Előszó
Előszó
Kossuth Lajos összes munkáinak hetedik kötete az életpálya viszonylag rövid időszakának, az 1837. május 5-től, Kossuthnak a budai Zugligetben történt elfogatásától 1840. december utolsó napjáig eltelt három évnek és nyolc hónapnak a dokumentumait tartalmazza. E szakasz maga is két periódusra bontható: a fogságéra, amely mintegy három évig tartott, és a Kossuth szabadon bocsátása, 1840. május 10. után eltelt hónapokéra, amely a személyes egzisztenciateremtés, a közéletbe való újrabekapcsolódás és az útkeresés jegyében telt el. Itt a határkő a Pesti Hírlap megindulása Kossuth szerkesztésében: a kiadóval, Landerer Lajossal 1840. december 31-én megkötött szerződés szövegét a következő, nyolcadik kötet tartalmazza majd.
Kötetünk az életpálya rendkívül fontos szakaszának termékeit foglalja magában. Kossuthot, aki tiltásokkal dacolva tíz hónapon át adta ki az ellenzéki szellemű Törvényhatósági Tudósításokat, a kormányzat lefogatta és – a vádlottat fej- és jószágvesztéssel fenyegető – hűtlenségi perbe fogta. Kossuthnak sokévi fogsággal, az életpálya kettétörésével kellett számolnia, elvfeladás, meghátrálás esetén azzal is, hogy elveszti a liberális ellenzék körében kivívott presztízsét és pozícióját. A személyes megpróbáltatás összekapcsolódott a kialakulás, a megszerveződés fázisában levő liberális mozgalom próbatételével is, amelynek 1835 és 1838 között több vezető személyisége és számos résztvevője ellen indítottak politikai pert. A mozgalom további fejlődése Kossuth helytállásán is múlott. S nem kis mértékben neki is volt köszönhető az, hogy a liberálisok ki tudták védeni az abszolutizmus támadását, sőt megszilárdították soraikat, és kikényszerítették Bécsből a szólásszabadság elismerését, az 1840-es évek sikeres ellenzéki tevékenységének előfeltételét. Az az erkölcsi tőke pedig, amelyet Kossuth a helytállással szerzett, megalapozta a pálya későbbi kivételes felívelését. Hiszen a birtoktalan kisnemest mégoly ragyogó képességei, a fogsága során elmélyített felkészültsége sem emelhették volna önmagukban az ellenzék vezérkarába. A börtönéből kilépő Kossuthot megkülönböztetett megbecsülés kíséri. Pest megye 1840. júniusi közgyűlésén elmondott nagy hatású beszéde és annak fogadtatása szimbolikusan is jelzi: új szakasz kezdődött Kossuth pályájában. A liberális mozgalom egykori tudósítója véglegesen e politika meghatározóinak sorába lépett.
Az életpálya e drámai mozzanatokban bővelkedő szakasza régóta az érdeklődés előterében áll. Az egykorú közvélemény is élénk figyelemmel kísérte Kossuth sorsát lefogatásától kezdve, ezt igazolja, hogy a per iratairól, leveleiről, majd említett 1840. júniusi pesti beszédéről számos másolat készült, és maradt fenn. A legtöbbször ezeket vették alapul az 1870-es évektől napvilágot látó szövegközlések és közlemények. Színvonaluk változó volt: a legtöbbször azonban nem felelnek meg a tudományos igényeknek, aminthogy a korszakban is éppen csak megkezdődött annak a felfogásnak a térhódítása, amely a közelmúlt kutatását is a történetírás feladatai közé sorolja. A szerzők „adaléknak” szánták e közléseket, legtöbbször kísérletet sem tettek arra, hogy adataikat tágabb összefüggésekbe helyezzék; e közlések gyors felejtésre ítélt napi érdekességek maradtak. A színvonal a századfordulótól kezdett emelkedni, párhuzamosan azzal, hogy egyre több levéltárban (így a Kossuth reformkori tevékenységének leggazdagabb forrásanyagát tartalmazó Vörös Antal gyűjteményben, majd a Monarchia összeomlása után a bécsi levéltárakban is) vált lehetővé a kutatás, s egyre több céhbeli történész fogott a reformkorral (s Kossuthtal) kapcsolatos kutatásokba. A legfontosabb idevágó eredmények, időrendben haladva: Ferenczi Zoltán időszakunkba éppen csak belemetsző forrásközlése, Pompéry Aurélnak a perről készített, mindmáig egyetlen monográfiája, Viszota Gyulának Kossuth hírlapírói tevékenysége különböző fázisaival és a kormányzat ezzel kapcsolatos lépéseivel foglalkozó alapos tanulmányai, Markó Árpádnak a fogságviszonyokat bemutató és ismeretlen leveleket is hozó közleménye, végül Miskolczy Gyula írásai, amelyek a Kossuth elleni eljárást a birodalmi politika összefüggéseibe helyezik. Ezekre az eredményekre is támaszkodva született meg Kosáry Domokos tanulmánya és Kossuth-életrajza. Kosáry elsőként vette számba és hasznosította kritikailag az addigi közlések és a szakirodalom teljességét. Tanulmányában, amelyben huszonnégy, lényegében ismeretlen Kossuth-levelet is közzétett, a személyiség börtönbeli fejlődését mutatja be; a Kossuth-biográfiában a fogság és a per időtálló összefoglalását adja. Az azóta eltelt időszakból, amikor – Sáfrán Györgyi forrásközlésétől eltekintve – új forrásanyag már nem látott napvilágot, Trócsányi Zsolt Wesselényi- és Andics Erzsébet Metternich-monográfiájának témánkat érintő eredményei említhetők.*
A periratok kiadásainak felsorolását lásd alább a 6., a levelek kiadásait a 19. jegyzetben. A további legfontosabb közlemények: A Kossuth elfogatása 1837-ben c. közlemény (Vasárnapi Újság, 1870. 1–2., 7. sz.) Bártfay László beszámolóját az elfogatás körülményeiről és Wesselényinek a Kossuth család megsegítése érdekében írott körlevelét tartalmazza. A Kossuth László nevében a Tudósítások előfizetőinek írott értesítést Kossuth letartóztatásáról többször is kiadták, legelőszőr ÁLDOR, 1878. 24. A Kossuth fogva tartására vonatkozó előírásokkal kapcsolatos levelezést lásd ÖstR, 1911 (tizenöt hivatalos irat és mellékleteik: Kossuth és szülei öt levele német fordításban; valószínűleg az Udvari Haditanács irattárából származó, a közreadó szerint ekkor már magánkézben levő eredeti iratok [!] alapján). – Pest vármegye tiltakozásait közli SZÉKELY, 1895. – A hivatkozott munkák, rendre: FERENCZI, 1902; WERTHEIMER, EDUÁRD: Kossuths Gefangenschaft. Pesther Lloyd, 1902. január 29.; WERTHEIMER, 1908.; POMPÉRY, 1913. kül. 101–199.; VISZOTA GYULA: Kossuth Lajos hírlapírói munkásságához. Irodalomtörténet, 1918. 261–274.; VISZOTA, 1927; Uő: Kossuth Lajos és a Pesti Hírlap. Századok, 1929. 5–36., lásd még az őáltala SZIVKL függelékében közreadott iratokat is; MARKÓ, 1928; MISKOLCZY GYULA: Kossuth Lajos elfogatása 1837. május 5-én. Magyar Szemle, 1937. 6. sz. 192–200., Uő: A kamarilla a reformkorszakban. Bp. [1938]; KOSÁRY, 1943; 1946. 143–182.; SÁFRÁN, 1960; TRÓCSÁNYI, 1965. 339–425.; ANDICS, 1973. kül. 83–91 . PÁSZTOR EMIL közleménye (Kossuth Lajos levele Szemere Miklóshoz 1840 nyarán. Magyar Nyelvőr, 1977. 330–338.) amellett, hogy még mindig kerülhetnek elő magánkézből Kossuth-dokumentumok, arra figyelmeztet, hogy óvatosnak kell lennünk a régebbi szövegközlésekkel: Dongó Gy. Géza közlése (lásd a 643. l. 14. jegyzetet) egy helytől eltekintve nem tűnt megbízhatatlannak, valójában két tucatnál is több hibás olvasatot tartalmazott.
A Kossuth-kutatás e vázlatos áttekintése is sejteti: az életpálya e szakaszának termékei közül igen sokat adtak már eddig is közre, még nagyobb azoknak a kiadatlan dokumentumoknak a száma, amelyeket a kutatás számon tart és már hasznosított. Kötetünk – eltérően például a sorozat VI. kötetétől, amely számos, Kossuth fiatalkori eszmei fejlődését más megvilágításba helyező dokumentumot közölt – kevés ismeretlen Kossuth-szöveget hoz, és ezek sem változtatnak alapjaiban eddigi Kossuth-képünkön. Úgy gondolom, a kötet a történeti kutatást elsősorban az eddig szétszórt publikációkból ismert dokumentumok egybegyűjtésével, szövegük pontosításával, a periratok eredeti szövegének – szétszórt elemekből történő – rekonstrukciójával, a közölt iratok létrejöttével kapcsolatos problémák tisztázásával és a szövegekhez csatolt magyarázatokkal segíti.
