokat, mellyek magános keresetre indíttattak) a sokszor idézett törvények szerint az országgyűlés articulariter ítélt; de természetesen mind amott a királyi delegált tanács, mind itt az országgyűlés felebbvitel nélkül ítélt. Midőn tehát 1791-ben ezen bíróságok helyébe a Tekintetes Királyi Tábla tétetett, ha csak az appellata világosan ki nem jeleltetik, természetesen az következett volna, hogy valamint amaz ítélő hatóságok e pörökben egyedüli bírák voltak, úgy a helyökben tett Tekintetes Királyi Tábla is egyedül bíró; a törvényhozás pedig azt akarta, hogy egyedüli bíró ne legyen, hanem ítélete a Nagyméltóságú Hétszemélyi Táblán is megvizsgáltassék, tehát az appellatát nyilván kikötni mulaszthatatlanul szükséges volt.

De ebből a többi juridicum remediumok elzárása épen nem következik. Mert amint nem szükségesképeni resultatum, hogy a Nagyméltóságú Septemviratushoz minden pör felmenjen, amelly a Tekintetes Királyi Tábla előtt megfordul, úgy ellenben, ha valamelly pör a Tekintetes Királyi Táblához utasíttatik, [abban az ottani procedurának, s így az ottan használható remediumoknak minden esetre helye van,]* ez már szükséges resultatum, melly minden esetben áll, amelly esetben a törvény világosan mást nem rendel; mert a törvények, kivált a büntető törvények szoros magyarázatúak levén, ubi a generali regula specialis exceptio per legem non fit, stat regula generalis.

A: Ez a rész az OSzKKt. Fol Hung. 1388. és az MTAKKt. 4° 64. alatti másolatból hiányzik, Vörös Antal másolata pedig e helyütt romlott szövegű. Az OSzKKt. Fol. Hung. 1897. alatti másolat alapján.

A hűségtörési pörökben tehát mindazon juridicum remediumoknak helye van, mellyeket világos törvény tőlük el nem veszen; méginkább van tehát helye azoknak, mellyeket a törvények világosan megadnak.

Mit adtak meg világosan a törvények, az alperesi előbbi replicában elszámláltatott. Azon törvényeket későbbi törvény el nem törölte. A Felperes Fiscus inductiója tehát annyival helytelenebb, mennyivel tagadhatatlanabb, hogy az 1791: 56. czikkben ismét ellenkezője van annak, amit ő állít. Tudniillik ez van benne: Salva in reliquo dispositione articuli 7: 1715. permanente. Ott pedig a 4-ik §-ban a felségsértési pörökről is ezt olvassuk, hogy istud crimen még a fejedelem kényétől függő tanács által is, secundum leges patrias revidendum et judicandum. Tehát secundum illas etiam leges patrias, mellyek a procedura módjáról, és különösen itt a hűségtörési pörökben nyilván kikötött juridicum remediumokról szóllanak.

Különben is Tekintetes Királyi Tábla! Hogy az 1791: 56. czikkelynek ezen kifejezése: salva legali appellata, nem egyértelmű ezzel: praescissis omnibus praeter appellatam juridicis remediis, ez magában is világos; de még világosabb számos törvények példáiból, mellyek, ha az appellatán kívül más juridicum remediumot engedni nem akarnak, azt nyilván praescindálják; ellenben ha csak annyit mondanak: salva legali appellata, ezzel csupán a bíróskodás illetősége jeleltetvén ki, még soha senkinek nem jutott eszébe ezektől a juridicum remediumokat megtagadni. Erre ezer példa van.

Így például: az 1729: 35. czikkely elszámlálván a pöröket, mellyekben az alispányokkal és szolgabíráknak bíróskodás adatik, a 3-ik §-ban így szól: Appellatione ad sedriam comitatus pro qualitate causarum partim intra, partim extra dominium salva permanente. A többi juridicum remediumokról szó sincs; de ki állította valaha, hogy azokkal tehát az ott említett pörökben élni nem szabad, amint hogy valósággal mindig is élnek azokkal a pörlekedők.

Az 1715: 28. czikk az ítélőmester, később az 1723: 34. által a kerületi táblákra ruházott pereknél szintúgy csak a felebbvitelről szól; hát azért egyéb remediumoknak nincs helye?

Így, hogy ezerek közül csak a legújabbakat említsük: az 1836: 10-ik czikk 4-ik §-a, 11-ik czikk 12-ik §-a, a 19-ik czikk 3-ik §-a* mind csak felebbvitelt említenek, de hogy ennélfogva más remediumoknak helye ne volna, senkinek eszébe sem jutott állítani.

Az idézett törvénycikkek egyes úrbéri perek, az elhagyott jobbágytelkek ügyében a megye és a földesúr közötti perek, végül a Magyar Tengerpart területén lakó nemesek ellen a kerület kapitányi törvényszéke előtt indítandó személyes perek fellebbezhetőségét írták elő a Királyi Kúriáig.

Ellenben ahol ezeket is el akarja zárni a törvényhozás, mindig világosan kiteszi; így az 1836: 20. czikkely 3-ik §-ban csupán summás útról van szó, mégis az appellata fennhagyása mellett, a törvényes óvásoknak kizárása is nyilván kitétetik. Hasonló kizárás olvasható a 36-ik törvényczikkelyben is.* Szükségesképen kell minden nemiben, mellyről valamelly új törvény rendelkezik, az appellatát azért megemlíteni, mivel vannak perek, mellyekben birtokon belül, vannak, mellyekben az appellata bizonyos fokozatáig birtokból, azontúl pedig birtokon kívül, vannak, mellyekben általában csak birtokon kívül, vannak, ahol teljességgel semmikép sem, s vannak végtére pörök, mellyekben csak bizonyos ítélőszékig engedtetik a felebbvitel. Tehát azt igenis a törvény el nem hallgathatja, hogy mellyik neméhez a pöröknek tartozzék az, amellyről emlékezik; de nem így van az óvásokkal és kifogásokkal, mert defensát minden pörben engedvén a törvény, minthogy a defensáknak egyik neme az óvásokkali élés, kétségen kívül, ahol ezeket világosan el nem zárja, megengedi a törvény.

Az 1836:20., a szóbeli (sommás) perek bíróságairól szóló tc. az eljáró bíróság ítéletével szemben egyfokú fellebbezést tett lehetővé, ugyanakkor nem engedte meg az ellenállás alkalmazását; az 1836:36. tc. azokban a perekben zárt ki a fellebbezést kivéve minden jogorvoslatot, amelyeket a megyei törvényszéken a töltés- és gátépítés költségeinek megfizetésétől vonakodó birtokosok ellen indítanak.

Ezekkel kétségtelenül be levén bizonyítva, hogy a hűségtörési pörökben a felebbvitelen kívül más óvásoknak is helye van, az Alperes korántsem állítja azt, hogy mindazon óvásokkal élni is fog, de élési szabadságát ünnepélyesen fenntartja. Most azonban csak az iránt könyörög, méltóztassék a Tekintetes Királyi Tábla a felebbvitelt kegyesen elrendelni, hogy az Alperes azon észrevételeknél fogva, miket a tisztelt ítélet ellen felhozott, a Nagyméltóságú Hétszemélyi Tábla legfőbb ítéletétől megnyerhesse azon szabadságbóli törvényes védelmet, melly nélkül az 1-ő Rész 9. czímje, az 1723: 5. s más törvények szerint az Alperes ellen ítéletet hozni sem lehet.

[III.] Azt mondja ugyan a Felperes, nincs felebbvitelnek helye, mert az Alperes itt csak kifogással élt; kifogástóli ítélettől pedig még polgári pörökben sem adatik felebbvitel, annél kevésbbé criminalisban, mellyben kifogásnak helye sincs.

Hogy a hűségtörési pör nem criminalis pör, s hogyha az volna is, kifogással mégis élni szabad volna, s hogy notaepörbeni kifogásoknak több példái állanak a Felperes szemei előtt, valamint végre előbbi replicájában s az itt fentebb mondottak egybevetésével azt is, hogy az Aranybulla, sarkalatos törvények s királyi hitlevelek által biztosított szabadságbóli védelmet kérni, sürgetni nem kifogás, hanem olly megtagadhatatlan jog, melly nélkül törvényes ítéletet hozni sem lehet, ez már valóban egész az unalomig meg van mutatva. Az Alperes tehát ezekre hivatkozik, s itt csak annyit mond, hogy a polgári pörökben kifogások példájára hivatkozás megint olly szerencsétlen, mint aminő szerencsétlen Felperes Úr a törvények idézésében; mert hogy az actio, actoratus, institutum, judicatus kérdései meritum causae ferire possunt, azt már csak az 1807: 10-ik czikkelyből is megláthatta*, hogy pedig a per velejét érdeklő kifogásoktól felebbvitelnek helye van, azt kétségkívül igen bölcsen tudja; de ha kívánja, e részben szerencsésebb csillagzatú törvényidézésekkel fog az Alperes szolgálni. Már ha csakugyan kifogás volna a szabadságbóli védelem kérdése, ugyan lehet-e kifogást képzelni, melly a pör velejét jobban érdekelhetné? De hiszen azt kifogásnak a tisztelt ítélet sem nevezi; sőt replicája végén maga a Királyi Fiscus is elállani látszik e nevezettől.

Az idézett törvénycikk megszüntette a Királyi Táblán a perek eddigi sorrendjét, és előírta, hogy „dehinc series a die submissi processus pro ferenda seu finali, seu in quaestione actionis, actoratus, instituti et judicatus meritum causae feriente sententia observabitur, incidentalibus qusestionibus hoc non intellectis”.

Aztán (mint már említve is volt) valamelly útnak csak kell lenni, mellyen az Alperes hozzájuthasson elvehetlen törvényes jogához, s ha a felebbvitel útján nem juthat, mi marad még fenn?

De egy példát is idéz a Felperes, és úgy látszik, Achillest helyez a példába, minthogy egyenesen a szabadságbóli védelem forgott ott is kérdésben, s ha bár csalhatatlan és birtokos nemes volt is, Pest megye befogatta. Nem nevezvén meg példáját Felperes Úr, nem tudja az Alperes, valjon nem csalatkozik-e, ha úgy véli, hogy volt directoralis fiscalis Szental Ferencz úr criminalis pörét hozta fel például? Ha igen, úgy az Alperes felelete az: az analogia nem áll, mert az nem hűségtörési pör volt. A hasonlításnak tehát nincs basisa, következőleg fonák. De van még más nevezetes s fontos különbség is. Azon királyi fiscalis úr ellen gyilkolás és méregkeverés forogván kérdésben, melly esetben az 1-ő Rész 9-ik czímje szerint akárki, s akármi nagybirtokú nemest is el lehet fogni in loco delicti; a vádlott fél úgy lőn elfogva s törvényes jurisdictiójának (s korántsem a katonai parancsnoknak) átadva. Azonban egy olly személy által, kinek a megyei hatóság tisztiben nem állhatott, levén elbocsátva, miután a nemes megye egy e végre semmikép fel nem hatalmazott személy által jurisdictióját bitorolni nem engedheté, s miután a pör folyama alatt kisült, mikint tanúk vesztegetésére s az igazság behomályosítására használó szabadságát, a tiszti ügyész befogatását szorgalmazván, az ítélet által rendeltetett el; mint a 22-ik szám alatt látható, és ítélet következésében eszközöltetett is a törvényes bírói hatóság által.* Mikép hasonlíttatik tehát azon eljárás a Királyi Fiscusnak emez eljárásához, megfogni valóban nem lehet; amint hogy itt annál fogva, mivel hűtlenség esetében a legcsekélyebb nemest sem szabad semmi szín alatt elfogni, in principio vádolván a Királyi Fiscust, s a polgári hatóság elmellőzésével, katonai szabályok alá vettetéséről panaszkodván, és az Aranybullának ezen szavait: „volumus etiam quod nec nos, nec posteri nostri aliquo tempore servientes capiant, nisi primo citati fuerint, et ordine judiciario convicti” reclamálván, hogy az Alperes e pörben, e helyzetben s e kérésnél, a például felhozott gyilkolási esettel legtávolabbi parificatioba is tétessék, annak valóban a legérzékenyebbül megilletett kebellel, ünnepélyesen ellene mond.

Pest megye törvényszéke 1824. szeptember 25-i, Szental befogatását elrendelő ítélete ellen a vádlott azzal appellált, hogy az ítélet nemesi szabadságjogait sérti, és így ügydöntő erejű; a bíróság, mivel nem volt precedens, és Szentalnak királyi dekrétum biztosította a szabad védekezést, három nap múlva engedélyezte a fellebbezést (OL Kossuth-gyűjt. I. 45/b. 326–331.). A Fiskus ezzel szemben a Királyi Tábla 1824. november 8-i ítéletére hivatkozott (OL Prot. Tab. Reg. 74. köt. 292–293.), amely szerint a pert visszaküldik a megyének, mivel a fellebbezést illetéktelenül (incompetenter) engedték meg. A Fiskus érvére Benyovszky adta meg a választ: az ügyet személyesen is ismerhette, s ő szerezte meg a megyei bíróság ítéletét is.

Az Alperes, midőn előbbeni replicájában a felebbvitel megengedtetését kérte, a következő okokkal élt: 1. mivel a tisztelt ítélet az Alperes törvényes védelmét physice és moraliter lehetetleníti.

Physice, mert a) az Alperes irományai törvénytelenül lefoglaltattak; b) mert ügyvédével csak egy királyi fiscalis és két katonatiszt ellenőrsége alatt szólhat; c) mivel a gyűlésekbeni beszédek közlése miatt vádoltatván hűségtöréssel, jelen állapotjában nem tudhatja, mellyekre nézve kell magát védelmeznie, mert nem tudhatja, melly beszédek vétettek hűségtörési vád alá; d) mivel érdekében fekszik az Alperesnek tudni, hogy az ország vármegyéinek kétharmad része, mellyeknek az Alperes részint pártfogásuk alatt állott, részint egyenesen megbízottjok, s közgyűlési határozat által felfogadott levelezőjök volt, megbízottjok ügyében miket határoztak; e) mivel a tisztelt ítélet az Alperest védelmezésre kötelezi, és mégis azon állapotot, mellyet e védelmezésre a törvények megkívánnak, elveszi. – Moralis lehetetlenség, mivel az Alperes le nem mondhat a jogról, mellyet a törvény nyújt.

2-or. Kérte az Alperes megengedtetni az appellatát, mivel a tisztelt ítélet peremtorius erejű; 3-or: mivel az alkotmány sarkoszlopát tevő nemesi szabadság felfüggesztését sanctionálja; 4-er: mert az alkotmánnyal ellenkező katonai beavatkozást, s az Alperesnek természetes s törvényes polgári állásából kivetkeztetését meg nem szünteti; 5-ör: mivel nem kifogásról, hanem a pör folyamának lényeges feltételéről szól.

Az Alperes különösen azon körülményre kéri a Tekintetes Királyi Táblának figyelmét, miszerint ezen fontos és betűről betűre okokkal támogatott észrevételek közül többeknek súlyát a Királyi Fiscus annyira érezte, hogy többszöri felszólítások után is jónak látta azokra nem felelni, hanem felelet helyett általános puszta tyrádák mögé búni.

Így nem felel arra, hogy az Alperes lakára törni s irományait (még a magános házi viszonyokat sem vévén ki) minden ellenőrség, minden garantia nélkül elkobozni törvény által tilalmazott, és a hűségtörési vádak évkönyveinek törvénysértésekkel gazdag történeteiben hallatlan, példátlan eset, mellynek tehát meg kell szüntetni.

Nem felel arra, hogy a Királyi Fiscus legelső képviselője, kinek felperessége alatt a pör indíttatott, a felebbvitelnek helyét a kérdésben nyilván elismerte.*

Mint Kossuth már említette (226., 339–340. l.), Beöthy a Kossuth szabadlábra helyezése kérdésében hozandó ítélet megfellebbezhetőségével érvelt a kérdés ítélet alá bocsátását sürgető Ágostonnak amellett, hogy a terminuson úgysem születhet ítélet.

Nem felel arra, hogy a Királyi Fiscus az Alperes elfogattatásával a legsarkalatosabb nemesi szabadságot sértette meg.

Nem felel arra, hogy az ország polgári törvényhatóságinak elmellőzésével használt s folyvást gyakorlott katonai hatalom nyilvános alkotmánysértés. Melly okokból tehát a tisztelt ítélet korántsem incidentalis, hanem a leglényegesebb kérdés körül forog. Nem felelt – mondom –, mert a világos értelmű törvények ellenében illy tyradára fakadni: haec sunt poenalia principia, poenales ideae; és azon inhumanus bizgatás, mintha az Alperes a Tekintetes Bíróságot sértené, nemcsak nem felelet, hanem azon kardhoz hasonlít, mellyet Brennus, a kialkudott sarczmérték súlyát nevelendő, a mérlegbe vetett.*

Utalás az i. e. 390. évi római–gall háború legendás epizódjára.

Nem felelt arra, hogy a szabadságbóli védelem követelése nem depulsorius kifogás, sőt hogy nem kifogás, azt replicája végén maga is elismerni látszatik.

Amikre pedig felelt is, feleletjének fő része gyűlöletes epithetumokkal halmozott tyradákban áll, s olly kifejezésekben, mik a dolog állásával világosan ellenkeznek, s csak alaptalan gyűlöletességet lehelnek. Illyen kikelések: hogy azon privat megjegyzést, melly a Lovassyak ügyében hozott ítéletről, az Alperesnek soha senki által nem olvasott titkos magányú naplójában foglaltatik, proclamatiónak kiáltja; hogy a közbejött tilalom miatt a nemes vármegyékhez nyújtott kétrendbeli folyamodást a fejedelem iránti alattvalói viszonyhoz teljességgel nem illő „protestatio” névvel nevezgeti, s ezt százszor meg százszor felhozza, ámbár sem az első, sem a második tilalom után beadott H. és I. alatt látható folyamodásokban* protestatióról szó sincs, hanem mind a kettő a legmélyebb tisztelettel írott esedezés; a G. alatti protestatio* pedig, melly egyedül nemes Pest megyének lőn benyújtva, s ott el is fogadva, sőt helyben hagyva, egyenesen csak az ellen van intézve, hogy az alispán, és főszolgabíró urak a nemes megye végzése ellen cselekedtek. Illyen puszta tyradák azok is, mellyekben a Királyi Fiscus állása gyengeségét takarólag, gyámokok helyett csaknem minden lapon fejedelem elleni szegüléseket, és Isten tudja miket hatalmas hangon beszél, de mellyekre az Alperes kimerítőleg szabadsága visszaadása után fogja a pör velejében teljes védelmét előadni, amit ünnepélyesen fenn is tart.

Kossuth 1836. június eleji és 1836. október 5. körüli körlevele a megyékhez. KLÖM VI. 469–473., 514–515.

Kossuth 1836. október 5-i tiltakozása az újabb eltiltás ellen. KLÖM VI. 505–512.

Ezen tyradákon kívül van egy-két okoskodása a Királyi Fiscusnak, mellyre in specie kell, éspedig itt kell felelni.

Az Alperesnek ügyvédéveli tanácskozhatása lehetetlenségét e következőkkel akarja a Királyi Fiscus megczáfolni: „Praesentia fiscalis regii et militaris officialis nullos obices ponit, quia quidquid horum intuitu effectuandum esset, id alioquin in ipso processu palam pertractari et in ejus notitiam Fiscus Regius devenire debet”; és itt kikel az Alperes ellen, hogy ő, aki a nyilvánosságot annyira kedveli, miért keresi itten a sötétséget és titkot.

Álljon feleletül egy példa és egy tapasztalás. A hírlapokból tudjuk, mikint most Spanyolországban Espartero vezér Maroto vezért Estellában megtámadni készül.* Ugyan, ha Espartero azt üzenné Marotónak: mivel az eldöntő harczot úgyis napfényen vívjuk ki, s a harczmezőn, mindaz, mit te védelmedre használni kívánsz, nekem tudomásomra jő; tehát íme küldöm szárnysegédemet, hogy az a védelmedrőli tanácskozásidnál jelen legyen, s engem azokról eleve értesítsen, ez az ellenőrség neked nem árthat. Ha Maroto general azt elfogadná, minek nevezhetnők őt? Az Alperes a maga kicsinyességében bízvást elmondhatja, mit korunknak egy nevezetes férfia a maga nagyságában mondott: én vagyok a legjobban rágalmazott ember az egész hazában, mindennemű rágalmat szórtak nyakamba halommal, de esztelennek még senki sem nevezett!* Valóban Tekintetes Királyi Tábla! Elmondhatja az Alperes: én vagyok a legjobban rágalmazott ember széles e hazában; még azzal is eltöltöttek egész vidéket, hogy a felségsértésről vádolt, de amint a következett ítéletek mutatják, részint egészen haszontalanul, részint legalább felségsértésről alaptalanul vádolt ifjakat titokban az Alperes deferálta, és jutalmul hivatalokat kapott; mások, hogy a Királyi Fiscus által elfoglalt leveleket azért tartotta meg, mivel érdemet akart keresni több hazafiak feladása által, holott azon leveleket, ha nem az Alpereshez lennének intézve, a Királyi Fiscus olvasásra sem tartaná méltóknak; ismét mások egész vidéket azzal töltöttek el, hogy a titkos politiának bérbe fogadott zsoldosa, amikről gyönyörű dolgokat olvashatott a Királyi Fiscus irományai között, s ami több, meg is tudná mutatni, hogy ezen rágalmak kiktől eredtek.* Mások durva haszonkeresésről, pénzvadászatról, a Királyi Fiscus pedig revolutionalis törekvésről, lázasztásról, a Királyi Felség ellen manifestus (s a törvényeket, mikre hivatkozik, tekintve fegyveres) feltámadásról, hírszomjról, hiúságról s még Isten tudja miről mindenről rágalmazzák, de esztelennek még Istennek hála, senki sem nevezte! Kéri tehát az Alperes a Királyi Fiscalis Urat, ne tegyen fel felőle ollyasmit.

Utalás az 1833–1839 között zajló spanyol polgárháborúra: az Izabella királynő mögött felsorakozó alkotmányos erők és a trónkövetelő Don Carlos hívei közötti összecsapás az utóbbiak vereségével végződött. Baldomero Espartero, 1839-től Vittoria hercege (1793–1879): a kormánycsapatok ekkori főparancsnoka, 1840–1841., majd 1854–1856. miniszterelnök, 1841–1843. régens. – Rafael Maroto (1783–1847): karlista hadvezér.

Charles Maurice de Talleyrand-Périgord (1754–1838) francia államférfinek és diplomatának tulajdonított mondás.

Kossuth talán zempléni rosszakaróira céloz, akik 1836 nyarán – állítólag – azt terjesztették, hogy ő volt az elfogott ifjak feladója (KLÖM VI. 485–487:, a Kossuthtal kapcsolatos rágalmakra lásd fentebb, a 128. l. 53. jegyzetet.)

Egyébiránt tapasztalásból is igen meggyőződött az Alperes afelett, miként a próbák megszerzése feletti tanácskozás, s az e végre intézett lépések felettébb különböznek a már megszerzett próbák előmutatásától; és úgy véli, hogy midőn az elsőnek a vádló Királyi Fiscus előtti dobra ütését lehetetlennek állítja, sötétség kereséséről nem vádoltathatik, s a nyilvánossághoz ragaszkodásával ütközésbe nem jő; mert friss emlékezetében van az Alperesnek, hogy az elítélt Lovassy László atyja azon tiszti nyomozásának, mellyet eskető parancs mellett Lapsánszky ellen Mármarosban tétetni kívánt, csak amiatt nem lőn sükere, mivel az inquiráló eleve dobra ütötte a dolgot.*

A történtekre nem merült fel adat a kutatás során.

De legfőbb az (és erre kéri a Tekintetes Királyi Tábla kegyes figyelmét), hogy lehetetlen vagy nem lehetetlen az Alperes mostani helyzetében a védelmezés, az magában mindegy: az Alperesnek minden esetre joga van kívánni, hogy magát szabadságból védelmezhesse. És ezt követelni, kérni, sürgetni soha meg sem is szűnik. A védelem tehetsége e jogot el nem ronthatja, lehetetlensége pedig csak nyomaték a különben is teljes súlyú mérlegben.

Ami a Törvényhatósági Tudósításokban közlött gyűlési beszédek miatt netalán a szónokok ellen indított hűségtörési pöröket illeti: a Királyi Fiscusnak azon mondása, hogy ezekhez az Alperesnek semmi köze, legkevésbé sem képes az Alperes czáfolhatatlan észrevételét eldönteni, miszerint képtelenség nélkül tagadni nem lehet, hogy az Alperes legföllebb csak azokra nézve tartozhatik avagy csak védelembe is bocsátkozni, mikre nézve a subsumált beszédeket tartott személyek vád, s mégpedig hűségtörési vád alá vétettek. Az pedig, hogy az Alperes ügyvédének ezek tudtával lehetnek, az Alperesnek sem személyes jogát nem csorbíthatja, sem személyes tudomását ki nem pótolja.

