68. Buda, 1839. január 17. Kossuth levele védőügyvédjéhez, Benyovszky Péterhez: megindokolja, miért folyamodott allegációi vissza…
68. Buda, 1839. január 17.
Kossuth levele védőügyvédjéhez, Benyovszky Péterhez: megindokolja, miért folyamodott allegációi visszavonásához.
Kossuth levele védőügyvédjéhez, Benyovszky Péterhez: megindokolja, miért folyamodott allegációi visszavonásához.
Buda, januar 17. este. 1839.
Tekintetes Úr!
Leveleink alkalmasint keresztbe jártak, s egyidőben vettük egymásét.*
Kossuth itt január 15-én kelt revocatiójára utal, amelyet azonban Benyovszky csak 21-én vett kézhez (lásd a 66. számot).
Minél inkább tudom méltatni most velem közlött velős, alapos, tárgykimerítő s a bámulatig széles terjedelmű ismereteinek eredményeivel gazdag írott munkáját,* minél nagyobb hálára érzem magamat köteleztetve, hogy a most lefolyt kurta szünet alatt háromszor becses idejéből javam előmozdítására ennyi sokat áldozni méltóztatott: annyival inkább sajnálom, hogy a Tekintetes Úr e jeles munkához megkívántatott munkálattól s idővesztéstől magát ezúttal még meg nem kímélte, mert ez tökéletes meritoria replica levén, én tántoríthatatlanul hű azon elvhez, hogy a törvény biztosította szabadságbóli védelem jóvoltától, bármi súlyos következés érjen is, semmi esetre el nem állok, annak béiktatását csak akkorára fogom kikérni, ha mit a tekintetes Királyi Táblától hasztalan sürgeténk, ti. az 1715: 7., 1723: 5. stb. teljesedésbe vételét a nagyméltóságú Septemviratustól megnyerjük, s magamat amint a törvény rendeli, szabadságból védhetem.
Lásd fentebb, a 67/a számot.
Innen ered, hogy ámbár az eddig mondottak csak annyiban érintik a pör velejét, mennyiben a fölebbvitt ítélet egyik gyámokának, az állított terheltetésnek megczáfolása, s ezzel azon terhes ítéletnek felsőbb helyen törvény értelmébeni megváltoztatása kívánta, mindazáltal, mivel a bírói ítélet csakugyan már azokat is pör velejét tárgyazónak nyilatkoztatá, becsületemnek, characteremnek, következetességemnek s polgári kötelességemnek tartozni véltem a tegnapelőtt közlött lépéssel, mint a törvényhezi szilárd ragaszkodás megmutatására egyedül fennmaradottal. Még kevésbé egyezhetném meg tehát abban, hogy a valóságos velős védelembe applicative beereszkedjem.
És annál fogva, ha az ügyvédi revocatióra nem határoztam volna is magamat, azonfelül, mit a Tekintetes Úr a legközelebbi ítéletben szintúgy érdeklett ügyvédi állása tekintetében talán mondani fogna (mihez, miután generositása meg nem engedé, hogy – amit kívántam – a Királyi Fiscus e részbeli imputatioi reám háríttassanak, nekem szólnom lehet), az alperesileg beadandókat részemről csak akörül véltem volna foroghatóknak, hogy ti.:
„Mik a pör tárgyát illetőleg mondattak, csak a fölebbvitt ítélet gyámokának czáfolatául valának mondva, s mint illyenek a Nagyméltóságú Hétszemélyi Táblához intézve, a valóságos velős védelem még meg sem kezdetett, sőt miket fog, tud s akar az Alperes velős védelemül bebizonyítani, specifice kijeleltetett; s ép azért, hogy ezen velős védelem előadathassék, mellyet a védelmi állapot jelen törvénytelen helyzetében előadni sokban physicai, mindenben moralis lehetetlenség, követeltetett törvény értelmében a szabadságbóli védelem; de miután a Tekintetes Királyi Tábla ennek kieszközlésére s vele a törvény foganatosítására minden utat elzárt, s folyvást csak velős védelemre kötelez anélkül, hogy az erre törvény által kiszabott utat módot megengedné, védelemre kötelez anélkül, hogy a védelmezhetés lehetetlenségét elhárítaná, nem találván semmi praesidiumot