Kossuth Lajos összes munkáinak kiadása több mint három évtizede indult meg. A vállalkozás elsősorban Barta István nevével forrott össze, aki 1948 és 1966 között kivételes teljesítménnyel tíz kötetben hatalmas és rendkívül fontos forrásanyagot tett közzé mintaszerű módon (I–VI., XI., XIII–XV. kötet); a sorozat XII. kötetét hasonló színvonalon Sinkovics István rendezte sajtó alá. Barta hozzáfogott a jelen kötet munkálataihoz is: az 1960-as évek elején összegyűjtötte az alábbiakban közölt iratok nagy részét – a kiadott iratokat, a kutatás által már korábban is számon tartott anyagokat: az ún. alperesi szóváltások egy kivételével Vörös Antal által készített másolatát és Kossuth Wilderspin munkájáról készített fordítását, végül Kossuth két ismeretlen szóváltástervezetét és két orvosához írott, ugyancsak ismeretlen levelét. 1966-ban bekövetkezett korai halála azonban megakadályozta abban, hogy a munkát befejezze. A munka újrafelvételét elősegítette, hogy Benda Kálmán megőrizte és rendelkezésemre bocsátotta a Barta által készített vagy készíttetett, részben az eredetivel már össze is olvasott, túlnyomórészt azonban javítatlan iratmásolatokat. Az alábbiakban minden esetben B. I. rövidítéssel jelzem, ha olyan kiadatlan dokumentumról van szó, amely Barta anyaggyűjtéséből származik. Saját kutatásaim arról győztek meg, hogy a periratok szövegét nem rekonstruálhatjuk hitelesen, ha csupán Vörös másolatára támaszkodunk (erről alább még részletesebben is lesz szó), s magam is több ismeretlen dokumentumot – a per megindításával kapcsolatos kormányzati iratokat és az 1840. május elejét, Kossuth szabadon bocsátását követő időszakban keletkezett Kossuth-szövegeket – tártam fel. A forrásközlési apparátus elkészítéséhez szükséges anyaggyűjtést teljesen magam végeztem el, és természetesen a sajtó alá rendezés is az én munkám.
A kutatás során teljesen feltártam az Országos Levéltárban őrzött Kossuth-gyűjtemény és a legjelentősebb budapesti kézirattárak – az Egyetemi Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, az Országos Széchényi Könyvtár és a Ráday Gyűjtemény kézirattára – idevágó iratanyagát, továbbá mindazon hatóságok megfelelő állagait, amelyek Kossuth tevékenységére vonatkozóan iratanyagot őriznek. A periódus egészére a Magyar Kancellária, József nádor, az Államkonferencia és a Polizeihofstelle levéltára; a perrel és a fogsággal kapcsolatban ezenfelül az Udvari Haditanács, a magyarországi főhadparancsnokság, a Kúria és a királyi jogügy-igazgatóság; a Kossuth kiszabadulása utáni időszakra vonatkozóan Pest vármegye levéltára tartalmaznak témánkat érintő forrásanyagot. A családi levéltárak közül azonban csak a Benyovszky, a Lónyay, a Ráday és a Wesselényi család levéltárában végeztem kutatásokat. Az életpálya e szakaszának és Kossuth ekkori személyi kapcsolatainak ismeretében úgy vélem, kevéssé valószínű, hogy még racionálisnak mondható mennyiségű munkával további, eddig ismeretlen Kossuth-iratok deríthetők fel. Ezért mellőztem a további kutatást. Nem zárható így ki, hogy – valamely családi levéltárból vagy személyes irathagyatékból – újabb, eddig lappangó Kossuth-dokumentumok kerülnek elő, elsősorban az 1840. május és december közötti időszakból.
Itt kell számba vennünk a mára megsemmisült vagy eltűnt dokumentumokat. A lista hosszú és lehangoló. Régebbi, átgondolatlan selejtezéseknek esett áldozatul a jogügy-igazgatósági levéltár idevágó anyagának csaknem egésze, a Kúria és a Haditanács számos ügyirata, 1927-ben tűzvész pusztította el csaknem teljesen a Polizeihofstelle iratanyagát, majd 1945-ben töredékére olvadt az Államkonferencia regisztratúrája is; végül ismeretlen okból hiányoznak a főhadparancsnokság 1838 és 1840 közötti, Kossuthtal kapcsolatos iratai is. Még elszomorítóbbak az alábbi hiányok. A század elején tűntek el Kossuthnak az Egyetemi Könyvtár Kézirattárában őrzött (ismeretlen keltű) levelei. Pompéry Aurél az 1910-es évek elején még használhatta három perbeli szóváltás Kossuth által saját kezűleg készített fogalmazványát, Barta István pedig – az 1960-as évek elején – a Benyovszky Péter, Kossuth védőügyvédje számára szintén saját kezűleg írott utasítást, ma már egyik irat sem található meg.* Eltűntek Kossuthnak orvosához, almási Balogh Pálhoz írott, valószínűleg Baloghnak az Egyetemi Könyvtárban őrzött hagyatékához tartozó levelei, amelyet Balogh életrajzírója, Fialovszky Béla az 1930-as évek elején még a kezébe vehetett.* 1940 körül tűnt el Kossuthnak Samuel Wilderspin nevelésügyi munkájáról készített fordításának autográf kézirata. Az eredeti kéziratok hiányát az esetek nagy részében másolataikkal pótolni tudjuk. A kutatás legnagyobb, mert pótolhatatlan vesztesége annak a kolligátumnak az eltűnése 1942 előtt, amely Kossuth fogságában készített – eszmei fejlődése rekonstruálásához nélkülözhetetlen – jegyzeteit és (szerencsére kiadott) Macbeth-fordítását tartalmazta.
Lásd alább a 29., 43/a, 54., illetve 39. szám alatti iratokat.
Lehetséges, hogy egy részük utóbb megkerült: talán közéjük tartoztak azok a Kossuth-levelek, amelyek 1960 körül kerültek az MTA Könyvtár Kézirattára, illetve az OSzK Kézirattára birtokába (lásd alább a 79., 92., 96. és 99. szám alatti iratokat).
Közlöm Kossuthnak a kötet időhatárain belül keletkezett valamennyi munkáját, ezek teszik ki az iratok túlnyomó részét.* Felvettem közlésre azokat a dokumentumokat is, amelyeknek létrejöttében Kossuth kimutathatóan jelentős szerepet játszott. Közlöm végül azoknak a Kossuthtól független tanácskozásoknak és döntéseknek az anyagát, amelyek közvetlenül és jelentős mértékben befolyásolták Kossuth életpályájának alakulását. Nem közlöm azonban – eltérően a sorozat egy korábbi, XI. kötetének gyakorlatától – a Kossuth tevékenységéről beszámoló, jelentős forrásértékű rendőrségi és bizalmas jelentések szövegét, amelyek nagyrészt a Zentralinformationskomitee magyar–erdélyi osztályának jegyzőkönyveiben olvashatók. E jelentéseket – ahol az szükséges – a jegyzetekben ismertetem. A sorozat későbbi köteteiben, keletkezésük időrendjében közöljük majd Kossuth korszakunkra vonatkozó visszaemlékezéseit. Forrásértékükre azonban e helyütt is visszatérek.
Ki kell térnünk a SIEGMUND KOLISCH (1818–1886) költő, publicista által Ludwig Kossuth und Clemens Metternich c. regényében (Leipzig, 1850. II. 116–175.) közzétett Kossuth-szöveg hitelességének a kérdésére. Kolisch szerint az Kossuth fogsága alatt, 1837. augusztus 14. és 22. között keletkezett: Metternich kancellár – hogy ellenfele gondolkodásmódjáról, céljairól képet kapjon – papírt és írószert adatott Kossuthnak, majd a feljegyzéseket elvétette, lefordíttatta és széljegyzetekkel látta el azokat. A „napló” nyilvánvalóan apokrif: hogy mégis részletesebben foglalkozunk vele, a közlés sorsa indokolja. Kolisch regénye ugyanis 1918-ig elkerülte a magyarországi kutatás figyelmét, amikor SUPKA GÉZA magyarul közzétette a „naplót” és Metternich – szintén apokrif – „széljegyzeteit” (Világ, 1918. szeptember 1–8.). Supka kijelentette ugyan, hogy a történeti kritika dolga annak eldöntése, hogy hiteles-e a „napló” vagy sem, mégis az előbbi álláspontra hajlott: „Ha e napló semmi egyébnek, mint Kolisch önhatalmú kompilációjának bizonyulna, akkor... e tény a gondolkozás- és írásművészet legnagyobb virtuózai közé avatná az obszkurus Kolischt, amiről pedig gyenge regénye egyébként egyáltalán nem tanúskodik.” A Századok szemléje (1918. 549.) pedig már ténynek vette azt, amit Supka csak valószínűnek tartott. Supka közleménye is teljesen észrevétlen maradt: a „naplót” a kutatás nem használta fel ugyan, de azt sem bizonyították, hogy az hamisítvány. – Hogy az ügynek az egykorú iratanyagban semmilyen nyoma nem maradt fenn, természetesen nem perdöntő. De már Supka is észrevette, hogy az a Dippold gróf, Metternich Bizalmasa, akitől Kolisch a „naplót” megszerezte volna, nem létezik. Kossuth „megjegyzései” pedig vagy olyan gondolatokat hordoznak, amelyek Kossuthtól pályájának nemcsak a korai, hanem valamennyi szakaszában idegenek voltak (Die Tyrannei ist möglich und erlaubt, wo sie notwendig ist; Der Terrorismus ist während des Kampfes unerlässlich, nach dem Kampfe ist er unnütz-, sogar schädlich), vagy nem fogalmazódhattak meg 1848/1849, a nemzeti átalakulás új perspektíváinak feltárulása előtt (Das nächste Resultat einer tiefgreifenden Umwälzung, ... die unleugbar bevorsteht, ist ein ganzes Deutschland, ein ganzes Italien, ein ganzes Polen, folglich das Aufhören Österreichs), vagy 1848-ban keletkezett, közismert Kossuth-szövegek parafrázisai (Wird ein Ungar ruhig bleiben können, wenn es durch das Land hintönt: Das Vaterland ist in Gefahr). Végül Meszlényi Teréz többszöri említése ugyan önmagában nem szólna a szöveg hitelessége ellen, hiszen – bár kevéssé valószínű – nem zárhatjuk ki, hogy Kossuth még fogsága előtt megismerkedett későbbi feleségével (vö. alább a 645. l. 6. jegyzettel). A szerelmes hangvétel azonban – összevetve Kossuth saját érzelmi életére vonatkozó ekkori (lásd alább, 608. l.) és Meszlényi Terézre vonatkozó első, hitelesnek tekinthető megnyilatkozásával (lásd 644–645. l.) – a hitelesség ellen szolgáltat újabb érvet. Hogy Supka a „naplóban” „az egész magyar szabadságmozgalom lélektani kulcsát” láthatta, amely nélkül „az egész magyar függetlenségi doktrína értelme csonka és érthetetlen marad”, a közreadó felületessége mellett a kor Kossuth-kutatása alacsony színvonalával magyarázható, amely különösen az életpálya reformkori szakaszának megvilágítására tett keveset. Véletlen egybeesésnek tekinthető csupán, és nem Kolisch történetének reális magjául szolgáló ténynek, hogy Metternichék 1837 augusztusában csakugyan igyekeztek valamilyen úton-módon kipuhatolni Kossuth gondolatait: érdeklődésüket az a gyanújuk motiválta, hogy Kossuth egy titkos szervezkedés szálait tartja a kezében (vö. a 128. l. 53. jegyzettel).