Ami végre az Alperesnek a nemes vármegyékkeli viszonyát illeti: azt mondja ugyan a Királyi Fiscus, hogy a nemes vármegyék salva eorundem auctoritate, dignitate et legali consistentia, az Alperessel semmi politicai viszonyban nem állanak; de szabad legyen az Alperesnek reményleni, hogy a Tekintetes Királyi Tábla kegyes tekintetbe vevén azokat, miket erre nézve az Alperes előbbi replicájában előadott, igazságot fog adni e félnek, ha állítja, hogy olly ügyben, mellyel Pest, Tolna, Bars, Békés, Csongrád, Zemplén, Bihar, Komárom, Somogy, Arad, Zala, Borsod, Nógrád, Krassó, Hont, Trencsén, Ugocsa, Varasd, Vas, Szatmár, Temes, Csanád, Heves, Szabolcs, Sáros, Gömör, Liptó, Soprony, Abaúj, Ung, Zólyom, Fejér, tehát 32, de alkalmasint még több megyék is pártfogás alá vettek, s közülök 22 (és nem 12, mint a Királyi Fiscus, nem tudni, minő datumú scartetából állítja) magok számára megrendeltek, az Alperes vállalatát törvényesnek, jónak, kívánatosnak, nemzeti köszönetre érdemesnek közhatározataik által kinyilatkoztatták, mellybeni gátoltatást országos sérelemnek vallották, s minden sérelmet, melly az Alperesen történni fog, saját sérelmöknek ismerték (Békés határozatának szavai), az Alperest ótalmukba fogadták (Pest vármegye határozatának szavai), fogadott tudósítójoknak, fizetett levelezőjöknek nyilatkoztatták (Nógrád, Abaúj s más megyéknek szavai), a jegyzői hivatalnak az Alperes részére hiteles adatok kiszolgáltatását hivatalos kötelességül tették (Szatmár, Abaúj és mások végzései), hogy illy ügyre nézve az Alperes mégis csak van némi viszonyban azon nemes vármegyékkel, az országnak s hozzá csatolt részeknél több mint kétharmad részével, s hogy egy illy ügy mégis csak nem magános ügy!*

A megyék Kossuth mellett tett lépéseire lásd alább, az 1839 januárjában Benyovszky által fogalmazott, fel nem használt szóváltásban mondottakat (522. l.) is.

Azt mondja a Királyi Fiscus, hogy a nemes megyék határozatai a Tekintetes Királyi Táblának cynosurát semmi tekintetben nem tesznek. Az Alperes illyesmit nem állított; ő mindig azt mondotta, azt vallotta, hogy a Tekintetes Királyi Főtörvényszéknek cynosurát csak a törvény szab; de hogy szeretett honunkban a királyi szék és alkotmány sarkoszlopit képző nemes megyék illy roppant számának helyeslése, s ha szabad úgy szóllani, evictionalis pártfogása azon hazai főtörvényszék előtt, mellynek nagytiszteletű tagjai a nemes megyék alkotmányos testületeinek szintúgy részei, mégis csak egészen súlytalan nem lehet, ezt az Alperes mély tisztelettel reményleni bátorkodik.

De ismét legyen szabad említeni, mikint itt is nem az a fő kérdés, mennyire használhatnak ezek az Alperesnek, mennyire nem, s mennyire teljesítheti vagy nem teljesítheti védelmét személyes szabadságától megfosztott állapotjában, hanem az, van-e törvény szerint joga szabadságbóli védelmet követelni.

Ez pedig világosan meg levén mutatva, s az, hogy az e szabadságot megtagadó ítélet nem kifogásról, hanem a bírói eljárás mulaszthatlan lényeges feltételéről szól, következőleg peremtorius erejű, a többi ide tartozó próbákkal egyetemben szintúgy be levén bizonyítva, az appellatát kegyesen megengedtetni kéri, s e kérdésben (a velős védelem ünnepélyes fenntartásával) ítélet alá bocsátja.

[IV.] A Felperes replicájának többi része s az Alperesnek most következendő felelete a tisztelt ítélet gyámokának alapos vagy nem alapos voltát tárgyazván, s azon ítéletnek felsőbb vizsgálat útján megváltoztatására levén intézve, sajátlag a Nagyméltóságú Hétszemélyi Táblához intézvék.

És ezen egy észrevétel elegendőleg visszatorlasztja mindazt, mit a Királyi Fiscus a pör velejébe ereszkedésről, s innen a szabad védelem kívánására vissza nem léphetésről mond.

Ugyanis a tisztelt ítéletnek, melly az Alperestől a szabadságbóli védelmit megtagadja, három gyámokai közt első, hogy az Alperes a felperesi próbák által terheltetik.

Az Alperes appellálván ezen váratlan ítéletet, ha csak e lépését haszontalanságnak tekintetni nem óhajtotta, azon okokat, mellyeknél fogva a tisztelt ítélet megváltoztatását kéri s reményli, elő kellett adnia. Okul levén pedig az ítéletben hozva, hogy az Alperes terheltetik, meg kellett mutatni, hogy nem terheltetik.

De miként szól e részben az alperesi előadás? Miután a felebbvitelt megengedtetni alázatosan kérte, így kezdi előterjesztését, mellyet a Királyi Fiscus a pör velejét kimerítőnek nevez: „Megengedtetvén pedig a felebbvitel, azon tisztelt ítéletnek felsőbb vizsgálat útján megváltoztatásáért esedezik a következő okoknál fogva stb.”*

Lásd fentebb, 344. l.

Világos tehát, mikint mindaz, amiről a Királyi Fiscus állítja, hogy a pör szoros velejét tárgyazná, a felsőbb vizsgálat tekintetéből van előadva. De itt is mindig azon czáfolhatlan inductióval, hogy a tisztelt ítéletnek gyámoka nem áll, de ha állana is, abból teljességgel nem következnék, hogy az Alperestől a szabadságból védelem megtagadtathassék. Erre pedig a Királyi Fiscus még csak egy betűvel sem volt képes felelni; pedig ez a dolog veleje.

Aztán a tisztelt ítélet eme gyámoka vagy érdekli a pör velejét, vagy nem. Ha nem érdekli, úgy az Alperesnek czáfolatai sem érdekelhetik, s ekkor nem áll, hogy az Alperes a pör velejébe ereszkedett. Ha pedig érdekli a tisztelt ítélet gyámoka a per velejét, akkor mikint állíthatja a Királyi Fiscus, hogy ez csak kifogásról szóló ítélet?

De az Alperes szokott egyenességgel megvallja, hogy a tisztelt ítélet terheltetést említvén fel, lemarasztalást foglal magában, és így igenis érdekli a pör velejét, következőleg az Alperesnek is lehetetlen volt az ellen a felsőbb vizsgálat tekintetéből észrevételeit előadni anélkül, hogy a pör velejét ne érdekelnék. Ebből azonban korántsem következik az, hogy az Alperestől az appellatát s appellata útján a szabad védelmet megtagadni lehessen; mert

1-ör: Az appellata azon egyedüli út, melly a szabad védelemrőli törvények foganatosítását eszközölheti. Azt tehát s vele az Alperes leglényegesebb jogát s védeszközét elvenni nem lehet.

2-or: A pör velejét tárgyazta észrevételek épen avégett vannak előadva, hogy felebbvitel útján szabadságbóli védelmet nyerhessen az Alperes.

3-or: Az Alperes semmi visszalépést nem tett, hanem a pör első betűjétől mindig és untalan egyet sürget.

4-er: Különben is visszalépés csak ott gondolható, hol kifogással él az Alperes; de itt az Alperes kifogással nem élt, élni nem is akar, sőt ünnepélyesen kinyilatkoztatja, hogy igenis velősen kívánja magát védelmezni, s épp azért, hogy velős védelmét a törvény értelmében, azaz szabadságból előadhassa, kéri a tisztelt ítéletet felebbvitel útján megváltoztatni.

5-ör: A törvény által megengedtetett védelem módját kérni nem kifogás, hanem olly lényeges requisitumát tárgyazza a bírói eljárásnak, mellyet akármikor, a pör akármelly stadiumában szabad sürgetni, s abból, hogy magát valaki fogságból védelmezni elkezdette, teljességgel nem következik, hogy további védelmére szabadságot ne követelhessen; annyival inkább

6-or: Ha ezen védelmezése mindig oda volt intézve, hogy fogságának minden tekintetbeni törvénytelenségét és méltatlanságát kitüntesse.

7-er: A büntető igazság eszméjével, törvénnyel és emberiséggel ellenkeznék olly pörben, hol véráldozat követeltetik, a vádlottól formalitási szempontból megtagadni azt, ami törvényes védelmére szolgálhat. Innen van, hogy még a criminalis pörökben is gyakran előfordul az eset, miszerint a (quod bene notandum) törvényesen befogott fél a pör velejében előadja kérelmét, hogy kezesség mellett további védelmét szabadságból tehesse meg, s ez igen gyakran megadatik; s ha megtagadtatik is, sohasem azon okból, mivel már a per velejébe ereszkedett, mert ez valóban vérszomj volna. Hát mit mondjunk itt, hol a befogatás s annak módja, a letartóztatás is, és annak módja, szóval a vádló Fiscus minden lépése eredet óta törvénnyel s alkotmánnyal ellenkezik.

8-or: Különösen is hangzik a Felperestől hallani, mikint egyik lapon azt állítja, hogy e pörben semminemű formalitásoknak, hanem egyedül a vétek valósága kitudásának van helye, másik lapon pedig azt vitatja, hogy a pör velejéről vissza nem léphetés formalitásánál fogva meg kell tagadni az Alperestől azon állapotot, mellyet a törvény illy pörben a vétek valóságának kitudására múlhatatlanul szükségesnek tart s parancsol. Tehát az Alperes mentségére nincs formalitas, de a mentség megtagadására van formalitas.

9-er: Amiket az Alperes a tisztelt ítélet első gyámoka ellen felhozott, azok igenis érdeklik a pör velejét, de nem merítik ki. Ezen kimerítést az Alperes kereken tagadja; és itt ismét a Felperes saját szavai czáfolják meg a Felperest. Azt mondja ugyanis ő: evincere nititur Pars Incattus totum actionale postulatum ridiculum esse, et cuncta quae Fiscus Regius proponit, ne a longe quidem notam infidelitatis importare. Ez tökéletes igaz. Az Alperes mindig így okoskodott: szabadságbóli védelmet a legvilágosabb hűségtörés esetében sem lehet magyar nemestől megtagadni; mennyivel kevesbé lehet tehát a jelen esetben, hol még ezenfelül a vád is nevetséges, s ha mind úgy állana is, amint a vádló előadja, hűségtörési kereset alá nem vétethetnék. Az Alperes úgy gondolja, hogy a józan logicának minden kiadása szerint ezen czáfolhatatlan argumentatio második része az Alperes kérelmét nemcsak nem gyengítheti, sőt erősítenie kell. Azonban ez állítással: hogy e jelen esetben hűségtörést követelni már in abstracto is nevetség, a pör veleje kimerítve még olly kevéssé van, mint például midőn a criminalis actio elhatározása kérdésében az vitattatik, hogy criminalis actionak ez esetben helye nem lehet, ezzel a pör veleje kimerítve, sőt igazán szólva, még érdekelve sincs.

És valóban, valahányszor a fentebbi előadásokban ollyasmit adott elő a Királyi Fiscus, ami, ha e jelen esetben hűségtörési keresetnek helye lehetne, a pör velejére tartozhatnék, abba az Alperes sohasem ereszkedett, hanem védelmét szükség esetében a pör velejére nyilván fenntartotta, s most is fenntartja. Így volt fenntartva az, hogy ha a kereset alapjául felvett királyi parancsnak valóságos létezése, s az Alperessel törvényes úton közöltetése előmutattatik, az Alperes annak belső erejére s onnan az Alperesre háramolható következményekre nézve magát a pör velejében védhesse. Ami kétségkívül nagyfontosságú fenntartás. Így volt fenntartva, hogy mihelyt szabadságának visszaadása után látni fogja in specie, melly beszédek miatt vétettek a szónoklók notae vád alá, azoknak közlésére nézve védelmét in merito előadhassa. Így fenntartotta annak is bizonyítását, hogy az egyoldalú redactio vádja nem áll, s hogy az Alperes sem egy szónoklatot soha meg nem dicsért, sem egyet meg nem gyalázott, sem nem toldott, sem szándékosan semmit el nem hallgatott, ami pártrahajlást bizonyíthatna. Eddig csak annyit bizonyított az Alperes, hogy egyoldalúság miatt hűségtörést követelni nevetség; de annak megmutatását, hogy egyoldalúsággal nem vádoltathatik, szükség esetében a pör velejére fenntartotta. Így az Alpereshez mások által írott levelekbeni flosculusok iránt védelmét akkorra tartotta fel, ha szabadságban látni fogja, mellyek miatt vétettek az írók hűségtörési vád alá. Így a pör tárgyául felvett Törvényhatósági Tudósításokra nézve annak megmutatását, mellyik vidékre hány levél járt, minő kezekbe, s minő datumok alatt, ezen datumoknak az annyira subsumált gyűlési vitatások datumaivali egybevetését s így annak bebizonyítását, miképen e tudósítások ama vitatásokat semmi esetre sem is szülhették, annak bebizonyítását, hogy a Királyi Fiscus minden kiszemelt kifejezést, mire a mostani nagyméltóságú országbírójának „De modo consequendi summum imperium in Hungaria” mély tudománnyal írt munkájában a 36-ik lapon némelly elferdítő írókra tett, s ide 23-ik szám alatt csatolt megjegyzését s ítéletét helyesen alkalmazhatni,* a leggyűlöletesebb színben s leghamisabb elcsavarással ad elő; annak megmutatását, hogy az Alperes még olly megyében is pártolást nyert, ahová nem is folyamodott stb. stb.,* mindezeket s száz illyeseket az Alperes szabadságbóli velős védelmére tartotta fel, s eddig mindig csak azt vitatta, hogy illy tárgyakért, illy tettért, illy állapotért, hűségtörési váddal állani elő, a szenvedőt kivéve, minden idegenre nézve valóságos nevetség.

Cziráky névtelenül megjelent munkájának (Disquisitio historica de modo consequendi summum imperium in Hungaria a primordiis monarchiae in haec tempora. Buda, 1820) idézett helyén kijelenti: álláspontját nem kellene hosszabban ismertetni, „nisi... non deessent, qui jus haereditarium successionis feminis non tantum ante annum 1723. verum inde plane a primis monarchiae hungaricae initiis proprium fuisse, levibus animati vestigiis, interdum talibus etiam argumentis defendant, quae vel invitum cogunt subridere. Enimvero solido et legitimo fundamento destituti ad propugnandam hanc suam sententiam, quam sibi, quasi in physica versarentur, pro hypothesi ad libitum praestituunt, minima quaeque attrahere conantur; truncant textus, torquent scriptores, aliis, quae opponi possent, alto silentio praetermissis mox adoptatam iterum sententiam quam primum illam suae opinioni minus faventem experiuntur, confestim deserunt, ac summum imperium apud Hungaros... principibus nostris obtigisse adstruant”. A munkából Benyovszky később is idézett (540. l.).

Kossuth itt Varasd megyére gondol.

10-er: Hogy a pör velejére tartozó kérdésekben az Alperes valósággal még csak nem is ereszkedett, azt a Királyi Fiscus a per 142-ik lapján maga is nyilván megismeri, midőn egy, különben egészen hamis hallatlan ráfogást e szavakkal igyekszik az Alperesre hárítani: id solum tantum reus conventus praetendere pro suo illo systhemate potest, quod in reliquo etiam imputationum sibi factorum analysi secutus est, dum semper ea, quae meritum rei constituunt, quaeve delictum ejus tale reddunt, quale actionales leges perstringunt, sollicite intermittit. Mikint fogja ezen állítását a Királyi Fiscus azon másik állításával, hogy az Alperes a pör velejét kimerítette (quae reus conventus proponit, ea strictissimum causae meritum exhauriunt; saját szavai a 131-ik lapon); mikint fogja e két saját állítását összeegyeztetni, azt ő lássa.*

Idézetek a Fiskus 1838. augusztusi, hetedik replikájából.

Az Alperesre nézve elég az itt kitett 10 okoknál fogva velős védelmét törvényes szabadsága visszaadásának esetére ünnepélyes óvással most újólag is fenntartani.

Lássuk már, hogy mit felel a Királyi Fiscus azokra, mikkel az Alperes a sokszor tisztelt ítélet első gyámokát, a terheltetést ti. nem állani bizonyítgatá, következőleg a tisztelt ítéletnek felsőbb helyen megváltoztatását kérte.

[IV/a] Először is azt veti fel, mintha az Alperes védelme kezdet óta főképen azon elvre volna építve, hogy az L. alatti lapok magános levelezés voltak, mit a Királyi Fiscus tagad, s azokat előleges királyi engedelem nélkül ki nem adható periodicus hírlapoknak állítja.

Engedelmével a Királyi Fiscusnak, nem jól fogta fel az Alperes előadását. Állította ő és állítja, hogy tudósításai magános levelezés voltak, de sohasem állította, hogy védelmének az fő alapja, sőt mindig így szóllott: A közgyűléseken palam et publice történő dolgokat másokkal akár ingyen, akár pénzért, akár előre megszabott időközökben, akár azok nélkül közleni, akár időszaki hírlapoknak nevezzük az illy közlést, akár magános levelezésnek, törvény, alkotmány és az Alperesnek negyedfél éves saját gyakorlata szerint szabad. Ha tehát azt eltiltani törvényesen semmi esetben sem lehet, mentől inkább nem lehet, midőn csak magános levelezés forog kérdésben. Ez tehát az Alperest nem terhelheti.

Ez egészen különbözik attól, mit a Királyi Fiscus állít; az, hogy magános levelezésben gátoltatott az Alperes, neveli a sérelmet, de ha nem magános levelezésben gátoltatott volna is, gátoltatása mindig sérelem volna. Így nyilatkozott az Alperes a szolgabírói inhibitióra adott feleletében; így a nemes megyékhezi alázatos folyamodásában; így a jelen pörben mindenkor, s védelme fő alapját elannyira nem kereste a magános levelezés qualificatiójában, hogy utolsó előadásában azt is nyilvánosan mondaná; ám nevezze a Királyi Fiscus időszaki lapoknak, ha úgy tetszik, mindegy, nem tesz a dologban különbséget.

Az Alperes e részbeni előadása mindenben hasonlít ahhoz, amit a szabadságbóli védelemről mondott s mond: ti. hogy hűségtörési vád miatt semmi esetre sem szabad nemes embert elfogni (ez a védelem alapja), mennyivel inkább sérelmes tehát az elfogás, midőn a vád magában is nevetséges. (Ez a törvénytelenséget nagyobbító körülmény.)

A közgyűléseken történő dolgoknak írásbani közlése minden esetre szabad, mivel palam et publice történnek (ez az alap), mennyivel inkább sérelmes tehát a gátoltatás, midőn az illy közlés csak magános levelezés által történik. (Ez a törvénytelenséget súlyosító állapot.)

Így vették fel a dolgot a tekintetes nemes vármegyék is, amint ezt az L. alatt* előforduló számos felírásaik mutatják.

A Törvényhatósági Tudósításokban.

Így az Alperes is előbbi replicájában nem arra szólította fel a Királyi Fiscust, mutasson törvényt, melly a magános levelezést tiltja, hanem arra szólította fel, mutasson törvényt, melly a közgyűléseken nyitott ajtóknál palam et publice történő dolgokat akár pénzért, akár ingyen, akár előre meghatározott, akár határozatlan időszakban másoknak megírni tiltja: s ha illy törvényt mutatni képes, azonnal minden védelemről lemond az Alperes. De nemcsak nem mutatott, sőt (amire kegyes figyelemért esedezünk) nyilván elismerte, hogy illy tiltó törvény nincs.

Már a szolgabírói eltiltásra is az F. alatt* imígy nyilatkozott az Alperes: „Nem kezdésről, hanem szakadatlan gyakorlat folytatásáról van szó, s mostani és előbbi (országgyűlési) levelezésem ismertető sajátságai semmiben sem különböznek egymástól. Én ugyan soha el nem ismerhetem, hogy az én levelezésem az időszaki nyomtatott hírlapok sorába számíttathassék, de ha oda számíttathatnék is, mostani levelezésem mákszemnyileg sem inkább időszaki hírlap, mint voltak országgyűlési tudósításaim; a dolog vázolatát ábrázoló előjelentés úgy megtörtént akkor, mint most; az előfizetésnek szabott díj szerinti begyűjtése a leveleknek előre elhatározott napokbani szétküldése, szóval mindazon ismertető jelek, mik a tilalomban említvék, negyedfél éveken keresztül levelezésemnek sajátjai valának, de sohasem jutott eszébe senkinek a letiltás, vagy azon elv felállítása, hogy e tudósításokat előleges királyi kegyelmes engedelem nélkül írnom s szétküldöznöm nem szabad; minő csodálatos változást szenvedett tehát az Alperes, minőt levelei, minőt a törvények, s a magyarok törvényes jogai, szabadságai, hogy ami törvény szerint még mindig szabad, ami gyakorlatilag 41 hónapig sem királyi engedelem tárgya, sem tilalmas nem vala, anélkül, hogy a törvények változtak, s egyes polgároknak úgy, mint az egész nemzetnek jogai keveredtek, kötelességi szaporodtak volna, a 42-ik hónapban egyszerre tilalmassá, s privilegium nélkül büntetést érdemlő vétekké változhatnék stb.”

1836. október 5-i, a második eltiltás ellen benyújtott tiltakozásában; az idézett szövegrészt lásd: KLÖM VI. 507–508.

Ez egészen másképen szól, mint ahova azt a Királyi Fiscus csavarni akarná.

Azonban mindezeket korántsem kívánja az Alperes olly értelemben vétetni, mintha tudósításainak magános levelezési minőségétől elállana, sőt ahhoz szorosan ragaszkodik, s vannak is okai ezt tenni.

Így 1-ör, hogy a sajtó segedelmével közrebocsátott hírlapok (journálok) és az írott közlések között minő roppant különbség van, azt az Alperes ugyancsak F. betű alatt kifejtvén, itt ismételni nem akarja. És e roppant különbségből ered, hogy amelly országban különös censuralis praeventivus vagy repressivus törvényszabályok állanak is, azok mindenütt csak a periodicus sajtóra terjednek; a sajtón kívül más nevét e dolognak a világon nem ismerjük; a „pagellae periodicae” csak itt tűnnek elő e pörben, a világ csak periodicus sajtóról hallott eddig szóllani. Csak sajtószabadságról vagy sajtókorlátozásról vala eddig szó, de az, hogy az írás szabadságára nézve sem elegendők a közönséges törvényszabályok, hogy ez is specialis ellátásokat kíván, az eddig olly doctrina, mellyet a Királyi Fiscuson kívül csak a Journal de Francfort kiadója tanít, kinek illy értelemben ugyancsak az Alperes ellen intézett egy másik furcsa czikkellyét is, ha már illy pletykákkal a nagytekintetű Bíróságot mulattatni nem átallotta a Királyi Fiscus, kár volt szinte itt elő nem adni.* A hírlapíróknak nem azon tulajdonsága, hogy pénzért írnak, s hogy határozott időkben írnak, hanem hogy a sajtó segedelmével a lehetségig olcsón, sebesen és mintegy villám módon juttathatják írásaikat kevés órák alatt ezereknek s százezereknek kezeibe; a hatásnak e roppant ereje hívta fel itt-amott (csak itt-amott, mondom) különös provisióra a törvényhozást s az országlást, melly provisiót az írás csiga procedurájára is kiterjeszteni még olly kevéssé jutott valakinek eszébe, mint eszébe soha senkinek nem jutott a vasutak kisajátítási szabályait a gyaloglók ösvényére vagy a Franklin villámfogóit a játékszíni égi háborúkra alkalmaztatni s kiterjeszteni.

Vö. fentebb az 1. jegyzettel. A „másik furcsa czikkely” szövegét Lónyay Gábor naplójának 1837. február 1-i bejegyzése őrizte meg (OL Lónyay család levéltára. Lónyay VIII. Gábor. 2. tétel). „On ne pouvait faire une plus ingenieuse critique de la loi, qui n’a pas songé a dire: la presse ou toute autre mode de publication.” A törvény ugyanis – „de hol a törvény?”, jegyzi meg Lónyay – nem fejti ki világosan, amit ki kellene mondania: azt, hogy a cenzúra nem a nyomtatás mint eszköz ellen, hanem „contre les pensées coupables” irányul.

2-or: Magános levelezésnek hiszi az Alperes L. alatti tudósításait, mivel a tekintetes nemes vármegyék kétharmad része hasonlót mondott ki hivatalosan. Azon vád, hogy az azért történt, mivel az Alperes így adta elő hamisan dolgát, a nemes megyék méltóságát sértő olly vád, melly feleletre sem érdemes. A nemes megyék nem szoktak fehérnek vagy feketének hinni valamit azért, mivel azt egy esedező ollyannak állítja esedezésében, hanem a dolog megvizsgálásából ítélnek. Az Alperes hiteles másolatokban esedezéséhez csatolva azon jelentést, mellyre a Királyi Fiscus periodicus hírlapi nevezetét alapítja, oda csatolva a szolgabírói tilalmat is, mellyben a kérdéses tudósítások időszaki lapoknak, s magános levelezési qualificatiojok csak kijátszó ürügynek állíttatik, a tekintetes megyék ezekből ítéltek, némellyek pedig még ezeket sem tarták elegendő okoknak, hanem nemes Pest vármegyétől bővebb és hiteles felvilágosítást kértek, s csak ennek vételével határoztak. S amit az ország törvényhatóságinak kétharmad része ekkép közhatározataiban kimond, az meglehet, hogy a Királyi Fiscus előtt semmit sem nyom; de az Alperes jobban szereti hazáját, s hazája alkotmányát, mintsem hogy e körülményt saját meggyőződésére nézve elhatározónak ne tartaná.