a törvényben, nincs egyéb hátra, mint egyrészről mély tisztelettel kijelenteni, miképen az Alperesnek a per velejére nézve igenis sok mondanivalója van, s azt, mihelyt törvény parancsolta lábra tétetik, előadni nem is vonakodik, nem késedelmeskedend; másrészről a törvénnyel meg nem egyező procedurából kitűnhető bármelly következésnek és következtetésnek a legünnepélyesebben ellene mondani, azellen minden törvényes óvást, a Királyi Fiscustól szenvedett bántalmakért minden törvényes elégtételt, az Alperes nemesi jogain és a törvényszabta procedurán ejtett és ejtendő sérelmekre nézve minden alkotmányos orvoslást nyilván és határozottan fenntartani, végre pedig a Nagyméltóságú Hétszemélyes Táblát alázatosan kérni, hogy a jelen pört a törvényes útra visszavinni, s a pör velejének fontolgatása nélkül az Alperesnek úgy, amint a törvény rendeli, ti. szabadságbóli tökéletes kihallgatása végett az első bírósághoz visszaútasítani méltóztassék.”
Miután azonban a tegnapelőtt közlötteknél fogva, még loyalisabb lépésnek véltem olly törvényes óváshoz nyúlni, minél fogva a törvénynek eszközlésbe vétele maga a Tekintetes Királyi Tábla előtt is még lehetségessé válhatik, a fentebbi forma nyilatkozást is csak akkorra véltem halasztandónak, ha miután már annyi „non putaveram” történt, a közbevetett juridicum remediummal is valami hasonló történnék. A Tekintetes Úr most közlött nagybecsű munkájának beiktatása pedig – mint már mondám – csak törvényes szabadságom visszanyerése idején történhetik. Legyen szabad le nem mondani az olly igen törvényes reményről, hogy ezen eset elő fog fordulni.
Akkorra nézve azonban már most bátor vagyok megjegyezni, miképen azon személydicsérgetést, melly iránt a Tekintetes Úr felszólítani méltóztatik, hogy ignoráljam* – szíves engedelmével nem fogom ignorálhatni; éspedig nemcsak szerénységből, miszerint valóban a „digito monstrari”* én teljességgel nem tudom soha megemészteni, de egyenesen szerénytelenségből is, mert ámbár igen fájdalmasan érzem, hogy a semmiséggel határos keveset tudok, azonban olly kevéssé közlékeny természet jutott énnekem, minél fogva érzem mégis, hogy sokkal többet tudok mégis, mint amennyit legmeghittebb familiaris barátim is rólam feltesznek, avagy gyanítanak. S azért ha csakugyan azon bitófai kénytelenségbe jőnék, hogy valamit elő kellene adnom, amiből rőfszámra megmérje a bíróság, ha van-é eszem, és mennyi, valami egyebet gyártanék össze próbául, mint egy alkalmi hirtelenséggel s családi levelezésgondatlansággal összeférczelt magános levélke töredékeit. De bár tartalmára nem emlékezem is, igen rossz érzést okozott nekem megérteni, hogy az én privat levelemből valami a hírlapokba került. Szegény jó szüleim, tudom sokkal gyöngédebb tekintettel vannak irántam, mintsem hogy ebben megegyezhettek volna; s így, amint igen természetesnek látom, ha levélkéimet meghittebb jóakaró barátaimnak néha megmutatják, kik a családi érzelmek ömlengésein bizonnyal nem kaczagnak, úgy igen sajnálom, hogy közöttök akadhatott valaki, ki a bizodalmas közlést dobra ütötte, s egy fiúnak szüleihez írott leveléből hírlapi czikket csinált. Ha alkalma lesz a Tekintetes Úrnak megtudni, kinek köszönhetem ezt a profanatiót, méltóztassék – esedezem alázatosan – őt értesíteni, miképen én kérni fogom szüleimet, és kérem a Tekintetes Urat, hogy leveleim vele többé ne közöltessenek.* Helmeczy úr* pedig, ha tudta, hogy a levél tőlem került, privat levelet azoknak, akiknek íratott, s aki írta, engedelmök nélkül hírlapjába iktatván, legalább is gyöngédtelenül cselekedett.
