56. Buda, 1838. szeptember 27. Kossuth levele anyjához Péczely József magyar történetéről, Szigligeti drámáiról.
56. Buda, 1838. szeptember 27.
Kossuth levele anyjához Péczely József magyar történetéről, Szigligeti drámáiról.
Kossuth levele anyjához Péczely József magyar történetéről, Szigligeti drámáiról.
Buda, september 27-d. 1838.
Kedves Anyám!
Minél inkább aggódtat, s édes Anyám nyugasztalásai mellett is még mindig aggódtat Luiza húgom súlyos betegsége, annál inkább köszönöm, s jövendőre is kérem mikintlétéről a gyakori tudósítást. Csak egypár szóval, minden levélforma nélkül bár. Talán megadja az Isten, hogy a szokatlanul szép ősz, a kerti levegő, de folyvást használva, a jó ivóvíz, s friss kútvízzeli gyakoribb mosódás, s utána mozgás, hogy a bőrgőzölgés előmozdítva, a meghűlés távoztatva legyen, elhárítják a terhes baj következéseit.
Én úgy vagyok, mint mindig. Nem beteg, teljességgel nem beteg, s mégsem jól. A bélrendszer erőtlensége, a rendetlen változó emésztés, az ebéd utáni lankadtság, a soha nem tiszta, mindig fejér nyelv, néha főfájás, igen csekély, s többnyire csak gyümölcsre, tejre, vízre terjedő étvágy, mellynek kielégítése mindig kellemetlen érzést vonz maga után, egy-két nap tűrhetőn, más egy-kettő ismét kellemetlenül; ez mind csak úgy van, mint volt; pedig – kevés kivétellel – már évek óta volt, s így is marad, ha csak valaki újjá nem teremt, s pedig lelkileg is, ti. hogy semmi ne érdekeljen, s ekkint minden súlyból kivetkezett lélekkel, s amellett tömött erszénnyel, Nápolytól Islandig, Londontól az édeni Maskatig, Schweiztól Panamáig kedvtelve kalandozhassak. Minthogy pedig az első erkölcsi, az utóbbi physicai lehetetlenség, nem csoda, hogy a leggondosabban óvakodó diaeta mellett is az orvosszereknek épen semmi hatását nem tapasztalom; ha csak azt nem kell vennem hatásnak, hogy rosszabbul nem vagyok, mint évek óta lenni szoktam. Azonban nem vagyok idegen tovább is élni a szerekkel. Orvosságom holnap elfogyott.
Kérem édes Anyámat, többé sem dinnyét, sem chocoládot ne küldjön. Az első már idejét múlta, s már nem jó; a másikat szívemből meguntam, már az utolsó küldet is hever. Jobban esik a hideg nyers tej. Ha még 10 évig élnék, reászoknék úgy élni, mint az óvilág patriarchái, főtt étek nélkül. De egy pár forintnak ismét hasznát venném már.
A Directoratustól könyveket nem kaptam, kérem is édes Anyámat, ha kedvemet akarja tölteni, ne kérje, ne sürgesse. Felteszek azon urakról annyi méltányosságot, hogy ha magoktól tehetnék, sem ennyi sürgetést nem várnának, sem – ha küldenek – nem küldenék úgy, mint eddig; például egy munkából a 3-ik és 8-ik, a másikból a 2-ik és 3-ik kötetet, a többi nélkül. Inkább nem olvasok, mint ennyi sok alkalmatlankodást, ide amoda, Isten tudja hova jelentgetést, assignálgatást, s mit én tudom, mit okozzak.
[Amiket édes Anyám küldött, úgymint a gräfenbergi leírást,* Péczely historiáját* és Szigligeti Gyászvitézeit,* minthogy elolvastam, köszönettel visszaküldöm.] Méltó, hogy az elsőt is megolvassa édes Atyám.