3-or: Hogy magános levelezést folytatott az Alperes, annak azon számos ezerekre menő levélbér, mellyet a királyi postahivatalok a levelezésből mintegy 4 évig beszedtek, marokra fogható kis materialis bizonysága.

4-er: Hogyha a kétheti közökben kiadott leveleket az Alperes valóban nyomtattatta volna is, akkor sem tartoztak volna a hírlapok, hanem legfelebb csak a folyóiratok sorába, ami megint még a királyi resolutiók előtt is egészen különböző szempontból jő.

5-ör: A lapok hirdetése nem is bocsáttatott köztudomásra, mint a hírlapoknál szokás, hanem csak azok értesíttettek a folytatásról, kik az országgyűlési levelezést hordatták, és kiket jelentéstételre az Alperes felszólított.

6-or: Ha nem lettek volna magános levelek, nem nyúltak volna azoknak elnyomása végett kettős tilalom után is a postahivatalok általi letartóztatáshoz, és az Alperes sem idézte volna pörbe a pest-budai postaigazgatót leveleinek letartóztatása miatt az 1723: 59. értelmében.* Végre

Kossuthnak a posta ellen indított perét lásd: KLÖM VI. 597. sköv.

7-er: Hogy az Alperes tudósításai nem voltak periodicus hírlap természetűek, erre az Alperesnek a legfensőbb királyi szó authoritása is erősséget nyújt. Ugyanis a H. és FF. alatt* említve van azon legfelsőbb királyi parancs, melly az Alperes országgyűlési tudósításainak lythographirozása iránt költ, s melly (méltóztassék a Királyi Fiscus ezt jól megjegyezni), ámbár egy ország zászlósához volt intézve, mégis általa, mégpedig szolgabíró jelenlétében az Alperessel eredeti valóságában közöltetett; ott tehát királyi parancs nemcsak lenni állíttatott, hanem előmutattatott. Ezen kegyelmes királyi parancsban időszaki hírlapnak neveztetnek-e az Alperesnek akkoron nem is 14, hanem három naponkint kiadott tudósításai? Korántsem. Hanem így szól a királyi parancs: Relationes quas de pertractationibus diaetalibus erga defixam mercedem scripto vulgaverat; arról, hogy absque indultu regio vagy elusa censura, vagy miket a Királyi Fiscus emleget, szó sincs. Tessék a diaetalibus szó helyébe comitatensibus szót tenni, s a legfelsőbb királyi szóból megértheti, mik voltak az Alperes tudósításai.

A megyékhez intézett 1836. június eleji körlevelében (KLÖM VI. 472.) és önkéntes vallomásában (lásd fentebb, 107. l.). A dekrétum szövege: OL Kanc. ált. 1837:6797.

A magános levelezési minőség tagadása tehát még korántsem szentírás. De ha az volna is, felelve van reá. Kár volt tehát a Felperesnek abban fáradozni, hogy a tudósítások journalismusságára az Alperes úgynevezett assecláinak leveleiből gyámokokat keressen.

Ezekre egyébiránt úgy, mint a GG. és TT. alatti levelekre,* minthogy itt említtetnek, lehetetlen némi megjegyzést nem tenni. 1-ör az, hogy azon férfiak, kik ama leveleket írták, olly polgári, politicai és intellectualis súlyú férfiak, kik e világon senkinek, annál kevésbé olly csekély tekintetű embernek, minőnek magát az Alperes örömest elismeri, asseclái nem lehetnek. Kár gúnyolódni. – 2-or: A fűhöz-fához kapkodó Királyi Fiscus szeret consociatiókról, előre kitűzött tervekről szóllani: e két férfiak egyike az Alperesnek régi meghitt tisztelt barátja, s tán a másik sem fog neheztelni, ha őt e névvel nevezi. És ím felhozott leveleik eléggé mutatják, mikint a Törvényhatósági Tudósítások vállalatja ő előttük is idegen, de Istennek hála, javaslatukat, mint az ország kétharmad részének javaslatát is, megnyert vállalat volt. – 3-or: Midőn ezen urak közül egyik úgy vélekedik: hogy az lész a magyar journalismus kezdete, másik, hogy ez fogja törni a sajtótilalomnak nyakát, úgy tetszik, nem voltak rossz jóslók, mert lám profetiájok máris beteljesedett. Ezelőtt publico-politicus dolgokról, vármegyei gyűlések határozatairól közhírlapjainkban semmit sem olvashatánk, hanem csak időjárásról, parádékról, hivatalos előléptetésekről, s – mint egy honfi szónok mondá – szerelemről, holdvilágról, csergedező patakról;* most azon részvétből, mellyel az Alperes csekély dolgozata fogadtatott, nyilvánossá lőn, mikint a magyar publicum ott áll már, hogy a lelki eledelt, a véleménycserét tőle megvonni nem lehet; és Istennek hála, már a kormány különös pártfogása alatt keletkezett hírlapokban is, a Hírnökben a legérdekesebb publico-politicus tárgyak szabad vitatásait, közgyűlési határozatokat, sőt már közgyűlési beszédet is lehetett olvasni;* úgy, hogy valóban az Alperes tudósításai előtt nem volt, most már van a magyarnak journalismusa, s a sajtó valóban szabadabban lélekzik. Ez máskép nem is lehet; az éjnek oszlani kell, ha eljő a nappal ideje, akármit csináljunk is.

Bezerédj István 1836. május 28-i és Újházy László 1836. augusztus 10-i levele Kossuthhoz (MTAKKt Ms. 4849/22., 59.; az alább következő idézetek is ebben a sorrendben).

Lásd fentebb, a 309. l. 6. jegyzetet.

Vö. fentebb, a 357. l. 51. jegyzetben mondottakkal.

Miután magának a Királyi Fiscus amúgy könnyedén kicsinálta, hogy az Alperes tudósításai valósággal időszaki hírlap, még könnyebben azt dolgozta ki, mikint ő megmutatta (pedig egyetlen egy szóval sem mutatta), hogy illy időszaki hírlapot csak előleges királyi engedelem mellett lehet kiadni; az Alperes tehát a praeexistens censurát s az időszaki hírlapokróli legfelsőbb szabályrendeleteket strategice kijátszotta; melly censurára nézve, ámbár annak törvényességét vitatni nec hujus loci, nec hujus instituti est, mégis az 1791: 15., 26., és 67. czikkelyekre, úgy az 1827: 11-ik czikkben említett operatum 4-ik §-ra hivatkozik.*

Az 1791:15. és 67. törvénycikkek országos bizottság kiküldéséről rendelkeznek a sajtószabadság, illetve a cenzúra alapelveinek kidolgozására; az 1791:26. tc. 5. §-a engedélyezte a protestánsoknak, hogy vallási tárgyú könyveiket maguk cenzúrázhassák. Az 1825/7. évi országgyűlés által a 11. tc.-ben az Akadémia alapszabályainak kidolgozására kiküldött bizottság tervezetébe az udvar belefoglaltatta, hogy a testület kiadványai csak cenzori jóváhagyás után jelenhetnek meg (A Magyar Tudományos Akadémia másfél évszázada. Főszerk. PACH ZSIGMOND PÁL. Bp. 1975. 24–25.).

E mezőre maga vezetvén a Királyi Fiscus az Alperest, szükség, hogy e mezőn körültekintsen.

Előbb fel vala szólítva a Felperes, hogy miután delictum Magyarországban csak az lehet, quod legibus Hungarorum sub comminatione poenae publicae vetatur, mutasson törvényt, melly a közgyűléseni nyilvános történetek közlését, nem mondom hűségtörési büntetés alatt (mert hiszen illyesmit állítani valósággal nevetség), hanem csak a legkisebb büntetés alatt is tiltja; nem mutatott.

Mármost tovább mehetünk. Ezennel felszólíttatik a Királyi Fiscus, mutasson egy olly királyi resolutiót, melly az ország lakosinak általános magok alkalmazásául az ország törvényhatóságaihoz alkotmányos úton kiadatott, s azok által törvény értelmében elfogadtatott, s közmegtartásul kihirdettetett; mutasson – mondom – kihirdetett királyi resolutiót, melly által intimáltatik az ország lakosinak, hogy Magyarországban valóságos időszaki hírlapot, nem mondom írni, hanem nyomtatásban közrebocsátani előleges királyi engedelem és privilegium nélkül nem szabad, éspedig hűségtörési büntetés alatt nem szabad.

De még tovább mehetünk. Mutasson illy módon köztudomásra elfogadott s kihirdetett királyi resolutiót, melly által közmegtartásul az ország lakosinak intimáltatik, hogy előleges királyi censura nélkül, nem mondom hírlapot, de akármi könyvet is nyomtatni s kiadni nem szabad, éspedig notae büntetés alatt nem szabad.

Az Alperes illyféle rendeleteket nem ismervén, sőt létezésökről soha legkisebbet sem hallván, a Felperes hatalmas állítására azt vélte, hogy talán tudomásán kívül valahol a poros irományok között létezhet; folyamodott tehát a 24-ik szám alatt annak kiadatásáért tekintetes nemes Pest vármegyéhez, de íme – amint a folyamodás hátírásából meggyőződhetik a Felperes – nincsen.*

Benyovszky Kossuth nevében 1838. szeptember 20-án benyújtott folyamodványa: OL Kossuth-gyűjt. I. 45/b (VA 229. II.) 331–332. (másolat). A megye határozata és Nagy István főjegyző november 14-én kelt nemleges jelentése: PML Kgy. jkv. 1838:4489.

Azt csak senki sem fogja tagadni, hogy bűn csak az lehet, mit törvény tilt. Egy olly tettet venni életre-halálra üldözésbe, mellynek bűnössége még csak kormányrendelet által sincs köztudomásul az ország lakosinak intimálva, valóságos kegyetlenség.

Illy kegyelmes királyi normatívumnak előmutatásától tehát semmikép sem dispensálhatja magát a Felperes.

Ha elő fogja mutatni, akkorra ünnepélyesen fenntartja az Alperes három tekintetbeni védelmét; úgymint:

1-ör: Alkalmazhatók-e azon normativus királyi szabályok a jelen esetre?

2-or: Következhetik-e azoknak áthágása miatt vád és büntetés?

3-or: Következhetik-e különösen hűségtörési vád és büntetés?

De az országban közmegtartásul kihirdetett illy királyi rendeletet sohasem fog a Királyi Fiscus előmutathatni.

Minő parancsaik vannak vagy lehetnek a privilegiált typographiák birtokosainak vagy könyvbírálóknak, az mireánk nem tartozhatik; a nemes vármegyék útján mulaszthatlan szabályul közmegtartásra kihirdetett parancsot kérünk előmutattatni.

Megmondja az Alperes (ha talán az újság volna a Királyi Fiscus előtt), mikint van a dolog.

Akik typographiát kívánnak állítani, királyi privilegiumért szoktak folyamodni. Miért ne? Hiszen különös királyi pártfogás alatt állani valóban minden alattvalóra nézve kívánatos dolog, aztán minden privilegium valami kedvezést is nyújt.

Ámbár világos törvény is van, de eset is van, s a legújabb időkben van, mellyek azt mutatják, hogy ez nem múlhatlanul szükséges. De ne keverjünk ide nem tartozó eseteket. Tehát a typographusoknak királyi privilegium adatik, a privilegium kegyelem, annak feltételei tehát a kegyelmet adótól függnek. Ezen feltételek közt szokott lenni, sőt erről a typographusoktól rendesen reversalisok is vétetnek, hogy sem újságot különös királyi engedelem, sem akármit könyvbírálat nélkül nyomtatni nem fognak, sub amissione privilegii (hűségtörési büntetéssel fenyítésről nehéz volna példát mutatni). Ez kétségkívül őket kötelezi, mert ha nem tetszenék a feltétel, nem fogadnák el a privilegiumot. Volenti non fit injuria.

Aki könyvet ír, ha módja nincs, hogy munkáját illy privilegiált kötelezés nélkül typographiában nyomtathassa, természetesen kénytelen munkáját bírálat alá bocsátani: volenti ismét non fit injuria. De hogy azt sem törvény nem parancsolja, sem még csak általános szabályul az ország törvényhatóságai által elfogadott s kihirdetett királyi rendelet sem parancsolja: világos 1. mert illy kihirdetett normativus rendeletet a Királyi Fiscus nem képes előmutatni, 2. mert akinek módja van könyvét bírálat nélkül kinyomtattatni, azt amint minden nap látjuk, neve nyilvános kitételével megteszi, megteheti anélkül, hogy könyvbírálat kijátszásáról valaha csak egy ember is lett volna ez országban vád alá vetve, vagy az illy könyvnyomtatás miatt büntetéssel avagy csak fenyegetve is. Sőt olly példa is van, például gróf Széchenyi István Stadiuma, melly itt bírálat után foglaltatott le a sajtó alól (ami már csak elég világos jele a tilalomnak), s kinyomtattaték másutt, árultatott, elkelt s olvastaték a hazában; vádról szó sem vala; miért? mert azt tenni nem tilalmas. De p. o. szomszéd Austriában tegyen illyet vagy nyomtattasson bírálás nélkül valaki. Kétségkívül megbüntettetik; miért? Mert törvény által tiltott dolgot cselekedett. Azonban jól megjegyezze azt a Királyi Fiscus, hűségtörésről szó ott sincsen, amint már felebb a 19. szám alatti törvényczikkel az irigységig megmutattatott.* De igaz! A Királyi Fiscusnál ép az hűségtörés, amit a törvény nem tilt.

A Stadiummal kapcsolatban lásd a 358. l. 54. jegyzetben mondottakat, a 19. számú permellékletre lásd a 434. l. 20. jegyzetet.

Így van a dolog különösen a hírlapok kiadóival, az újságírókkal. Privilegiumért kénytelenek folyamodni, mert különben a könyvnyomtató, ki erre magát sub amissione privilegii kötelezte, ki nem nyomtatná hírlapjaikat. De kénytelenek azért is, mivel az újságírás meg nem állhat, nyereséges foglalatossággá teljességgel nem lehet, hacsak lapjainak a postahivatal általi szétküldözése iránt különös kedvezést nem nyer. Ezt csak privilegium útján lehet megnyerni. Csak így lehetséges, hogy azon postabér fejében 248 krajcár fizettetik, melly különben talán annyi forintot tenne; így pedig újságot írni teljes lehetetlenség volna, mert nincs 200 ember a hazában, ki illy postabért újságért kész volna fizetni. Sőt így történhetik csak, hogy különös kegyelemből néha a postabér egészen el is engedtetik, mint például a Hírnöknél.* Illy kegyelmekért valóban méltó dolog privilegiumért folyamodni, s ha a folyamodó magát valamelly vármegye által ajánltatni kéri, vagy a folyamodás némelly informatiók végett a megyéhez leküldtetik, ők méltónak ítélvén a folyamodót, kétségkívül ajánlják s ajánlhatják is.

A postahivatalokat felszólították, hogy a Hírnöknek szóló küldeményeket és a lap példányait soron kívül továbbítsák (OL Kanc. eln. 1838:244.), arra azonban, hogy a lap ilyen kedvezményt is élvezett volna, nem találtam adatot a Kancellária és a Helytartótanács levéltárában.

De azt, hogy illy királyi privilegium kinyerésének mulaszthatlansága közönségesen megtartandó szabályul valaha a nemes vármegyék útján kihirdettetett volna (pedig maga a törvény is csak akkor válik kötelező törvénnyé, ha kihirdettetik), ezt a Királyi Fiscus sohasem fogja bebizonyítani, valamint azt sem, hogy a nemes megyékhez valaha érkezett volna olly királyi parancs, melly a könyvbírálatnak behozatalát, kötelező erejét, módját, feltételeit és sanctióit intimálná; nem, bizonyosan nem érkezett, mert ha érkezett volna, az ellen, mint egyik legfőbb közönséges jog sérelme ellen egy szájjal-lélekkel szólaltak volna fel minden vármegyék, épen úgy, mint az 1833-ki országgyűlés a január 10-ki országos ülésben a censura szónak az akkori királyi személynök általi említése miatt egy szájjal-lélekkel felszólalt,* és különben is a sajtó szabadságát minden előfordult alkalommal országosan és megyénkint fenntartani soha meg nem szűnnek.

Az országgyűlési újság kapcsán lezajlott vitát lásd: KLÖM I. 91–93.

És itt szól censuráról, de nemcsak szól, hanem fej- és birtokvesztésre vádol, nemcsak vádol, hanem törvénytelen előző fogsággal kínoz a Királyi Fiscus egy magyar nemest, mivel, úgymond, a censurát kijátszotta; ott, hol a legszigorúbb törvényes censura van, s annak legszigorúbb sanctiója, hallatlan volna illy üldözés; és itt valóban nem fogja hinni a maradék, hogy ez történhetett!

Szabad legyen itt egy példával élni. Hajdani Rómának polgárját szintúgy nem vala szabad elfogni s fogva tartani, mint nem szabad magyar nemest. A zsidók vallás miatt üldözvén a keresztényeket, Szent Pál apostolt vallása és így véleménye hirdetése miatt befogták s ostorozni kívánták. Pál, amint az Apostolok cselekedeteinek XXII-ik részében a 25-ik verstől a 30-kig, mellyek 25-ik szám alatt ide mellékeltetnek, megíratott, csak azt adá értésére a századosnak s hadnagyoknak, hogy ő római polgár, s szabadon bocsátották. Ezt zsidók tették, s tették kereszténnyel, tették idegen nemzetbelivel, s íme Magyarországban magyar nemest befogat s fogva tarthat egy magyar és nemes, a Királyi Fiscus.

Az erészbeni további vedelmet tehát az állított királyi rendeletek közlésétől függesztvén fel, ami azt illeti, hogy a könyvbírálatról ítélni nec hujus loci, nec hujus instituti est, ha ez igaz, kérdi az Alperes: mikint jő, hogy a censura kijátszásáról s tudósításainak királyi engedelem és censura nélkül írott közléséről hoc loco et hoc instituto vádoltatik, s reá hűségtörési büntetés kéretik?

Ami pedig azon törvényczikkelyeket illeti, mikre a sajtó és censura iránt utasít a Királyi Fiscus, erre az a felelet: az 1791: 15. czikkelyben csak annyi van, hogy a sajtószabadság rendszerének kidolgozása s az országgyűlési határozat alá terjesztése végett, a 67-ik czikk pedig a könyvvizsgálat tárgyában (s korántsem ennek behozására, különben a 15. czikkel ellenkeznék) országos küldöttségek rendeltettek. Ez tehát ismét szerencsétlen hivatkozás, mert ami még nincs, ami talán csak articulo T. futurae diaetae megy törvénybe, az természetesen még censurát be nem hozhatott, sem annak a hozandó törvénynek, a még nem létezőnek áthágásával az Alperes hűségtörési vád alá nem eshetett; annál kevésbé lehet pedig törvény ellen elfogatnia és szabadságbóli védelmétől megfosztatnia. Idéztetik még az 1791: 26., ott az van, hogy az evangelicusok libros symbolicos theologicos et ad pietatis exercitium spectantes, saját censoraik bírálata mellett nyomtattathatják. Ez nyereség vala, mert a római catholicus püspökök a vallás gyakorlatának módját kirekesztőleg az ő főpásztori felügyelésök alá tartozónak vallván, az említett szabadságban az evangelicusokat hatalmasan gátolták, s minden vallásos könyveiket, mikre ők engedelmet nem adtak, elszedették. Ez ellen óvja az evangelicusokat az idézett törvény; mikép lehessen ezt a Királyi Fiscus által praetendált könyvvizsgálatra, mikint a jelen esetre alkalmazni, az valóságos aenigma.

Végre az 1827: 11. törvényben említett magyar Academia tervében, hogy a könyvvizsgálatról szó van, az igaz.* De valóban különös dolog volna, ha egy olly mellesleg érintett terv elég lehetne a törvényes sajtószabadságot eldönteni, a Királyi Fiscus által idézett 1791: 15. és 67. czikkelyek foganatát megsemmisíteni; és meg nem lehet fogni, mikint történhetnék, hogy az ország rendei a sajtószabadságot mindig azóta is nemzeti jognak proclamálták, minden egyes esetbeni gátoltatást, mind a két tábla megegyezéséből sérelem gyanánt Ő Felsége elébe terjesztették; s Ő Felsége is ezekre adott királyi kegyelmes válaszában a censura törvényességére sohasem hivatkozott. De hiszen hogy az e törvényben említett terv a Királyi Fiscusnak legkisebb alapot sem szolgáltathat, az kettőből világos, ami e törvényben világosan olvasható, mi azonban – mint látszik – a Királyi Fiscus figyelmét elkerülte: 1-ör az, hogy a Magyar Academia szabad ajánlatokból alapult; azon terv principiumai (mint a törvény nyilván mondja) sunt principia per offerentes declarata, minden alapítónak szabadságában áll alapításának feltételeit declarálni. Ha az alapítók nem censurát, hanem azt kötötték volna ki, hogy az általok alapított Academia soha és semmiképen könyvkiadásba ne bocsátkozzék, azt is szabad lett volna tenniök, s az országgyűlés kénytelen lett volna vagy a feltételt elfogadni, vagy az ajánlást el nem fogadni. Az Academia alapítói által declarált principiumok tehát az ország sajtószabadsági jogaival semmi összefüggésben nincsenek. 2-ik az, hogy még e tervnek is, miután bővebben kidolgoztatik, a törvény világos rendelése szerint még referáltatni kell az országgyűlésen. Ez eddig még nem történt, a dolog tehát consummálva nincs.

Lásd fentebb, az 54. jegyzetet.

Engedje már most a Királyi Fiscus, hogy az Alperes is utasíthassa őt néhány törvényre.

Azt mondja az I. Rész 9-ik czím 5-ik §-a: „Nobiles justis suis juribus liberam semper, prout volunt, fruendi habent potestatem.” Ez általános szabadság, melly csak ott nem áll, hol a törvény az alól világos kivételt teszen. Hogy az ész és annak szüleményei kinek-kinek sajátja, azt csak senki sem fogja tagadni; azokkal tehát élni szabad, mennyiben a szabad élést s általában minden cselekvést a többi polgári vagy büntető törvények nem gátolják. És így erre nézve is csak a közönséges törvényszabályok állanak, épen úgy, mint Angliában, ahol specialis törvény soha sem mondotta ki a sajtószabadságot, mert a Magna Charta szint illy általános sanctiójában minden benn foglaltatik;* hanem vannak a rágalom ellen, történjék az írás, nyomtatás vagy szó által, közönséges törvényszabályok, laws of libel, épen úgy, mint Magyarországban.

Angliában 1695-ben, az 1637. évi Licensing Act érvényének megszüntetésével vált valóra a sajtószabadság, anélkül, hogy külön törvény deklarálta volna azt.

Az 1553: 24. czikkely világosan mutatja, hogy a hibás könyvek nyomtatását s kiadását sem lehetett egyoldalú kormányrendelet által eltiltani, annál kevésbé vala szó előleges bírálatról, minthogy a fejedelem panaszt tétetett e részben az országgyűlésen, de az ország rendei semmit sem határoztak.*

Az idézett törvénycikk a protestáns könyvek kiadásáról szól; a rendek kitértek az uralkodó követelése elől.

A 1599: 45. czikkelyben ez van: „Si civitates et domini terrestres vetus calendarium imprimi curare comperti fuerint, mulctet eos Sua Majestas in 1000 florenis.” Tehát szabad volt a nyomtatás censura nélkül, és csak repressivus szabályokat alkotott a törvény, midőn szükségesnek látta. De itt is meg kell jegyezni, hogy a vetus azaz Julianum calendariumról volt szó, miután ezt, mint hosszas tapasztalás és tökéletesebb astronomiai számolás után Europának minden művelt nemzetei eltörülték, s helyette a mostani Gregorianumnak nevezett tökéletesebb calendariumot vevék be; levén mégis némelly makacsok, kik a régitől elállani nem akartak, szükség volt az ollyan tévelygőkre büntetést szabni. Tehát nem nyomtatás, nem sajtó miatt, hanem calendarium miatt szabatott büntetés, de ez sem nota büntetés.

A Királyi Fiscus által idézett 1791: 15. és 67. czikk a sajtóróli gondoskodást egyenesen országgyűlési tárgynak lenni bizonyítják.

Végre, s erre a Királyi Fiscus különös figyelme kéretik, Kovacsóczy Mihály egy politicai hírlap nyomtatásában s kiadásában gátoltatván, azt az 1836-ki országgyűlés országos sérelemnek vette, s a két tábla megegyezéséből Ő Felsége elébe is terjesztette; mire Ő Felsége kegyes resolutiójában korántsem azt méltóztaték válaszolni, hogy hírlapnyomtatás királyi engedelemtől függ, s az Ő Felségének legfelsőbb kegyelmében állván, a censura pedig a suprema inspectio jogai közé tartozván, a sérelem nem áll, s az ország rendesnek panasza helytelen; hanem csak annyit méltóztatott kegyelmesen válaszolni, hogy a sajtószabadság kérdése sok rendbeli megfontolást és vitatást kívánván, ez legalkalmatosabban fog az országos rendszeres munkák illető helyén pertractáltatni. Az ország rendes azonban még ezen kegyelmes válasz után is újólag felterjesztették a sérelmet.*

Vö. fentebb, a 28. l. 13. jegyzetben mondottakkal.

