246. Budapest, 1848 november 9. Kossuth beszámolója a képviselőház előtt a táborban eltöltött hetek tapasztalatairól, a schwechat…
246.
Budapest, 1848 november 9.
Kossuth beszámolója a képviselőház előtt a táborban eltöltött hetek tapasztalatairól, a schwechati vállalkozásról, a hadsereg állapotáról és a szükséges védelmi intézkedésekről.
Budapest, 1848 november 9.
Kossuth beszámolója a képviselőház előtt a táborban eltöltött hetek tapasztalatairól, a schwechati vállalkozásról, a hadsereg állapotáról és a szükséges védelmi intézkedésekről.
Kossuth a táborból való visszaérkezése után elsőízben jelent meg a képviselőház ülésén; mindjárt az ülés elején szót kért és beszámolt küldetéséről:
Tisztelt képviselőház! A mint szerencsém volt a tisztelt háznak parancsolatát kikérni, és engedelmet megnyerni arra nézve, hogy a felső táborba személyesen elmehessek, részint, hogy az ottani munkálódásokat, a mennyire lehet, előmozdítsam, részint pedig, hogy a dolgok állásáról magamnak positív tudomást szerezzek, és némellyekre nézve, a miket az ország védelmi tekintetében elkerülhetetlen, rögtön szükségesnek tartok, saját felelősségem mellett is intézkedésekbe bocsájtkozzam, s azok iránt későbben a t. háznak ítéletét, bírálatát kikérjem, és végelhatározásáért esedezzem. * Igy, miután megérkeztem, bátorságot vettem magamnak a képviselőház elnökségét megkérni ülés tartásáért, hogy kötelességem szerint a t. képviselőháznak szerencsém legyen bejelenteni, hogy megérkeztem és további parancsolatára kész vagyok, s hogy egyszersmind rövid vonásokban előterjesszem, a miket részint tapasztalni alkalmam volt, részint azon tapasztalások nyomán intézni és elrendelni szükségesnek tartottam.
Kossuth okt. 17-én vett részt utoljára a képviselőház ülésén.
Meg kell vallanom, hogy én a felső tábort olly helyzetben találtam, melly egyrészről örvendetes volt, a mennyiben a hadsereget, különösen a vitézeknek tömegét a haza ügye iránt minden áldozat készségre lelkesülve találtam, úgy más részről nem tagadhatom, tapasztaltam egyszersmind annak is jelenségeit, hogy a sereg felsőbb körében nem mindig és nem mindenünnen volt tapasztalható azon lelkesítő elhatározás, a melly elhatározásnak meg kell lenni, hogy Magyarország igazságos ügyében, győzelemmel végződjék azon kemény harcz, mit az isteni gondviselés reánk mért, midőn úgy látszik, nem akarta, hogy a szabadság puszta ajándék gyanánt ingyen hulljon a nép szájába, hanem a mint a történetek mutatják, reánk is mérte a munkát és fáradságot, úgy látszik, azt akarván, hogy nálunk is igazolva legyen azon mondás, miszerint az istenek áldásaikat csak a munkának adják, s hogy az ingyen nyert, kegyelemképen jött szabadság nem biztos, hanem csak az biztos, a mit a nemzet fáradsággal, fájdalommal, vérrel érdemelt ki, és vérrel biztosított. Mi isten és ember előtt nyílt homlokkal emelhetjük fel fejünket. Ha volt tűrő nemzet a világon, bizonyosan a magyar az, melly árulástól, hitszegéstől és olly borzasztó ármánytól környezve, mihez hasonlót a história nem mutat, hónapokon keresztül azon hitben élt, hogy közbenjárások, felterjesztések, felírások által, és még nem tudom, milly utakon, lehetetlenség, hogy el ne háríttassék a hazáról a hitszegésnek minden rossz következése. És nekünk mind erre fegyverrel, a nép lázításával feleltek, és különösen azon bajos körülménnyel feleltek, hogy a míg saját vitéz seregeink külföldön használtattak azon királyi ház roskadozó hatalmának fenntartására, melly egy olly camarillától hagyja magát környezni, melly úgy látszik, czélul tűzte ki magának ezen uralkodó háznak tartományaihoz tartozó népeket egymás ellen véres harczra felúszítani, hogy majd idővel, talán gyönyörűsége legyen egy temető fölött uralkodni! míg saját seregeink kin voltak, ide benn a pragmatica sanctio következtében a hazában alkalmazott idegen seregek, nem hogy a békét fenntartották volna, hanem ellenségeinkké váltak elannyira, hogy most nyílt háborúban állanak több helyen ellenünk.
Ennek következtében saját seregünkben is, mellynek az ellenséggel szembe kellett szállni, a határozatlanságnak és készség hiányának egy bizonyos érzete volt tapasztalható, minek folytán habozás létezett a hadi munkálatokban, pedig ezekben a körülményeknek gyors használata az, a mi a győzelmet biztosíthatja, mert az elszalasztott alkalmat gyakran nem adhatja vissza egész öröklét sem.