MUNDE, KARL: Genaue Beschreibung der Gräfenberger Wasserheilanstalt und der Priessnitzschen Curmethode. 1837. (SZIVKL 687.)
PÉCZELY JÓZSEF (1789–1849) történetíró és költő, munkája: A magyarok történetei Ásiából kijövetelektől fogva a mai időkig. Debrecen, 1837. (I. Ásiából kijövetelöktől fogva az Árpád-ház kihalásáig. II. Az Árpád-ház kihalásától a mohácsi vérnapig.)
Szigligeti Ede (1814–1878): drámaíró, színész, színigazgató drámáját 1838. június 8-án mutatta be a Nemzeti Színház, többek között a szerző felléptével. A darab szövege ugyanabban az évben, Pesten, nyomtatásban is megjelent. A hatásvadász romantikus tucatdarab 1018-ban, Ajtony (a darabban Ákos) lázadása idején játszódik. Kossuth alább, a 491. oldalon olvasható elítélő megjegyzése arra vonatkozik, hogy a gyászvitéz Ráb, és két, csecsemőként eltaszított fia, Ákos és Csanád sorra beleszeretnek Rózsába, aki Ráb – szintén kitett – lánya, és így a fiúk húga; igaz, a közöttük fennálló vérségi kapcsolat csak a darab végére válik számukra is világossá.
[Péczely historiájának literaturánk mezején igen szívesen örvendek. Jeles compendium, mellynek még egyszer átnézve, s itt-ott kijavítva, változtatva, több kiadást kell érni. Én a munka becsét, érdemét teljesen méltánylom, és szerzőjét tisztelem. Ámbár némellyekből többet, némellyekből kevesebbet, némellyeket máskép óhajtanék. Például: többet a nemzet történeteiből; több századokon keresztül alig van egy nemzeti emlékezetesség, egyetlen egy magyar polgár neve említve. Alig van a királyén kívül más név említve. Én nem gondolom, hogy honunk történetei ennyire szegények lettek volna emlékezetre méltó belső tettekben, nemzeti charactert ábrázoló vonásokban, említésre méltó emberekben; s ha az eddigi compilatorok e tekintetben nem nyújtottak anyagot a tudós szerzőnek, annál nagyobb az ösztön búvárkodni a homályban, annál szebb lehet a dicsőség. Többet kívánnék a nemzet characterét, időszakonkinti erkölcseit, szokásait, belső nemzeti életét ismertető vonásokból (mint például Ulászló és 2-ik Lajos korából van, de előbb az egész Árpád-házi időszak, sőt Nagy Lajos alatt is – úgyszólván – semmi sincs a munkában), többet kívánnék arról, mikint olvadt az Árpád-ház korábóli alkotmány, s vele a nemzet politicai élete által az eredeti alkotmányunkkal olly rosszul egyező feudalismusba stb.; és ezekből pedig többet kívánnék mindamellett, hogy a szerző mottóját s előbeszédjét olvastam, mert ezek helyett kevesebbet kívánnék azokból az apró-cseprő, egypár ezer zsoldosokkal, nemzeti érdek, nemzeti befolyás, nemzeti erő nélkül vitt privat tréfa-harczocskákból, mellyek a magyar nemzetet akár historiai, akár politicai, akár katonai, akár belső életi tekintetben olly igen kevéssé ismertetik. Végre némellyeket máskép óhajtanék. Mert juris publici nézeteit itt-ott historice hibásaknak ítélem. Például: mi a nemeseknek az Aranybulla szerint külföldön hadakozási kötelességéről mondatik, egészen hibásan,* mi a várbeli jobbágyokról állíttatik, nem egészen helyesen van mondva;* a királyi városok politicai származásukról semmi nincs mondva; Nagy Lajos törvényeinél pedig épen dicsérve és helyeselve van az (mivel nem helyes szempontból, a kilenczedrőli törvény pedig a valósággal épen