E helyen kell egy-két szót mondani a Királyi Fiscus szeszélyének azon mulatságos productumára is, mellyet annak bizonyságául, hogy az Alperes vállalata még külföldön is minő sensatiót csinált, KK. alatt előmutat.* Értem a Journal de Francfort kivonatát. Ennek kiadójáról, Durand Károly úrról már felebb futólag egy-két szó vala; mennyire repraesentansa ő a külföld véleményének, ő lássa, ő, ki még csak annyit sem tud, hogy Pest nem Austriában van; s még kevésbé Németországban. Hogy e czikkelyke nem Francfourtban készült, mert Durand úr nem mindentudó, az alkalmasint igen hihető; volt-e vagy nem a Királyi Fiscusnak benne része, azt az Alperes teljességgel nem vitatja; az Alperes írásszabadságot követel magának, s azért másnak is örömest enged, írjon ki-ki, amit tetszik, csak szabad legyen felelni, s kitűnik az igazság; ez az Alperes hitvallása. Csak annyit jegyez itt meg, hogy midőn a journali czikkely megjelenésekor az Alperessel közöltetett, a közlő kérdé az Alperest: mit jelentsen ez? Mire az Alperes azt felelé: „A Királyi Fiscus aligha valami hatalom csapásról nem gondolkozik; mai világban már mégis nagy a közvélemény hatalma, egészen tekintet nélkül azt a leghatalmasabbak sem hagyhatják; valaki egyengetni akarja a Királyi Fiscus előtt az utat, s azért küldöz Durand úr által szét a világba illy meséket.” Úgy látszik, nem rosszul jósolt az Alperes. De hogy azt még a pörben is elő fogja mutatni a Királyi Fiscus, ez csakugyan váratlan vala. Lám mégis csak igazsága van a GG. alatti levélkének,* hogy kezdődik a journalismus Magyarországban, hiszen már a Királyi Fiscus is Journal czikkelyekkel harczol. De az Alperes várta volna a Királyi Fiscus egyenességétől, hogy azon külföldi Journal czikkelyeket is mellé csatolja, mellyek Durand úrnak azt felelték, hogy igen rossz tudósítója van, s hogy maga sem tud semmit a magyar törvényekről, midőn ezen, s egy másik még furcsább czikkelyében a törvény által behozott censuráról, missiokról* s garantiákról beszél, mellyeket a törvény megkíván; és felszólíttatott, mondaná meg melyik törvény ez. Mire ő mély bölcsességében elhallgatott. Valóban szeszélyes kis intermezzo volt a Királyi Fiscustól ezt a czikkelykét producálni!!

Lásd fentebb, az ezen irathoz fűzött 1. és 48. jegyzetet. A periratban alább hivatkozott, Durand-nal vitázó hírlapi cikkeket nem tudtam azonosítani.

Utalás Bezerédj 1836. május 28-i levelére (MTAKKt. Ms. 4849/22.).

Itt: engedély, felhatalmazás.

Az Alperesnek ama czáfolhatatlan gyámokára, hogy ő illy tudósításokat a múlt országgyűlés egész folyamata alatt vitt, szerkezett és nemcsak 14, de minden 3 naponkint szétküldözött anélkül, hogy királyi engedelemért folyamodott vagy annak szükségéről valaha csak szót is hallott, még kevésbé pedig eltiltatott vagy legkevesebbé is akadályoztatott volna, Felperes csak annyit felel, hogy az más dolog, mert akkor nem volt az Alperes eltiltva; természetesen, mert mit is felelt volna, ahol felelni lehetetlen. De arról megfelejtkezik a Királyi Fiscus, miképen az, hogy az Alperes negyedfél évekig el nem tiltatott, ép ez ám a czáfolhatlan erősség; mivel ha el nem tiltatott, azért nem tiltatott el, mivel eltiltani nem lehetett, mert cselekedete törvényes, következőleg szabad volt; ami pedig 3 1/2 évig szabad és törvényes, az, ha nem változott a törvény, azután is szabad és törvényes, s annak folytatásától egy constitutionalis magyart itt e hazában, hol sarkalatos törvény van arról, hogy még a végrehajtó hatalom is csak a törvény értelmében gyakorolható, eltiltani nem lehet. Mert azt csak reménylem, nem fogja a Felperes állítani, hogy akármitől el lehet az embernek tiltatnia, s hogy egy illy tilalom az annak előtte nemcsak kétségtelenül, de köztudomásra is szabad és törvényes dolgot hűségtöréssé változtathasson. Aztán megfelejtkezett arról, mikint az a tilalom, mellyet annyira hánytorgat, valóságosan azon terven épül, azon állításra alapszik, hogy illy tudósításokat (időszaki hírlapokat, ha úgy tetszik) előleges királyi engedelem nélkül írni s szétküldeni nem szabad. A tilalomnak ezen egyedüli elvét és alapját pedig az, hogy az Alperes ép illy (ha úgy tetszik) időszaki hírlapokat az egész világ láttára már három és fél évig írt, és őtet királyi engedelemre utasítani soha senkinek eszébe sem jutott, fenekestől kiforgatja. Hozzájárul 1. hogy nemcsak az Alperes tette azt, hanem mások is tették; az Orosz József „Diaeta-Közlő”-je, a Jablanszky Pártatlanja* stb. országszerte ismeretes történetek. 2. Hogy országgyűlés után még erősebbé vált az Alperes állása, mint országgyűlés alatt, mert habár az országgyűlési és vármegyegyűlési tanácskozások között a nyilvánosságra nézve de facto különbség nincs, és 8 százados gyakorlatnál fogva mind a kettő korlátlanul és határtalanul nyilvános, de a vármegyék gyűléseiről még törvény is van, hogy palam, publice pertractentur, az országgyűlésről pedig illy törvény nincs. Márpedig a palam és publice petractáltatott dolognak másokkali közlését véteknek, sőt hűségtörésnek állítani a világnak minden absurdumai között a legnagyobb absurditas! 3. Hogy itt kétségtelen organum által nyilatkozott királyi szó áll az Alperes mellett, mert a lythographicus sajtó iránti, már említett legfelsőbb királyi parancsot az Alperessel közlő – jól megjegyezze a Királyi Fiscus – közlő, nem csupán lenni állító, de elő is mutató országzászlós úr az Alperesnek nyilván és határozottan kijelentette, hogy tudósításainak írásbani kiadása ellen senkinek szólása nem lehet, mert az természetes, hogy szabad s el nem tiltható, senki által nem akadályozható.* Már ugyan minő megfoghatatlan logica szerint lehet azt állítani: quod inductio non teneat.

Orosz kéziratos tudósítása a Kossuthtal történt szakítás után, 1833 végétől 1834 szeptemberéig jelent meg; Jablanczy (Jablanszky, Jabloniczky) Ignác (1808–1861) kéziratos tudósításait – ám Független címmel – említi 1887-ben írt önéletrajzában Kacskovics Lajos is (OSzKKt. Fol. Hung. 1329. 48.), aki Constitutionelle címmel néhány előfizető részére maga is szerkesztett tudósítást.

Lásd fentebb, 107. l.

De nem elég, hogy a Királyi Fiscus logicája illy megfoghatatlan, még rágalmakra, s valóban nagyon gyűlöletes rágalmakra fakad, állítván, hogy midőn az Alperes törvényt kért mutattatni, melly által üldözésbe vett tette tilalmaztatik, csak azt mutatta, mikint magára nézve a suprema inspectio királyi jogát tagadja. Ezt az Alperes nyilván és ünnepélyesen rágalomnak nyilatkoztatja, és aminő tántoríthatlan hűséggel vallja és elismeri, hogy a suprema inspectio a magyarok királyának felséges jogai közé tartozik, úgy bizonyosan tudja azt is, hogy száz törvények a királyi jogot in sensu legum per legalia regni dicasteria gyakorolhatónak mondják; és hálás fiúi bizalommal meg van győződve, hogy Felséges Királyunk e törvényeket a Királyi Fiscus minden ellenkező sugallására (sőt amint az Alperes törvénytelen fogsága égre kiáltólag mutatja), tettei ellen is mindenkor fel fogja tartani, amint a suprema inspectióra nézve Ő Császári Királyi Felsége több királyi resolutiókban mindig az említett körülírással nyilatkozott, s annál fogva az Alperes nem is szűnik meg reményleni, hogy Ő Császári Királyi Felsége, ha elvégre egy vagy más úton e dolognak valóságos állásáról kegyelmesen értesülve leszen, az Alperest épen királyi legfelsőbb felügyelési jogánál fogva fejedelmi hatalmával védeni s ótalmazni, s a Királyi Fiscus törvénytelen üldözését megsemmisíteni kegyelmesen méltóztatik; amiért az Alperes tudván, hogy a királyi legfelsőbb felügyelés a Királyi Fiscus működéseire és e pörre is kiterjed, e helyen is alázatosan könyörög.

Hogy cura et vigilantia in salutem publicam az ország főtisztviselőit is illeti, ezt hasonlóképen kár olly színben emlegetni, mintha az Alperes ezt valaha kétségbe hozni akarta volna. Mert az Alperes ezen gondosságot az ország minden rendű tisztviselőire nézve nemcsak jognak, de sőt kötelességnek vallja és ismeri. De miután olly hazában van szerencsénk élni, hol a törvények megtartására s mások általi megtartására, s az ország lakosainak jogaikbani s szabadságaikbani megőrzésére még felséges fejedelmeink is magokat hit szentségével kötelezik, lehetetlen az Alperesnek meggyőződve nem lenni, hogy az országnak fő- és al-, szóval minden rendű tisztviselői között, kik az 1791: 18. szerint az ország törvényeinek megtartására még különösen hittel s felelet terhe alatt is kötelezvék, csak egyetlen egy is akadhasson, aki azt hinné, hogy őt azon cura és vigilantia kötelessége a törvényeknek, s a polgárok ezekben gyökerező jogainak sérthetlen tartásától dispensálhatná, mert amint Bentham Jeremiás,* a mai századnak legelső törvénytudója igen bölcsen mondja: Törvény nélkül nincsen biztosság, nincs tehát tulajdon is.

Bentham, Jeremy (1748–1832): angol filozófus, jogász; a gazdasági liberalizmus és utilitarizmus kiemelkedő képviselője.

És ezért teljes hiedelemben van az Alperes, hogy az ország tisztviselői között senki sincs, ki az Alperessel egyet nem értene, midőn a Királyi Fiscus anticonstitutionalis korlátlan theoriájának ellenében ezennel kinyilatkoztatja, hogy exercitium juris legalis, saluti et tranquillitati publicae de jure adversari nunquam potest, és hogy ennek tekintetében az ország tisztviselői curam et vigilantiam suam non omnibus mediis, mint a Királyi Fiscus tanítja, csak omnibus legalibus mediis et in sensu et ad exigentiam legum gyakorolhatják. És ezért, ámbár a közgyűlések nyilvános történeteinek nyilvános közlését az Alperes károsnak akármi tekintetben is el nem ismerheti, sőt több mint 30 megyének közvégzésekbeni tanúsítására támaszkodva, a közlélek, részvét, érdek és tudomás gerjesztésével a királyi szék és az ország egybekapcsolt javára jónak, hasznosnak hiszi, s méltán is állíthatja, mint ezt a most dicsően uralkodó királyunknak boldog emlékezetű nagyatyja a 26-dik szám alatt ide csatolt bizonyítvány szerint, uralkodása alatt nyilván kijelentette volt;* mindazáltal nem kétségeskedik kijelenteni, hogy nem a hasznosság, hanem a jogosság, non quid consilii, sed juris foroghat a törvényt szolgáltató bíróság előtt kérdésben, s annálfogva ha valamelly törvényes jognak gyakorlata káros lehetne is, azt az 1791: 12. által törvényekhez kötött végrehajtó hatalomnak törvényekre kötelezett organumai nem, hanem csak a törvényhozás szüntethetné meg.

Benyovszky itt a Staatsanzeigen (66. szám, 1792. március) alapján hosszabb idézetet peresített be a Governo della Toscana sotto in regno di Sua Maesta il Re Leopoldo II. című, Lipót toszkánai uralkodásának mérlegét propagandisztikus céllal megvonó munkából (Firenze, 1791). Vö. WANDRUSZKA, ADAM: Leopold II. Wien–München, 1965. II. 243.; az idézet: OL Kossuth-gyűjt. I. 45/b (VA 229. II.) 332–333.

De azt mondja a Királyi Fiscus, hogy az Alperes magát bírónak veti fel: mi törvényes, mi nem, mi káros vagy hasznos a hazának és mi nem. Hogy lehetnek dolgok, mellyeknek törvényességéről talán minden polgárnak, kivált ha saját személyét illetik, vélekedni szabad, azt, miután e hazában nekünk jogaink és szabadságaink is vannak, remélleni lehet, a Királyi Fiscus sem fogja tagadni. És ámbár a tudósítások folytatásának joga, már csak 3 1/2 évi gyakorlatnál fogva is az Alperes előtt kétségben nincs, nem volt s nem is lehetett, de hogy mennyire vonakodott az Alperes saját ítéletében az elbizakodottságtól, erről meggyőzhetik a Királyi Fiscust a nemes megyékhez a kérdéses tilalom miatt intézett esedezésnek ím e szavai: „Én azonban sokkal inkább ismerem a felsőség iránt tartozó tisztelet kötelességeit, mintsem hogy magamat nyomorult magános állásomban, akár véleményben csalhatatlannak, akár a nemesi jusok felőli ítéletben bírónak felvetni bátorkodnám.”* És ezt a Királyi Fiscus concitatoria protestatiónak nevezi, pedig aligha szerényebben szóllani tudna.

Idézet Kossuth 1836 júniusában a megyékhez küldött körleveléből (KLÖM VI. 473.).

Egyébiránt az Alperes hitét mind a törvényességre, mind a hasznosságra nézve, Istennek hála, 33 s több megyének ünnepélyes végzése megigazolá.

Ez alkalommal az alperesi igaz és való facti species ellenében a Királyi Fiscus egy elferdített árnyékoldalú képet tesz, mellyre a perbeli irományok magokban is megfelelvén, az Alperes csak futólag kíván némelly világos fonákságokat megérinteni.

Azt mondja, a tilalom onnét eredett, mivel a jelentésből kitetszett, hogy a czélzott tudósítások időszaki hírlapot tesznek. Mi törvény van, mi normalis királyi rendelet hirdetteték ki az időszaki hírlapokról e hazában, arról felebb szó vala, itt csak ennyit: ha e tudósítások időszaki hírlap lenni készültek, a már előbb 3 1/2 évig folytatott lapok is azok voltak; tehát e qualificatióra a tilalom törvényesen nem épülhetett.

Azt mondja, hogy a másik ok volt: az a nisus, melly a jelentésből kitetszett. Felelet: az ott kitetsző nisust az Alperes még Vehmgerichtnek* is bátran elibe terjesztené; azonban jól megjegyezze a Királyi Fiscus, ezen nisusról a tilalomban szó sincs, s ezt a tilalom okul nem vette.

Lásd fentebb, a 215. l. 6. jegyzetet.

Továbbá az mondatik, hogy az Alperes a VV.* alatt elszámlált megyékhez folyamodott. Felelet: a horvátországi megyéket, mellyekről nem tudta, ha magyar folyamodást elfogadnak-e (hol azonban mégis pártfogásra talált), kivéve, a többihez is folyamodott volna, ha alkalmatossága lett volna.

Kossuth s. k. jegyzéke arról, kinek küldte meg 1836. júniusi folyamodványát (MTAKKt. Ms. 4849/96., Másolat: OL Kossuth-gyűjt. I. 45/b /VA 229. II./ 304–305.).

Idéz a Királyi Fiscus egy csomó leveleket annak bizonyságául, hogy az Alperes ezen folyamodásokat még potenti suorum protectioni is merészlette ajánlani, s ezt is bűnnek mondja, pedig az Alperes, valahányszor mások ügyében akárhova folyamodni fog, azt az igazságig pártfogásba ajánlani sohasem fogja elmulasztani; s ha a jelen esetben nem tette, nem azért nem tette, mintha ez szabad nem volna, hanem mivel önügyében kelletén túl is tartózkodóbb. Csak egy pár illy specialis commendatorius levelet sem fog talán a Királyi Fiscus előmutatni. Az Alperesnek nincs olly hosszú keze, hogy esedezéseit a 40 megye asztalára Pestről le tudta volna tenni, valakihez csak kellett küldeni, valakit csak meg kellett a beadásra kérni. Hol ismerőse s jó barátja volt, természetes, hogy ahhoz küldötte, és a Királyi Fiscus által idézett levelek, mind csak ezeknek válaszaik és a gyűléseikről jelentéstétel iránti kérelmekre adott válaszok, nem pedig specialis commendatiókra írt feleletek; ahol illy ismerőse nem volt, vagy hozzá alkalomban szűkölködött, egyenesen a megye alispánjához küldötte, mint erről a Királyi Fiscus már csak a VV. alatti scartetából is, Gömör, Tolna, Somogy, Borsod, Torna, Fejér, Győr, Komárom, Torontál vármegyéknél láthatta. Ezeket nem azért, mintha a dolognak valami erőt tulajdonítana, hanem csak bizonyságul, hogy a Királyi Fiscus még a legcsekélyebb körülményt is mennyire elcsavarja, s illy elcsavarásokra építi aztán tyradáit.

[IV/b] De ez nem elég, hanem gyönyörű rajzát azzal végzi, hogy az Alperes per continuatam ultro quoque pagellarum suarum editionem et vulgationem, contra manifestam articuli 4: 1687. dispositionem manifeste et facto resistere non horruerit. Ugyan hol lesz határa a Királyi Fiscus fokról fokra ugráló insimulatióinak? Hol lesz határa szerencsétlen választású törvényidézéseinek és azon határtalan sértéseknek, mellyeket ingadozó állásáni habozását pótlólag naponkint nevelni meg nem szűnik.

Legelőbb a szabadságbóli védelem követelésének törvényességét akaratlanul is érezve, azzal fedezgeté magát, hogy az Alperes nemessége Pest megyében publicálva nem levén, ő nem tartozott tudni, hogy nemes; itt legyőzetvén a birtoktalansággal állott elő; ez is igen silány álláspont levén, az 1687: 14. hasonlatával takaródzott; az 1715: 7. és 1723: 5. czikkely által innen is lemozdíttatván, azzal jött elő, hogy az Alperes a felségsértésről vádolt, de mint a következés mutatta, csak vádolt ifjak ügyében ügyvédi szolgálatot tevén, ezzel maga is felségsértő lőn; ezen nevetséges, sőt borzasztó állítástól elvégre félig-meddig maga is elugorni kényteleníttetvén, már előbb jónak látta ismét csak az 1556: 23. czikkhez visszatérni, és miután az Alperes nem magyarázgatásokkal, hanem a törvény szavainak kiírásával bebizonyította, mikint e törvényben egy betű sincs, amivel az Alperes ellen folytatott törvénytelen proceduráját, nemcsak nem igazolhatná, de azt a dologra csak távolról is alkalmazhatná, miután minden oldalról napfény világosságra jött, hogy az Alperes ellen hűségtörési váddal állani elő merő nevetség, de ha nem az volna is, ha legborzasztóbb, legvilágosabb hűségtörést követett volna is el, ő tőle a szabadságbóli védelmet megtagadni törvény szerint teljes lehetetlenség; íme végre, minden erejét összeszedve egy roppant szökést teszen, s érzékeny szúrásokkal kiékesítvén beszédét, az 1687: 4. czikkel áll elő. Ugyan olvasta-e a felperesi ügyész e czikkelyt? Vagy gondolja-e valóban, hogy arra csak távolról is hivatkozhatik? Mert hiszen ha különben volna, a törvény sem keresetleveléből bizonyosan ki nem maradt, sem pedig (meg kell jegyezni) nem hűségtörési pörrel lépett volna fel.

Az Alperes tántoríthatlan bizodalommal levén a Nagyméltóságú Curia bíráinak igazságszeretetökhöz, véteknek tartaná ezen roppant szökésű hivatkozásnak csak czáfolatába is ereszkedni; s azért megelégszik azzal, hogy az idézett czikkely főbb szavait pusztán ide írja:

Memores existentes Status et Ordines benignae propositionis Suae Majestatis Sacratissimae (mellyet ha a Királyi Fiscus olvasott volna, e törvényre bizonyosan nem hivatkoznék), licet fidelium Statuum et Ordinum nunquam ea mens fuisset, quod juxta illem articulum 31: 1222. (per malevolos et seditiosos obversum) contra legitimum regem et dominum suum quispiam armis consurgere et sese erigere queat, nihilominus pro contestanda devotione stb. eltörlik.

És e törvény ellen vétett tehát a szegény Alperes? Mi által? Per continuam pagellarum suarum vulgationem – mond a Királyi Fiscus.

Ha pedig netalán a sohasem látott királyi parancs nem teljesítését véli homogeneumnak az armis consurgerével et sese erigerével, úgy a felebb már unalomig mondottakon kívül elég a Felperesnek ellenibe vetni Verbőczynek Nagyszombat 1740-ki kiadása szerint a 2-ik Rész 90-czikkjére a 480-ik lapon levő jegyzeteket, ahonnan látni lehet, hogy ob contemptum regiorum mandatorum (ha illyest képes lenne is a Felperes előmutatni) nem notapör, hanem csak extrajudiciale birsagium követeltetik.*

Praeter birsagia judicialia... extrajudicialia, quae ob certos casus quempiam commissos: ob voluntariam malefactorum ex captivitate dimissionem, ob contemptum regiorum mandatorum etc. a legibus instar poenae determinatae sunt...” – Szegedi János jegyzete valójában a II. 86. címre (Qualiter birsagia... exegi debeant?) vonatkozik.

De minthogy a Királyi Fiscus az 1687: 4. czikkre maga hivatkozik, e törvény pedig az Aranybullának többi részeit mindenekben megerősíti, és így azon 2-ik czikket is, melly magyar nemesnek idézés és megítélés előtti elfogatását tilalmazza, az Alperes e törvényhez szorosan ragaszkodik, s a sokszor tisztelt ítéletnek megváltoztatását már csak e törvénynél fogva is a Nagyméltóságú Hétszemélyi Táblától tántoríthatatlan bizodalommal reményli.

Amit aztán a Királyi Fiscus az Alperesnek a törvényhatóságok általi pártolása ellenében felhoz, amivel magáról azt, hogy e pörrel a nyilvánosságot támadta meg, elhárítni igyekszik, mindezekre azok után, mik az Alperes előbbi replicájában foglalvák, szót is kár volna vesztegetni, mert hiszen – mint már mondva volt – tyradák, rodomantadák* nem bizonyítvány.

Lásd fentebb, a 365. l. 71. jegyzetet.

Hogy az Alperesnek pártoltatása a Törvényhatósági Tudósítások kiadásának volt következménye, az nem így áll, mert a Tudósítások ki nem adattak, míg az Alperest több megyék nem pártolták; de ha úgy lenne is, amint a Felperes állítja, mi bűn lenne abban, ha a logicus rend szerint az, ami már létez, pártoltatnék?

És még későbben is bátran hivatkozik az Alperes az L. alatti minden levelekre;* ez ügyben minden vitatásokat mindössze háromszor alig közlött, többnyire csak a határozásokat magokat, s azok a vitatások is csupán a pártolás módjáról jöttek közbe, mert hiszen a dolog törvényességéről valóban igen-igen csekély kivétellel csaknem köz vala az egész országban a vélemény, és ahol pártolásra nem talált is, korántsem azért nem talált, mivel a dolog nem törvényes, hanem mivel egy helyütt magános ügynek tekintették, másutt az Alperesnek mindenütt jelen nem lehetésében találtatott a nehézség.

A Törvényhatósági Tudósítások.

Hogy az Alperes sociusainak véleménye csak hinc inde abivit in determinationem, erre feleljen meg a most említett körülmény, és több mint 33 megyének egyhangú és a dolog törvényességére nézve igazán egyértelmű végzése; még maga az országbíró ő excellentiája is, nemes Fejér megye közgyűlésén csak oda nyilatkozni méltóztatott, hogy a folyamodó saját megyéjéhez járuljon, s a dolog Fejér vármegyére nem tartozik;* aki, ha a dologban törvénytelenséget látott volna, az ellen nagyfontosságú ítéletét kimondani bizonyosan nem késett volna.

Cziráky kijelentését Fejér megye 1836. június 22-i közgyűlésén lásd: KLÖM VI. 657.

Hogy ezen végzések oppressione votorum mintegy anyagi erő használásával alakultak, azt az Alperes nemcsak kereken tagadja, hanem annak megmutatását, hogy azok, kiket a Királyi Fiscus az Alperes barátainak nevez, sem ezen, sem más tárgyban soha illy eszközöket nem használtak, hogy ellenben voltak mások, kik azoknak, kikkel – itt most bővebben nem fejtegetendő – viszonyokban állanak, a gyűlésekeni megjelenést, s ha Kossuth Lajos ügye előkerül, annak minden erőveli ostromlását és ellenzését szoros kötelességül tették, ennek bebizonyítását az Alperes szabadsága visszaadásának idejére a legünnepélyesebben fenntartja. Az Alperes ügyének más gyámoka nem volt, mint a törvényesség és igazság érzete, és ez szerzett esedezésének a legtávolabb vidékeken is, hol tán azelőtt neve sem hangzott meg, barátokat; ezeknek száma – mint a resultatum mutatá – száz meg százezerekre ment; és ím az Alperes emiatt hűségtörő, de nem csak hűségtörő, sőt szabadságától is megfosztatott.

Hogy az Alperes egyik részt dicséretekkel halmozta, másik részt mocskolódással illette, szinte egy dicséretes reáfogás, és e részben védelmét a pör velejére, mihelyt szabadsága visszaadatik, ismét és ismét ünnepélyesen fenntartja.