A kötet fentebb vázolt idő- és tárgyi kereteit egyetlen esetben, az 1. szám alatt közölt iratok esetében léptem túl. A tárgyalt események jobb megértését elősegítendő közlöm a kormányzatnak a Kossuth elleni fellépés módozataira vonatkozó, 1836 augusztusa és 1837 áprilisa között keletkezett legfontosabb állásfoglalásait is. Mivel Kossuth elfogatása és elítéltetése csupán egyik, bár fontos láncszeme volt a liberális ellenzék elleni általános támadásnak, figyelemmel kísértem az ekkorra már az ellenzék hangadó központjává vált Pest megye ellen Kossuth támogatása miatt indított eljárás fázisait. Végül beleillesztettem a közölt iratok sorába két, a kormányzat céljait elvi jelentőséggel összefoglaló dokumentumot is.
Kötetünk legnagyobb tematikus egységét a Kossuth ellen 1837. június 20-án a Királyi Táblán indult és a Hétszemélyes Tábla 1839. március 2-án kelt ítéletével lezárult hűtlenségi perrel kapcsolatos iratok alkotják. Feladatomnak nem a szoros értelemben vett periratok közlését tekintettem, hanem azoknak az iratoknak a közzétételét, amelyek egyfelől Kossuthnak a perben játszott szerepét mutatják be, másfelől pedig azt, hogy mennyire kiemelt fontosságot tulajdonított a kormányzat ellenfele elítéltetésének. A kötet hozza a periratok jó részét, de nem valamennyit, ugyanakkor több olyan iratot is, amely nem sorolható a hivatalos periratok közé. Természetesen közlöm az alperes – Kossuth – periratait: az összesen nyolc érdemi szóváltást, továbbá az (ügyészség által a perhez csatolt) ún. „önkéntes vallomást”, a fel nem használt (a perbe nem iktatott) szóváltástervezeteket és a perben született két ún. közbeszóló ítélet, továbbá a Királyi Tábla és a Hétszemélyes Tábla által hozott végítéletek szövegét. Az ügyészség által létrehozott perdokumentumok közül azonban csak a két legfontosabbat: a vádlevelet, továbbá a leginkább a mai vádbeszédnek megfelelő ún. fundamentális replika szövegét adom közre, a felperes többi szóváltását csak ismertetem: a kormányzati megfontolásokat a feudális jogi csűrés-csavarás nyelvezetére inkább csak lefordító felperesi iratok teljes közlését ugyanis mellőzhetőnek tartottam. Közzéteszem viszont a per elindítására vonatkozó összes lényeges kormányzati dokumentumot, a felperesi szóváltások ismertetésénél bemutatom a Kancellária felségsértési bizottságának a per irányításában és maguknak a periratoknak a megfogalmazásában játszott szerepét. Végül közlöm a Királyi és a Hétszemélyes Táblának az ítélethozatalt megelőző tanácskozásáról készült jegyzőkönyvszerű feljegyzéseket, amelyek nemcsak az ítéletek megszületésének körülményeire világítanak rá, hanem páratlanul életszerűen tükrözik azt az ellenállást is, amelyet az abszolutizmus táborában a Kossuth által képviselt célok és magatartásforma kiváltottak.
A közölt iratokból kitűnik, milyen erős befolyást gyakorolt Kossuth perének vitelére. Védelmének elkészítéséhez előbb barátja, Ágoston József, pesti liberális ügyvéd nyújtott segítséget, majd a per legnagyobb részében – mivel magát Ágostont is perbe fogták – Benyovszky Péter, a kor egyik legkiválóbb ügyvédje. Benyovszky is a pesti liberális csoporthoz tartozott, művelt, széles látókörű, a kor politikai irodalmában is igen járatos ügyvéd volt, aki nemcsak Kossuthot védte, hanem Wesselényit és számos további politikai perbe fogott liberálist is. Szinte a politikai perek szakemberének nevezhetjük tehát, aki ideális partner volt Kossuth számára. Mégis megállapítható, hogy védekezését ő maga irányította, teljes összhangban egyúttal a liberális ellenzéknek a szólásszabadsággal és a nyilvánossággal kapcsolatban 1835 óta – az ő közreműködésével is – formálódó elveivel. Védekezésének alapelveit maga határozta meg, s aktívan közreműködött valamennyi szóváltása megfogalmazásában. Ezen belül a harmadik, a negyedik és a hetedik szóváltást alapvetően, az 1839. januári revocatiót pedig teljesen az ő munkájának kell tekintenünk, és a hatodik replika szövegét is – ez talán a legkiválóbb valamennyi szóváltás közül – ő alakította ki, bár annak jelentős hányadát Benyovszky tervezetéből emelte át. Nem Kossuth munkája viszont az az 1839. január közepére elkészült, de fel nem használt szóváltás, amelyet – helytelenül – Kossuth derekas védelmeként is emlegetnek. Ennek a Benyovszky által fogalmazott, lényegében azonban az egész liberális ellenzék közös szellemi termékének tekinthető iratnak a közlését azért tartottam hasznosnak, mert az (felhasználva a korábbi szóváltásokat is) magas színvonalon és a legkifejtettebb formában összegzi a liberális ellenzéknek a szólásszabadság és a nyilvánosság mint a polgári alkotmányosság elengedhetetlen kellékei védelmében felhozott érveit.*
Teljes mértékben egyetértek tehát Barta Istvánnal, aki Kossuth „erős befolyását” hangsúlyozta „minden egyes replika létrejöttére” egy alább még érintendő vita lezárásaként (Zárszó a vitához. Századok, 1962. 841.). Az alábbiakban, a szóváltások elé iktatott forráskritikai bevezetőkben igyekeztem pontosabban is meghatározni, milyen része volt Kossuthnak, illetve ügyvédeinek az egyes szövegek megfogalmazásában. Végigkísérve az egyes szóváltások megszületésének menetét, és elemezve a rendelkezésre álló variánsokat, néhány esetben a „közös” szövegekben is körül tudtam határolni azokat a szövegrészeket, amelyek nem Kossuthtól származnak (lásd különösen a 29., a 43. és az 54. számú iratokhoz fűzött megjegyzéseket). Bizonyosnak tekinthetjük továbbá, hogy az alperesi permellékleteket az ügyvéd válogatta össze, és fűzte a szövegbe. Tovább finomítható a kép, ha összevetjük Benyovszkynak a perekkel kapcsolatban keletkezett olvasmányjegyzeteit (OSzKKt. Fol. Hung. 1085., OL Benyovszky-cs. 109. t.) a szóváltásokkal. Néhányszor, egy-egy történelmi hivatkozás, idézet esetében valószínűsítettem, hogy az Benyovszky tájékozottságát dicséri. Feltehetően további eredményt hozna, ha Kossuth olvasmányait is átvizsgálnánk, ezek körét azonban egyelőre nem tudjuk pontosan meghatározni. Ugyanakkor több mint kétséges, hogy a fáradságos filológiai munka arányban állna az eredménnyel, azzal ti. hogy egy-egy (és távolról sem az összes) érv, utalás megfogalmazójának személyét valószínűsíteni tudnánk. Hiszen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a liberálisoknak az abszolutizmus támadásának elhárítására kimunkált, politikai és jogi argumentumokat, történelmi példákat egyaránt tartalmazó érvrendszere az ellenzéki vezérkar közös terméke. Erre figyelmeztet Trócsányi Zsolt abban a számomra is nagyon sok segítséget nyújtó vitában, amelyben Szauder Józseffel szemben Bartával közösen tisztázták, kik a szerzői Wesselényi híres védőiratának (A „Wesselényi védelme” szerzőségének kérdéséhez. Századok, 1962. 836–840.). Ebben az értelemben, Kossuth is, Benyovszky is, sok tekintetben „szövegeztek” csupán, ha nagyon magas színvonalon is, Kossuth pedig – mostoha körülményeit, a rendelkezésére álló időt figyelembe véve – kifejezetten kiemelkedő teljesítményt nyújtva. Kézenfekvőnek tűnik, és ezt a szóváltások keletkezéskörülményeinek vizsgálata is igazolja, hogy munkamegosztás jött létre köztük: Kossuth az elvi-politikai, Benyovszky pedig a jogi természetű érvekre koncentrált. Mindjárt meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szóváltások végső formájának kialakításában az ellenzék más „politikus”, tehát Kossuthhoz hasonló felkészültségű és érdeklődésű tagjai is közreműködtek, mindenekelőtt Wesselényi (lásd a 43. és az 54. számú iratok bevezetésében mondottakat). S arról sem szabad elfelejtkeznünk, hogy Kossuth és Benyovszky együttműködése sem a perrel kezdődött. Benyovszky is tagja volt annak a pesti liberális csoportnak, amely 1836–1837 folyamán rendszeresen megvitatta a politikai helyzet alakulását, az ifjak perében s nyilván a Tudósítások ügyében szükséges teendőket. Kölcsönösen formálták tehát egymás látásmódját, együttműködésűk részkérdésekre: egy-egy történelmi példa érvként való felhasználására is kiterjedt (vö. a 369. l. 78. és a 478. l. 111. jegyzetben mondottakkal). Valószínű tehát, hogy azok az alapelvek, amelyeket Kossuth védekezése során következetesen érvényesített, már az elfogatást megelőzően kialakultak, s ebben az elvbarátok is közreműködtek. Az is nyilvánvaló azonban, hogy politikusi felkészültségének elmélyülésével, önbizalma s a küzdőtársak körében joggal élvezett presztízse növekedésével fokozatosan döntő szerep jutott ebben Kossuthnak magának.