ellenkezőn van felfogva)*, ami az úgynevezett ősiségnek eredeti alkotmányunk előtt ismeretlen elvét feudalis szellemben behozván, azon maiglan tartó átoknak, miszerint jószágot teljes biztossággal sem bírni, sem szerezni nem lehet, s ezzel a józan statusgazdálkodási elvek gyökerestőli kiforgatásának lett kútfeje;* s ezért nem helyeslést, hanem olly független s méltóságteli ítéletet érdemelt volna, minőt a szerző a visegrádi történet,* s a Lajos alatt Kassán tartott lengyel diaeta felett* olly szépen, olly erősen, olly tiszteletet érdemlőleg kimondott. Végre stylusára nézve is (kivált ahol compilál, s excerpál inkább, mint saját szép lelkéből merít, mert itt nála is igazolva találtam azt, mit egy híres franczia író mond: „Quand l’âme est elévée, les paroles tombent d’en haut et l’expression noble suit toujours la noble pensée”) mondom, stylusára nézve is, kivált etymologiai, szóhelyezési és constructivus tekintetben, de arra nézve is, hogy a közbeszédbeni kimondást, s ebben a debreczeni dialectust néhol betűről betűre magáévá teszi, a philologusoknak lehetnének némelly észrevételeik, mellyeket azonban, valamint azt is, ami tartalmi tekintetben netalán helyes volna inkább tanulni, mint bírálni óhajtó jegyzetimben, jeles munkájának második kiadásánál a tudós szerző maga legjobban ki fog javíthatni.
Péczely az Aranybullára és az 1267. évi dekrétumra hivatkozva azt állította, hogy előbb a nemesek csak a király zsoldján tartoztak külföldön hadat viselni, később azonban e kötelezettség alól is felmentették őket. (PÉCZELY JÓZSEF: A magyarok történetei Ásiából kijövetelektől fogva a mai időkig. I. 168–199.)
Nem állapítható meg, hogy Kossuth Péczely melyik állítására utalt.
„... nem lévén meghatározva, mivel tartoznak a jobbágyok vagy parasztok uraiknak, nem ritka volt az eset, hogy sok földesurak szerfelett terhelték jobbágyaikat, mások, kivált a tehetősebbek, csak hogy a másokéit elkecsegtethessék, a magokéitól, mit igazságosan kívánhattak volna, azt sem kívánták meg. Ennek örökös panasz, perpatvar, ... örökös költözködés, úrváltoztatás voltak, a közönségnek nem kis kárára, természetes következményei. Hogy ezen bajoknak eleje vétessék, rend, egyformaság kedvéért rendeltetett a máig is fennlévő kilenczed...” (uo. II. 110.)
Péczely szerint az Aranybulla 4. cikkelye „sok nemesi családok rövidségével, csak klastromok, papok, legtöbbet érdemetlenek gazdagítására adott alkalmat”; ezért kellett azt az ősiség törvényével módosítani (uo. II. 109.).
Péczely a Zách nemzetség kiirtását „minden igazságról és emberiségről megfelejtkezett ítéletnek” minősíti, és botrányosnak nevezi, hogy „az érzéseitől elragadott atyával ily kegyetlenül bánt király látszólag igen kegyes, az áhítatosság külső munkái körül igen gondos és lelkiesméretes volt”. Majd a vérengzést igazolni igyekvő udvari propagandát leleplezve így ír a Zách Klárát megbecstelenítő Kázmér hecegről, a későbbi lengyel királyról: „... a történettudomány fáklyát gyújtván a sötétségben, ítélőszéke elébe állítja a földi bírák ítélete alól fölmentett királyi gonosztévőt, levonja róla az álorczát, ... a méltatlanul szenvedettekkel pedig, ha egyebet nem tehet, jó híröket legalább elraboltatni nem engedi” (uo. II. 40–42.).