Tapasztalásomra hivatkozva, mondhatom, ha ezen bizonyos habozás és határozatlanság földunai táborunknak felső rétegeiben nem forgott volna fön, ha akkor, midőn Jellachich a pákozdi fegyvernyugvást megszegve, seregünk elől megfutamodott, nyomban minden haladék nélkül űzte volna hadseregünk: Magyarországnak nem mondom minden, de egy legfőbb harcza el lett volna intézve, mert a futamló hadsereg a győzelem által neki lelkesített seregtől űzetve, valami olly könnyű munka, hogy semmivé tétessék, miszerint én egyáltaljában nem menekedhetem azon meggyőződéstől, hogy ha akkor nyomban nem kérdezzük, hogy miféle folyó az, Lajtának-e vagy minek hijják, mellyen át kelle menni, hanem nyomban kergettük volna: Magyarország harcza kétségtelen legfőbb részben eldöntve, és Bécs megmentve volt volna. Az én keblemre ezen idő elvesztésének súlya nagy mértékben nehezedett, és ez volt egyik ok, a miért szükségesnek láttam, hogy engedelmet kérjek felmenni a táborba, s hogy megkísértsem lehetőségét, ezen mulasztást helyre hozni. Nem akartam üres kézzel menni; és mondhatom a tisztelt képviselőháznak, hogy e nemzetben, annak azon rétegeiben, mit népnek nevezünk, van elhatározás és lelkesedés minden áldozatra; mondhatom, hogy gyenge szavamnak felhívására ezrenkint keltek fel a Duna mellett is úgy, a mint a lelkesedést tapasztaltam a Tisza tájékán és mintegy 13–14 ezer emberrel és 24 ágyuval jelentem meg a táborban, hanem sem ezen sereg, sem más akármi nagyságú, vélekedésem szerint a körülményeknek változását, sem az elmulasztott alkalmat helyrehozni többé képes nem volt. Azonban mondjon majd ítéletet a história. Én azt elkerülhetetlen szükségesnek tartottam azon egy feltétel alatt, hogy ha a hadvezérek által biztosíttatom arról, miszerint még eredménytelenség esetében is a legnagyobb valószínűség van az iránt, hogy hadseregünket elveszteni nem fogjuk, tehát mulaszthatatlan szükségnek éreztem azt, hogy Bécsnek az ellenséges erőtőli megmentése megkísértessék; éreztem ezt először azért, mert úgy látszott, ha Bécs elesik, akkor kétségtelenül az ellenség, melly a jelentkező szabadságnak elnyomására alakíttatott össze, minden erejével Magyarország ellen forduland; ezt tehát, ha lehet, megelőzni szükségesnek tartottam. Másodszor úgy vélekedtem: ha Bécs elesik a nélkül, hogy Magyarország, melly az oct. 6. események következtében Bécs iránt némi hálával is tartozik, annak megmentésére még csak kísérletet sem tett volna: Bécs elestével az ellenség nem csak maga, hanem a Magyarország iránt ellenséges indulatra kényszerítendő Bécs népességével növekedendő erővel szálland Magyarország ellen. És 3-or: Mert van a nemzeteknek becsületében egy moralis erő, mellyet fen kell tartani, csak ha talán a végelveszésnek árán nem tartathatik fen, fen kell tartani minden áron, mert az fejlesztheti ki a materialis erőnek is kétszeresítését és sokszorozását is, ha szükséges. A melly nemzet ezen kincset nem őrizte meg, annak alig lehet jövendője.
Én mondhatom a tisztelt képviselőház előtt, hogy a körülményeket mind megvizsgálva, nehéz életemnek legnehezebb perczei s napjai közé tartozott azon egy pár nap, mikor a fölött kellett tűnődnöm, kimondjam-e e szót: »előre« vagy ne? Minden körülményt egybevetve, a legfontosabb politicai okok által láttam magamat arra vezéreltetve, hogy előhaladást rendeljek. De miután a hadseregnek vezére oda nyilatkozott, hogy a siker lehetetlen, hogy a seregnek főtiszti kara nem szeret általmenni a Lajthán, hogy ennek következtében a hangulat a seregben nem jó, és hogy annak lehetünk kitéve, hogy egész seregünket elvesztjük, bármi nehezen esett lelkemnek, azt mondtam, hogy elveszteni a sereget semmi esetre nem szabad, következőleg csak úgy fogom kimondani e szót, hogy előre, ha akad a főtiszti karban ember, ki azt mondja, hogy e véleményben nem osztozik, s hogy seregünk nem fog elveszni; akkor is, ha legyőzetik. Értekeztem egygyel is, mással is, valljon bizonyos-e, hogy ha az ütközetet elvesztjük, akkor ezen ütközettel seregünk is elveszne, és miután találkozott a tábori vezérkarban egyén, ki egy tervet nyujtott be arra nézve, hogy ha csatát találnánk veszteni, mert a csatáknak kimenetele isten kezében van, és nem dicsekedhetett senki avval, hogy mindég győzött, valószínűségnek látszik, hogy azért a sereget elveszteni nem fogjuk. És ezen egyén Görgey tábornok (éljen!), ki azt mondta, hogy a mint a körülmények állanak, nincs választás, hanem előre kell menni minden esetre; és én magamra vállaltam a nehéz felelősséget, és azt mondottam: kísértse meg tehát hadseregünk Bécsnek az ellenséges megszállástóli felmentését. *
V. ö. Kossuth okt. 27-i levelével. Meg kell jegyezni, hogy Görgey emlékirataiban úgy emlékszik meg ezeknek a napoknak a tárgyalásairól, mintha ö határozottan ellenezte volna a támadást. (Görgey: Életem és működésem, I. k. 59. s köv. l.).