A Kossuth perével kapcsolatos iratok közül egykorú másolatok alapján Kossuth ún. önkéntes vallomása, a vádlevél, a hatodik szóváltás Benyovszky által véglegesített szövege, az ítéletek és a Királyi Kúria ítélethozatalt megelőző tanácskozásainak a szövege látott napvilágot, némelyik többször is. A per – mindmáig egyetlen – monografikus feldolgozása Pompéry Aurél munkája. Pompéry használta Benyovszky Péter (azóta hiányossá vált) irathagyatékát, kutatott a hatóságok levéltáraiban is. Munkája, ha sokban elavult is, a jogtörténeti vonatkozásokat illetőleg ma is haszonnal forgatható.*
Az „önkéntes vallomás” I., a perbe iktatott részét először K. PAPP MIKLÓS közölte, az ügyrész kérdéseit magyarul (Adalék Kossuth Lajos 1837-diki notapöréhez. A Magyar Polgár egy naptára 1870. közönséges évre. Kolozsvár, 1870. 57–72.; a másolat talán Vörös Antaltól származik, vö. Vörös Antal – K. Papp Miklósnak, kül. 1868. január 20. OL 1526 utáni gyűjtemény. Papp Miklós. 1. t.). A Lovassy Ferenc birtokában volt másolaton alapul Móricz Pál közlése (MÓRICZ, 1891. 48–77.; uo: 44–45. a Fiskus Kossuth ellen benyújtott vádiratának szövege). Részben a Kölcsey-levéltár példányán alapul KINCS ELEK későbbi közlése (Kossuth százéves vallomása. Írott Kő. 1936. 2.; Klny. Szombathely, 1936). A II. részt, a Földváry Ferenccel kapcsolatos pontokat is közli Viszota Gyula (SZIVKL 665–685.). A hatodik szóváltás végleges változatát K. Papp Miklós közölte (K. PAPP 1876), talán szintén Vörös Antaltól származó másolat alapján. A Királyi Kúria tanácskozásának szövege KERÉKGYÁRTÓ ELEK közléséből ismeretes (Kossuth főbenjáró perének tárgyalása. Hazánk, IX. 1888 19–40.) Az ítéletek szövegét – amelyet egykorúlag is kinyomtattak – Jakab Elek tette újból közzé (JAKAB, 1876. I. 316–319.), majd többször is megjelent. A per feldolgozása: POMPÉRY, 1913. POMPÉRY további, kisebb közleményei: József nádor szerepe Kossuth Lajos perében. Alkotmány, 1911. november 28.; Kossuth elfogatása. Pesti Napló, 1912. január 4.; Kossuth Lajos hűtlenségi pere. Alkotmány, 1912. január 10. Pompéry elsősorban a szemben álló felek által felhasznált jogi érveket mutatta be. Arra, hogy miképp tükröződik a perben az abszolutizmus és liberalizmus táborának szembenállása, lásd PAJKOSSY GÁBOR: Kossuth hűtlenségi pere. = A magyar polgári átalakulás kérdései. Tanulmányok Szabad György 60. születésnapjára, Bp. 1984. 165–191.
A perrel kapcsolatos iratok nagy része most jelenik meg először nyomtatásban: egyes forráskritikai problémákra itt, külön ki kell térnünk.
A Királyi Táblán, a hűtlenségi ügyek első fokú fórumán indított per, mint a késő feudalizmus időszakának jelentősebb perei, írásban zajlott le. Maga az eredeti pertest azonban nem maradt fenn vagy valahol lappang;* az eredeti kúriai iratok közül csupán a per referálása végett készült szokásos perkivonat lelhető fel. Ez a 184 folio oldal terjedelmű, a perrel tehát teljesen egyidős magyar nyelvű szöveg valamennyi perbeli cselekményt rögzíti; a Fiskus latin nyelvű replikáit csaknem szó szerinti fordításban, Kossuth jóval hosszabb szóváltásait bő kivonatban hozza.* A kötetben közölt dokumentumok közül a vád két legfontosabb dokumentumának kancelláriai fogalmazványa, továbbá az ítéleteknek a kúriai ülésjegyzőkönyvbe foglalt eredeti tisztázata rendelkezésre áll, az alperesi szóváltások közlésénél azonban csak egykorú másolatokat vehettem alapul.
A pertest vagy későbbi selejtezésnek esett áldozatul, vagy nem is őrizték meg. A táblai büntetőperek részére ugyanis nem hoztak létre külön sorozatot a Kúria irattárában, mivel azok száma elenyésző volt. Így ezek – úgy tűnik – csak abban az esetben maradtak fenn, ha azokat, mintegy tévedésből a táblai polgári perek sorozatába (Processus tabulares) sorolták (VARGA ENDRE: Bírósági levéltárak. Ismertetőleltár. Kézirat. OL). Mivel azonban az 1960-as évek elején felbukkant és az MTA Könyvtára kézirattára őrizetébe került (más, nyilvánvalóan a királyi jogügy-igazgatóság levéltárából kikerült iratok között) a per számos, a Fiskus által becsatolt melléklete is, nem zárható ki annak lehetősége sem, hogy a pertest valahol lappang.
A Királyi Fiskusnak mint felperesnek Kossuth Lajos ellen a tekintetes Királyi Tábla előtt főbenjáró perének kivonata. OL Extr. crim. 12149. Fennmaradt egy jóval rövidebb perkivonat is (A Királyi Fiscusnak nemes Kossuth Lajos ellen a tekintetes Királyi Tábla előtt indított főbenjáró perének rövid foglatatja. Uo.). Mindkettő Barta gyűjtése. Utóbbi a per első alkalommal történő referálásakor készült: a bírák valószínűleg ezt, és nem a hosszabb kivonatot olvasták (B. I.); ez a kivonat a későbbi szóváltásokat már nem tartalmazza. Ugyancsak Barta István gyűjtése a perkivonat melléklete, a beperesített okiratok lajstroma (uo.). A perben hivatkozott okiratokat ennek segítségével azonosítottam.
A per egészéről több másolat is készült. Az első a védőügyvéd, Benyovszky saját példánya. Wesselényi is lemásoltatta a pert, valószínűleg Vörös Antallal, aki saját magának is készített egy másolatot. Pompéry János közlése szerint Benyovszky az 1840-es évek elején a birtokában levő példányt a be nem iktatott szóváltástervezetekkel együtt másolásra átengedte ügyvédbarátainak is.*
POMPÉRY, 1913, 17.