Az 1374. évi kassai gyűlésről van szó, amelyen a lengyel rendek az adó csökkentése fejében elfogadták, hogy Lajos halála után lánya örökölje a trónt. Péczely megjegyzi: ki kell emelni „a lengyel rendek alacsony önzését, ... kik ..., mihelyt külön nyereségök biztosítva volt, készek voltak újabb, szorosabb békóba verni szép hazájok mindennél drágább szabadságát, de... a kősziklát is, melynél annyi népeknek szenvedett eleitől fogva hajótörést boldogsága. A nemességnek az adótóli mentsége az. Magok hasznát értő zsarnokok őrizkednek e kiváltsági szent jogot bántani vagy megsemmisíteni, mert azon kívül, hogy nem egy út marad nyitva előttök magokon a kiváltságosokon kihúzni más felől, mit ekként nékik engedni látszanak; az ezen kiváltságból oly természetesen folyó örökös gyűlölség, viszálkodás a legjobb módot szolgáltatják kezeikbe »divide et vinces« szokott álnok mesterségök (politicájok) sikerítésére, népöknek, mely soha egy egésszé nem alakulhat, örökös szolgaságban tartására” (uo. II. 99.).
Szigligeti drámájából örömmel láttam, hogy a szerzőben sok van, ami őt gondos studium mellett idővel jeles drámaköltésszé képezheti. Nem kétkednék „Gyászvitézeit” is a jövendőre tőle joggal remélt jeles színművek közé számítani, ha végig ollyan volna, mint az első felvonás. Ezt én igen jónak, sőt a darabra nézve szerfelett is jónak találom, mert mind bonyolódás, mind oldás és characterfestés tekintetében annyit ígér, annyi várakozást gerjeszt, amennyit később ki nem elégít, sőt amint előbbre halad, érdekben is veszít, színezésben is halaványodik, s én a tervet, mellyet magának készített, dramatice kidolgozottnak nem találom. Úgy látszik, az újabb franczia dramaticusok iskolája lebegett írás közben lelki szemei előtt, de ennek (bármennyi kifogásunk is legyen különben ellene) az az érdeme tagadhatatlan, hogy a legutolsó perczig indulatfeszítő bizonytalanság ingerültségében tud tartani. De itt a 3-ik felvonásból előre el lehetett mondani a 4-iket, s véleményem szerint a dráma terve csak akkor lett volna jó, ha nem úgy végződik, mint amikép már a 3-ik felvonásból mintegy bizonyosan gyanítjuk. Hogy pedig egy ártatlan leányt tulajdon édes atyjával és két testvérbátyjával szerelmi viszonyok lehetségébe hoz, ez már ollyasvalami, amitől maga Hugo Victor visszaborzadna, bár Lucretia Borgiát írta is. Mert ami VI-ik Sándor pápa családjában valósággal megtörtént, az lett dolog, s úgy jő; úgy jöhet csak elő a színpadra mint vétek, mint borzasztó undorító bűn, de ennek lehetségét, mint puszta fatumot állítni elő nem szabad, mert a fatum undorodást nem okoz; én pedig – paradoxonnak látszik bár – azt hiszem, hogy illyesmiben, s általában minden undorítónál szűkebbnek kell lennie a phantasia, mint a valóság határának.