Jelen voltam a tisztelt képviselőház elnökével és a tábornokkal egyetemben a csatában, s mondhatom a tisztelt háznak, hogy kimondhatatlan gyáva lelkű embernek kell annak lenni, a ki Magyarország igaz ügyének győzelme felett legkevésbbé kétségeskedik, mihelyt az egy meggyőződés áll előttünk, hogy kitartók akarunk lenni, és valamelly pillanatnyi veszteség, melly a világnak legnagyobb, legvitézebb hadseregét és vezérét is érte, nem elvesztése a hazának, és mihelyt azon meggyőződés áll előttünk, hogy Magyarországnak nincs egy pontja is, mellynek elvesztésével az. ország elvesztve volna. Nem lehet kétségeskedni Magyarország igaz ügyének diadalma felett annak, ki látta azt, hogy azon improvisált hadsereg, mellynek csak igen kis része állott gyakorlott vitézekből, hanem többnyire önkéntesekből, minő tűzzel, lelkesedéssel és kitartással állotta a schwecháti csatát. Nem minden nemzet históriája mutathatja azt, hogy egy ágyu golyók fütyüléséhez még nem szokott improvisált hadsereg éljennel fogadja az ágyu durrogásokat; nem minden hadsereg históriája mutatja azt, hogy tudván maga előtt számra nagyobb ellenséget, tudva maga előtt Bécsnek csaknem kétségbeesését, a hosszas várakozás után 8 óra folytán egy igen erős ágyu ütközetet akként állana ki, hogy a jobb, mind a baloldalon, valamint a középen az ellenséget mindenütt hátra nyomna, és minden megtámadást győzelemmel visszautasítana. Hogy 8 órai harcz után, midőn Bécsből semmi jelensége nem mutatkozik annak, hogy a bécsiek a maguk megmentésére a falakon kívül is valamit tenni hajlandók, vagy valamit tehetnek; mert nehéz körülmények között voltak már akkor, hogy annak következtében a czél mintegy már el volt érve, hogy megkísértettük Bécsnek kezet nyujtani, s ha Bécs előnkbe jő azt elfogadni, és akkor az előbbi positióknak elfoglalása parancsoltatván, némelly egészen rendezetlen seregek, különösen a komáromi nemzetőrök futásnak eredtek, de mai napig sem tudom, miért, mert nem volt ellenség, a kitől fussanak, hogy ennek következtében rendetlenség következett be, az igaz, de aki igazságos bíró akar lenni, kénytelen lesz megvallani, hogy a schwechati ütközet seregeink életrevalóságát nagy részben bebizonyította, s inkább a győző, mint a legyőzött ütközetek közé tartozik. Voltak a főtisztek között, kik azt mondták, ha Bécset fel nem menthetjük is, valószínűség, hogy seregünk el nem vész, s hogy ezt igazolta a következés, mutatja az is, mert tudtomra az egész bécsi táborozás-. bán, ha csak valahol oldalvást valami nem történt, a miről nem tudunk, egyetlen foglyot, egy ágyut sem vesztettünk, és a sereg visszajött egészen, de azon tapasztalással jött vissza, mellyet ajánlanom kell a tisztelt képviselőháznak, hogy minden erőnket a hadsereg organisatiójára és rendes szolgálatot tevő zászlóaljak kiállítására, vagy a meglevők kiegészítésére fordítsuk. (Helyes!)
Mindenesetre azt gondolom, hogy azon nemzet, melly a haza iránti hűséget nemcsak azon borostyán koszorúkkal kész jutalmazni, mellyet a vitézség senkitől sem kér, hanem maga kezével tűz homlokára, de kész a haza iránti hűséget mindennel, mi a nemzet kezében lehet, méltányolni, más részről kötelességei közé számítja, hogy azon erővel és seregekkel, mellyeket valakinek kezére biz a nemzet bizalma, senki könnyelműen játszani ne merészeljen, és magát a nemzet felelős szolgájának ismerje mindenki, látván, miképen állottak seregeink a tüzet és némelly mozdulatokat látván, mellyeket itt nem akarok megítélni, jelentem a tisztelt háznak, hogy szoros kötelességemnek ismertem a schwechati csatára nézve hadi vizsgálatot rendelni, és épen azért nem akarok most arról többet szólani, mert azon vizsgálatnak eredménye fogja majd vezérelni a kormányt és a képviselőházat, ha ne talán a multra nézve e tekintetben valami teendő van, de megvallom, hogy a csata úgy állott, miképen a csatatéren is, ha mint épen említém, a komáromi nemzetőröknek a gyakorlatlanság és rossz fegyverzetekből eredő, s azért valami nagyra nem magyarázható, de mindenesetre kellemetlen mozdulata rögtön be nem következik, már ott a csata téren a sereg vezérletének rögtöni változtatása iránt intézkedni kötelességemnek ismertem, volna, a mint a rendeletet ki is adtam. Miután visszajöttünk és Moga tábornok urat azon baleset is érte, hogy lovával megbukván, lábát tetemesen megsértette, s a mellett, igaz lélekkel kell mondanom, hogy különben is nagyon beteg s már a csata előtt is elbocsáttatását és nyugdíjaztatását kérte, úgy láttam, miként a szükség kívánja, hogy