Azt mondja a Királyi Fiscus, hogy publicitas et votorum libertas nunquam magis tuta fuit, quam nunc. De ha az Alperes törvénytelen előző fogságát, ha a közgyűlésekbeni beszédekért (hallatlan példával, mert ha Muszkaországban II. Katalin császárné törvények kidolgozásával megbízott küldöttségnek adott utasításában mondhatta: „Isteni és emberi majestas sértése bűnében felforgat az mindent, ki puszta szavakból és beszédekből nagy bűnt akar kerekíteni”,* nálunk, constitutionalis országban személyes szabadságunk felett tanácskozni csak nem lehet bűn) indított számos hűségtörési és infamiae pöröket tekintjük, a publicitas et votorum libertas tuta voltát nagyon erőltetett logicával lehet következtetni. Dehát honnan van, hogy e részben példamutatásra felszólítatván, az alperesi ellenkező súlyos példák ellenében egy szót sem szól.

Nem szó szerinti fordítás II. Katalin cárnőnek a törvénykönyvi bizottság részére készített utasításából: az idézetet Kossuth felhasználta a Lovassy István részére készített negyedik, 1837. január 17-i beadványban is (KLÖM VI. 551.). A híres instrukció a felvilágosodás számos – elsősorban Montesquieu és Beccaria nevéhez fűződő – tételét hangoztatta: azt, hogy szóval nem lehet felségsértést elkövetni, a XX. fejezet 479. §-a fejtette ki. Kossuthék az instrukció egykorú német kiadását (Katharina der zweiten Kaiserin... Instruction für die zu Verfertigung des Entwurfs zu einem neuen Gesetzbuche verordnete Commission. Riga–Mietau, 1769) használhatták. – A „publicitas et votorum libertas tuta voltára” vonatkozó megjegyzés Stettner betoldása. Vö. az 1/d szám után, a 47. oldalon mondottakkal és a Fiskus fundamentális replikájával, a 154. oldalon.

Itt kénytelen az Alperes kegyes engedelemért esedezni, hogy e részben előbbeni replicáját csak egy-két szóval kiegészíthesse. Ott ugyanis megmutatta, mikint sokkal zajosabb és ingerültebb gyűlések voltak már az országban, mint most, de azért gyűlési beszéd miatt hűségtörési vád soha, de soha nem indíttatott;* itt kénytelen megjegyezni az Alperes, mikint az onnan ered, hogy a 2-ik Rész 69-ik czikkelye ezekre különös büntetést rendel, midőn azt mondja: „Violatio sedis committi solet propter illicita verba in sede prolata, vel dehonestationem in sede ipsa existentium”; és ez egy újabb bizonysága annak, mikint szokott a Királyi Fiscus a törvényekre hivatkozással bánni. Már előbb ugyanis ezeket mondá: „Largitur Fiscus Regius eum, qui in publico conventu alium ibi praesentem et pari jure gaudentem verbis contumeliosis afficit, poenam notae neutiquam, aliam tamen omnino incurrere.” Tehát a most idézett törvénynek második részét igenis helyesen fogja fel, de első részét, e szavakat ti. „propter illicita verba in sede prolata vel stb.” elhallgatni méltóztatott.

Lásd Kossuth hatodik, 1838. február–márciusi replikáját (371–372. l.). Kossuth ezt követően a Fiskus harmadik, 1837. októberi replikájából idéz („Már ugyanis előbb ezeket mondá”), majd ismét legutóbbi, 1838. augusztusi szóváltásából.

Azt mondja a Királyi Fiscus: Persona Incatti, cum omnibus suis attributis sub protectione legem secura quievit. Erre igen szépen felel 16 hónap óta a budavári katonai fogság; de méltóztassék hát a Királyi Fiscus megmondani, hogyan van, hogy ezen törvénnyeli protectióját, mellyel nem illy vád, hanem a legvilágosabb, legborzasztóbb hűségtörés esetében is a szabadságbóli védelmet garantírozzák, már 16 hónap óta haszontalanul reclamálja. Indignum se reddidit, mond a Királyi Fiscus; valóban szép és könnyű ürügy az alkotmányos praerogativa felforgatására. A törvények protectióját még a legindignusabb embertől, a legborzasztóbb hűségtörőtől sem engedik a törvények megtagadtatni, s általában hogy lehet polgári társaságban ember, aki sub protectione legum nem áll? Ez a legborzasztóbb állítás, mellyet valaha ember hallhatott; de az Alperes mégis valóban 16 hónap óta érzi, hogy ő nem áll a törvények ótalma alatt, és most sincs egyéb hátra, mint Petroniussal felsóhajtani: „Heu, heu, quam male est extra legem viventibus”.* De van egyéb is még hátra, ti. azon remény, hogy a Nagyméltóságú Legfelsőbb Törvényszék a felebbvitt ítéletet megváltoztatni s az Alperest ismét a törvények ótalma alá visszahelyezni méltóztatik, amiért ez alkalommal is könyörög. Egyébiránt az Alperes utóbbi replicája oda menvén ki, hogy 1. esedezik a felhozott okoknál fogva a felebbvitelt kegyesen megengedtetni; 2. megengedtetvén pedig az appellata, könyörög a tisztelt ítéletnek felsőbb vizsgálat útján megváltoztatásáért, mivel a tisztelt ítéletbeli gyámokok nem állanak, és in specie nem áll az, hogy az Alperes hűségtörési váddal csak általában is terheltethetnék; és mivel ha állanának e gyámokok, azokból a szabadságbóli védelem elvétele nem, sőt egyenesen ellenkező következik; minthogy a második körülmény a jelen kérdésben mindenesetre fő és eldöntő marad, az Alperes alázatosan úgy vélekedik, hogy az első tekintetben mondottak iránt czáfolhatlan rendszerbeni előbbi replicájára bátran hivatkozhatik, s azért az applicativus velős védelmét minden esetre fenntartván, a Királyi Fiscus replicáját lépésről lépésre rendszeresen czáfolgatni ezúttal még szükségtelennek véli, és csak a szegletességeket és gyűlölség gerjesztésére vezető valótlanságokat kívánja még futólag megérinteni.

Dii, deaeque, quam male est extra legem viventibus. PETRONIUS, Satyricon, CXXV.

Midőn az Alperes azt említette, hogy a tisztelt ítéletben nincs kijelelve, mi az in specie, ami az Alperest terhelhetné, ez korántsem olly értelemben volt mondva, mintha azt vitatná, hogy ezen specialis kijelelésnek meg kellett volna történni, hanem csak mentségül hozta fel, hogy a Királyi Fiscus előterjesztéseit részletesen, annál fogva hosszasan kénytelen taglalni.

A Királyi Fiscus azt mondja, hogy oportuisset sequi finalem sententiam, de a Tekintetes Királyi Tábla interlocutorius ítéletet hozott. Ez az ítélet igenis meritorius, sőt peremtorius erejű, amint már megmutattatott.* De az Alperes abban is ellenkezést talál, hogy a Királyi Fiscus erősen állítja, miképen e pörben interlocutióknak nincs helye, s az ítéletet mégis interlocutoriának nevezi.

Lásd fentebb, kül. 339–343. l.

A Királyi Fiscus állítja, hogy a Törvényhatósági Tudósítások bár fő, de nem egyedüli tárgyai keresetének. Az Alperes erre nézve a keresetlevélre hivatkozik; ott egyedül azon tudósítások vannak tárgyul véve, a többi közt úgy: minthogy az Alperes ezeket tilalom ellen folytatta; hogy általok engedetlenséget s nem tudom minő elveket terjesztett, hogy egyoldalúan (subleste) tudósított stb.; ez mind a Törvényhatósági Tudósításokra referáltatik. Tehát ezek a keresetnek egyedüli tárgyai, azon alkalmazási levonások pedig applicatio, mellyre nézve az Alperes védelmét a pör velejére tartotta fel, s most is fenntartja.

Több ízben és igen szorgos gonddal emlegeti a Királyi Fiscus azt, hogy mindazoknak, miket ő előterjesztett, összefüggése terheli az Alperest. Az Alperes azt feleli: minthogy a részek (amint megmutatá) egyenkint már in abstracto sem terhelhetik, tehát összevéve sem terhelhetik.

A Királyi Fiscus mindenfélekép igyekszik mellékes inductiókkal megmutatni, hogy valóságos királyi parancs jött közbe a dologban. Az Alperes ismételi, hogy vele az állított királyi parancs még egyenes kérése után sem közöltetett; pedig ha lett volna, Zlinszky főszolgabíró úr azt maga saját biztosításául sem mulasztotta volna el közölni. Ismételi, hogy az illető féllel a felsőbb parancsok mindig közöltetnek, amint egy másik esetben a királyi parancsnak, még egy országzászlós úr által is eredeti valóságábani többször említett közlése* mutatja. És még a legnagyobb tekintetű királyi biztosok sem munkálódnak királyi parancsra pusztán hivatkozással s a nélkül, hogy a paritionale* előbb vagy a közgyűlésen kihirdettetnék vagy egyenkint előmutattatnék. És megjegyzi az Alperes, miképen már csak maga az is, hogy a Királyi Fiscus mellékes inductiókra, s az Alperes szavaiból vagy a későbbi történetekbőli argumentatiókra szorul, eléggé mutatja, mikép királyi parancs nem volt, mert különben a kérdés igen egyszerű; ha lett s előmutattatott volna, semminemű inductiókra szükség nem volna. És igen szomorú dolog, hogy inductiókra épít illy szörnyű vádat, minő a hűségtörési vád.

Lásd fentebb, 107. l.

A törvényhatóságot a biztos iránti engedelmességre felszólító parancs.

Mondja a Királyi Fiscus, hogy a törvényes bizonyság hitelességében az Alperes nem kételkedhetett. Gyenge gyámok. Felelet: 1-ör a törvényes bizonyság hitelessége a királyi parancs elő nem mutatását ki nem pótolhatja, annyival inkább, mivel 2-or a főbíró elsőbben ugyan még csak egyedül – holott az 1807: 8. czikkely 6-ik §-a szerint ép inhibitióknál esküdt nélkül teljességgel semmi hatósága sincs –, másodszor pedig esküdt társával ugyan, de minden tekintetben még külső formájára s módjára nézve is csak olly tiltólevéllel állott elő, minők pusztán a magános tiltólevelek szoktak lenni, millyenekre legközönségesebben feleletet sem szokott az eltiltott adni, és azért 3-or a megye első alispánja is, midőn a szolgabírónak általa történt kiküldetése a megye részéről rosszalltatnék, mentségül azt hozta fel, hogy midőn ő a szolgabírót úgy mint akármelly magános requisitiónál szokás, az inhibitio végett kiküldötte, a megye határozását sérteni nem vélte. 4-er: Mivel a magyarok királya szolgabírákkal (bírói parancsot, de ezt is csak a kisebb cancellariából költet kivéve)* közvetlenül nem levelezik, hanem a nemes megyékhez intézi kegyelmes parancsait, a kérdéses állítólagos királyi parancs pedig a nemes megye gyűlésén soha ki nem hirdettetett, sem annak végrehajtására a főszolgabíró ki nem küldetett, ő nála tehát királyi parancs létezése physicai és moralis lehetetlenség; és azért 5-ör: mivel a szolgabírói inhibitióra F. alatt adott válaszát az Alperes egyenesen azon is kezdette, hogy legfelsőbb parancsnak megyei végzés nélkül végrehajtás végett szolgabírói kézhez kerülhetése megfoghatatlan levén, az inhibitiót szokott bírói eltiltásnak nézni kényteleníttetik; ami a királyi parancs előmutatásával soha meg nem czáfoltatott. 6-or: Mivel már a legelső nem királyi, hanem nádori meghagyásra hivatkozás alkalmával is főszolgabíró úr azt állítván, hogy a kegyelmes nádori rendelés első alispán úrnál van, az Alperes a tisztelt urat azon állítólagos rendelés közlésére azonnal megkérni sietett; de kérésére tisztelt alispán úr azt jelenté ki, hogy hivatalosan semmi választ nem ad; és azért 7-er: a törvényes bizonyság hitelességébeni kétségeskedhetés vagy nem kétségeskedhetés vitatásába, mint sem a Királyi Fiscus actoratusa alá, sem ez institutumra, sem a Nagytekintetű Bíróság elibe nem tartozóba, itt teljességgel nem bocsátkozván, elhatározottan kijelenti, hogy a tisztelt törvényes bizonyság kezénél az állított királyi parancs nincs, s nem is lehetett; ha a tisztelt törvényes bizonyság ez által hitelességében magát megsértve érzi, az Alperes illő helyen és úton kész lesz felelni kérdésökre.

A kisebb kancellária a XV. században a királyi udvari – utóbb attól függetlenedő – bíróságok írásbeliségét látta el (1435:II. dekr. 11., 1486:76. és 1492:98. tc.). Az általa, majd 1848-ig a királyi személyes jelenlét bíróságának helytartója, a személynök által kiállított bírói parancsokat az uralkodó nevében és pecsétjével adták ki. A bírói parancsot (a per bármely szakaszában alkalmazható perorvoslatot) a törvényhatóságokhoz és az eljáró bíróhoz – így a szolgabíróhoz is – lehetett intézni.

Mondja a Királyi Fiscus, hogy a parancs létezése Pest vármegye határozásában is el van ismerve. Már felebb említették, mikép a megye alispánja a főszolgabírónak kiküldésére nézve magát azzal menté, hogy ő e tárgyban csak úgy járt el, mint a magános ügyekbeni bírói intések s tiltások végetti megkereséseknél szokott. Most még azt is kénytelen az Alperes megemlíteni, miképen ugyanazon kisgyűlésben, az eltiltó főszolgabíró is a megye rendei által feleletre vonatván, magát a királyi parancs létezésével korántsem mentette, hanem érzékeny előadásban panaszkodott, hogy minek küldi ki őt a megye alispánja olly hivataloskodásokra, mellyek a nemes vármegye határozatával ellenkeznek, s a megye rendei által törvényteleneknek ismertetnek.

Egyébiránt ha ezen szolgabírói eltiltást maga a Királyi Fiscus is olly nyomósnak, olly hathatósnak hitte volna, mint amillyennek most már állítja, azaz: ha egy szolgabírói megintés királyi paranccsal egyenlő erejű, s ha annak nem engedelmeskedés hűségtörés bűne, nyomon a bűnt megbosszulni kötelessége volt a Fiscusnak, s nem lett volna szükség az intést ismételni, s az Alperes perbe fogásával esztendeig késni, és a Tudósítások kézhezjövetelének akadályozását olly móddal, mint tette a Felperes Fiscus, a posták letiltásával eszközölni.*

A Tudósítások postai terjesztésének megakadályozása a Kancellária javaslatára, királyi parancsra történt.

Ezek a Királyi Fiscust voltakép felvilágosíthatják, s ha reájok nézve legkisebb kétséget is gerjesztene, mihelyt törvényes szabadsága visszaadatik, czáfolhatlan bizonyítványokat fog felhozni az Alperes. Egyébiránt akárminő revelatiókat tettek légyen is nemes Pest vármegyének a Karok és Rendek által feleletre vont tisztviselői, az a dolgon semmit sem változtat, miután annyi tagadhatatlan, hogy még akkor is semminemű királyi parancsot elő nem mutattak, s e tárgyban királyi parancsolat Pest vármegye kezein soha meg nem fordult, sem közirományai közt nem szemlélhető.

Még onnan is inductiókat erőltet a Királyi Fiscus, hogy ha – úgymond – királyi parancs létezését el nem ismerte az Alperes, képtelenség volt más megyékhez folyamodni, mellyek a Pest megyei tisztviselők fölött hatósággal nem bírnak. Már ismét inductio! Minek ez, ha királyi parancs volt és van, elő kell mutatni s annak az alperesseli közöltetését bebizonyítani. Ha ez megtörtént, nincs inductiókra szükség. Azonban vegye feleletül a Királyi Fiscus, miképen ő bizonyosan sokkal jártasabb hazánk publico-politicus viszontagságaiban, mintsem ne tudná, hogy sok dolog, ami fölött nagy idők óta fájdalmasan panaszkodik a nemzet, első eredetében mikint csúszott be. Az első csekély elnézés minden jövendő eseteknél már erősségnek vétetett.

„Följegyeztetik előzvény gyanánt
S egyetlen példa ezer hibát szül”

mond helyesen a költő.* Ezt a Királyi Fiscus igen bölcsen tudja, s ezt nemcsak a megszoríttatni czélzott nyilvánosság tekintetében, de arra nézve is méltóztassék figyelembe venni, hogy ez első eset a hazában, midőn egy főszolgabíró királyi parancsra hivatkozással áll elő anélkül, hogy a királyi parancs azon törvényhatóságnál, mellytől azon tisztviselő kiküldetéseit egyedül veheti, megfordult volna, s ez alkotmányellenes úton egy magános polgárt a legfelsőbb királyi akarattal érintésbe hozni igyekszik. Méltóztassék a Királyi Fiscus ezt jól megfontolni, és megemlékezni azokra, mik a törvénytelen praesidialisok tekintetében az országgyűlésről sérelemkép felterjesztettek;* és legyen szíves tekintetbe venni, hogy ím, amint a dolog történt, az ország törvényhatóságai kétharmadának ünnepélyes felszólalása ellenében is, minő erőt s sajátságot tulajdonít ő e szolgabírói eljárásnak, minőt tulajdonított volna még, s minőt tulajdoníthatna minden más hasonló esetben, ha az Alperes a megyékhez nem folyamodik? És ha mindezeket egybevetni méltóztatik, lehetetlen, hogy az Alperes aggodalmát s az ország törvényhatóságaihoz intézett folyamodását igazolva ne érezze. De különben is az Alperes semmit el nem hallgatott, semmit el nem fordított, mindazt, amit a szolgabíró hivatalosan mondott avagy írásban kiadott, szórul szóra hiteles másolatokban, a nemes megyékhezi folyamodásához csatolta, s a nemes megyék ezekből s a legnagyobb részben még ezen felül Pest vármegyétől kért adatokból ítéltek. Mikint ítéltek, azt a határozások mutatják. És valóban voltak megyék, mellyek mind amellett, hogy az Alperes ügyét egyhangúlag pártolák, s a rajta történhető sérelmet saját sérelmöknek nyilatkoztatták, mégis egyenesen azon véleményben voltak, mellyet a Királyi Fiscus ellenvetésül használ. Így nemes Békés vármegye rendei ismételve is úgy határoztak, hogy az egész sérelmes cselekvés Pest vármegye tisztviselőinek cselekvése, s ők nem kételkednek, hogy nemes Pest vármegye közönsége azon hatalmával, mellyel tisztviselőire nézve bír, a dolgot orvosolni el nem mulasztotta. Így nemes Gömör és Szatmár vármegyék különös levélben is értesítették nemes Pest vármegye rendeit, miképpen erősen hiszik, hogy a tisztelt megye tisztviselőit a törvénytelenségért feleletre s fenyítékre vonta.* Amint ez részint az L. alattiból világos, részint ha szabadsága visszaadatik, be fogja bizonyítani. Ezek mind fényesen igazolják az Alperes cselekvését és kétségen kívül helyezik, hogy maga az Alperes is királyi parancs valóságos létezését soha el nem ismerte, hanem a dolgot előadta úgy, amint ő elébe adatott, amint hogy a szolgabírói tilalomra adott válaszában nyilván ki is tette, „mikint ezt csak szokott bírói eltiltásnak veheti”; és – amit jól megjegyeztetni kér – a nemes megyékhezi folyamodásához ezen válaszát is szóról szóra hozzácsatolta.

Az idézetet nem tudtam azonosítani.

Az 1832/6. évi országgyűlés alsó táblája a kancelláriai elnöki parancsok teljes eltörlését sürgette, a főrendek azonban megakadályozták a sérelem felterjesztését. (KLÖM IV. 337–339., 403–404., 409., 475., 488–489., 502., 546., 556., 567., 627., 674.)

Kossuth a Törvényhatósági Tudósításokban Békés megye 1836. június 21-i, ilyen irányú határozatáról és Szatmár december 12-i átiratáról számolt be (KLÖM VI. 674., 950.); Gömör átiratáról nem szól.

Azt kérdi a Királyi Fiscus: ha sérelmet vélt az Alperes, miért folyamodott a megyékhez, és nem Ő Felségéhez? Felelet: 1. Ép azért, mivel a felsőbb parancs vele nem közöltetett. – 2. Mivel vele nem közöltetvén, annak Ő Felsége általi kiadását, akár hogy szabados dolgot tiltana el, akár hogy alkotmány elleni úton érkezett volna, méltán kétségbe vehette. – 3. Mivel nemcsak magános jogát, hanem a közgyűlés nyilvánosságát is vélte fenyegettetni, ez pedig, ha valami, valóban a nemes megyéket illeti. És hogy ezen aggódás nem volt magános, csalatkozható vélemény, azt több mint 33 megyének egyetemes nyilatkozása bizonyítja. – 4. Mivel saját ítélete után indulni nem akart, s magát bírónak felvetni átallotta, amint ezt H. alatti folyamodásában* nyilván kijelentette. – 5-ör: Mivel a nemes megyék felszólalásától Ő Felsége kegyes színe előtt is több sikert remélt, mint magános folyamodásától.

Kossuth 1836. júniusi körlevele a megyékhez (KLÖM VI. 469–473.).

Ezúttal még egy körülményt említ meg az Alperes. Midőn az első tilalmazás történt, az Alperesnek két úri vendéghez vala szerencséje. Ők megértvén a történetet, kérdezék az Alperest, mit tevő leend. Mire ő nyomban azt felelé, hogy a nemes megyék ítélete alá fogja terjeszteni, s azon további kérdésökre: hátha a megyék nem fogják közsérelemnek tekinteni, az Alperes nyilván kijelentette, hogy ezen esetben vállalatával felhágy, s azzal fogja magát vigasztalni, hogy ember levén, véleményében csalatkozott. Ennek bebizonyítását szabadsága visszaadásának esetén ünnepélyesen fenntartja.

Concitatoria kifejezésnek nevezi a Királyi Fiscus azt, hogy az Alperes esedezéseiben oda nyilatkozott, mintha saját személyében a köznemzeti jogok szenvednének sérelmet. De hiszen méltóztassék a Királyi Fiscus az országos sérelmek tömegét egy kissé megtekinteni, csaknem minden országos sérelem egyes személyeken követtetett el. Hisz ez máskép nem is képzelhető. Az Alperes nem valami kirekesztőleg sajátlagos privilegialis jogát követelte, hanem olly jogokat, miket a törvény ad minden magyar nemesnek, mellyek tehát a nemzetnek közös jogai, s minden egyes jog sérelme az egész nemzet sérelme. Hiszen ezt a józan logica, a természetes ész és a magyar jus publicum, magyar törvényhozás, magyar municipalis élet minden lapja bizonyítja!! Szabad legyen itt egy asszony tanúságára hivatkozni, Madame Staël,* midőn munkáiban azt mondja: egyes tagok ügye közös ügy, nép ügye, átlátta ezen állításnak igazságát. Lám Wilkes, habár utálatos szenvedhetetlen ember volt is, kit mindenki gyűlölt, egy parancs mellett elfogattatván az egész nemzet önjogát sértve lenni látván, védelmére felszólalt.* A „Habeas corpus” csak azáltal jött létre, hogy Francis Jenkes a londoni tanácsban tartott beszédéért elfogatott.* Így volt ez a világ kezdetétől mindig; száz példákat lehetne erre a historiából felhozni. Aztán az Alperes mellett szól 33 megyének nem puszta kitételre, hanem a közbejött irományok s részint Pest vármegyétől kikért értesítések megvizsgálására alapított határozata.

Staël, Anne Louise Germaine (1766–1817): svájci származású francia írónő, a francia romantika egyik szellemi előkészítője.

Wilkes, John (1727–1797): angol reformpolitikus, publicista. 1763-ban lapjában megtámadta III. György trónbeszédét; az uralkodó törvénytelenül lefogatta, a bíróság azonban szabadlábra helyeztette.

Az 1679-ben a harmadik parlament által elfogadtatott Habeas Corpus Amendment Act lehetővé tette a bíróságok számára, hogy bármely, a kormányzat által jogtalanul letartóztatott személyt ügye kivizsgálása végett maguk elé állíthassanak. A törvény, noha az angol alkotmányfejlődés fontos állomása, mint az eljárást szabályozó rendelkezés, csupán egy hosszabb fejlődés betetőzését jelenti; így Jenkes londoni elöljáró ügye (akit 1676-ban tartóztattak le, mert új parlament összehívását követelte) a törvény létrejöttének valójában csak egyik előzményét jelentette.