Írja édes Anyám, hogy Szigligeti egy új drámát is írt; czímje a „Pókaiak”.* Én – ha nem csal hitvány emlékezetem – az erdélyi historiában csak egyszer tudom a Pókaiakat tragicus nevezetességgel fellépni: Békésynek Maximilian császár és király által is pártolt Báthory István elleni pártütésében, mellyhez némellyek (Pókaiak bizonyosan) nem annyira a gyáva Békésy miatt, mint inkább Erdélynek Magyarországgali összekapcsolása végett szegődtek. Ha ez a dráma tárgya, megvallom, keveset tudok historiánkban alkalmatosbat. Már csak az is, hogy a bölcs Báthory azon ellenkezésből, miszerint Békésyt később barátságába fogadta, párthívei közül azonban húsznál többnek fejét vétette, becsülettel jőjön ki, érdekes, de a drámaírói tulajdonokon kívül még némelly politicai ítéletet, s pragmaticai felfogást is kívánó feladás; azonkívül az a kegyetlen kegyelem, miszerint a szerencsétlen anyára bízatott elhatározni, két fia közül mellyik éljen, mellyik vérezzék,* aztán Wesselényi Miklós ítélőmester, aki könnyekre fakad, midőn a vesztőhelyen elhullandók özvegyeit, árváit koldusbotra ítélő jószágvesztést olvassa stb., magas drámai érdekű episodok lehetnek, de én még egyet kívánnék, ti. historiai drámák csak akkor tökéletesek, ha egy bizonyos elv világlik rajtuk keresztül, melly a drámának minden táj-részét olly bájos fénybe öltözteti, mint ama fáklya, mellyet Rousseau sírjának látogatásakor Rousseau sírszobrának markába szokott állítni a kalauz. Így Schiller Don Carlosában ezen a nagyszerű Posa minden lépésén átvilágló elvet e három szóban mondá ki: „Gib uns Gedankenfreiheit.” Én egy szóban mondom ki, mellyet itt kívánnék, s ez a szó: „magyaregység”.* De illyesminek kiviteléhez, igaz, sok tudományos előkészület kell, itt a genie nem elég. Szigligeti talán színész, nem? Ha igen, volt-é legjobb akaratja mellett is elég ideje illy előkészületekre? Én igen keveset tudok, de végetlenül sokat olvastam. Én nem tudok színésztől tökéletes historiai drámát. Még az egyetlen Shakespearenak is nem historiai drámái, s ezekben ismét nem a historiai jelenetek a legjelesebbek.
A darab bemutatója 1838. szeptember 19-én volt a Nemzeti Színházban, és többször átdolgozva, 1857-ig további kilenc alkalommal került ugyanott színre. „A darab a kor politikai életének az elevenjébe vágott” – írja az író monográfusa (OSVÁTH BÉLA: Szigligeti. Bp. 1955. 27.). Szigligeti ugyanis – korábbi drámájához, a Vazulhoz hasonlóan – e darabjába is „az önkényre, az elnyomásra vonatkozó politikai célzásokat” épített be, de – a korábbiaktól eltérően – ezeket már a szituációba ágyazta (uo.). A bemutatón a közönség két jelenetből is a kormányzat terrorpolitikájának alig burkolt bírálatát olvashatta ki. A független testület helyett a kormányzat készséges eszközének tekintett Kúria elleni támadásként értékelték Pókai János beszámolóját a bírósági tárgyalásról: „Mi ünnepélyesen ellenmondottunk a bíróságnak, Magyar- vagy Lengyelhonból kívántunk bírákat hozatni, kik elfogultság, érdek, félelem s megvesztegetés nélkül ítéljenek, kérelmünket megtagadák, s Bátoriék tovább is vádlók és bírák maradtak” (III. felvonás, 4. jelenet). S a törvénytelenségek elleni megyei tiltakozásokat félrevető, a megyei küldöttségeket maga elé sem bocsátó uralkodó és a kormányzat bírálataként értelmezhették a fiai életéért kihallgatásért hasztalan esdeklő Pókainé szavait: „Zárva! A fejedelem ajtaja zárva a könyörgő előtt; az ég ajtaja mindég nyitva a könyörgőnek, s az ő ajtaja zárva? ... Úgy hallgasson meg Isten bűneidért könyörgőt, mint te meghallgatsz igaz ügyemben, s ha előttem ma elzárod ajtódat, legyen előtted zárva örökre a menny ajtaja” (III. felvonás, 9. jelenet). A kiemelt sorokat ugyan a cenzor, Pongrácz János gróf helytartótanácsos törölte, a törlések azonban aligha tompították a célzások élét. Könnyen lehetséges egyébként, hogy a két törlést csak utólag, a feltűnést keltő bemutató után – a „botrányról” Munkácsy János jelentett Bécsnek – határozták el: erre utal az, hogy a cenzori engedély a bemutató másnapján kelt, és a darab következő, október eleji előadásán a kritikus „feltűnő csorbításokat” vett észre (Honművész, 1838. 637.). A cenzúrapéldány: OSzK Színháztörténeti tár, N. Sz. P. 30.; vö. OL Informprot. 1838:74. 1–2. (szeptember 28.); a jelentést magyarul közli és a besúgót azonosítja: LÁBÁN ANTAL: Szigligeti és a bécsi Polizeihofstelle 1838-ban. Magyar Figyelő, 1914. II. 214–217.; vö. még TÁBORI KORNÉL: Titkosrendőrség és kamarilla. Bp. 1921. 46–47. is, amely minden alap nélkül közli: „A cenzort elcsapták, egész csomó embert becsuktak [!].”