a hadsereg olly kezekbe adassék, mellyekben annak nemcsak katonai munkálata a rend és fenyíték, hanem egyszersmind magyar lelkülete, nemzeti lelkesülése és elhatározottsága a lehetőségig biztosítva legyen. Bizodalmam Görgey volt ezredes, most pedig tábornokra esett (éljen!), egy olly férfiúra, ki iránt akár a honvédelmi bizottmány, kinek kezében van a kormány, akár a tisztelt ház nem osztoznék azon bizodalomban, mellyel iránta vagyok lelkesülve, azért becsületemmel állok jót a képviselőháznak, hogy ma tessék mondani neki, az ur nem lesz fővezér, hanem közlegény, híven fogja így is a hazát szolgálni. (Tetszés.) Azért mondhatom és becsületemmel állhatok jót, hogy ha a tisztelt képviselőház máskép akarna rendelkezni (helyesen van) azon lépés iránt, mellyet tettem, hogy őtet felhívtam a tábornok fővezérségére, legkisebb moralis akadályra sem szolgálna e részben, mert ő úgy van lelkesülve, mint Magyarország minden igaz tagja, hogy nem azt kérdi, magas polczra állíttatik-e, hanem azt, mit parancsol a hazafiú kötelesség. Azt jövendölém a tábornok urnak, ha egy kis szerencséje járul hozzá, neki az isteni gondviselés nagy és fényes pályát jelelt ki, és azon meggyőződéssel jövendölém, miképen tudom, hogy akármik legyenek is a körülmények, ő a szabadság hű szolgája marad mindig. (Éljen!). Azt gondolta volna talán az ember, hogy e tekintetben, mert ő fiatalabb ember, s a hadi szolgálatnak hosszas éveivel nem dicsekedhetik, talán a vezérség iránt ellenszenv, vagy valami személyes susceptibilitások mutatkoznak majd a seregben; épen nem, sőt örömmel mondhatom, a legjobb egyetértés uralkodik közte s a tábornak többi főtisztjei, és vezérei között. Most el van foglalva országunk határainak őrzésével, de egyszersmind e közben, a sereg organisatiójával, mert nem csoda, mikor Jellachich hazánkba betört, úgyszólván semmi erőnk nem volt ellenében, alig egy pár száz vagy ezer ember, és az ő előnyomulása közben támadott a nemzet készsége s hazafiúi lelkesülése által, s épen azért hiányzik az organisatió, pedig a sereg organisatiója, rendben s fenyítékben tartása kimondhatatlan, nélkülözhetetlen kellék, mert van a hadiszolgálatnak temérdek része, hol a rendnek hiányát puszta lelkesedés pótolni nem képes, s ez mind inkább érezhető akkor, ha az ember nem minden perczben van csatában, mert a lelkesedés viszi előre, meg van a bátorság és elhatározás, hanem a sok táborozás, és a szolgálatokra tudomány kell, melly a tisztek sorában sem mindenütt feltalálható, mert sokan vannak köztök, kik semmi hadi szolgálatot még eddig nem tettek. Az organisatió már most könnyebben mehet, mert a tisztelt képviselőház határozata, és a honvédelmi bizottmány intézkedései nyomán azt mondhatom, hogy magyar hadseregünk van, és magyar lévén a hadsereg, azon különbség, mellyre azelőtt kénytelenek valánk ügyelni, hogy honvédzászlóalj, sorezred, huszár ezred, ezen különbség örömmel mondhatom, tökélletesen megszünt, s mármost nincs más, mint van honvédserege a hazának, akár honvédzászlalj, akár sorezred, akár huszár ezred volt azelőtt. Már most ha méltóztatnak jónak látni, a kormány minden intézkedéseit arra fogja fordítani, hogy a létező hadseregek mielőbb legtökéletesebben kiegészíttessenek, mert sokan közülök gyengék, például a huszárok. Mondhatom a háznak, hogy óhajtanám a tisztelt képviselő urak mindenikének azon örömet, hogy lássa a huszárokkali csatát. Ehez fogható nép nincs a föld kerekségén.
Nem kérdi, hogy sok-e vagy kevés az ellenség, hanem csak azt, hogy merre van az ellenség? (kitörő zajos éljenzések!), s azt is adhatom még hozzá, hogy különös passióval viseltetik a harcz iránt. (Tetszés).
Tettünk tehát intézkedéseket, hogy a lehető leggyorsabban, legrövidebb idő alatt azon vitéz hadseregünk beltartalmára nézve legyen a szerint kiegészítve, miszerint a nélkül, hogy új meg új zászlóaljakat felállítanánk, már maga a létező sereg, mellynek számát nem akarom itt megmondani, a kiegészítés által erejében tetemes növekedést nyerjen, s egyszersmind a rendes fenyítéknek és begyakorlásnak legkönnyebb módja elérettessék; mert áll az, hogy ha például két gyakorlott huszár közé egy nem gyakorlott egyén állíttatik, egy hét múlva három begyakorlott huszárunk lesz, és miután már most első, 2-ik, 3-ik, sat. magyar lovas ezredeink vannak, nem pedig palatinalis vagy nem tudom minek hívják ezredeink, természetes dolog, hogy e részben mind azon tekintetek megszűnnek, mellyek eddig a képviselő házát tartóztatták a már létező hadseregünk kiegészítésében.