Az eddigi kutatás (Barta is) Vörös Antalnak az 1840-es évek közepén készített másolatára támaszkodott. A szöveg második másolat; Vörös a fenti másolatok valamelyike alapján szerkesztette meg példás szorgalommal és alapossággal. Vörös valószínűleg 1836-ban vagy 1837-ben, még elfogatása előtt ismerkedett meg Kossuthtal, és talán már ekkor családjával is. Wesselényi megbízásából 1837 nyarától intézte a családnak gyűjtött pénz körüli teendőket, és figyelemmel kísérte Kossuth sorsának és pörének alakulását is. A szabadságeszmék iránt elkötelezett, szorgalmas, de érvényesülni nem képes, szegény sorsú fiatal ügyvédet Kossuth iránti csodálata indította arra, hogy Kossuth krónikásának szegődjék: életcéljának választotta, hogy hűségesen feljegyezze Kossuth életének minden mozzanatát, s a „história” számára megőrizze leveleit, írásait, beszédeit.* Kossuthot életpályája két későbbi szakaszán is közvetlen közelből figyelhette Vörös: 1841 januárjától 1842 közepéig a Pesti Hírlap szerkesztőségében dolgozott, majd 1848 áprilisától Kossuth hivatali magánlevéltárnoka lett. 1843 elejétől pénzügyminisztériumi kinevezéséig Csapody Pál ügyvédeként a Somogy megyei Ádándon élt: itteni magányában állította össze azt a három gondosan jegyzetelt és díszes kivitelű dokumentumkötetet, amelyből kettő Kossuth perének iratait tartalmazza, a harmadik pedig a fogságból írott leveleket. A kétkötetes összeállítás a periratokon kívül a permellékletek jelentős részét is tartalmazza, utóbbiak közül többnek a szövege csak innen ismeretes. Vörös itt és a harmadik, Kossuth leveleit tartalmazó, kötetben több, a perbe nem iktatott szöveget is hoz, a jegyzetekben pedig számos első kézből származó, bár Kossuth iránti elfogultsága miatt óvatosan kezelendő információt is közöl. A szövegközlés első látásra kisebb elírásoktól és kihagyásoktól eltekintve valóban megbízhatónak tűnik, noha zavaró, hogy Vörös, a kötet használhatósága érdekében átalakította az eredeti szöveg hivatkozásrendszerét. Más egykorú másolatokkal való egybevetés után azonban kiderül, hogy a szövegből helyenként egész bekezdések hiányoznak. A kötet nem tartalmazza az 1838. decemberi közbeszóló ítélet utáni perbeli cselekményeket, így Kossuth revocatióját sem. Végül: Vörös (noha ismeri) nem közli Kossuth hatodik szóváltásának Kossuth által fogalmazott (számunkra lényegesebb) tervezetét, hanem csak a perbe iktatott, Benyovszky által kialakított végleges szöveget.* Ezért más másolatokat is figyelembe vettem, és a szóváltások szövegének rekonstruálásánál elsősorban nem Vörös másolatára, hanem két másik, ismeretlen provenienciájú, feltehetően az 1840-es évek elején keletkezett, egymással lényegében azonos szövegű másolatra támaszkodtam.* Ezek megőrizték az eredeti szöveg hivatkozásrendszerét, és noha ezek sem tartalmazzák a per teljes anyagát, mentek a Vörös Antal-féle másolat említett hiányosságaitól. A közlésre kerülő szöveget tehát minden esetben több másolat alapján és a fentiekben említett perkivonattal való összevetés után állapítottam meg.
Vörös halála után, 1874-ben a gyűjteményét örököse eladta a Nemzeti Múzeumnak. Kossuth, mivel a gyűjtemény magántermészetű iratait is tartalmazta, a megkérdezése nélkül történt adásvétel, a „fosztogatás” ellen tiltakozott, és élete utolsó éveiben is igyekezett visszaszerezni az őt illető iratokat (Századok, 1874. 140–141.; Kossuth – Simonyi Ernőnek, 1874. március 10. KLI VIII, 491–493.; Uő. – Helfy Ignácnak, 1881. február 8. OL 1526 utáni gyűjtemény. Helfy Ignác. 250.; Uő – Hentaller Lajosnak, 1891. július 21. OSzKKt. Levelestár). Vörös életében senkinek sem nyújtott betekintést a gyűjteménybe, mivel azt Kossuth fideicommissumának tekintette, és mivel az „nagyrészben oly tárgyakat [tartalmaz], melyek Kossuth Lajos életében ... nyilvánosság elébe nem bocsáthatók”. „Semmi fáradságot sem” kímélve látta el azonban a jurátusok pere iránt érdeklődő K. Papp Miklóst a gyűjteménye darabjairól készített másolatokkal, amit az közzé is tett (Magyar Polgár, 1868. február 17. Vö. a fentebb, a 6. jegyzetben mondottakkal). Kossuth Horváth Mihályt felhatalmazta ugyan a gyűjtemény használatára, de ő – szintén száműzetésben – nem élhetett az engedéllyel. A gyűjtemény Kossuth halála után nyílt meg a nyilvánosság előtt, elsőként Várnai Sándor használta (Kossuth a fogságban. Vasárnapi Újság, 1894; Kossuth mint műfordító. Magyar Szalon, 1894. XXI. 981–991.). Jelenleg az Országos Levéltárban található: a Kossuthtal kapcsolatos iratokat az 1950-es évek elején az akkor felállított Kossuth-gyűjteménybe sorolták be, Vörös Antal személyes iratai és a máshová nem osztható iratok személyes fondjában (II. V. 1.) találhatók.
A királyi ügyek igazgatójának Kossuth Lajos ellen 1837-ki junius 20-kán kezdett, s 1839-ki martius 2-án befejezett notae-pöre, némelly részint a tárgyat, részint Kossuth Lajos személyét érintő illető adatok, rokonjegyzetek s napi események kíséretében. I–II. OL Kossuth-gyűjt. I. 45/a, b (VA 229. I –II.). – Vörös átalakításai és kihagyásai egy részén észlelhető következetesség, azon túlmenően, hogy a nála olvasható lapszámhivatkozások minden esetben saját kötetére és nem a pertestre vonatkoznak. Úgy látszik, nem ismerte az összes permellékletet és az 53 felperesi oklevél közül 51-et, a 27 alperesi oklevél közül azonban csak 12-t (az 1839. januári fel nem használt szóváltás további 51 mellékletéből pedig csak 16-ot) vett fel összeállítása második, a permellékleteket tartalmazó kötetébe. Szövegközlésében ugyanakkor, a hiányokat eltüntetendő, átszámozta a hivatkozott permellékleteket, továbbá – és ez a problematikusabb –, ha a szövegben olyan mellékletről volt szó, amelynek a szövege nem állt rendelkezésére, magát a szöveget is átszerkesztette. (Mindezekre lásd a 25., a 33., a 43., az 54. és a 67. számú iratokhoz fűzött szövegkritikai jegyzeteket és a legutolsóként említett irat bevezetését.)
Causa tabularis... Ludovici Kossuth: OSzKKt. Fol. Hung. 1388. 1v–115r; MTAKKt. Jogt. Ált. 4° 64. 1r–102r. Mindkét másolatoskötetből hiányzik a Fiskus 1838. augusztusban benyújtott hetedik szóváltásának szövege, az utóbbi kötetből ezen felül Kossuth harmadik szóváltásának egy része is (utólagos megcsonkulás). Használtam továbbá az OSzKKt. Fol. Hung. 1897. alatti, Pompéry Jánostól származó kolligátumot is, amely a felperesi szóváltásokat egyáltalán nem, az alperesi replikákat pedig három (a harmadik–ötödik replika) kivételével tartalmazza. Egyes szóváltások vagy szóváltástervezetek másolatai, illetve azok töredékei megtalálhatók az OSzKKt Fol. Hung. 996. és 1123. alatti tékában, és a Quart. Hung. 4236. alatti kolligátumban, továbbá Benyovszky Péter iratai között (OL Benyovszky-cs. 109. t.).
Az iratok másik nagy csoportját az az ötvenkilenc levél alkotja, amelyet a fogoly Kossuth intézett túlnyomórészt szüleihez, továbbá orvosához, almási Balogh Pálhoz és (egyet-egyet) Benyovszky Péterhez, illetve Wesselényihez. Legnagyobb részük (54) az ítélet előtt született. Hogy ez után a levelezés megritkult – ha ugyan a levelek egy része meg nem semmisült –, elsősorban azzal magyarázható, hogy 1839 márciusában Kossuth szülei engedélyt kaptak fiuk rendszeres látogatására, maga Kossuth pedig – tiltakozásul az egyik levelét hónapokra visszatartó ügyészség eljárása ellen – hosszú időre felhagyott a levélírással.* A levelek közül huszonkettő eredetiben is ránk maradt, a többi csak másolatban. Legteljesebb gyűjteményüket Vörös Antal őrizte meg másolatoskönyveiben. Közülük feltehetően a legkorábbi a Wesselényi számára készült másolatoskönyv, amely előbb a család tulajdonában volt, majd a század elején az Erdélyi Múzeum Egyesület könyvtárába került; ezt azonban nem használhattam. Második másolat a Vörös által az 1840-es évek közepén szerkesztett, jegyzetelt, díszes kivitelű, már említett kötet.* A harmadik, ugyancsak az ő kezétől származó kötet szintén második másolat, ez a címlap szerint az 1860-as években, esetleg azonban korábban készült.* A másolatoknak az eredeti Kossuth-levelekkel való egybevetéséből megállapítható, hogy azok, ha Kossuthénál valamivel modernebb helyesírással is, de lényegében szó szerint követik az eredetit. Ott, ahol az eredeti levél nem maradt fenn, a másodiknak említett másolatoskönyvet választottam a közlés alapjául, a szöveget azonban esetenként egybevetettem a Wesselényi példányáról Szinnyei József által 1888-ban készített, állítása szerint az „eredetinek még a hibáit is” megtartó másolattal.*
Vörös Antal – Wesselényinek, 1839. augusztus 28. OL Filmtár. Wesselényi-cs. 8769. doboz.
Kossuth Lajos budai fogságából írt levelei 1837–1840, fogságviszonyait érdeklő adatok és rokonjegyzetek kíséretében. OL Kossuth-gyűjt. I. 49. (VA 233.).
