[Alig tudok magamhoz jőni. Azt gondoltam, megedzettek a viszontagságok, hogy elvonúlhat fejem fölett napfény és zivatar, mint a szikla fölett elvonúl; pedig sírnom kellett, mint az anyavesztett gyermek sír. Kölcsey meghalt? Miért nem inkább én? Miért nem inkább száz illyen mint én, kinek hamvait legföllebb csak családi könnyek áztatnák, de üresen hagyott helyét nemzetben, emberiségben kipótolni olly könnyű; miért épen ő, az egyetlen, a kipótolhatlan? Olly socratesi bölcsesség, s olly roppant tudomány olly igénytelenséggel (Anspruchslosigkeit), olly catoi character annyi szerénységgel, olly meleg emberszeretet, olly minden emberi salaktól tiszta szellemiség és személyesített erény olly gyermeki szelídséggel; mikor volt, hol van s mikor lesz? Ő neki homlokát ugyan már éltében a halhatatlanság koszorúja övedzé, mert a Kölcsey név tisztelve lesz, míg magyar lesz, de csak mi, a szerénynek meghittebb barátai tudjuk, mit veszített a tudós világ azzal, hogy még 10–15 évet nem élt. A munkáknak, mellyekre, mint szerette mondani, eddigi egész élete csak előkészítő iskola volt, ezeknek nem létesülhetése nem nemzeti, hanem europai veszteség. És én, én minő barátomat veszítettem!] Isten, be súlyosan fekszik ostorozó kezed mirajtunk!
Sebes kapitány úr nehány napra elutazik. Az alatt én írni nem fogok, de szeretnék tudósítást kapni, ha a september 2-án küldöttem irományok kézhez jutottak-e. Balogh dr. úrnak szíves köszönetemet újabb szereiért. De hajam menését annyira nem állítják meg, hogy 60 szálat számlálhatok egy-egy fésülésnél.