A történetről, amely egyik – kétes hitelességű – epizódja volt a Bekes Gáspár 1575. júliusi, kudarcot vallott erdélyi betörését követő megtorlási hullámnak, Szamosközy előadását csaknem szó szerint követve Bethlen Farkas számolt be (Wolffgangi de Bethlen... historia de rebus Transsylvanicis. II. Cibinii, 17822. 381.); az ő adatait vette át FESSLER. Kossuth valószínűleg az ő történeti összefoglalásában (VII. 144.) találkozott a történettel. A Pókai fivérekről ezen kívül jóformán semmit sem tudunk. Szigligeti csak a darab kereteit illetőleg támaszkodott történeti tényekre, egyébként saját képzeletére volt utalva. Színdarabja előtt regényt is írt a témából, amely azonban nem maradt fent (Szigligeti Ede színművei. S. a. r., bev. BAYER JÓZSEF. Bp. 1902. I. 8.); a témát Pókainé című balladájában feldolgozta Gyulai Pál is (1851).
Vö. KOSSUTH: Erdély és unió. Egység a magyarnak. Pesti Hírlap, 30. 1841. A vezércikk alapgondolata: csak a németekkel szövetséges egységes Magyarország képes ellenállni a magyar nemzetiséget elnyeléssel fenyegető, barbár Oroszországnak és pánszlávizmusnak: „Fűzzön össze bennünket Erdéllyel a politikai egység kapcsolata... és bátran nézhetünk az időnek elibe, mellyben még tán egyszer hivatva... leszünk védfalat képezni Európának.” – Figyelemreméltó, hogy Szigligeti, aki a következő évben átdolgozva nyomtatásban is közreadta színdarabját (Szigligeti eredeti színművei. Pest, 1839), az átdolgozás során – miközben a cselekményhez alig nyúlt hozzá – teljesen megváltoztatta a darab mondanivalóját, mégpedig Kossuth fenti – a Társalkodóban 1838. november végén, név nélkül közzétett – eszmefuttatásai szellemében. Az első változatban a Pókai-párt által fejedelemmé kiáltott Pókai Péter célja még „az Erdélyt lakó három nemzetet mint összefüggő tagokat kormányzani” és „Erdélyt függetlenné tenni” (I. felvonás, 7. jelenet). A második, kiadott változatban Szigligeti jelentősen meghosszabbította a Pókai testvérek dialógusát, és Péterrel elmondatja titkos célját is: „Én más nagyobb czél után indulok, czélom szóval: Magyaregység!” „E pártokra szaggatott Erdélyt előbb eggyé olvasztani legyen irányom, mint fejedelemnek: de mihelyt az idő és alkalom kedvez, lemondva a trón fényéről, összekapcsolom a nagy Magyarországgal, s leend Magyaregység!” A „Magyaregység!” tehát – és ez eddig elkerülte a kutatás figyelmét – Kossuth tanácsa nyomán lett a Pókaiak és követőik jelszava, s e második változat fő – bár a bizonyára sebtiben történt átdolgozás miatt kissé külsődlegesen ható – „üzenete”, majd egyik alapmotívuma lett a darab 1846 elején keletkezett legkiérleltebb harmadik változatának (OSzK Színháztörténeti tár, N. Sz. P. 70.) is.