Kossuth Lajos levelei budai fogságából fogságviszonyaira vonatkozó adatok s jegyzetek kíséretében. Összeszedte Szentimrei Izidor. OL Kossuth-gyűjt. I. 50. (VA 1706). A Szentimrei Izidor álnevet 1847 tavaszán Kossuth használta (vö. KLÖM XI. 22., 87., 132., 136.).
OSzKKt. Oct. Hung. 898.
A Kossuth sorsa iránti élénk érdeklődéssel magyarázható, hogy egyes leveleknek további másolatai is ismeretesek: így az első szövegközlés, Paszlavszky Sándor közleménye alapjául egy Kossuth jóbarátja, Lónyay Gábor jószágigazgatójának, Graven Lajosnak a birtokában volt másolatoskönyv szolgált; elképzelhető, hogy további másolatok még lappanganak.
A közölt levelek kettő kivételével ismertek. Egy részük szövegét – elhagyva a személyes vonatkozásokat, s törölve azt, amit a cenzúra megkívánt – már a barátok közzétették a Társalkodó 1838-as évfolyamában, természetesen a szerző nevének említése nélkül.* Kiadásuk azonban – Kossuth elzárkózása miatt – jóval később indult meg, mint a periratoké. Amikor Szinnyei József arra kérte Kossuthot, járuljon hozzá általa lemásolt levelei közreadásához, Kossuth – aki többször is a közölni szánt irat megsemmisítésére hívta fel a hasonló kéréssel hozzá fordulókat –, mivel másolatokról volt szó; csak arra kérte Szinnyeit, hogy az ő életében ne tegye közzé őket.* Így – eltekintve Paszlavszky közleményétől, amelyben hat levél látott napvilágot – a levelek közzététele csak 1905-ben kezdődött meg. Kardos Samu, Wesselényi műkedvelő életrajzírója, huszonhét levelet adott közre rövid életű forrásközlő folyóiratában. Kardos a Wesselényi-levéltár másolatait használta, holott ekkorra már a Vörös Antal-gyűjteményben őrzött eredetik is hozzáférhetővé váltak. A sok pontatlanságot tartalmazó közlés a lap megszűntével abba is maradt, s a folytatás – egy napilap karácsonyi mellékletében megjelent, a még nem közölt huszonkét levelet tartalmazó közlemény – szinte azonnal, teljesen feledésbe merült. Elkerülte a Kossuth fogsága történetének legjobb összefoglalását nyújtó Kosáry Domokos figyelmét is, aki már az eredeti leveleket is használva huszonnégy Kossuth-levelet tett közzé. Azokat a leveleket, amelyeket a főhadparancsnokság visszatartott, és így nem jutottak el a címzetthez, Markó Árpád tette közzé szintén a Kossuth fogságával foglalkozó alapos tanulmányában.*
Az 1838. február 11-i levél (42. szám) részletei a Társalkodó 1838. 29. (Egy-két szó a drámai literatúráról), a március 25-i és április 7-i levél (46–47. szám) részletei a lap 40. (Pestnek víz-ár elleni biztosítása ügyében), a május 5-i levél (49. szám) részletei a lap 44. (Budapestnek vízár elleni biztosítása ügyében); a szeptember 8-i levél (55. szám) csaknem teljes egészében a lap 76. (Levéltöredékek Kölcsey haláláról és megtiszteltetéséről. 1.), végül a szeptember 27-i levél (56. szám) részletei a lap 91. számában (Töredékek egy fiú leveleiből anyjához, némelly literatúrai tárgyakról) jelentek meg.
Szinnyei József – Kossuthnak, 1888. július 4. MTAKKt. Ms. 798/8.; Kossuth – Szinnyeinek, 1888. július 23. Budapesti Hírlap, 1888. augusztus 3. – Kossuth Wesselényihez írott leveleinek megsemmisítéséről: K. Papp Miklós – Kossuthnak, 1874. július 14. OL Kossuth-gyűjt. I. 5505.; a Törvényhatósági Tudósításokkal kapcsolatos levelezés megsemmisítéséről: Kossuth – Hentaller Lajosnak. 1888. április 21. OSzKKt. Levelestár.
PASZLAVSZKY, 1883; KARDOS, ROLT 1905–1906.; Magyar Hírlap, 1909. december 25. melléklet; KOSÁRY, 1943; MARKÓ, 1928. – Az 1838. november 5-i levelet (59. szám) lásd: Budapesti Hírlap, 1905. augusztus 13. is.
A fogság időszakának ismert terméke végül két fordítás: Samuel Wilderspin, az angol óvodai nevelés első teoretikusa munkája átdolgozott, német nyelvű kiadásának magyarítása, amely most jelenik meg először, továbbá a kitűnő Macbeth-fordítás. Az utóbbi közlés aligha szorul magyarázatra, az előbbié azonban talán bővebb indoklást is igényel. Kossuthtól nem sok fordítás maradt fenn, ez mindenképpen a legterjedelmesebb. De nem is korlátozódott a szöveg átültetésére, hanem átdolgozta, és amennyire körülményei engedték, a magyarországi viszonyokra is alkalmazta Wilderspin munkáját. Az eredeti mű az egykorú pedagógiai irodalom jellegzetes darabja, sőt az óvodapedagógiai irodalom úttörő munkája, amely a korban széles körű hatást váltott ki, Magyarországon is. Nem csupán eszmetörténeti, pedagógiatörténeti érdekesség azonban, hanem – és a mi szempontunkból ez a fontosabb – tükröt tart a magyar liberálisoknak, és köztük Kossuthnak is a polgári átalakulással kapcsolatos nézetei elé. Kossuth a köznevelés fejlesztését, ezen belül a óvodáknak, a köznép kulturális felemelkedése, egyúttal a magyarosodás eszközének ügyét, elvbarátaihoz hasonlóan, nagyon fontosnak tartotta. Olyannyira, hogy még elfogatása előtt, a Törvényhatósági Tudósítások rengeteg energiát igénylő szerkesztése mellett is időt kívánt szakítani Wilderspin munkájának lefordítására. Tudatosan fogott a fordításhoz, ami tehát nem egyszerűen a fogság kényszerű mellékterméke, nem a belső egyensúly megőrzését célzó tollforgatás csupán. Hogy fogságában mi került ki még Kossuth tolla alól, azt a fentebb említett kolligátum eltűnte miatt jelenleg csak találgathatjuk. S nem tudjuk meghatározni ekkori olvasmányainak teljes körét sem.*
Kossuth elítéltetése után engedélyt kért és kapott arra, hogy – családja támogatására – irodalmi munkásságot folytasson (MARKÓ, 1928. 838.). – A Kossuth által a fogságban olvasott könyvek nagy részét – de nem valamennyit – tartalmazza az a jegyzék, amelyet Széchenyi 1841. február derekán kapott József nádortól (közölve: SZIVKL 685–689.).
A fogság időszakával kapcsolatos főbb forráskritikai és historiográfiai kérdések tárgyalását Kossuthnak a fogság éveire vonatkozó visszaemlékezései áttekintésével zárjuk.* Kossuth a legtöbb visszaemlékezőhöz hasonlóan azokat a mozzanatokat emelte ki, amelyekről úgy látta, hogy az életpálya későbbi szakaszainak szemszögéből nézve lényegesnek bizonyultak. Érthető, hogy a rákövetkező csaknem három évtizedet rendkívül intenzív politikai tevékenységgel töltő Kossuth számára a fogság esztendői utólag a „contemplatio”, a „meditatio” éveinek minősültek, amelyeket arra használt fel, hogy számot adjon magának „hazánk állapotjáról, institutioink hiányairól”, s véleményt alkosson a megoldásról. Természetes az is, hogy az angol nyelvű szónoklataival is sikert sikerre halmozó Kossuth nagy jelentőséget tulajdonított börtönbeli angol tanulmányainak, és többször kiemelte azt a paradoxont is, hogy a fogvatartói által „nem verfänglich”-nek tekintett angol nyelv tanulmányozásával Kossuth olyan tudásnak vált birtokosává, amely később „[hazája] érdekében a leghatalmasabb politicai agitatio eszközévé vált”. S Kossuth nemcsak öregkorában látta így: egy amerikai útja idején keletkezett beszédvázlatában e szavakkal utal a fogság éveire: „fogság – angol nyelv – gondoltam, hátra vagyok – contemplatio".