Én azon meggyőződésből indulva, miszerint a históriában is láttam Magyarországot sok háborúk, sok viszontagságok által környezve; de Magyarországnak egyetlen egy harczát, mellyet a szabadságért vívott, legyőzetéssel vívottnak nem láttam soha, hanem közönségesen holmi alkuk által láttam bevégezve, mellyek egyesekre talán személyes érdekből hasznosak voltak, s mellyeket a nemzetnek mindig felejteni kész nagylelkűsége helybenhagyott, és láttam azt mindenesetre, hogy bár hosszasak voltak a szabadságért küzdött igazságos harczok, végig győzelemmel folytak. Azon egy meggyőződést óhajtanám a nemzet kebelébe lehelleni, hogy akármi parányi, vagy nagy veszteség által is ne hagyja magát legkevésbbé is igazságos ügye iránt kétségbe vonattatni! (nagy lelkesedés!), hanem legyen azon elhatározottsággal, miszerint, habár az ellenséges seregek, mellyek nemzetünk szabadságát el akarják tiporni, meg fogják kísérteni áttörni a Lajthánál, ha ott meg nem győzzük, meggyőzzük Győrnél, ha itt nem, Komáromnál vagy Pestnél, vagy a Tiszánál, vagy távol a hegyek rejtekeiben, de végre megverjük. (Hosszasan tartó helyeslések és éljenzések.)
Ha a nemzet ezen meggyőződéstől vezéreltetik, bizvást nézheti a multak históriájában dicső jövendőjének képét is. Sok igazságtalanságot szenvedett e nemzet, sok erős harczot vívott, de olly és annyi alávalóságokkal, mint most, nem küzdött soha. (Igaz!)
Ezen szempontból indulva, szükségesnek találtam olly intézkedéseket tenni, hogy mindazon védelmi pontok, mellyek támaszul szolgálhatnak az ország védelmében, a lehető legjobb állapotba helyeztessenek, és legbiztosabban ellátva legyenek. Erre nézve többet szólani nem tartom szükségesnek. (Helyes.)
Igen nagy elkeseredéssel említem, hogy annyira vitték az ellenség részéről irányunkban minden népjognak, mindennek, mi emberi, lábbal tapodása mellett, hogy nincsen olly szent eszme, melly még a legvadabb népek közt is tiszteletben tartatik, mi irányunkban fel nem használtatott.
Mikor a hadsereghez értem, ott találtam Windischgraetznek egy proclamatióját, mellyel felszólítja Magyarországon levő minden katona tiszteket, hogy menjenek át táborába. *
V. ö. 275. l. 1. jegyzet.
Ez magában igen naiv kívánság. (Kaczaj!)
Én erre egy feleletet készítettem, nem tudom, valljon a háznak tudtával van-e?* (Tudjuk, éljen!) és azt Windischgraetzhez elküldeni kívántam, ezen feleletnek egyszersmind azon hasznát is véve, hogy a tábornak egész tiszti karát magamhoz kérve, azt néki felolvastam, hozzáadván a hozzá adni valókat, egyszersmind felszólítottam, tisztában kelletvék lenni, a nemzet nevében, mint a honvédi bizottmány elnöke, hogy nyilatkozzék, azt kívánván minden egyes embertől, hogy ne okoskodjék, hanem cselekedje azt, mit a fővezér parancsol, s ne kérdezze, valljon Windischgraetz vagy Jellachich táborával áll-e szembe, hanem azt, hogy a haza ellenségével van dolga, s hogy a haza mellett kell neki küzdenie; és a ki illy positív tökéletes önmegtagadással és lelkesedéssel a haza iránt nincsen, jelentse magát és menjen isten hírével tovább. (Helyes!) Ennek következtében jelentették magokat néhányan, kiknek lemondását mindjárt elfogadni kötelességemnek tartottam, de egyszersmind akkép intézkedni, hogy az országból ne menjenek ki, hanem maradjanak itt, mert nem szeretem a hírmondókat. (Helyes!)*
Olv. előbb, 278. s köv. l.
Kossuthnak ezt a fellépését l. Görgey: Életem és működésem, I. k. 63. s köv. l. és előbb, 277. l.
Azok közt, kik elmentek, – s itt kötelességnek adózok – Holtse tábornok elmenetelét szívemből sajnálom, mert seregei szerették, ő osztozott seregünk fáradalmaiban, s azon emberek egyike, kiket óhajtottam volna, hogy a táborban maradjanak. Ő nem magyar, hanem elbúcsuzott azon nyilatkozattal, hogy igazságosabb ügy nincsen, mint a miénk, és ha magyar volna, a dühösségig venne részt igazságos harczunkban, de mint külföldi, viszonyai nem. engedik, hogy tovább nálunk maradjon. – Sajnálom, hogy elvesztettük, de elvesztettük, helyét azonban más fogja pótolni.