Benyovszky replikatervezetében (lásd 555–556. l.) védence tiszta lelkiismerete igazolására hivatkozott Kossuthnak a magyar színjátszással foglalkozó, irodalmi értékű, kinyomtatott levelére (lásd a 42. számot).
At pulchrum est digito monstari et dicier: hic est! (PERSIUS, Sat. 1. 28.)
Kossuth – mivel nem olvashatta a kormányzat által ellenzéki lapnak minősített Jelenkort és Társalkodót – nem tudhatta, hogy barátai, nyilvánvalóan a szülők tudtával (lásd fentebb, 392. l.) és a személyes természetű részeket elhagyva tették közzé fenti, majd pedig további öt levelét (lásd a 46., 47., 49., 55., 56. számokat).
Helmeczy Mihály (1788–1852): nyelvész, író, 1832-től 1848-ig a Jelenkor és melléklapja, a Társalkodó szerkesztője.
Deák Ferencznek méltóztassék – alázatosan esedezem – a legszívesebb tiszteletemet s üdvözlésemet jelenteni. S hát megapadt? Ha betegség nem okozá, félek, kedélye okozá, mert ismerem őt; nem tartozik azok közé, kikről (gondolom) Lucrecz írja: „Suave, mari magno turbantibus aequora ventis – e terra magnum alterius spectare laborem.”* Különben, ha talán például azért fogyott volna meg, mivel házasodni készülne, igen örvendenék. Hiában, én tartok a fajra valamit. Hiba, hogy a kehidai két testvér* törvényes maradékkal nem készül adózni a hon jövendőjének. Ha a józan status-oeconomia elveitől akármi esetben is tanácsos lehetne eltérni, kész volnék Augustus császár törvényeit* felébreszteni, hogy őt házasságra kényszerítsük.
T. LUCRETIUS CARUS: De rerum natura. II. könyv. 1–2.
Deák Ferenc és bátyja Antal (1789–1842), az 1832/6. évi országgyűlés elején Zala megye követe.
Utalás a Lex Julia de maritandis ordinibusra (i. e. 17.), amely csaknem kötelezővé tette a római férfiaknak a házasodást.
Józsi pajtás* igen jól cselekszik, ha szép nejét néha szalmaözvegyül hagyja. Életkorunkban több mint egy tekintetből tanácsos az újdonság ingerének föltartására egy kis pihentető kirándulás. Probatum est. A „Kunst in der Ehe glücklich zu sein”* szerzője is ajánlja, s ha jól emlékezem maga Hippel* is. Pedig ő nagy auctoritás.
Ágoston József.
A munkát nem tudtam azonosítani.
Hippel, Theodor Gottlieb von (1741–1796) porosz államhivatalnok, író; két értekezésben (Über die Ehe, 1774; Über die bürgerliche Verbesserung der Weiber, 1792) lépett fel a nők emancipációja mellett.
Fogadja a Tekintetes Úr hálás érzetim kijelentéseit s a legszívesebb tiszteletet
alázatos szolgája
Kossuth L.
Kossuth L.
Egykorú másolat. OL Kossuth-gyűjt. I. 49.
(VA 233). 135–195.
(VA 233). 135–195.
Közölve: Magyar Hírlap, 1909. december
25. mell., majd Kosáry, 1943. 408–411.
25. mell., majd Kosáry, 1943. 408–411.