Közülük a legjelentősebbek: Horváth Mihályhoz 1863. július 8-án írott, hosszabb levele (közli: BERZY SÁNDOR, Az Egri Pedagógiai Főiskola Évkönyve, IV. Eger, 1958. 596–604.), amelynek számos bekezdése – amint azt a levél közreadója bemutatta – csaknem szó szerint került át Horváth klasszikus történeti összefoglalásába (HORVÁTH M., 1867. II. 50–54., Horváth ezzel kapcsolatos leveleit lásd OL Kossuth-gyűjt. I. 4171., 4176., 4184.); továbbá Visszaemlékezéseinek a KLI IV. kötetébe szánt, de végül is csak a Pesti Naplóban megjelent részletei (Magány és elmélkedés. Pesti Napló, 1883. június 15–16.; Széchenyi István. Pesti Napló, 1885. április 8–9., 11–12., utóbbi újra kiadva SZIVKL 766–786. is, fogalmazványvariánsai: OL Kossuth-gyűjt. I. 6574.). Fentiekkel lényegében egybehangzóan idézte fel Silvio Pellico börtönemlékezései kapcsán fogságának körülményeit egyik legutolsó tanulmányában is: Történelmi tanulmány. Politikai előzmények a magyar emigráczió olaszországi viszonyaihoz. KLI IV. 85–87. Kossuth hosszabban visszaemlékezett fogságára látogatói előtt 1878. augusztus 1-én (részleteket közölt KIRÁLY PÁL: Látogatás Kossuthnál. Vasárnapi Újság, 1878. 589–590.; bővebb részletek valószínűleg ugyancsak Király tollából: Kossuth emlékezete. Szerk. NAGY MIKLÓS. Bp. 1894. 9–10.), majd – adomázva – Hentaller Lajosnak 1892 szeptemberében (Egyetértés, 1892. szeptember 28.; lásd még HENTALLER, 1894. 42–43. is). Jóval ezt megelőzően, valószínűleg a közös emigráció éveiben Pulszky Ferencnek is beszélt fogságáról. Pulszky jegyezte fel, hogy Kossuth fogságában madarakat tartott (Életem és korom. Bp. 1880. I. 149.), amit egykorú híradás is megerősít (Erdélyi János – Kazinczy Gábornak, 1839. március 28. Közli BITSKEY ISTVÁN. Irodalomtörténeti Közlemények, 1967. 666–667.), a csattanó viszont óvatossággal kezelendő. – Az idézett, közreadója által 1851-re datált beszédvázlat: 1848. A szabadságharc története levelekben, ahogyan a kortársak látták. Összegyűjt. DEÁK IMRE (Bp. 1943). 421–423. (Az irat jelenlegi lelőhelye: OL Kossuth-gyűjt. I. 8752.)
A fentiekben már szó volt arról, milyen fontos volt, hogyan állja a per során Kossuth a próbatételt, s a közölt iratokból is kitűnik, hogy a fogság első időszakában mennyire a per körül forogtak a téttel tisztában levő Kossuth gondolatai. Meglepő hát, hogy az 1860-as években a pere körülményei felől kérdezősködő Horváth Mihálynak nem tud érdemi felvilágosítással szolgálni, s tudomásom szerint – a múltba visszatekintve – máskor sem tért ki perére. Ez persze magyarázható. Könnyen lehet, hogy a részletek már valóban elmosódtak előtte, s a lényeget az adott keretek között – személyes jellegű, politikai funkcióval nem rendelkező visszaemlékezésben – nem hangoztathatta: a helytállást Kossuth bizonyára magától értetődőnek, felemlegetését kérkedésnek tartotta. De talán közelebb érezte magához a mostoha körülmények miatt kétszeresen kiemelkedő szellemi teljesítményét: tudása kiszélesítését, politikusi felkészültségének elmélyülését. Alighanem úgy látta: pályája későbbi páratlan ívét ekkor és így alapozta meg. S talán ebben az összefüggésben kell értelmeznünk a visszaemlékezések további kisebb, de jellemző pontatlanságait is: Kossuth azzal, hogy fogsága körülményeit – egyébként érthetően – a valóságosnál is nyomasztóbbnak festette, akár szándékoltan, akár öntudatlanul ezt a teljesítményt rajzolta még markánsabbra. Így a visszaemlékezések szerint csupán az ítélet után kapott volna olvasnivalót, s akkor is csupán Shakespeare-t; angol nyelvkönyveket, meg algebrakönyveket, és állítása szerint addig, amíg pere tartott, magányos meditációra lett volna utalva: „Életemből két évet elvettek ugyan, de cserébe nyertem érte egész későbbi életemet.”* A megpróbáltatások értelmének ez a frappáns megfogalmazása azonban ellenkezik az egykorú forrásokkal: ezek szerint eszméit az első időszakban is olvasmányélményekre, s később sem csak az említett szegényes választékra támaszkodva alakíthatta Kossuth, ha az „ellátás” egyenetlen volt és sokszor akadozott is. Kossuth maga is hozzájárult a fogság éveire vonatkozó olyan kép kiformálódásához, amelyben a hangsúlyok, a belső arányok – a valósággal ellentétben – eltolódtak: elhalványodott a liberális mozgalom fennmaradásáért vívott küzdelem, s előtérbe került a jövőre való céltudatos felkészülés mozzanata.
ÁLDOR, 1878. 25.
A szabadulás utáni nyolc hónap termékei (levelek, nyilvános felszólalások) közül az utóbbiakra kell e helyütt röviden kitérni. A kötet közli Kossuth két régóta ismert beszédét, egy harmadik, pesti felszólalás előre megírt bevezető sorait, végül Pest megye egy feliratának és egy átiratának a szövegét, amelyek Kossuth indítványára születtek meg. A megyei ügymenet ismeretében szinte bizonyosnak tarthatjuk, hogy a megyei iratokat – mint indítványtevő – Kossuth szövegezte meg, s a közgyűlés legfeljebb stiláris módosításokat hajtott végre rajtuk. Több felszólalásáról is tudunk még (tartalmukat a jegyzetekben foglalom össze): szövegük azonban, mivel – a fontosabb beszédeit egyébként előre megfogalmazó – Kossuth valószínűleg rögtönzött, nem maradt fenn.
Végül számba kell venni e nyolc hónap azon jelentősebb mozzanatait, amelyekre vonatkozóan nem közlök iratot; és amelyekre a jegyzetekben sem térek ki. Az újra szabad Kossuthot 1840. május 15-én – csakúgy mint Lovassy Lászlót – fáklyászenével köszöntötték, majd augusztus 12-én (vagy 16-án) Miskolcon is ünnepelték, ahol átutazóban megszállt. A válaszbeszédek szövege nem ismeretes.* A közéletbe való újrabekapcsolódást jelzi – mind aktívabb megyegyűlési szereplésein kívül – részvétele az evangélikusok bányakerületi gyűlésén (szeptember 6–8.), majd az országos gyűlésen (szeptember 9–11.). Az utóbbin különösen az egyházi áldást megtagadó katolikus lelkészek elleni eljárást szorgalmazta, és tagja volt annak a választmánynak is, amely a reformátusokkal közös sérelmekről tanácskozott.* Részt vett a Pesti Műegylet július 5. és 7., majd november 8. és 14. között tartott közgyűlésén is: előbbin a számvizsgáló bizottság tagjává, utóbbin a választmány alelnökévé választották.* December 26-án beválasztották a Clair Ignác testgyakorló iskoláját részvényes alapon fenntartó testgyakorló egyesület igazgatóválasztmányába.* – A többi momentum az új tevékenységi forma keresésével, a mozgástér kitapogatásával kapcsolatos. Ismeretesek – más ellenzéki személyiségekkel közös – próbálkozásai laphoz jutásra. Szentkirályi Móric Értekező címmel kívánt lapot indítani, köztudottan Kossuth közreműködésével. Mielőtt azonban Szentkirályiék ehhez a lépéshez folyamodtak volna, más úton is próbálkoztak. Ha igaz, tárgyalásba bocsátkoztak Kulcsár Istvánnéval, a Hazai és Külföldi Tudósítások tulajdonosával a már megszűnt lap privilégiumának átengedéséről. A tervek, mihelyst Kossuth megegyezett Landererrel, hogy elvállalja a Pesti Hírlap szerkesztését, természetesen lekerültek a napirendről.* – Itt kell érintenünk Kossuth 1840. december 28-án lezajlott megbeszélését Széchenyivel, amelyről Kossuth késői visszaemlékezésében számol be. Kossuth azzal kereste fel a grófot, hogy karolja fel egy iparegyesület tervét, amelynek céljára felajánlotta a családja számára gyűjtött összeg fel nem használt részét is. Széchenyi elhárította az ajánlatot.* Végül az az adat, hogy Kossuth az 1840. szeptember elején megismert, Pesten időző svéd publicistát, Anders Lindenberget arra kérte, érdeklődjön, hogyan lehetne Svédországban magyar borokat elhelyezni, s Lindenberg – az állítólag svédországi utat tervező – Kossuthnak írott levelében nemcsak a két ország közötti árucserét, hanem az eszmék cseréjét is szükségesnek ítélte, Kossuthnak a magyar külkereskedelem fellendítésével, új kereskedelmi (s talán politikai) partnerek szerzésével kapcsolatos terveit sejteti.*
Vörös Antal – Wesselényinek, 1840. május 20. OL Filmtár. Wesselényi-cs. 8769. doboz; SZŰCS M.: Napló, 76–77. – A miskolciak Kossuthot a Tudósítások kiadásáért ünnepelték: „a haza fiai [e] fáklya fényénél egymásra ismernek, ... a külön érdekek egybeforradtak, a közvélemény kifejezve, s jövőjére érni kezd a hon” (OSzKKt. An. lit. 4900.). Vö. még: OL Informprot. 1840:42. 10–11.; SZŰCS SÁMUEL: Emlékezés Kossuth Lajosról (Miskolczon léte alkalmából). Borsodmegyei Lapok, 1883. 76. szám.
EOL Arch. Gen. Eccl. II. D. 11. 4.; OL Informprot. 1840:51. 14.
Jelenkor, 1840. 56., 94. sz. – Barabás Miklós tudósít Kossuth felszólalásáról a novemberi közgyűlésen: „... kemény megrovást intézett a kezelés pontatlansága ellen, s így azt az embert, aki egyedül dolgozott, rótta meg azért, hogy kétszer annyit nem tett.” Barabás viszont a megbírált Grimm Vince, az egyesület pénztárosa mellé állt, aki „pontatlan feljegyzéseivel csakis a saját zsebének ártott” (Barabás Miklós önéletrajza. S. a. r. BANNER ZOLTÁN. Kolozsvár – Napoca, 1985. 130.).