Midőn elkészült azon manifestum, megvallom, hogy olly férfira, kinek személyére nézve a hadseregnél fontosságot helyezek, óvakodtam volna azon manifestumnak kézhez juttatását bízni, azonban Ivánka ezredes ur önmaga volt szíves magát arra felajánlani. Figyelmeztettük többen, tisztelt elnökünk, én is, hogy talán nem kellene ezen missiót magára vennie; de ő lehetetlenségnek tartá, hogy az ellenség a parliamentairt ne respectálja; ő egyszersmind olly állásban érzi magát, hogy ismereteinél fogva, mint parliamentair tehet valamit. Igy tehát Windischgraetzhez elment, kinek értekezése rövid volt, és eljövén tőle, Jellachich táborában elfogatott és máig is fogva tartatik. *
Ivánka elfogatására l. 299. l. 1. jegyzet.
Megvallom, kimondhatatlan nehéz próbára akarnak minket tenni ellenségeink, hogy valljon meddig megy a magyar nemzetnek nagylelkűsége? humanitása? mert hisz 10,000 fogoly van kezünkben! s meg nem foghatom, hogy a gondatlanság, avagy a magyar nemzet nagylelkűsége iránti elbizakodás nagyobb azon emberekben, miként nem félnek azon 10,000 fogolynak életét koczkára tenni, mi a nemzet képviselőinek egy szavától függ, bennök megbosszulni azon árulást, mellyet parliamentairünk irányában elkövettek!
Fájdalommal kénytelenítettem megvallani, hogy eddig módot sem tudtam feltalálni, hogy szeretett ezredesünknek az ellenség körmei közül kiszabadítását eszközölhessük, mert akármi levelet írunk az ellenségnek, nem érkezik reá felelet, parliamentairt csak nem küldünk többé, hogy újra elfogják, hanem, mint mondám, küldünk leveleket előőreink által, de felelet ekkoráig nem érkezett.
Mindenesetre kötelessége a honvédi bizottmánynak és a t. háznak, hogy minden kitelhető lépéseket kövessen el hazánk ezen derék, vitéz, hasznos és hű szolgája megszabadítására. (Helyes.)
Ezen dolgoknak egy jó oldala is van, az t. i., hogy midőn megtanulhattuk a históriából, hogy a magyar félszázados és gyakran hosszabb küzdelmek megérdemelt gyümölcseit is az ellenség maga megalázásának perczében nagylelkűleg kész volt oda adni, most úgy látszik, el akarják előttünk vágni az utat arra nézve is, hogy még csak szólhassunk is. Ezért köszönetet mondok, mert Magyarország ügyét nem attól féltem, hogy az ellenség által fog elveszni, hanem nagylelkűség által. Ha elvágják az utat, hogy még csak nem is beszélhetünk az ellenséggel, ezzel nagy szolgálatot tesznek a nemzet ügyének. (Tetszés.)
Hozzájárul az is, hogy némelly tagjai a t. háznak, kik Bécsben voltak, a város bevétele alkalmával szintén elfogattak. Mint tudom, Szirmay Pál, Ragályi Ferdinánd és Hettyey Vincze urakat érte ezen szerencsétlenség; nem különben a magyar külügyi ministeriumnak Bécsben levő tagját, Varga István urat.
Ezekre a t. ház bizonyosan szükségesnek tartja valami lépéseket tenni. Én részemről legjobbnak vélném kinyilatkoztatni azt, hogy valamint Ivánka elfogatása, úgy azon képviselők elfogatása, egy olly népjog sértés, melly megbecsteleníti azt, ki elköveti, s mellynek megtorlására minden körülmények közt a ház magának Európa akármelly hatalmának közbenjárását és tekintélyét igénybe venni fogja, oda utasítván a honvédi bizottmányt, hogy mindent elkövessen, hogy ezen urak szabadságukat visszanyerjék. (Helyes!).
Egyébiránt alázatos előterjesztésemet csak azzal végzem, miként meggyőződésem az, hogy minden kitelhető módot el kell követni arra, hogy a fennálló seregeknek azon része, melly már ellenség előtt állt, a táborozás fáradalmait tűrte, s annak szabályaiba tapasztalás által bele okult, a lehető legcompactabb karba helyeztessék, s e részben a nemzet lelkesedése tekintetében nincs is fennakadás, mert valóban örömmel jelenthetem, hogy mindenütt szerte e hazában, hol t. i. lázadás nincs, az ujonczállítás olly készséggel megy, minőt hajdan, mikor még nem tudom micsoda külföldi czélokra állíttattak az ujonczok, s ezeknek állítása a jajgatásnak volt ideje az országban, soha, de soha tapasztalni nem lehetett. Most több megye részéről nemcsak az egész járulék állíttatott ki, míg egykoron alig lehetett egy negyed részéhez, vagy feléhez hozzá jutni, hanem ajánlatok is tétettek még többek beállítására, s más hivatása alig van a honv. bizottmánynak, mint a ruházat s fegyverzet iránti rendelkezés; de arra bizalmat kérek a tiszt. képviselőháztól a bizottmány számára, miszerint méltóztatnának meggyőződve lenni, hogy a bizottmány minden tagja, minden kitelhetőt elkövet, lehetetlenséget nem teremt elő, de úgy hiszem, istennek segedelmével egy pár száz ezer készen fog állani a tavaszi megtámadáskor. A seregnek organisatiója tehát a fő feladat, s míg a már most fennálló vitéz sereg őrködik jobbról, őrködik balról, s iparkodik elhárítani a vészt, melly a hazát fenyegethetné, én a tiszt. képviselőházat arra vagyok bátor felkérni, hogy a legszükségesebb tárgyak iránt méltóztassék azon nyugalommal, azon hazafiúi önmegelégedett higgadtsággal törvényhozói munkálkodását folytatni, mintha a legcsendesebb békében volnánk, mert a nemzetnek sorsa nincs veszélyben, bár a nemzet, a haza maga sok részről megtámadva van, és sok egyes szerencsétlenséget