Igen különös az is, hogy a Királyi Fiscus Nyitra vármegyének azon határozatára az Alperes ellen hivatkozik, mellyben az a kérdéses tudósítások megrendelését visszahúzta. Valóban különös! Tehát ha egy megye az Alperes ellen nyilatkozik, az a Királyi Fiscus részére erősség (pedig hiszen közértelem mikor volt 52 testület között a világban?). De hogy 33 megye az Alperes mellett nyilatkozik, ez az Alperes részére nemcsak nem erősség, sőt bűn, lázítás, hinc inde in determinationes abeuntia sociorum molimina!! De hát mit fog a Királyi Fiscus mondani, ha az Alperes szabadsága visszaadásával csalhatatlanul bebizonyítandja, miképen épen (távol legyen a nemes megye határozatának feszegetése) ama nemes megyében történt az, hogy az Alperes ellen és azok ellen, kiket barátainak nevez a Királyi Fiscus, egyszer-másszor némelly egyes tagok (korántsem a megye közönségét értem) előre organisált materialis erőt használtak, diurnumokat fizettek, s hogy ezen materialis erő, mellynek nagy része még a nyelvet sem értette, mellyen a tanácskozás folyt, arra használtatott, hogy némellyeket szóhoz se bocsásson, s ha intést vesz, azonnal fiscalis actiót kiáltson. Úgyhogy közönséges tréfaszóvá válnék a megyében, hogy aki Kossuth nevét említi, ezen említésért fiscalis actiót kap. Pedig ezeket és többeket be fogja, mihelyt szabadsága visszaadatik, bizonyítani. És mégis a Királyi Fiscus áll azzal elő, hogy az Alperest védő határozatok oppressione votorum keletkeztek? Az L. alatt láthatá a Királyi Fiscus, mikint azok, kiket az Alperes barátainak nevez, a szó szabadságát mennyire tisztelik, ott van a XXI-dik számban, ott van több helyütt, kik intik, szólítják fel a közönséget a szószabadságnak más véleményűeknél is tiszteletére. Ott olvasható az I. és II-ik számban, a szabolcsi tisztválasztásróli jelentésben, mikint az Alperes a voxok szabadságának anyagi erőveli elnyomása felett iszonyodását s borzalmát vissza nem tartóztathatá.*

A Törvényhatósági Tudósítások nyitrai ellenfeleinek szervezkedésére nem találtam további adatot. A következő utalás a Pest megye 1837. március 21-i közgyűlésén történtekre vonatkozik, amikor Fáy, Ráday, Benyovszky és mások szorgalmazták a kormánypárti szónok Dercsényi Pál meghallgatását (KLÖM VI. 974.). Kossuth a Szabolcsban történteket „a nemzeti legszebb jogok egyike undok fertőztetésének” minősítette; a véres tisztújítás leírását lásd: KLÖM VI. 642–645.

Kénytelen egyébiránt a nemes megyékhezi folyamodása iránt újra megjegyezni: 1. Hogy protestatióról egyikben is szó sincs. 2. Hogy nagyobb tisztelettel nem lehet szóllani, mint azokban az Alperes szól: a concitatoria expositio vádja tehát csak puszta tyrada. 3. Hogy semmi puszta expositiót nem tett, hanem a közbejött actákat közlötte. 4. Hogy tudósításait mindaddig meg nem kezdette, míg több megyék, s nevezetesen nemes Pest megye által vállalata helyben nem hagyatott. 5. Hogy a királyi parancsra hivatkozó második tilalom utáni folyamodását csak azon megyékhez intézte, mellyeknél az első tilalom ellen pártfogást talált; és ezeket múlhatatlanul kellett arról, hogy a pártolásuk alá vett ügyben mi történt, értesíteni, mert e pártolásuk által az Alperes ügye az ő ügyökké vált. És itt helytelenül állítja a Királyi Fiscus, hogy csak 12 megye rendelte meg tudósításait, tehát csak azoknak volt megbízottja az Alperes, mégis többekhez folyamodott. Mert azt, hogy mikor volt az Alperesnek megrendelői közt csak 12 megye, annak datumát valóban az Alperes sem tudná megmondani, mert a 3 E. alatti scartetának sem tudhatja datumát, arra jól emlékezvén, mikint az Alperes tudósításainak megrendelői nagyobb számban voltak, mint mennyi a 3 E. alatt föl van jegyezve.* De ez mindegy, hanem a fő ok az, hogy az Alperes ügyét pártolás alá vett megyék ezen pártfogásukat, helybenhagyásukat nemcsak a tudósítások megrendelése által, hanem máskép is különböző módokban nyilatkoztatták. Voltak megyék, mellyek előre kijelenték, hogy ami ez ügyben történend, saját ügyöknek tekintendik; mások, hogy a jövendőben közbejöhető körülményekről értesíttetni kívánnak; ismét mások, mellyek a további pártfogást előre kijelentették, sőt ollyanok is, mellyek az Alperes vállalatát annyira hasznosnak és törvényesnek ítélték, hogy mentől több megrendelők szerzését kerületbeli tisztviselőinek hivatalos kötelességül tennék stb. Mindezeknek be kellett jelenteni, ami közbejött; de ismétli, hogy csak ezeknek jelentette be. 6-or: Amire az Alperes különös figyelemért esedezik, az, hogy a királyi parancs elleni concitatorius protestatiókat emleget a Királyi Fiscus, holott a soha elő nem mutatott királyi parancsra hivatkozó szolgabírói eltiltás után beadott esedezésben nemcsak semmi protestatio, de még csak semmi okoskodás sincs; hanem az egész folyamodás, mint az I. alatt látható, csak egyszerű száraz jelentés, mellyben csak annyi van: „Én azon erős meggyőződésben levén, hogy Felséges Királyunknak mint alkotmányos fejedelemnek akaratja legtisztábban s nyilvánosabban a törvényekben van kifejezve, minden esetre a törvény határai között maradok, s a törvények iránti tiszteletben adván Felséges Királyom iránti tántoríthatatlan hűségemnek és engedelmességemnek czáfolhatlan bizonyságát, nem érezhetem magamat felhatalmazottnak, hogy a közös és Tekintetes Rendek által már nyilván elhatározottan törvényszeres nemzeti ótalom alá vett polgári jogoknak személyembeni megsértéséhez önkényt hozzájáruljak. Azért tehát nyugodt kebellel várván a következéseket mulaszthatlan kötelességemnek tartottam ezen újabbi tilalmat a Tekintetes Rendek kegyes színe elébe hálás érzelemmel fogadott törvényszerű pártfogásokért továbbra is könyörögve alázatosan előterjeszteni.* Ennyiből áll az egész, s ez a concitatoria protestatio!!

A Tudósítások előfizetőinek névsora 1836 végén (KLÖM VI. 1039–1044.); itt 127 név szerepel; 1837 áprilisában a Tudósítások már 160 példányban készült.

Kossuth 1836. októberi körleveléből idéz (KLÖM VI. 514–515.).

A Királyi Fiscus továbbá azt a hihetőséget igyekszik mutogatni, hogy az Alperes akkor sem engedelmeskedett volna, ha a királyi parancs, amint kívánta, vele közöltetett volna. Ugyan ki hallott valaha illy okoskodást: mivel hihető, hogy te ezt vagy amazt tetted volna, ha ez meg ez történt volna, tehát ezen nem contingens volna és volna miatt nemcsak hűségtörő vagy, hanem tőled a legborzasztóbb hűségtörés esetére is kikötött védelem szabadsága is megtagadtatik. Erre nem kell felelet. Elég, hogy az Alperes kérte a parancs előmutatását, attól függesztette fel végső nyilatkozatát; és erre nézve az Alperes, mihelyt szabadsága visszaadatik, azt is be fogja bizonyítani, miképen akkor, midőn a puszta hivatkozású tilalom kezéhez adatott, épen az L. alatti VIII-ik számú levele már az expeditio alatt levén, annak expeditióját néhány napokig felfüggesztette, s csak azután küldözte szét, miután a közöltetni kért állítólagos parancs nemcsak az Alperessel nem közöltetett, hanem a feleletre vont tisztviselők által a nemes megyének is elő nem mutattatott, sőt hivatalos tettök azon megye által, mellytől hatóságukat veszik, nyilván rosszalltatott és semmit érőnek nyilatkoztatott. Ezek után és miután az állított parancs közlése továbbá is elmaradt, s a nemes megyék pártolásai s folytatásra felszólításai, sőt megbízásai, hivatalos tudósítójuknak, fizetett levelezőjöknek felfogadásai megszaporodtak, és az Alperes még azt is tapasztalá, mikint levelei a postatisztek által letartóztatnak, ezek után valóban több hónapi tapasztalás után joggal mondhatá: fogom folytatni, nec minae me terrebunt, nec aurum me movebit. Melly föntebb említett körülményre nézve a szükséges bizonyítást szabadsága visszanyerése idejére ismét ünnepélyesen fenntartja.

Annak ellenében, mint az Alperes törvényre s alkotmányra hivatkozva a királyi parancsok útjáról-módjáról mondott, a Királyi Fiscus azzal vádolja az Alperest, mintha ő állítaná, hogy az 1563: 78., 79. és 80. czikkelyekben említetteken kívül a magyarok királya más parancsolatokat nem adhat ki: Jus mandandi principis controvertit, úgymond, és a királyi jogok megszorítására igyekszik. A Királyi Fiscus heves neheztelésre fakad, ha az Alperesnek sérült kebele a méltatlanságokat méltatlanságoknak nevezi. Dehát ugyan minek áll elő illy világosan nem igaz állításokkal? Ez nem nemes bánásmód. Igenis, nem igaz, hogy az Alperes Ő Felségének parancsoló hatalmát csak távolról is kétségbe vonta volna. Ő azt mondá: a magyarok királya az 1563: 78., 79. és 80. czikkelyekbeni parancsolatokat kivéve, minden legfelsőbb rendeleteit a törvényhatóságok útján adja ki; és az alkotmány ezen bölcs ellátásának köszönhetjük, hogy hazánkban egyes személyek Ő Felsége személyes akaratjával érintésbe, ütközésbe nem kerülhetnek; mert ha úgy történnék is, hogy amint az 1790: 14. czikk szól, quaepiam praeter spem illegalia in Regnum expedirentur mandata, ezek iránt a főkormányszék, melly az 1741: 11. czikkely 5-ik §-a szerint quaevis politica et publicum ejusdem Regni statum concernentia negotia pertractat, ugyancsak az idézett 1790-ki törvény szerint alázatos észrevételeit felterjeszti (mellyeket Ő Felsége igazságos tekintetbe veszen), részint pedig az ország törvényhatóságai nyújtják be alázatos észrevételeiket, amint hogy ugyanazon czikkely imígy végződik: comitatuum cunctarumque regni jurisdictionum legali consistentia et activitate alioquin salva permanense. És ezen törvényes és alkotmányos tant, melly czáfolhatatlanul így van, és Istennek hála nem kevésbé az alattvalók jogainak, mint egyenesen a királyi dísznek és méltóságnak sértetlen fenntartására van így, a Királyi Fiscus hova nem csavarja. De illy csavarásokból áll utóbbi replicájának minden lapja. Ilyenekre szorul ő az Alperes igazságos panaszainak ellenében, de néha ezekből is kifogy, s akkor egy pár tyradát vet oda, s egyébiránt elhallgat. Mert miért nem méltóztatott a Királyi Fiscus azon törvényekre s czáfolhatatlan példákra felelni, mellyekkel bebizonyíttatott, miképen ha lett volna is királyi parancs, és minden tekintetben a törvénnyel egyező lett volna is, mégis az annak nem engedelmeskedésért nem lehetett volna hűségtörési vádat indítani, még kevésbé az alkotmány sarkoszlopit képző cikkek ellenére az Alperest törvénytelenül elfogatni s fogva tartani. Mert a királyi parancsnak nem engedelmeskedés miatt a törvények más vádat s büntetést rendeltek, mint már felebb megmutattatot.

A felhozott példák mellett emlékezzék meg még a Királyi Fiscus, miként 1823-ban teljes hatalommal felruházott királyi biztosok a paritionalis parancsnak közgyűléseni felolvasása s egyenkinti előmutatása után, főről főre szólíták fel engedelmességre a nemzet tagjait; ők a törvényhez ragaszkodtak, de azért hűségtörési vádról szó sem volt. Sőt olly eset is történt a két magyar hazában, hogy a királyi parancs az illető megye által elfogadtatott, s egy tag mégis jószágaiban az újonczszedést meg nem engedte. Indíttaték ellene vád, az igaz, de korántsem hűségtörési vád, s amannak sem lett következése. És megfelejtkezett a Királyi Fiscus a váczi püspöknek szint olly nem igen régi történetéről, aki ismételt királyi parancsok ellenében tántoríthatlanul maradván meggyőződése mellett, ím e szavakra fakadott: „Deus meus, vim patior, non me deseras”, de hűségtörési vádról ellene szó sem vala.* Tudhatja közelebbről a meghalálozott pécsi püspöknek ez utolsó országgyűlésen a nagyméltóságú főrendek táblájánál tett nyilatkozását: „Si etiam lex lata fuerit, non obtemperabimus”;* s valjon mozdult a Királyi Fiscus ellene notae actiót támasztani?

Az első utalás Wesselényire vonatkozik, aki 1831 elején meggátolta erdélyi birtokain a törvényellenes újoncoztatást; habár történtek előkészületek perbe fogatására, a kormányzat az ügyet kemény hangú leirattal zárta le (TRÓCSÁNYI 1965. 103–106.). A következő utalás valószínűleg nem egy „szint olly nem igen régi történetre”, hanem egy 100 évvel azelőtti esetre vonatkozik. Althann Frigyes Mihály, 1718–1734 között váci püspök, 1731-ben ellentmondott a Carolina Resolutiónak; amikor a püspök nem volt hajlandó Bécsben megjelenni, az uralkodó zár alá vetette a püspökség javait; a püspök Ézsaiás próféta szavaival tiltakozott – úgymond – az erőszak ellen.

Szepessy Ignác bárónak (1780–1838) a főrendi tábla 1833. július 7-i ülésén elhangzott tiltakozásáról van szó az ellen, hogy engedélyezzék az új házasságra lépést azoknak, akiknek korábbi vegyes házasságát felbontották (KLÖM I. 536.).

Ezekkel, s mik előbb mondattak, czáfolhatlanul be van bizonyítva: 1. hogy királyi parancs e jelen esetben nincs; 2. hogyha lett volna is, hűségtörési pört indítani nem lehetett; 3. következőleg, hogy nem engedelmeskedés a tisztelt ítéletben terhelőnek nem vétethetett, és 4. ami a pör jelen állásában legfontosabb, ha terhelőnek vétethetnék is, az Alperestől a szabadságbóli védelmet nemcsak hogy elvenni nem lehetne, sőt annál inkább megadni kellene. Az Alperes tántoríthatlan bizodalommal reményli, hogy a Nagyméltóságú Hétszemélyes Tábla a tisztelt ítéletet nem csak a szabad védelemre, de a terheltetésre nézve is megváltoztatni kegyeskedend. Azon nem várt esetre mindazonáltal, hogyha a terheltetés tekintetében meg nem változtatná, az Alperes ünnepélyesen fenntartja, hogy az állított királyi parancsra nézve nem in abstracto, mint eddig, a tisztelt ítélet gyámokának megczáfolása végett történt, hanem in specie et applicative in merito magát szabadságból védelmezhesse. Mert szeme előtt tartván az alattvalói tisztelet és a Mátyás és Ulászló korabeli azon törvényeket, mellyek parancsolják, ne nomen regium litigiosae questioni inmisceatur, az 1471: 31. a hozzá hasonló czikkekről és a törvények íme rendeléséről: cuncta illegalia mandata cum honestate excipere citra incursum alicujus poenae liceat, emlékezni sem akart.

[IV/c] Azt mondja a Királyi Fiscus, destinatio comitatuum et legalis activitas non negatur. De hát kérem miért fogta vád alá az Alperest, s ami több, illy vádnál semmi esetre meg nem tagadható szabadságát miért veszi el amiatt, hogy in conformitate destinationis comitatuum pro exercitio legalis activitatis alázatosan folyamodott? Hiszen hogy a sérelmek eltávoztatása a megyék destinatiójához s az evégetti alázatos felírások activitasukhoz tartoznak, azt tán csak nem fogja tagadni?

Azon vád, hogy az Alperes magát minden magyar nemesek közös jogaiban sértetni panaszkodván, ezzel accusationem de oppressione legalis civium libertatis in Majestatem vibraverit, a fentebbiekhez hasonló rágalom, mert ezt az Alperes soha sem tette, hiszen királyi parancsról sem tud semmit. A szenvedni vélt sérelem miatti illedelmes panaszt illyesmire elcsavarni ismét nem nemes bánásmód. Hiszen így már sérelem ellen sohasem is lehetne panaszolkodni.

A Királyi Fiscus confoederatiókat szeret emlegetni. Valóságos nevetség. Ugyan miért nem vette fel a confoederatiót eget-földet összehalmozó keresete tárgyául? Hiszen semmi újat nem hozott napvilágra, minden irományok kezénél voltak. Aztán hogyan van, hogy semmi confoederatus tagokat nem látunk e pörben állani? De igaz, azt mondta a Felperes: világos a confoederatio, s világos, hogy az Alperes annak antesignanusa és repraesentansa volt, s még most is az (igenis, 16 hónapos magános fogságban is az), mert a pör 89-ik lapján* így ír: mi, az országnak békés lakosai; valóban nevetség, de úgy látszik, hogy a Királyi Fiscus tollvivője nemigen barátkozhatott meg mindenkori latin foglalatoskodásai miatt a magyar nyelv természetével, különben illyesmit papirosra tenni egy kissé csak mégis restellene.

1838. márciusi, hatodik replikájában, lásd fentebb, a 337. oldalon.

Ha a Királyi Fiscus confoederatiónak nevezi azt, hogy az Alperes a hajdani magusok tudományába avatva nem levén, több helyütt ugyanazon egy időben jelen nem lehetett, s annálfogva másokat kért meg, hogy a megyékbeni gyűlésekről őt tudósítsák, ők pedig ezt elvállalták; ha ez confoederatio, legyen neki az ő hite szerint; vagy ha azt nevezi confoederatiónak, hogy barátai a Törvényhatósági Tudósítások kiadásáróli hirdetését s a lapok megjelenését örömmel fogadták, s örömüket, tetszésöket, helybenhagyásukat itt-ott az Alperesnek ki is jelentették, ha ez confoederatio, legyen úgy, az Alperes, ha szabadsága visszaadatik, még több illy jóváhagyási bizonyítványokat is szerezhet, s a Királyi Fiscusnak megmutatja, hogy 3 1/2 éves levelezése folytatásáróli jelentését egész testületek, mindennemű véleményű emberek történetes gyülekezetei örömriadásokkal fogadták. Most elég legyen 33 megye helybenhagyó határozatára hivatkozni.

Köszönetet mond a Királyi Fiscusnak az Alperes, hogy replicája folytában megismerni méltóztatott, miképen a felségsértésről vádolt ifjak szüleitől meg nem tagadott ügyvédi munkálat magában nem bűn. Azonban, úgymond, e mód, mellyel azt tevé, bűnös. Az Alperes ismételi, hogy ha egy szenvedő atyának nyújtott ügyvédi segedelemért szenvedni kell, örömest szenved, s ennek semmi mentségébe nem ereszkedik. Egyébiránt azon NN. alatti historiai előterjesztéséről,* mellyet a Királyi Fiscus scandalosusnak és seditiosusnak nevez, még az is vádul hozatván fel, hogy azt az Alperes non tantum compilavit, sed et dimisit, megjegyzi az Alperes, mikint rendes ügyvédi segély volna, ha az ügyvéd azt, amit védencze részére feltesz, illető helyre el nem juttatná, hanem megírná, s aztán elzárná. De ezúttal csalatkozik a Királyi Fiscus, s ezt a dimisit vádat azon folyamodás conceptusának hátán talált ím e szavaiból vonja le: „Bihar vármegyéhez küldött folyamodás.” Átláthatta volna a tartalomból, hogy a folyamodó Lovassy István úr Pestről folyamodván Bihar vármegye rendeihez, folyamodását ő (Lovassy ti. s nem az Alperes) be nem nyújthatta, hanem küldeni volt kénytelen.

Lovassy István 1831. februári Kossuth fogalmazta beadványa Bihar megyéhez (KLÖM VI. 563–569.).

A Királyi Fiscus azt mondja: csalatkozik az Alperes, midőn a nyilvánosságot 8 1/2 századok óta hazánk alkotmányos institutióin keresztül lövelleni állítja. És például a Királyi Fiscus a kormányszékekre, a bíróságokra, de még a vármegyékre is hivatkozik. Hogy az kormányszékek tanácskozásai nem nyilvánosak, igaz, de hiszen ezek állásuknál és szerkezetöknél fogva nem is lehetnek. Ez azonban olly keveset bizonyít az Alperes ellen, mint amikép Angliáról azért, mivel a ministerialis tanácsok, igazgatási székek nem nyilvánosak, nem mondhatni, hogy a nyilvánosság nem bélyege institutióinak; mert a ministerek tette is csak addig, míg végrehajtásuk nem rendeltetik el, hogy az ellenfélnek el ne árultassanak, tartatnak titokban, de akkor azonnal nyilvánosokká tétetnek elannyira, hogy minden ministerialis szakasznak különös censora, critisalója is lenne, például Wynn volt a szószólóé, elnöké; a küldolgokénak Sir James Mackintosh, Brougham a beldolgokénak, Tierney a finánciaiaknak.*

Wynn, Charles William (1775–1850); Mackintosh, Sir James (1765–1832); Brougham, Henry Peter (1778–1868); Tierney, George (1761–1830): whig politikusok. A szóváltás 1830 előtti, a konzervatív kormányok alatti tevékenységükre utal.

A bíróságokat ami illeti: eleink nagyon ismervén Plinius Panegyrisában érintett azon mondásnak igazságát, periculum est ne tacitis suffragiis impudentia irrepat,* nyilvánosan tartották az ítélőszékeket. A Királyi Fiscus bizonyosan bölcsen ismeri mindazon törvényeket, mellyek szembetűnőleg bizonyítják, mikint hazánkban a törvényszékek nyilvánosak voltak; tudja Verbőczyből a Felperes, hogy a consuetudo vagy lex consuetudinaria nem egyéb, mint az, hogy akkor még akadémiákban systhematice nem taníttatván a törvény, a sajtó nem léte miatt pedig azt nem mindenki, hanem csak az ország levéltárához könnyebben jutható főbírák s ítélőmesterek, mint különben is egyedüli olvasni tudók olvashatván, ezeknek nyilvánosan hozott s a nép által hallott ítéleteikből és így ex praxi per consuetudinem tanulták a törvényeket; tehát Mirabeaunak* amaz ismeretes kívánsága: „Adjatok nekem bírákat, aminőket akartok, legyenek részrehajlók, legyenek megvesztegetve, sőt legyenek ellenségeim, nem bánom, csak nyilvánosságot is adjatok”, hazánkban már századok előtt valósítva volt még az 1486: 65. törvény is így szól: „de sede judiciaria nobilium”, minthogy a perlekedők s mások fegyveres csoportokkal szoktak a törvényszéknél megjelenni, s a többieket fegyverrel és számmal ijeszteni, tehát ut deinceps quilibet sedem judiciariam quiete, libere intrare, et ibi honeste, pacifice et absque omni impedimento perseverare possit, rendeltetik, hogy fegyvertelenül jelenjenek meg. És valóban nem levén törvény, melly ezen nyilvánosságot eltörli, nehéz volna megmondani, honnan s mikor jött be az ellenkező szokás és gyakorlat, ámbár még mai napig sem egészen általános a titkos bíráskodás, mert némelly megyékben, mint p. o. Pozsony, Nógrád és más megyékben a törvényszékek mai napig is nyilvánosak.* A Nagyméltóságú Curiáról is csak annyit olvasunk az 1492: 42. czikk 7-ik §-ban, „ut fores domus judiciariae semper per hominem palatinalem vel judicis curiae custodiantur, illique solummodo, quos ille admiserit, domum intrare praesumant”. Tehát az ajtónok engedelmével szabad volt bemenni, épen úgy, mint az angol parlamenti vagy franczia kamarák ülései is nyilvánosak, de legtöbbnyire csak a questor engedelmével vagy valamelly tag belépti jegyével. Mikor záratott ki a Nagyméltóságú Curiáról a nyilvánosság? Azt szintúgy nehéz volna megmondani, régi dolog alkalmasint, az ajtónoktól függvén a bebocsátás, ő talán haszonkeresés vágyának ki nem elégítése miatt elkezdett senkit be nem bocsátani, s ez volt a dolog eredete. Azonban megjegyzést érdemel, miképen bármi régi legyen is ezen szokás, a törvényhozás azt soha sem sanctionálta, sőt azon esküformában, mellyet a bírák letenni tartoznak, a törvényszék titkairól mai napiglan szó sincs. Törvényeink tehát még e részben is a nyilvánosság mellett látszanak állani.

Idézet C. Plinius Caecilius Secundustól, valójában: Epist. 3. 20. 8.

Mirabeau, Honoré-Gabriel Riqueti, comte de (1749–1791): francia politikus, szónok, 1789–1790-ben a nemzetgyűlés legbefolyásosabb vezetője.

Kossuth utóbb, a Pesti Hírlap 1841. évi 8. számába Nyilvánosság címmel írt vezércikkében tért vissza e kérdésre, most már kifejezetten azzal a céllal, hogy felmutassa a magyar alkotmányfejlődésben a liberálisok által célul tűzött polgári igazságszolgáltatás előzményeit. Hogy a megyei büntetőbíráskodásban mennyire érvényesült a nyilvánosság elve, kutatásokat igényel (MEZNERICS IVÁN: A megyei büntető igazságszolgáltatás. Bp. 1933. 86–87.).