Általában arról, mennyire jó vagy nem jó a drámának historiai mezőn forogni, én nem merek szóllani, mert Euripides és Sophocles óta e kérdést roppant authoritások tettleg eldöntötték. Ha jó, természetes, hogy a honi historia mezeje legjobb, miszerint a dráma nemcsak erénynek, hanem nemzeti erénynek legyen iskolája. De már az mégis különösnek látszik énelőttem, hogy nincs magyar historiai drámánk, mellyben pártütés vagy török háború elő nem fordulna. Igaz, hogy viharos idők szülnek leginkább tragicus jeleneteket, de mégiscsak furcsa, hogy historico-dramaticus íróink épúgy nem nélkülözhetik a pártütést és török háborút, mint a német opera az ördögöt.
Meglehet, nem értek hozzá, de nekem úgy tetszik, a harczos historiai mezőre (kivevén a kiveendőket) leginkább azok sietnek, kik magokban nem éreznek teremtő phantasiát, s azt hiszik, ezt majd kipótolja a historia. De csalatkoznak, mert phantasia nélkül a dráma nem dráma; pedig a phantasia tehetségének gyakorlása ép ott legnehezebb, hol a historia hálót font a repülőnek elébe. Így szenvedett hajótörést sok talentum. Így Kisfaludynk is Kemény Simonban* stb. Ide genie kell.
Kisfaludy Károly 1820-ban írott drámája.
De nincs ember, ki kevesebbet tudjon e dologhoz, mint én. Ezt csak azért írtam, mert tudom, hogy egy így fecsegő levelem szegény beteg Luizámnak orvosság. Isten áldása mindnyájokra.]
K. Lajos m. k.
Hát Miliék hogy vannak? Régen nem hallok felőlük.
Egykorú másolat. OL Kossuth-gyűjt. I. 49.
(VA 233.) 103–107.
Közölve: Magyar Hírlap, 1909. december
25. mell., majd Kosáry 1943. 258–262.
(VA 233.) 103–107.
Közölve: Magyar Hírlap, 1909. december
25. mell., majd Kosáry 1943. 258–262.
A levél [ ]-be tett részét stiláris módosításokkal közölte T. G. [TÖRÖK GÁBOR?]: Töredékek egy fiú leveleiből anyjához, némelly literaturai tárgyakról. Társalkodó, 1838. 91.*
Péczely válaszát a Társalkodó 1838. 99. számában tette közzé. Hiányolta, hogy ismeretlen bírálója stílusát konkrétumok említése nélkül bírálta; tiltakozott a kompiláció vádja ellen. Fenntartotta a nemesség külföldi katonáskodási kötelezettségére vonatkazó állítását. Felszólította bírálóját, jelölje meg, melyik, a várjobbágyokra vonatkozó állításával nem ért egyet. (Vö. fentebb, az 5. jegyzettel.) A kilenced behozatalával kapcsolatban: Engellel és bírálójával szemben, akik szerint a törvény egyedül az uralkodó és a nemesség érdekében született, úgy tartja, hogy a parasztság javát is szolgálta az intézkedés. Végül: az ősiség bevezetése a nemesi birtok lassú egyházi kézre jutásának megakadályozását célozta, „a józan status-gazdálkodási elvek” nem voltak még annyira kifejtve, hogy az akkor helyes törvény megalkotói előre láthassák, hogy az „egy sokkal nagyobb gonosznak (az ősiség nemzeti jólétünkön máig rágó férgének) lesz szülője”.