lesz kéntelen szenvedni, de igazságos ügyünk végdiadala nem kétséges előttem. S ezért óhajtanám, hogy a képviselőház méltóztatnék némelly dolgokat, mellyeket a jelen idő perczei szerint szükségesnek tart, bevégezni, s erre bátor vagyok felkérni a tiszt. képviselőházat, mert a közelebbi időben, ha tudomásom nem csal, ülések csak akkor tartattak, ha valami jelenteni való adta magát elő, s ez részint tudomásul vétetett, részint némi intézkedés is történt; azonban vannak tárgyak, mint például nem mondom a jövő egész évi adó, mert nem gondolnám, hogy a tiszt. képviselőház erre nézve rendelkezni kívánna, hanem mintegy hat hónapi adóról méltóztatnának intézkedni; úgy hasonlókép azon módok követésében is, mellyeket a nép javára a tiszt. képviselőház ez idő szerint szükségeseknek vél, s nagy részben már el is vannak igazítva, hanem nincsenek még bevégezve, méltóztatnának munkálkodásukat folytatni, – mi, a honvédelmi bizottmány mindazt, mi a haza megmentésére kívántatik, kétségtelenül meg fogjuk tenni, s időnként jelentésünket is be fogjuk adni a tiszt. képviselőháznak, valamint legfőbb hatalmi intézkedéseit is kikérni kötelességünknek ismerendjük, hacsak a tiszt. képviselőház az ország kormányzatára nézve nem tartja jónak másként intézkedni. (Felkiáltások: nem!)
Mi engem illet, megvallom, hogy ha a magam vágyaitól kérnék tanácsot, én istentől magamnak egyetlen egyet óhajtanék, hogy adjon nekem néhány napi nyugalmat, felejtve mindenkitől, mert az élet nehezen kísérté meg testi erőmet. Lelkemet épnek érzem, mint bármikor, hanem meggyengült egészségben vagyok, s csak azt óhajtanám, hogy a tiszt. ház méltóztatnék engemet a reám bízott tisztnek igen nagy fáradalmaitól kegyesen felmenteni. (Több oldalról: nem lehet!) Egyébiránt kijelentem, hogy a hová, s a mikor parancsolni fog velem a tiszt. képviselőház, valamint kétségtelenül mindenikünk, a számára kijelelt helyet elfoglalni, s kötelességét teljesíteni el nem mulasztandja: úgy én is, mennyire birom, ezt fogom kísérteni, azon egyet kérvén a tiszt. képviselőháztól, hogy ha akár ügyetlenségem, akár erőm fogyatkozása miatt hivatásomnak nem felelnék meg, méltóztassanak másként rendelkezni, mert isten s a haza előtt mondhatom magamról is, mint Görgey tábornokról mondottam, hogy a legalacsonyabb helyzetben is olly hű fia akarok lenni a hazának, mint a legnehezebb körülményekben. (Felkiáltások: maradjon!) Ha a tiszt. képviselőház velem továbbá is parancsolni méltóztatik, mitől igen óhajtottam volna felmentetni, s örömest viselném a honvédelmi bizottmány terheit is, csak az elnökséggel méltóztattak volna más valakit megbízni; de ha méltóztatnak velem parancsolni, azt gondolom, elérkezett az idő, midőn előbbi határozat folytán is, egy kis materiális elrendezést a honvédelmi bizottmánynak behozni szükséges leszen azért, hogy gyorsabban menjenek a kormányzati dolgok. Egyébiránt más változtatást ez idő szerint szükségesnek nem tartok.
A mondottakban előterjesztvén főkép azt, hogy bizony szóval leginkább én voltam az, ki sürgeté, hogy seregünk Bécset megmenteni megkísértse; ha a tiszt. képviselőház e részben kimondja kárhoztatását, hogy nem jól cselekedtem, (minden oldalról: jól cselekedett!), ha kimondja, hogy jó volt, örvendeni fogok. (Mindnyájan: jól volt!) Annyit mindenesetre mondhatok, hogy azon lépés áltál e nemzetnek becsülete a históriában meg van mentve, s a rubiconon túlléptünk; erre pedig igen nagy szükség volt, mert semmi nem compromittálhatja e nemzet ügyét annyira, mint a habozás, kétségeskedés, s ezen átlépésnek következése mindenesetre az, hogy a hazának most már oda fenn is magyar hadserege van, melly bárminő számra növeltessék, mindenesetre hű maradand a hazához, s olly lábra van állítva, hogy szinte úgy a harcztéren, mint a polgári kötelességek teljesítésére egyiránt fel van lelkesülve, s elhatározva, mint lelkesedve, s elhatározva vagyunk mindnyájan, szemébe nézni férfiasán a veszélynek, melly szabadságunkat fenyegethetné. (Tetszés.) Sok részletek volnának még, mellyeket hallani a tiszt. képviselőház előtt érdekes lenne, és sok részletek vannak, mellyeknek tudomása megnyugtatást nyujthatna egy némelly aggodalom eloszlathatására; de ha valaha, bizonyára most arra van szükség, hogy a tiszt. képviselőház méltóztassék orgánumait teljes bizalma szerint megválasztani, s ha meg vannak választva, ne méltóztassanak minden kis dolgokról felvilágosítást kérni; mert a közelébb mult időkről tudhatjuk, hogy igen is nagyon expensív természetűek voltunk, és sokat beszéltünk, miről tanácsosabb lett volna hallgatni. (Helyes!) Ne tegyük tehát ezt most újra, s jelenleg csak annyit mondok, hogy van vitéz hadseregünk, van a nemzetben lelkesedés, vannak némely szereink is, a mi pedig hiányzik, elő fogjuk teremteni, s azt gondolom, hogy a tavaszi csata – mert nem hiszem, hogy ez idén döntetik el a nemzet sorsa nagy csatákban, de ha igen, akkor annak is szemébe tudunk nézni, a tavaszi csata, mondom, olly készen fogja találni e nemzetet, hogy azok, kik a nemzetet a legvégsőre kényszerítették, meg fogják bánni vakságukat.