Azonban ezekről szó nem vala, hanem volt szó az országgyűlésről és vármegyék gyűléseiről, mellyeken korlátlan nyilvánosság uralkodik. A Királyi Fiscus ugyan azt mondja, nem korlátlan a vármegyék gyűlésébeni nyilvánosság, mert csak a saját megyei nemességre* terjed, s a polgári rendű és parasztszemélyek ki vannak zárva. Ezen állítás az Alperest nagyon meglepte. A Királyi Fiscus bizonyosan sokkal bölcsebben tudja, mikint a publicitas nem azt teszi, hogy dologhoz mindenki hozzá szólhasson, mint a methodistáknál, aki magában szentlelket érez, praedicál; hanem azt teszi, hogy a tanácskozásokat mindenki hallgathassa. Lehetetlen tehát a Királyi Fiscus bölcsességéről feltennie, hogy a publicitást cum jure voti összezavarhatná; és így kénytelen az Alperes azt feltenni, hogy a Királyi Fiscus tollvivőjét hivatalos dolgai annyira elfoglalták, miszerint vármegye gyűlését látni még soha alkalma nem volt. Mert ha csak egyszer is jelen lett volna a vármegyei gyűlésen, s a terem és karzat tömegein végigtekintett volna, s ott néha 20–30 megyébőli nemeseket, nem nemeseket, polgárokat, parasztokat, zsidókat, sőt ami több, a polgári életből kitagadott hölgyek szép koszorúját is látta volna, nem állítaná, hogy a megyei gyűlések nyilvánossága csak azon megyei nemesekre van szorítva, hogy abból polgárok és nemtelenek kitiltvák. De így aztán igaz, nem csoda, hogy annyi képtelenségeket állít a megyék gyűléseiről. Higyje el a Királyi Fiscus, hogy ezek korlátlanul nyilvánosak. Így aztán meg lesz győződve, hogy amiket arról szól, mikint ezeknél a törvény s a legfőbb hatalom fő felügyelése kormánykodik, s ha elfajulnak, törvényes korlátok közé visszautasítja, ez mind a tanácskozásokra, nem pedig a nyilvánosságra illik. Hágják vagy nem hágják át törvényes korlátjaikat a tanácskozások, ez mind nyilvánosan történik, valamint a rendreigazítások is. Ezt mind hallani kinek-kinek szabad; sőt igen-igen sokaknak nem hallani úgyszólván lehetetlen. Annál fogva az Alperes lapjaira vont következtetése is a fentebbi balértelemmel magában összerogyik. Mert ami korlátlan nyilvánossággal történt, habár kardot rántott volna is valaki, mint egykor Bornemissza és társai a budai gyűlésen,* hogy azt még másoknak is tudni és megírni tilalmas lehessen: ez valóságos képtelenség.

E szó utolsó két szótagjával kezdődik a Kossuth fogalmazványáról készült másolat töredéke (B).

Utalás az 1519 elején a királyi tanács ülésén történtekre: Bornemissza János budai várnagy és a Szapolyai-párti nemesi ülnökök kardot rántottak egymásra.

De azt mondja a Királyi Fiscus: más a beszéd, más az írás, amaz repül, emez marad. Igenis más, mert mondani nem mindent szabad a gyűlésen, de ami mondatik, azt mind szabad hallani, tudni, következőleg másnak is megírni, épen mivel nyilvánosan mondatik. Azonban ha Zlinszky főszolgabíró úr a Királyi Fiscus titkaiba beavatva vagy a történendő dolgok jövendőjét jóslólag belátva így szóllott volna az Alpereshez: „non est consultum”, óh, ez egészen más, ki tudja, mi történhetik. De midőn egy tisztviselő, kinek illyesmire sem missiója, sem comissiója juridice és moraliter nem lehet, valakinek törvényes és 3 1/2 évi folytatott munkálódását e szóval akarja megállítani: „nem szabad” igen természetes a kérdés: quo jure nem szabad? S ha e kérdésre a felelet adósságban marad, becsületes ember ama közbeszólásra nem hallgathat.

Amit továbbá az Alperesnek azon állítására, hogy lapjaival királynak s hazának hasznos szolgálatot tenni vélt, s ezen hiedelmét 33 megye végzései meg is igazolták; gúnyosan felel a Királyi Fiscus, ti. hogy ki hívta fel az Alperest a kormány és törvényhozás gondjaiban osztozni, hogy e szerint minden dicasteriumok stb. szükségtelenné válnának. Erre valóban [a 26-ik szám alatt látható bölcs rendeletére dicső emlékű II. Leopold császárnak s királynak* hivatkozva elég azt felelni, hogy az]* Alperes e hárommal legitimálja hivatását: 1. mert ember, 2. mert magyar és 3. mert magyar nemes, kit tehát alkotványa szerint mindezekre nézve még különös jogok s kötelességek is illetnek.

Lásd fentebb, a 69. jegyzetet.

B: kár volna felelni: Írók! Ti hírlapírók, a közvéleménynek organumai s a legérdekesebb közügyek vitatásának quartélymesterei és ti könyvírók és ti mindnyájan, kik nemzetetök, hazátok ügyét, javát szíven hordozzátok, óltsátok el az ész világát, mellyet Isten gyújta bennetök; vessétek el a tollat, egyetek és igyatok és aludjatok, mert hiszen ki hívott benneteket fel a kormány és törvényhozás gondjaiban osztozni! Az

Így gúnyosan veti fel azt is a Királyi Fiskus, miként az Alperes novatorum aevi socius et magna pars. Nem kételkedik az Alperes megvallani, miképen valóban sok van, amin javítást szeretne látni. De hogy ezen novatiók tyradáiból valaha már napfény világra kerüljünk, miért nem tetszett a Királyi Fiscusnak azon többszöri felszólításokra felelni, hogy mik hát ezen novatiók, miket az Alperes létesíteni akart hogy vádjára felelhessen. Mert hiszen már mondva volt, mikint a Királyi Fiscus agitatiói miatt a novatiók elveire sor sem kerülhetett, úgyhogy egyenesen a Királyi Fiscus barátai panaszkodnának, mikint mindég csak sérelemről van szó, holott inkább hasznos javításokról kellene tanácskozni.*

A kormánypárti megnyilatkozások között különösen jellegzetes Dercsényi Pál beszéde Pest megye 1837. március 21-i közgyűlésén (KLÖM VI. 976–978.).

Azt mondja a Királyi Fiscus: a javítások, a reformatio nem téged illetnek, hanem a törvényhozást. Felelete: ami a törvényhozást illeti, az Alperest is illeti, mert ő magyar nemes, tehát a törvényhozás részese; ami a nemzetet illeti, az Alperest is illeti, mert ő tagja a nemzetnek.

Hiúságról vádolja az Alperest! Boldog Isten! Hiúságért hűségtörés!! Hiúságért 16 hónapos törvénytelen fogság! Azonban csak mindenkinek keble olly távol legyen a hiúságtól, mint az Alperesé. A népszerű emberekről közönségesen szeretik mondani, hogy a nép tapsain kapnak, ez czélja életöknek, ez rugója cselekvésöknek. Az Alperes mondhatja, hogy volt idő, midőn a tapsok serlegét bő mértékben kóstolá, tisztelt bírái között ül egy nagyérdemű férfiú, ki mint több székekbeni megyei főtisztviselő s mint elnök is gyakran vala tanúja a sokaság riadó tetszéseinek, mellyel az Alperesnek (szabad légyen mondani, nem épen súlytalan) szavait egy lelkes megyének népes közönsége fogadta;* s gondolja a Királyi Fiscus, hiúságra ragadtaték az Alperes, s azon gondolatra, hogy az ő eszére, szavára a közönségnek szüksége van? Ki hallotta őt egyetlenegy eset mulaszthatlan kéntelenségét kivéve* 6 év óta gyűléseken szót emelni? És az országgyűlésen is jogának bizonyságául egyszer szólalt fel az Alperes, és ott is hasonló helyeslésben részesült; s ki hallotta őt 3 1/2 év alatt többé csak egyszer is szóllani?* Ezek a hiúság bizonyságai? Ezek-e a saját bölcsességében elbizakodott reformatorius szellem jelei? Valóban, ha istenének szent színe előtt számot adand egykor sáfárságáról, hiúságbóli elbizakodás nem fogja nyomni mérőserpenyőjét; de az, hogy a kelletinél feletti önbizodalmatlanságbóli hallgatott néha, hol szóllani kelletett, szóllani tudott volna, ez fájdalom, tán ott gyarlóságai sorában lesz.

Kossuth utalása a Királyi Tábla két tagjára: régi ellenfelére, Vay Miklós báróra (1802–1894) és Dókus Lászlóra (1775–1858) is vonatkozhat; előbbi 1827 és 1831 között volt alispán, 1832-tőI a Tábla bírája; utóbbi 1831 és 1835 között állt a megye igazgatásának élén, majd az országgyűlésen a kormányzatnak tett szolgálataiért 1836-ban a Királyi Tábla ülnökének nevezték ki.

Kossuth említett felszólalására – hacsak nem 1832. szeptember 5-i zempléni közgyűlési beszédére (KLÖM VI. 337–342.) gondolt – nem találtam adatot.

Kossuth – mint Barta István kimutatta – rosszul emlékezett; 1832. december 27-i – egyébként hűvösen fogadott – felszólalásán kívül még három alkalommal kért szót az országgyűlésen (BARTA, 1966. 187–188.).

Még azt is meg akarja a Királyi Fiscus czáfolni, hogy a nyilvánosság, mellyet az Alperes tudósításaiban czélul tűzött ki, legsikeresebb ellenszer a titkos öszveesküvések megelőzésére, s az Alperes csekély historiai olvasottságát sem hagyván [bántás]* nélkül, czáfolata erősségeül a hajdani Róma és Graecia történeteire hivatkozik. Az Alperes igenis Herodotustól Menzelig* olvasott egy kis historiát, de ha 16 hónapos szenvedés által meggyengített emlékezete nem egészen csal, Graecia és Róma azon időszaki historiájában, midőn a nyilvánosság uralkodott, nem sok titkos öszveesküvéseket olvashatni, amott látjuk a népet igazságtalannak, háládatlannak, emitt látjuk a patríciusok és plebejusok közötti nyilvános harczot, de titkos öszveesküvésekről nem sokat. Ellenben voltak igenis titkos öszveesküvések mindkét helyen, de mikor? Athenaban a [harminczak kormánya idejében],* melly időről, ha nem csal az Alperes emlékezete, a hős historicus Xenophon ezeket írja: „Athena nem volt egyéb, mint egy roppant ravatal, mellyet a néma hallgatás lakott; a tagjártatás, a tekintet, sőt maga a gondolat is veszélyt hárított a szerencsétlen polgárokra.*”* Rómában is voltak öszveesküvések, de mikor? Kezdődtek azon időben, mellyben Cicero tanúja vala bonja szerencsétlenségének,* midőn az erény botránkozás tárgyává lőn a vétek idejében, mint a bűn borzalom tárgya az erény idejében, midőn az elfajult rómaiak a Scipiók nyelvét arra fordíták, hogy az állhatatosságot makacsságnak, a nagylelkűséget bolondságnak, a polgári bátorságot oktalanságnak kereszteljék, s a legbecsületesebb cselekvéseknél vétkes rugókat kiáltsanak, nehogy azon fájdalom érje őket, hogy legyen ember az ég alatt, kit becsülni legyenek kénytelenek.* Igenis ekkor kezdődtek az öszveesküvések és [sürüdtek, midőn a hajdani nagy férfiakróli álom, mint Cremutius Cordus,* midőn Suetonius és Tacitus bizonyítványaik szerint egy barátságban ejtett szó vagy sóhajtás, vagy Róma állapotja fölött hullatott könny vétek volt, melly időről Suetonius azt mondja: Hoc genus calumniae eo processit, ut haec quoque capitalia essent, circa Augusti simulacrum, servum cecidisse, vestimenta mutasse, nummo vel anulo effigiem impressam latrinae aut lupanari intulisse.]* *

B: hántorgatás

Menzel, Wolfgang (1798–1873): német író, történetíró. Fő művei: Geschichte der Deutschen (1824–1825); Die deutsche Literatur (1828).

B: 30 tyrannus alatt.

B: folytatólag: Vizsgálva vizsgáltattak a kitűzött áldozat arczvonásai, és keresték bennök az erényt s őszinteséget bűn gyanánt, mint az igazságos bíró a vétket keresi.

A Spárta által hatalomra segített oligarchák diktatúrája élén (i. e. 404–403) harminc tagú testület állott, erről Xenophon a Görög történetben (II. 3–4.) ír.

B: folytatólag: mellyben látta, mikép a hóhér áldozatja mellé ült, kit csak baleset mentett meg a szekerczétől, s ketten egyenlő tiszteletben állottak;

B: folytatólag: Pedig e leírás nem az Alperes agyából került.

Cremutius Cordus római történetíró magára haragította Tiberius kegyencét, Seianust, aki azzal a váddal, hogy művében Brutust és Cassiust magasztalta, i. sz. 25-ben a szenátus elé idéztette. Itt elmondott védőbeszédéből Kossuth korábban idézett (KLÖM VI. 533.): a beszéd természetesen apokrif, Tacitus költötte (Ann. IV. 34–35.). Itt Benyovszky hozta fel esetét példaként. Cremutius Cordus alakja egyébként – viszonylagos jelentéktelensége ellenére – kedves példája volt azoknak, akik a kritika szabadságáért és a sajtószabadságért küzdöttek (lásd erre Johann Ernst Gruner Cremutius Cordus oder über die Bücherverbote című munkáját /Leipzig, 1798/; a lipcsei Universitätsbibliothek példányát használtam).

B: sűrűdtek Tiberiusok és Nerok alatt, midőn a hajdani nagy férfiakról álmodni is felségsértés lőn, s más nyilvánosság alig volt, mint a halálra nyilvánosan vezetett áldozatoknak a vesztőhelyrőli amaz ismeretes szavai: „morituri salutant”.

SUETONIUS, De vita caesarum, III. (Tiberius) 58.

Nem, miket az Alperes a nyilvánosságról mondott, azokat a Királyi Fiscus, a historiából meg nem czáfolja, s azért hiában gúnyolódik* azok ellen is, miket de modo tenendi imperii tartott praelectiónak satyrisál.*

B: folytatólag: puszta szavaival

B: folytatólag: Igenis, az Alperes meg volt s meg lesz mindég győződve igazságáról egy híres német publicista im e szavainak: „Nur in Harmonie des Regierungswillens mit dem wahren Gesamtwillen ist Sicherheit für die Regierung und Heil für den Staat, es sei denn, man suche das letzte in der völligen Erstickung aller Volkspersönlichkeit und alles Volkslebens in der heftigsten geistigen Unmündigkeit, aller Staatsangehörigen in dem Todesschlafe alles Selbstbewußtseins.”

Azt mondja ugyan a Királyi Fiscus, mikint a nyilvánosság „aequanimitasa” azt hozta volna magával, hogy nemcsak egyik, de a másik rész beszédjeit is írja meg az Alperes, s hogy egyrészt ne dicsérje, másrészt ne gyalázza; pedig – úgymond – lám az ellenkező véleményűekből levelezője sem volt. Tehát egyoldalúság a vád; emiatt hűségtörő az Alperes, sőt emiatt tagadtatik meg tőle azon védelem is, mellyel hűségtörőtől sem szabad megtagadni. Ám tegyük fel, hogy egyik oldalra hajlott az Alperes is, s hogy ez tudósításain is megtetszik. Hiszen ez máskép lehetetlen. Nincs historicus (pedig megírni, ami történik, historia), aki bizonyos szint ne viselne. Xenophon athenai létére historiájában spartai volt. Livius békésen élt Augustus alatt; pedig historiájában pompejanus és republicanus. Tacitus csak [zsarnokokat]* és rabszolgákat látván maga körül, Germania vadonjaiból alkotá össze magának az erény példáit. Angliában nincs hírlap, nincs historicus, nincs író, nincs szónok, kin a tory vagy whig vagy radical meg nem látszanék. S az emberi szívnek eme kiirthatlan tulajdona bűn legyen-e? Azonban tagadja és kereken tagadja az Alperes, hogy őt az egyik vagy másik véleményhez hajlás valaha eltérítette volna a historicusok ama főszabályaitól: „Ne quid falsi dicere audeat, ne quid veri non audeat”; tagadja, hogy pártosan elhallgatta vagy elferdítette volna valamelly rész beszédét; tagadja, hogy valaha valakit megdicsért, valakit meggyalázott volna tudósításaiban véleményeért, mert hiszen azt megírni, miként Barsban Balogh, Szepesben Zsedényi beszéde fogadtaték éljen kiáltásokkal, ez nem az író dicsérése, ez historia. Ezekre nézve az Alperes a nem unilateralisság bebizonyítását annyival inkább szabadsága idejére tartja fel, minthogy erre nézve próbákat szerezni fogságából csakugyan teljes lehetetlenség. De hiszen ezt a Nagytekintetű Bíróság terhelőnek nem vehette; mert unilateralitas ostobaság lehet, de nem bűn. Aztán a Királyi Fiscus egy szóval sem terjeszté elő, hogy mikint voltak hát ezen egyoldalúsággal vádolt beszédek előadva; e nélkül pedig combinatio sem történhetvén, terheltetés sem mondathatott. Láthatta azt is a Királyi Fiscus az Alperes levelezőinek eredeti jelentéseiben, mikint többen, nehogy egyoldalúság gyanújába jöjjenek, nyilván kijelentették, hogy ellenvéleményben senki sem szóllott. Adjon hát valaki az illy gyűlésről bilateralis jelentést. Az sem igaz, hogy az Alperesnek az ellenvéleményűek közül levelezője nem volt, mert p. o. Szepes vármegyéből mostani udvari titoknok Zsedényi Eduard úr* volt szíves az Alperest tudósítani. De hiszen ez ismét ide nem tartozó ellenvetése a Királyi Fiscusnak, mert valamint az igen természetes, hogy az Alperes nem azokat kérte meg levelezőinek, kikkel semmi barátságos összeköttetésben nem volt, hanem vagy barátait s ismerőit, vagy ezek által azokat, kiket ők jónak véltek, úgy az is igen természetes, hogy az úgynevezett ellenvéleményűek látván az Alperest üldöztetni, tőle visszavonultak. De hiszen még azt is képes lesz az Alperes bebizonyítani, miképen annyira nem volt semmi személyes vagy véleményi tekintettel levelezőinek megválasztásában, hogy igen sok levelezője volt, ki a köztanácskozásokban soha tettleges részt nem is vőn; és igen sok volt, kiket az Alperes soha annak előtte még nevéről sem ismert; és igen sok volt, kiket személyesen még most sem ismer. Annak is találhatta nyomait az Alperes irományai között a Királyi Fiscus, miért nem tehetett szert az Alperes némelly megyékből levelezőre; azért ti. mivel csak jó borsos fizetés mellett akadtak itt-amott illy vállalkozók, amit ha nekik becsületökre szolgálhat is, az Alperes szűk erszényéből nem teljesíthetett. Azt is, ami az Alperesnek egy magános levélben a bitófára kitételről iratik, olly gyűlöletes értelemben, mint a Királyi Fiscus veszi, csak a legindulatosabb pártosság s egyoldalúság veheti. A nyilvánosságnak természetében van (és ebben áll annak fő és legjótékonyabb ereje), hogy ha valaki rosszat, gonoszat vagy bolondot mond vagy cselekszik, ezt a közönséggel tudatni, valóságos bitófa; de korántsem azért, mintha gyűlöletesen és mocskoló pártossággal adatnék elő, hanem csak azért, mivel ostobasága vagy gonoszsága, mellyet különben homály fedezett volna, tudomásra kerül. Csak így kell, csak így lehet ezt érteni. De hogy még a nyilvánosság ezen természetes hatásának kezelésében sem vezérlé az Alperest részrehajló gyűlöletesség, sőt valódi kímélet és mérséklés, annak több nyomaira akadhatott a Királyi Fiscus. Így p. o. bitófára tételnek nevezi a Királyi Fiscus, hogy egy nyitrai szónokról, ki sokat szóllott arról, mikint védette a hazát, az Alperes értesítésül megjegyzé, hogy alhadnagy volt, amiben gondolom gyalázat nem lehet, mert hadnagynak lenni nem szégyen, hanem becsület; de hogy ugyanazon szónok ím e szavainál: „Elhagytam feleségemet, házamat, gyermekeimet, s eljöttem a constitutiót védeni” – a tudósítónak azt a megjegyzését, hogy a tisztelt úr a gyűlés helyétől 2 órányira lakik, az Alperes elhallgatta,* erről a Királyi Fiscus egy szót sem szól; így az említett kalap nem emelésről szintúgy hallgatnak az Alperes tudósításai, ámbár ennek száraz elbeszélése a legfényesebb elégtétel lett volna. Illy kímélésnek jeleit a per velejében bőségben fog az Alperes bizonyíthatni, szabadságának visszaadása múlva, azon váratlan esetre, ha az állított unilateralitas in abstracto terhelőnek vétethetnék. De hogy p. o. azon férfiak, kik bár nem azon oldalon állanak, mellyet a Királyi Fiscus az Alperesének mond, de szavaikban, cselekvéseikben tiszta szándék, meggyőződés, egyenesség és józan ész által vezéreltetnek, az Alperes lapjai által magokat bitófára tétetve lenni korántsem érezik, arról többek között Jósa* úr, kinek neve a bihari gyűléseken tán leggyakrabban fordul meg, s kinek szavai (az Alperes mondhatja bizonyosan) hatásra is találtak, vagy Zsedényi (Pfannschmid előbb) vagy Dercsényi* urak stb. a Királyi Fiscust bőven meggyőzheték. Ellenben hogy Bulyovszky bitófára volt állítva, az tagadhatatlan, de őt sem az Alperes ide vagy amoda hajló véleménye, hanem a nyilvánosság állította oda.* Aztán mit kelljen az insincera relatiókróli haszontalan vádról tartani, már csak az is világosan mutatja, hogy a Királyi Fiscus a nógrádi és fejéri táblabíróvá választás példájára szorul.* Ha ez állana is, mit bizonyítana? Egyébiránt ha nem rohanta volna meg a Királyi Fiscus az Alperes békés lakját fegyveres csoportjával, ha nem vonszolta volna törvénytelen fogságra, azon levélből, melly a fejérmegyei gyűlésről jelentést vala teendő, szintúgy megértette volna, mikint történt légyen a táblabíróvá választás, melly egyik levél végén csak egy szóban említtetik, mint a nógrádi hasonlón említett, s később historice előadott esetre nézve megértette.

B: tyrannusokat

Zsedényi (1836-ig Pfannschmid) Ede (1804–1876): 1834 elejétől Szepes megye konzervatív követe, 1836 májusától kancelláriai titkár, utóbb államtanácsos.

Justh Antal Nyitra megye 1836. szeptember 9-i közgyűlésén mondott beszédéről van szó (KLÖM VI. 848.); a Kossuthnak küldött beszámoló nem maradt fenn.

Jósa Péter (1804–1874): bihari táblabíró; a nagyváradi püspökség jószágkormányzója, a bihari kormánypárt egyik feje. 1846-tól a Királyi Tábla bírája, 1849-ben császári biztos, majd az Oberster Gerichtshof tanácsosa.

Dercsényi Pál (1797–1843), 1839-től báró: Pest megyei földbirtokos, táblabíró; a megye közgyűlésein a kormányt támogatta.

Kossuth a Tudósítások 4. számában számolt be az esetről: Bulyovszky János bihari birtokos feljelentette Miskolczy Károlyt felségsértésért, majd állítólagos bizonyítékait 1000 Ft ellenében felkínálta Miskolczy apjának. A megye Bulyovszky mint bűnpártoló és így felségsértő elfogatását rendelte el (KLÖM VI. 696.).

A Fiskus ugyanis legutóbbi replikájában annak bizonyítására, hogy Kossuth hamis tudósításokat közölt, felhozta, hogy amíg előbb azt állította, hogy Fejér és Nógrád (és további) megyékben táblabíróvá nevezték ki, utóbb maga is elismerte, hogy Nógrádban csak ajánlották e tisztségre (KLÖM VI. 996., 1027–1028.).

Híjában törekszik a Királyi Fiscus azon historicai valóságot is magáról elhárítani, hogy a közelebbi időkbeni élénkebb vitatásokat maga a Királyi Fiscus okozta. Híjában igyekszik azt a Törvényhatósági Tudósításokra hárítani. A historia kérlelhetetlen ítéletét, melly valódi lett dolgokon épül, egy királyi fiscusi puszta szó el nem döntheti; s az Alperessel együtt minden igaz magyar csak azt kénytelen sajnállani, hogy a Királyi Fiscus ím e cselekvésének emlékezete a historiában épen Felséges Urunk dicső uralkodásáróli lapokhoz fog csatlakozni, mellyek a magyar nemzet iránti atyáskodó kegyességének annyi példáival büszkélkedendnek; de hiszen amannak örökre sajnálható árnyékjai emezeknek fényét csak nevelendik, midőn elmondandják, el fogják pedig, az Alperes tántoríthatatlanul reméli, el fogják mondani: miképen Felséges Urunk törvényszerűsége s hű magyarjaihoz viseltető atyai kegyelme [egy pártszellem törekvései ellen]* írt és engesztelődést tudott szenvedő magyarjainak nyújtani. Ezekről igenis ki fogja mondani ítéletét a kérlelhetetlen historia, s azért hasztalan igyekszik a Királyi Fiscus az ellen felszólalni, haszontalanul, sőt képtelenül okozza az Alperes tudósításait. Hiszen a neheztelt élénk vitatásokat mindig s többnyire csak hónapok után, csak mint megtörtént dolgot közlötte az Alperes, s így relatio de facto praeterito factum ipsum generare non potuit. De ami legfőbb, azon neheztelt vitatások kezdete szőnyegre került (akár a Királyi Fiscus, akár az Alperes számolása álljon) sok megyékben, mielőtt a Tudósítások léteztek volna; hogy később mindig élénkebbé váltak a vitatások, azt nem ezen levelek, hanem az okozta, hogy mit a megyék sérelemnek vettek, még mielőtt a Tudósítások csak léteztek volna is, arra orvoslást nemcsak nem nyertek, de mindig olly körülmények jöttek hozzá, miket azon megyék újabb sérelemnek tekintettek. Így volt ez 1823-ban is; kezdetben felszólaltak a megyék panaszosan, orvoslás helyett előbb dorgálást, későbben királyi biztosokat kaptak, s így a vitatások is mindig élénkebbekké váltak, s tudjuk végre, hol álltak meg. A nevelt hatás neveli az ellenhatást. A vitatások élénkségének progressusa most egészen hasonlít akkorhoz. Akkor pedig Törvényhatósági Tudósításoknak híre sem vala. Ámbár igen hihető, hogy valamint akkor is azt állították azok, kiket a Királyi Fiscus a jó rend s engedelmesség embereinek nevez, amit most a Királyi Fiscus állít, ti., hogy nincs ok aggodalomra, nincs sérelem, úgy ha illyforma Törvényhatósági Tudósítások léteztek volna, a vitatások növekedett élénksége azoknak tulajdoníttatott volna, amint most tulajdonítatik.*

B: azon (korunkban, fájdalom, már századok óta ismeretes) pártszellem törekvései ellen is, mellynek a Királyi Fiscus alkalmasint csak akaratlan eszköze vala,

B: folytatólag: Hogyisne, hiszen igen kéjelmes dolog egy harmadikra önteni ki a fürdőt, mellyet a Királyi Fiscus zavart!