Pesti Hírlap, 1. 1841. – Az ülésen részt vevő (s Kossuthhoz hasonlóan az igazgatótanácsba beválasztott) Széchenyi – érezhető idegenkedéssel – feljegyezte, hogy Kossuth szerint „Es sollte alles ungarisch gehen" (SZIN 433.), azaz Kossuth a magyar nyelvű ügyvitel, valószínűbb azonban, hogy a magyar nyelvű testnevelési szakkifejezések bevezetésére tett javaslatot.
VISZOTA GYULA: Kossuth Lajos hírlapírói munkásságához. Irodalomtörténet, 1918. 261–274. – A Kulcsárnéval folytatott tárgyalásokat besúgójelentések és ezeket alapul vevő kormányzati ügyiratok említik (kivonataik: GR. SZÉCHENYI ISTVÁN: A Kelet népe. Szerk., bev. FERENCZI ZOLTÁN. Gr. Széchenyi István összes munkái V. Bp. 1925. 657–658.), a hírt ellenzéki forrás nem erősíti meg.
Kossuth beszámolója szerint a gróf a tervet „a »vegyes házassági« viszonynál fogva, melyben Ausztriával állunk, ... oly kényes természetű dolognak [tartotta], melynek felkarolása őt kitűzött céljaiban akadályozná” (SZIVKL 776–777.). Széchenyi aznapi naplóbejegyzése (Kossuth bei mir – Verlangt Rat – da er mit seinen 20.000 fl. W.W., die man für ihn zusammengebettelt – ein Polytechnicum... beginnen will. – Ich war evasiv) a megbeszélés lefolyását illetőleg megerősíti Kossuth beszámolóját, a tárgyat azonban Kossuthtól eltérően rögzíti (SZIN 433–434.). Ezért, továbbá annak alapján, hogy Széchenyi 1841. január 29-én azt jegyezte fel, hogy nem hívták meg az Iparegyesület szervezéséhez (l. Batthyány wird dazu berufen – ich nicht), Viszota Gyula úgy látta, hogy – Kossuth több évtizeddel későbbi állításával szemben – a megbeszélés tárgya politechnikum alapítása lehetett (SZIVKL LXIII). Mégsem látok okot arra, hogy Kossuth beszámolóját e ponton megkérdőjelezzük. Ismeretes, hogy Kossuth szabadulását követően a családja számára gyűjtött pénzzel valóban iparegyesület alapítását tervezte (lásd a 82. számot), s az egyesület programja is az ő és nem a kezdeményező almási Balogh Pál elképzelései szerint alakult ki. Mivel magyarázható hát Széchenyi bejegyzése? – Széchenyi utóbb, 1846. augusztus 5-én a fiatal Kemény Zsigmond bárónak elmondta, hogy értesülve Kossuth látogatásáról, megkérte feleségét, Kossuth bebocsátása után tíz perccel lépjen be szobájába. (Kemény Zsigmond naplója. S. a. r., bev. BENKŐ SAMU. Bp. 1974. 125.) Kossuth kései emlékezésében kifejezetten törekedett arra, hogy Széchenyivel kapcsolatban tárgyilagosnak és elfogulatlannak mutatkozzon: emlékezéséből is eltérő politikai nézeteket valló s egymással sem rokonszenvező személyiségek nyugodt, udvarias légkörű – és semmi esetre sem néhány perces – megbeszélése bontakozik ki. Ha azonban hiszünk Széchenyi állításának, Széchenyi Istvánné megjelenése minden bizonnyal hamar véget vetett a találkozónak, s Kossuthnak nem lehetett módja elképzelései részletes kifejtésére. Talán csak a létrehozandó egyesületnek a műszaki-technikai képzésben viendő, a politechnikuméhoz hasonló szerepét domboríthatta ki, ám az sem zárható ki, hogy csupán felesége megváltó megjelenésére váró Széchenyi nem is törekedett arra, hogy pontosan megértse Kossuth elgondolásait.
Anders Lindenberg – Kossuthnak, Stockholm, 1841. április 30. OL Kossuth-gyűjt. I. 71. – Lindenbergre és magyarországi útjára lásd: TARDY LAJOS: Egy svéd utazó a reformkori Magyarországról (1840). Filológiai Közlöny, 1983. 397–417.
A szövegek közreadásánál az eredeti kéziratot, ennek hiányában a korban legközelebbi illetve legjobb másolatot vettem alapul; sok esetben több másolat legközelebbi egybevetése után állapítottam meg a valószínű eredeti szöveget. Több esetben csak szövegközlésre támaszkodhattam; a szöveg következetlenségeit ez esetben saját felelősségemre javítottam. A szövegközléssel kapcsolatban külön ki kell térnem a német és a magyar nyelvű iratok közlése során követett eljárásra. A német nyelvű iratokat mai helyesírással közlöm, egyes latin eredetű szavak esetében azonban megőriztem a korra jellemző nem germanizált, latinos alakot. A magyar nyelvű szövegek közlése során a Kossuth Lajos összes munkái sorozat VI. kötete szöveggondozási gyakorlatához igazodtam. A közlés tehát nem betűhív, de nem is a mai helyesírást veszi kiindulópontnak. Kiküszöbölve a következetlenségeket, megőriztem az írásmódnak a maitól eltérő, hosszabb vagy rövidebb ejtésre utaló sajátosságait, valamint – a korra jellemző jegyként – a latin eredetű szavak írásmódját és a cz-t; elhagytam az aposztrófot; a szavak egybe- vagy különírásában, a nagybetűk használatában és a központozásban a mai helyesírási szabályokat követtem. A közölt iratokban szereplő rövidítéseket a rövidítésjegyzékben jelzettek kivételével feloldottam. A családnevek írásmódját a ma általánosan elfogadotthoz igazítottam. Kivételt ott tettem, ahol Kossuth következetesen eltérő névalakot használt (így: Werbőczi helyett Verbőczy, Batthyány helyett Batthyányi, Lónyay helyett Lónyai). Külön-külön állapítottam meg a Kossuth saját kezétől, illetve az egykorú másolatban fennmaradt szövegek helyesírását – utóbbiak közelebb állnak a mai helyesíráshoz –, míg a csak későbbi kiadásból, illetve másolatban ismert szövegek írásmódját úgy egységesítettem, hogy azok tartalmazzák az előbbi két csoport helyesírásának közös jegyeit. Kossuth mindenekelőtt a hangok időtartamának jelölésében tért el nemcsak a mai, hanem sokban a korabeli gyakorlattól is (csep, hoszú, visza, rosz, ohajtás stb.). A közlés tehát tükrözi a korszakban beszélt nyelv hangtani sajátosságait, s ezen belül, amennyire az lehetséges volt, Kossuth nyelvének egyéni jellegzetességeit is. A közölt szövegek azonban nem alkalmasak Kossuth – ekkor már lényegében szóelemző – helyesírása fejlődésének tanulmányozására.* A korábbi kötetek gyakorlatát követtem akkor is, amikor a szövegkritikai jegyzeteket a legszükségesebbekre korlátoztam. Kossuth autográf kéziratainak közlése során a saját törlést, ha az olvashatatlan, csak kivételes esetben jelzem (pl. ha azt a törlés hosszúsága indokolja), ha pedig a törlés olvasható, csak akkor utalok erre, ha a törlést vagy javítást nem tollhiba tette szükségessé, hanem stiláris vagy tartalmi megfontolás. A fogság első hónapjaiban a királyi jogügy-igazgatóság tisztviselői több ízben is törölték – többnyire olvashatatlanul – Kossuth leveleiből azokat a sorokat, amelyeket aggályosnak tartottak: ezeket a törléseket természetesen minden esetben jelzem. Olyan iratok közlése során, ahol több másolatra támaszkodtam, a másolatok közötti eltérések közül csak a lényegesebbeket tüntetem fel.
Kossuth helyesírására lásd: PÁSZTOR EMIL: Kossuth Lajos levele Szemere Miklóshoz 1840 nyarán. Magyar Nyelvőr, 1977. 335–338.
Végül nem mulaszthatom el, hogy köszönetet mondjak mindazoknak, akik a kötet elkészültét segítették. Azokban a levéltárakban, kézirattárakban, könyvtárakban, ahol megfordultam, mindig a legnagyobb előzékenységgel álltak rendelkezésemre; a munka jellegéből fakadóan elsősorban az Országos Levéltár dolgozóit, volt kedves kollégáimat terheltem kéréseimmel. A munka elvégzését meggyorsította Benda Kálmán, aki megőrizte és részemre átengedte a Barta István által összegyűjtött iratmásolatokat. A kézirat pontos gépelését Sz. Simon Ilonának, Hegyi Gábornénak és Korom Mihálynénak köszönöm. Lektoraim, Kosáry Domokos és Szabad György, továbbá Erdmann Gyula, Hanák Péter, Kenéz Győző, Lackó Mihály, Sinkovics István, Spira György, Trócsányi Zsolt, Varga János és Vörös Károly tanácsai és megjegyzései számos hiba kiküszöbölését tették lehetővé. Az Akadémiai Kiadóban a kézirat gondos szerkesztéséért Tárnok Irénnek tartozom köszönettel. A személynévmutató elkészítését Molnár Bélának köszönöm.
Pajkossy Gábor