Az alvidéket illetőleg, kimondhatatlanul fáj lelkemnek, hogy ott nem is háború van, hanem öldöklés, pusztítás mind két oldalról, a minek nem lesz egyéb következése, minthogy esztendőre az országnak épen azon leggazdagabb része véghetetlen ínségre fog jutni, s ez lelkemnek annyira fáj, hogy hajlandó volnék – s hiszem, a honvédelmi bizottmány is – megkísérteni minden módot arra, hogy oda lent a camarilla bújtogatásai következtében egymást, ok nélkül öldöklő nép – részünkről ugyan nem történt ok nélkül, mert védelmezzük magunkat, de az ellenünk ok nélkül feltámadt népek, mondom, értsék meg, hogy miért küzdenek. Azért-e, hogy vége legyen Magyarország alkotmányának? s azt gondolják, hogy ha felhagyják ellenünk magukat használtatni, számunkra majd külön engedményeket fognák a szabadságból adni, mikor azt is sokallják, mit eddig bírtunk? Én, mondom, hajlandó volnék megkísérteni minden lépést, hogy legalább ideiglenes nyugalom szánja meg ama vidékeket, nehogy szántatlanul s vetetlenül maradjanak jövő évre, s végtelen ínség s éhhalál dúljon ama szerencsétlen tájékokon, melly szerencsétlenség egyébiránt nem nehezednék annyira mireánk, mint ellenségeinkre, mert kútforrásaink gazdagabbak, s az ország többi részeiből a hiányt pótolni is lehetne; hanem fáj lelkem ellenségeimért is, hogy olly sok ártatlan asszony, olly sok ártatlan gyermek éhségnek legyen áldozata azért, mert felbújtogatták ellenünk férfiaikat. (Hatás.) Megkísértjük tehát, lehet-e eme szenvedést azon vidékről elhárítani, s e részben a tiszt. képviselőháznak gondolkozása iránt azon meggyőződéssel vagyok, hogy ha nagy lelkűségre van szükség a nép iránt, habár ez vétett is, nem fog az hiányozni, mert elcsábítás következtében vétett, s a magyar nemzet, ha olly igen sokat nem élnének vissza türelmével, örömest akarna lenni nagylelkű, örömest tudna felejtem, bocsájtani a jövendő szerencsétlenség elhárításának szempontjából; csak azok iránt nem ismerhet bocsánatot, engesztelést, kik olly igazságtalanul idézték elő a temérdek szerencsétlenséget a hazára, mellynek hűségével soha,. de soha egy nemzet sem vetélkedhetett, mert hiszen annyira ment hűsége, hogy bűnei közé lehet számítani eme hűségében túl áradozását. (Helyeslés.) Népek iránt érzem azon ösztönt, hogy a nép, midőn tömegekben vétkezik, nagy részint csak eszköz inkább, mint bűnös, hanem azok iránt nem érzem s nem fogom érezni a megbocsátás, az engesztelődésnek legcsekélyebb szikráját, kik okozzák e népnél a végtelen szerencsétlenséget. (Helyes!) Ezen szempontból indulva, ha a tiszt. ház ellenkezőt nem parancsol, fogjuk nyujtani a béke olajágát; ha sikerül a béke: jó, ha nem, ám lássák, a kiirtásnak is nézhetnek elébe*; mert azt tapasztalhatta mindenki, hogy Magyarország, noha századokon keresztül erejéből, vitézségéből s fegyvergyakorlásából systematice kivetkőztetve, barátjai által, kik védelmezni tartoztak volna, systemice megrohanva, még is megmutatta, hogy nem állhat meg ellenében egy ellenség sem, s győzelemmel Magyarországon még senki, csak árulással s lazítással kérkedhetik; de hogy a magyar fegyvereken győzelmet vett volna valamelly sereg, ezzel nem kérkedhetik, s azt gondolom, ha a készületlen nemzeten vett győzedelemmel nem kérkedhetik senki, akkor a felkészült Magyarországon veendő győzelemmel még a poklok kapui sem fognak kérkedhetni. (Hosszan tartó éljenzés közt elhagyja a szószéket.)
A szerbekkel kezdeményezett békülési kisérletekre l. a 181. és 231/h. számokat.
Közlöny, 1848 nov. 11.