Világos ez már csak abból is, minő fonákul adja elő a Királyi Fiscus azt, hogy felségsértésről vádolt ifjak elfogatása „proborum civium animos nulla sollicitudine implevit”. Fonákul, mondom, mert ámbár minden ember fájlalta, hogy a magyar nemzet körében felségsértésrőli vád emelkedheték, és annak valóságáról sokan kételkedtek, minthogy lehetetlennek vélték, hogy az országgyűlési nyilvánosság azon ifjakat titokra s összeesküvésre vezethette volna, minthogy tán minden ember egyetérzett s értett a (helytelenül úgy nevezett) oppositio egyik főszónokának ama szavaival: aki Magyarországban revolutióról csak álmodna is, a [tébolyodottak]* házába tartoznék;* és azért köz volt az öröm, midőn a nagyméltóságú Curia ítéletéből legalább annyi meggyőződést szerzett az aggódó nemzet, hogy Magyarhonban felségsértő nem találkozott. Mindazáltal nem az elfogatás volt az, ami aggodalmat okozott, nem az ellen szólaltak fel a megyék, már mielőtt a Tudósítások léteztek volna, hanem az elfogatás módja, a törvényes polgári hatóságok elmellőzése, s helyökbe katonai erő állítása: a Királyi Fiscusnak ezen napoleonismusa ébresztett aggodalmat; e felett panaszkodtak ők, s midőn később a vádlottaknak még szabad védelmet sem engedett a Királyi Fiscus, midőn később a királyi székhez küldöttségek által járuló megyék, ámbár az 1486: 64. szerint azt nemcsak teheték, de még az illy küldöttségek költségeinek fedezéseül a megye nemes közönségére kivetést is róvhatnak, Ő Felsége kegyes színe elől elzárattak; midőn a megyék hivatalos levelezései a postahivatalokon térítvények ellenére is lefoglaltattak, ezek mind a vitatások ingerültségét természetesen nevelték, épen mint 1823-ban történt; s a Királyi Fiscus ezt magáról mind az Alperesre akarná hárítani, hogy ő legyen a bárány, aki elviselje az ő és mások* bűneit!*

B: bolondok

A hivatkozott kijelentést Balogh János tette Bars vármegye közgyűlésén, valószínűleg 1837. február 27-én. A felszólalásról Kossuth ottani levelezője, Kosztolányi Péter beszámolójából értesülhetett, a közgyűlésről azonban már nem közölhetett tudósítást. Balogh perbe fogása után, az 1837. június 15-i közgyűlésen bizonyságlevelet kért arról, hogy fenti és egy másik, hasonló kijelentése elhangzott, amelyekben elítélte a forradalmi utat. (Štátny Oblastný Archiv Nitra, Pracovisko Šál’a. Bars vármegye levéltára. Kgy. jkv. 1837:822.)

B: Benyovszky által egy sor olvashatatlanul törölve.

A megyéknek az ifjak elfogatásának módja, illetve a per során elkövetett törvénytelenségek miatti tiltakozására bőséges anyagot tartalmaznak a Törvényhatósági Tudósítások. – Bars, Fejér, Pest és Zala megye menesztett küldöttséget Bécsbe, egyikőjüket sem fogadták. Ezt követően, 1836. december 29-én Csanád vármegye javasolta, hogy forduljanak együttesen, országos küldöttséggel az udvarhoz. A tervek szerint a megyei küldöttségek 1837. október 1-én Pozsonyban gyűltek volna össze, és onnan indultak volna tovább Bécsbe. Az indítvány azonban csak néhány megyében nyert többséget, miután azonban Bécs 1837 augusztusában a Helytartótanács útján kemény hangú leiratban figyelmeztette őket, ezek is elálltak a határozat kivitelezésétől. (Az ügyre számos iratot tartalmaz a Kancellária elnöki iratsorozata.) – Pálffy kancellár 1836 szeptemberében V. Ferdinánd utasítására lépéseket tett a vármegyék közötti levelezés megszorítására, mivel az – úgymond – a liberális eszmék terjesztésének eszközévé vált. Így utasította a postahivatalok vezetőit is, hogy tartsák fel a gyanúsnak tűnő megyei körleveleket. A Kancellária elnöki iratsorozatában nagy számmal találhatók olyan jelentések, amelyekben a postahivatal-vezetők körlevelek elkobzásáról értesítik Pálffyt; a kassai hivatal vezetője például két ízben is szinte az összes példányát elkobozta Ung megye körlevelének (OL Kanc. eln. 1837:1353, 1472). A vármegyék úgy védekeztek, hogy a postát megkerülve, megyei huszár vagy más bizalmi ember útján juttatták el körlevelüket a címzetthez.

De már az, hogy a vádolt ifjakat a Királyi Fiscus az Alperes kedves tanítványainak, s doctrinájokat az Alperes mentorságából eredettnek meséli, s hogy az Alperest és őket ugyanaz egy palaestra* látogatásáról vádolja: ez, nagyméltóságú Curia, olly bánásmód, mellyet érdemlett nevével nem akar az Alperes nevezni; de a Királyi Fiscus habozását, fűhöz-fához kapkodását tisztán mutatja. Minő elvekkel bírnak, minő doctrinát vallanak azon ifjak? Azt az Alperes nem tudhatja, mert az ellenök vitt titkos pört sohasem látta, s őket is személyesen részint csak látásból s egy-két kori történetes találkozásból, részint úgy sem ismerte. Erről tehát nem szólhat. De hiszen azon ifjak elfogattak, mielőtt a Törvényhatósági Tudósítások léteztek volna, azokból tehát nem tanulhattak; vagy talán előbb mentorkodott az Alperes a pozsonyi ifjaknak? Ha ezt az Alperesről, ki – némelly követ urak nagybecsű társaságát kivéve – az országgyűlés alatt egészen elvonulva élt, az ifjakkal általában sohasem társalkodott, még saját írnokait is személyesen hónapokig nem látta, a köztanácskozásokban soha nem szóllott, s általában az országgyűlés alatt tanult, s nem tanított; kinek Országgyűlési Tudósításait is (a vád alá különben sem vetteket) azon ifjak, kik hiszem, abban érdeket sem találhattak, mert személyesen látták, hallották, ami ott havonkint 8 pftért historicai kivonatban megíratott, soha sem olvasták; ha, mondom, az Alperesről e gúnyosan említett mentorkodásnak csak árnyékát is megmutathatni képes, minden jogairól, minden törvényről lemond az Alperes, s korbács kényétől függő rabszolgakint kész a Királyi Fiscus lábaihoz borulni. De ami azon palestrat illeti: ez alatt vagy semmit sem ért a Királyi Fiscus, vagy az országgyűlést érti.* Az Alperes nem kétkedik megvallani, mikint ő a haza leendő polgárainak jobb polgári iskolát nem tud, mint azt, hol a fejedelem, országnagyok, s országválasztottak érett bölcsessége a hon javáról tanácskozik. Azt nem is említve, hogy a múlt országgyűlés nagyfontosságú hasznosságáról Felséges Urunknak berekesztő szavai, s Fenséges Nádorunknak, azon országgyűlés bölcs és gyakorlott vezérének búcsúbeszéde is dicsően tanúskodik. Zajosabbak az érzelmek, miket e palestra látogatása az ifjak kebelében támaszt, az igaz, mert hiszen ifjak; de ez olly bűn, melly valamint az ifjúság, napról napra hanyatlik, s fájdalom, maroknyi napjaink igenis hamar elérik azt a temperatort, mellynek illetése után szeretnénk, de nem tudunk melegen érezni. Ne irigyeljük az enyésző virág rövid illatú életét, annál kevésbé mondjuk véteknek, mi az örök Isten bölcs rendelése szerint a természet törvénye. „Minden kornak van istene, ne zúgolódjunk ellene.”*

palaestra (gör.-lat.): vívóiskola, gyakorlótér.

B: folytatólag: Vigyázzon a Királyi Fiscus, mit cselekszik!

Minden kornak van istene, | Nem zúgolódom ellene, | S kebelemben marasztom. (BERZSENYI: Életfilozófia.)

Még azt is mondja a Királyi Fiscus: ím mennyire letért az Alperes a nyilvánosság ösvényéről, mutatja az, hogy mit egyik levelezője a V. betű alatt a Báró Wesselényi pöre és a népnevelés iránti megyei ellenőrködésről írt, elhallgatta.* Valóban különös! Hát ugyan mikint kerülhettek volna ezek a Törvényhatósági Tudósításokba? Hisz ezek nem voltak mondva a gyűlésen, s azokat csak ép olly joggal írhatta volna az Alperes Törvényhatósági Tudósításaiba, mint a pipaigazításokróli kérelmet, újesztendei köszöntést vagy bécsi financialis híreket, mellyek szint azon levélben foglalvák. De azon két elvet még inconstitutionalitással is vádolja a Királyi Fiscus. Amit más ír, azt ugyan nem tartoznék az Alperes védeni, azonban a kérdéses levelet Deák Ferencz írta. Tudja-e a Királyi Fiscus, kicsoda ez a Deák Ferenc? Tudja-e, minő fokán áll az a becsületnek s véleménynek minden politicai hitű emberek előtt e hazában? Ha tudja (mert hiszen ezt nem tudni nem lehet), úgy az Alperes kénytelen felkiáltani: szegény, szegény constitutió! Melly Deák Ferencz megtámadásai ellen a Királyi Fiscus ótalmára szórultál!! Egy tribunus egykor számadásra idézte e nép elibe Scipiot: „Quirites – mond Scipio – én egy hasonló napon egy nagy győzedelmet vívtam ki, menjünk, a Capitoliumban adjunk hálát az Isteneknek.”* És a nép ment, és a vádló tribunus egyedül maradt.

Utalás Deák 1837. január 25-i levelére. Deák jobbnak látta volna, ha Wesselényi nemcsak legutolsó szóváltásait, hanem az egész pert megküldené a megyéknek; ugyanis „csak úgy lehetne a bíróságokat ellenőrség alatt tartani, ha a törvényhatóságok a pörnek minden legkisebb körülményeit ismernék”, ellenkező esetben „azzal mentheti a bíró magát, hogy a pörben és annak irományaiban ollyanok találtatnak, amit a közlő elhallgatott”. Levelében Deák beszámolt az 1836 júliusában alakult megyei köznevelési választmány üléséről is. A bizottság tagjai feladatává tette, érjék el, hogy a felügyeletükre bízott falusi iskolák hiányosságait a földesúr vagy a lakosság pótolja. „Ebben a fő nyereség, mit nyilván tudatni nem kívánunk, hogy lassankint a nép nevelése közfigyelem alá kerül, s a papoknak és kormánynak kezéből vagy elvétetik, vagy pedig ellenőrségünk alatt lesz.” (MTAKKt. Ms. 4849/168. Közölve: JAKAB, 1876. II. 64–68.)

A két Quintus Petillius sikkasztással vádolta Scipiót. Lásd LIVIUS, Ab urbe condita, 38. 51.

Azonban ha amaz elvekre nézve az Alperes véleményét kívánja tudni a Királyi Fiscus, [a felelet ez:]* A báró Wesselényi elleni hűségtörési pert az országosan egybegyűlt követi tábla sérelemnek tekintette, s minő nyilatkozással fejezte be a tárgybani 17-ik izenetét, tudva van.* Zala vármegye e sérelemben eleitől mostanig meleg részt vevén, hogy annak folyamát figyelemmel kísérni óhajtania kellett, igen természetes. Egyébiránt a nemes megyék egyik alkotmányos destinatiója, figyelemmel lenni, hogy a közigazgatásnak semmi ágában sérelem ne történjék; s ha illyest észrevesznek, törvényes activitásuk van Felséges Királyunkhoz kegyelmes orvoslásért alázatos felírásban folyamodni; s ha így sikert nem érne, a sérelmet országgyűlésre feladni. Ez az ellenőrködés törvényes és alkotmányos. És valamint sérelem a közigazgatás minden ágaiban történhetik, úgy az orvoslás eszközlése minden sérelemre kiterjed. A bírói hatalom független, mindentől, csak a törvénytől nem. Ha tehát a közigazgatás ezen ágában vél a megye sérelmet észrevenni, az orvoslás alkotmányos útján fellépni erre nézve is destinatiója vagy activitása van. Ez magában is világos. De még jobban meggyőződhetik ennek igazságáról a Királyi Fiscus, ha megolvassa az 1486-ki decretum előszavát, hol nyilván ki van téve, hogy ezen diaetának fő czélja volt orvoslása „perditarum illarum abusionum, quae in judiciis fuerunt”; ha megolvassa azon tömérdek törvényeket, mellyek egyesek vagy megyék által panaszkép az országgyűlés elébe feladott bírói eljárásoknak újabb megvizsgálására articularis bíróságokat rendeltek; ha megtekinti Ulászló IV. decretum 15. czikkely* 4. §-át, az 1504: 15. czikkely 2. §-át, az 1507: 17. czikket, mellyek bizonyos törvények balmagyarázatából hozott minden bírói ítéleteket megsemmisítenek; az 1608: koronázás utáni 23-ik, 1635: 86., 1647: 58., 108., 117., 147. czikkelyeket, mellyek különféle bíróságoknak illyen ítéleteit s eljárásait különös egyes esetekben eltörlik; és végre ha a régibb törvényeken, nevezetesen Szent László II. könyve 6-ik czikkelyén, III. könyve 24-ik, 25-ik fejezetén, Kálmán I. könyve 23-ik, 30-ik, 31-ik, 37-ik fejezetein kívül (mellyek csak historiai szempontból hozatnak fel), az 1471: 14-ik, 1486: 54-ik czikkely 2-ik §-t, 1492: 70. czikkely 3-ik §-át figyelembe veszi, mellyek midőn a bírákat minden rágalmazástól óvják, másrészről a bírói felelősségnek is tiszta jelét mutatják, mert a rágalmazókat ugyanazon büntetéssel büntettetni rendelik „qua magistri ipsi puniri deberent, si objecta in eos aut eorum alterum probari possent”. Ezeknek egybevetése után nem fog a Királyi Fiscus kételkedni, mikint a nemes vármegyéknek alkotmányos kötelességökben s hatóságukban áll, mindent, ami az országban történik, ellenőrködő figyelemmel kísérni; de korántsem avégett, hogy a kormány és ítélőszékek hatóságaiba avatkozzanak, vagy épen azokat saját ítéletök alá subordinálják, hanem hogy ha sérelmet vélnek akármiben is észrevenni, orvoslást előbb felírás útján a királyi széknél, mint az igazság és törvényesség kútfejénél, utóbb pedig az országgyűlésén is sürgethessenek. S hogy különösen egy olly eset, melly már előbb országgyűlésen is megfordult, e figyelmet mintegy parancsolólag megkívánta, az igen természetes.

B: szívesen szolgálunk.

A rendek kinyilvánították: a perbe fogás a szólásszabadság megsértése, minden következményével, a „netalán ismétlendő hason esetekkel együtt” törvénytelen és csak az erőszak szüleménye. KLÖM V. 681.

Az 1500:15. tc.

Így a másik elvet is, ti. a népnevelés feletti megyei ellenőrködést ami illeti: Az evangelicusok törvény szerint nemcsak ellenőrködéssel, de igazgatási hatalommal is bírnak saját körükben; hogy pedig általában is a népnevelés olly tárgy, melly a törvényhozás és így az abban részes megyék befolyása alá is tartozik, csak az 1791: 15-ik czikkből,* s a nemes megyék azon egyik fő kötelességéből, miszerint a szegény adózó nép javát eszközölni kötelesek, nyilván kitetszik; mind ez azonban a Királyi Felségnek legfőbb hatalmát, s a törvényes hatóságok, és így magok a nemes megyék által is gyakorlandó legfőbb felügyelését legkevésbé sem csorbítja, annál inkább ki nem zárja.

A többször is idézett törvénycikk országgyűlési bizottságot küldött ki a nevelésügy és a sajtószabadság rendbeszedésére.

Végre még igen fájdalmasan vette az Alperes azon méltatlan vádat, mintha FF. alatti vallomásában hazudott volna, midőn állítá, hogy a DD. alatti levelet megelőző napokban egyik barátságos összejövetelben arról vala tanácskozás, ha Báró Wesselényi elfogadja-e az.udvarhelyszéki követséget. Mert – úgymond a Királyi Fiscus – erről az Alperes Q. alatt már februar 25-kén említést tesz, mint megtörtént dologról, a DD. alatti levél pedig februar 28-án tartott öszvejövetelről szól. Valóban kár az Alperes becsületét minden ok nélkül, sőt a Királyi Fiscus kezeinél levő irományoknak egyenesen ellenére így marczangolni. Mondhatom a Királyi Fiscusnak, bár flectere nequeundo superos, acheronta moveat* is, hazugságot az Alperesre sütni nem fog. Nem igaz, hogy az Alperes a Báró Wesselényi követségérőli barátságos értekezést februar 28-án lenni mondotta. Az FF. alatt ez van: „Ágoston úr (DD. alatti) levelének datuma előtti napokban háromszor tanácskozánk, két estve a tanácskozás tárgya ez volt: Báró Wesselényi tudósítást kapott stb. Szintaz időben hozatván Lovassy László ellen a tekintetes királyi Tábla ítélete, mivel atyja Lovassy István úr [az Alperes iránt] bizodalommal viseltetett, [ez pedig azt hitte,] hogy írva informatiót készíteni nem szükség, [megkérte] némelly jó [barátit, látogatnák] meg stb. S mivel minden órán lehetett gondolni, hogy a per referáltatni fog, még azon estve ismét eljöttek megvizsgálni az informatiocskát, mellyel [az Alperes ezalatt öszveirkált], hogy még az éjjel [leírattathassa,]* s Lovassy úr másnap széthordhassa.” Ezt [talán]* csak olvasta a Királyi Fiscus és szőrszálhasogató vizsgaságát az sem kerülte ki (mint a Q. alatt is látható), hogy a Lovassyak elleni ítélet februar 27-kén lőn kihirdetve; ezeknek öszvevetéséből tehát minden logarithmus nélkül ki lehetett calculálnia, hogy azon tanácskozásban, melly a DD. szerint februar 28-kán tartatott, az egy nappal előbb kihirdetett s minden órán felsőbb vizsgálat alá terjesztendő ítélet iránt informatióról vala szó. Még azt is mondhatja az Alperes, mikint Ágoston úr, ki a februar 28-ki barátságos összejövetelen (levele szerint) jelen nem volt, a báró Wesselényi követségérőli beszélgetésen jelen volt; ellenben az Alperes ügyvéde, ki ugyanazon levél szerint februar 28-ki beszélgetésen jelen volt, a követségrőli értekezésen jelen nem volt; mivel (amint jól emlékezik) ép azon órában, valamelly egyezkedési tárgyban nagyméltóságú gróf Batthyány Imre ő excellentiájánál vala kénytelen megjelenni.* Ím minő ráfogásokra szorul az, aki törvénytelenül üldöz; de az Alperes nem gondolja, hogy minden becsületbeli sértegetést szabad legyen még egy önkény alatt nyögő fogolyra is halmozni, s a törvényes elégtétel kérését illető helyre s időre fenntartja, minthogy e részben a Királyi Fiscus ellen többször intézett pörbeli kérelmeinek sem láthatja sikerét.

Flectere si nequeo superos, acheronta movebo. VERGILIUS, Aeneis. 7. 312.

B: rendre: irántam; én pedig azt hittem; megkértem; barátimat, látogatnának; azalatt öszveirkáltam; leírathassam.

B: gondolom.

Lásd fentebb, a 120. l. és uo. 31. jegyzetben mondottakat.

Utoljára neheztel a Királyi Fiscus, hogy a királyi felség szent és sérthetetlen személyének a kormánnyal ugyanazon egyesítési tanját az Alperes Marat tanjához hasonlította. Az Alperes igen sajnálja, hogy illy gyűlöletes, és méltán gyűlöletes nevet kellett említenie, de arról nem tehet, hogy a dolog így van, mert hiszen a franczia revolutio historicusai egy hangon kiáltják, miképen a jobb sorsra érdemes 16-ik Lajos elleni borzasztó üldözés Maratnak azon elvén épült, hogy a kormány a király nevében megyen, tehát a királyt a kormánytól megkülönböztetni nem lehet; az Alperes nem oka, hogy ezen maratismust a Királyi Fiscus replicáiban szóról szóra feltalálhatni. S azért csak annyit mond, miképen nemcsak azt ismeri el, hogy a legfőbb hatalom, országlás és uralkodás a magyaroknak dicsőségesen országló királyainál van, s hogy hazánkban más kormányzás nincs, mint amelly Ő Felsége nevében gyakoroltatik, de még arról is kimondja tántoríthatlan hitét, hogy a magyarok felséges királya a szentség characterével díszlik, s minden authoritások fölött sérthetetlenül és felelősségtelenül áll. De épen ezen szentség, sérthetlenség, és nem felelősség felséges charactereinek természetében van, hogy az csak őt s csak egyedül őt, és senkit mást illet; következőleg hogy a kormányszékek, s annak minden tagjai, kik és mellyek Ő Felsége országlási hatalmának organumai, s kik mint illyenek az 1791: 18. és más sok törvények szerint a törvénynek engedelmességgel, s e részben minden panasztételre az országgyűlésen is felelősséggel tartoznak, Ő Felsége szent személyével magokat nem identificálhatják. Ámbár elismeri az Alperes, hogy ezen identificatio tanja, már csak a Királyi Fiscusra nézve is valóban igen kéjelmes doctrina volna, azonban mind azért, mivel a Királyi Felség tekintetét sérti, mind azért, mivel alkotványunkkal ellenkezik, s tehát tagadhatatlan revolutionalis novatio, abban egy valódi constitutionalis magyar sem fog soha is megegyezni.

Kimondhatatlanul fájlalja az Alperes, hogy illy hosszú előadásban vala kénytelen a Nagyméltóságú Királyi Főtörvényszékek kegyes béketűrésével visszaélni, s nem is képes mentségül egyebet felhozni, mint azt, hogy a Királyi Fiscusnak rettenetes bánásmódja, habozó kapkodásai, igazsággal ellenkező ráfogásai a gyűlöletesség gerjesztésére irányzott sophismái a már [ 19]* hónap óta szenvedő Alperest fájdalmasan megilleték, s a költő szavai szerint „Dolor ipse disertum fecerat...”*

B:16

„... quae vos dementia, dixi / Concitat, o socii, captam dimittere Trojam? / Quidve domum fertis, nisi dedecus anno? / Talibus atque aliis, in quae dolor ipse disertum / Fecerat, aversos profuga de classe reduxi. OVIDIUS, Metamorphoses, XIII. 225–229.

[V.] Annálfogva előbbi czáfolhatlan előadásához szórul szóra ragaszkodván, a sokszor tisztelt ítélet második és harmadik gyámokait illető észrevételei pedig már felebb beiktatva levén, alázatos előterjesztését ezekkel rekeszti be: mivel a fent tisztelt ítélet nem incidentalis, de nagyon is peremtorius erejű, mert terheltetést is mond ki, és azon szabadságbóli védelmet is megtagadja, mellyet alkotmánylevél, sarkalatos törvények és királyi hitlevelek a legvilágosabb hűségtörés esetére is garantíroznak, a felebbvitelt kegyesen megengedtetni, megengedtetvén pedig, mivel a tisztelt ítélet gyámokai nem állanak, de ha állanának is, azokból a szabadságbóli védelem megtagadhatása nem, sőt inkább annak annál nagyobb szüksége s joga következnék, a tisztelt ítéletet törvény szerint megigazíttatni, és [19]* hónap óta törvénytelenül megtagadott szabadságának visszaadásával arra, hogy magát nem in abstracto a vád nevetséges voltára, hanem annak alkalmazási részleteire nézve velősen védelmezhesse, lehetséget nyújtani a törvények értelmében alázatosan esedezik, velős védelmének ünnepélyes fenntartásával e kérdésben ítélet alá bocsájtván.

B: 16

A) Egykorú másolatok: OL Kossuth-gyűjt.
I. 45/a (VA 229. I.) 289–377. (B. I.);
OSzKKt. Fol Hung. 1388. 59r–91v., 1897.
51r–89v. és MTAKKt. Jogt. Ált. 4° 64.
51r–82v alapján.

B) Egykorú másolat. Töredék. OL Benyovszky-cs. 109. t.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem