A dolgozó néposztály.
A dolgozó néposztály.
II.
Ha már teljesen kifejlett és állapodott korra jutott gyár- és mű-iparunk volna, ha ennek viszonyai, hatása, ellenhatása éa haszon-árasztása, s igy egész hatásának és menetének idoma nem csak önmagában megerősült, hanem egyenes törvények intézkedésénél fogva is meghatározott volna: akkor, mivel hihető, hogy ezen kifejlődés és megállapodás szintazon elemek között szülemlett volna, mellyek között Europa többi álladalmaiban, a már eredményeiben beszélő ténynek megvitatásánál, valamint hiányainak kitatarozásánál és rosz oldalainak javitgatásáinál sokkal gonoszabb hinárban éreznők magunkat, mint millyet most körültünk fűznek némellynek. Mert az csakugyan tagadhatlan, hogy a mint a virágzó műiparú országokban egy oldalról oriási léptekkel gyarapul egyeseknek vagyona és fénye, a mint darabonkint összeegészül ezen egyesek hatalmas jóléte hatálylyá, melly a nemzetnek világszerte hirét viszi: úgy merül fel más oldalról lakóinak nagyobb része ugyanazon arányban esik a legnyomasztóbb függés örvényébe, s az emberi kebel nemesebb érzelmeit felháborító nyomor és inség meggázolhatlan posványába. Europai fővárosinknak a gyár-ipar és kereskedés élénkségében, az emberi műügyesség és szellemi erő fényes teremtményeiben, a gazdagság és civilisatio magasságában dicső fensősége tagadhatatlanul bir egy árnyékoldallal, mellyen az állatiságig függésbe igázott legalsóbb néposztály nyomorának borzasztó képei mutatkoznak, s mellyen nyilván kitetszik, hogy kiknek kézi szorgalma és ügyessége a nagyszerü mozgonyt hajtja, azoknak nem igazságos arányban jut ki a fáradságnak jutalma, s hogy ők, kik a kiállitó erőhöz egyik egészitő részszel a munkával járulnak, ennek koránsem veszik aránylagosan hasznát ahhoz, mit a birtokos a maga részéről nyujtott, másik részből a tőkéből huz. És ott ezen aránytalanság nőttön nő, s még azon leverő forma is járul hozzá, hogy a kivitelhez kézimunkával járuló néposztály azon csekély bért is, melly élte nyomorúságos fentartására alig elég, a most fenálló társadalmi összeköttetésnél fogva, az anyagi jólét minden javaiban bővelkedő hatalmas vállalkozóktól kegyelem gyanánt veszi, mert az álladalom a munka-szünet esetében bizonyos végveszéllyel fenyegető éhenhalás ellen semmi biztositó eszközökről nem gondoskodik. És ezen a dolgozók és dolgoztatók között fenlevő aránytalanságban rejlik nemcsak látni nem akaró iparellenzőink jajveszékelése, mire majd e sorok folytában még visszatérendek, hanem magának a a köznyomornak is vészhozó forrása. Pedig jaj azon társadalomnak, melly e gonosz forrás kiapasztására üdvös eszközökhöz nem nyul. E forrás romboló vizárrá növekedhetik, melly a társadalmi rend gátjait elszaggatással, s a magasztalt civilisatio pompás épületét alapban megrázással fenyegeti.
Ez mind igaz. Ugy de épen az a jó mi ránk magyarokra nézve, hogy mindezt jól tudjuk, és akkor tudjuk, midőn 80hazánkban a gyár- és műipar meghonositása körül fáradozunk, nem pedig mikor a ellenséges ellentétbe állitott érdekek surlódásából, s a használás és a hasznavevés közötti aránytalanságból támadott bajok elintézéséről kellene gondoskodnunk; akkor midőn azon tan iskolájából kikerültünk, hogy ipar és szorgalom a nemzetek jólétének leghatályosabb tényezője, mellynek lehető legnagyobb munkásságra kifejtése nélkül az idegen szorgalomltóli tributarius függésnek szellemi és anyagi nyomoraitól nem menekedhetni; akkor midőn eljárásunkban azon vezéreszme áll előttünk, hogy a honi szorgalomnak felköltésére, gyámolitására és védelmére, mennyit csak socialis uton tehetni, mennyire csak állandóságra és czélszerüségre, mi leginkább az érdekek kiegyenlítésében fekszik, hathatni, semmit el ne mulaszszunk. És ilyenkor mindezeket tudni vajmi üdvös!
Illyenkor midőn a gyár- és műipar mezején a vállalkozók és munkások közötti viszonyok táblája még beiratlan; mikor még a gyár és műipar üzletének két tényezője a tőke és a munka, a szövetkezés feltételeit és módját, a haszonhúzás és használás közti kölcsönös jogot és kötelességet csak most állapitja meg s mezsgyézi ki közakarattal szabadon: mikor mind azon aránytalan viszonyok, mellyekből amott olly szomorú képeket daguernyomatoz a tapasztalás világa, még hála Istennek meg sem születtek. Illyenkor mindezeket tudni, vajmi üdvös. De korántsem azért, mint a látni nem akaró jajveszekelők, vagy a saját érdekeiket legyező, s jó pénzes piacz elvesztésétől tartók serege akarja, hogy a támadható szomorú képektől, mellyek még csak lehetségben sincsenek, ha előre sejthetők, elrémüljünk, s tegyük össze kezünket, várván mig a sült galamb szánkba repül. Mert hiszen ha a gyáripar olly hatalmas szivattyujává válhatik a szegényebb néposztály vagyonának, ha rendkivüli esetekben a statusnak olly iszonyu terhére és veszélyére válható proletariusok seregének szaporitására eszköz, ha hasonlóvá fajulhat olly növényhez, melly másnak élelmét szívja el, s a mellyből táplálkozik, azt előbb elnyomorítja, azután pedig elöli: ha azért mert veszélyessé válhatik, üldözni kell, és meghonosulását még erkölcstelen eszközökkel is gátolni: – miért vagytok tehát ti, kik az illy veszélyessé válhatást olly alkalmas palástul készkedtek használni, olly hő baráti a lőpornak, a vasnak, tűznek s egyébnek, miből százszorta tetemesebb vész és nyomor származhatik? – A gonosz higyjétek el nem magában a gyár- és műiparban van, mint nincs a vész magában a vasban és lőporban: hanem van a gyárüzlet két tényezője t. i. a töke és munka közötti követelés és kötelezettség tisztába nem hozott, vagy a hatalmasabb kedvezményére s a gyengébb rovására ferde irányt vett viszonyaiban, mint van ad administratio hibáíban. Azért semmit sem kell tartani a hazában meggyökerező gyár- és műipartól, mivel hogy máshol szomorú képeket rajzolhatni az ő életéből, – nem – hanem miután létezhetési első feltétele, az árukelendőség socialis uton biztositatott, miután az önfentartási hazafiuságnak ezen legtermészetesebb nyilatkozványa az első ösztönt megadta arra, hogy a honi szorgalom munkára ébredjen, az idegen pedig akaratra keljen saját érdekét országos édekeinkel kapcsolatban keresni, s becsületes védelmünk alatt ütni fel szivesen fogadott tanyáját, miután a biztosító, ébresztő és bátoritó erős nyilatkozvány a nemzet életében soha el nem törölhető tény gyanánt olly bizonyosan mint áldásdusan megtermi 81a maga gyümölcsét: azon kell mennyire csak telhetik lenni, hogy gyár és műiparunk magyar legyen.
E kifejezést egy kissé magyaráznom kell. Egy pár éve, hogy egy nyomosan gondolkodó jeles hazánkfia előcsarnokát rajzolá le a magyar philosophiának, s találkozék, ki e kifejezésen: magyar philosophia kaczagásra fakada. Pedig vajmi sok van abban mondva, hogy a magyarnak philosophiája magyar legyen! – Tudom, akad, ki abban is nevetségest talál, hogy a magyarnak gyár- és műipara magyar legyen. Pedig ám ha tetszik, tessék máskép kifejezni, én ennél tisztábban, világosabban kifejezni nem tudom azt, hogy a magyar hazában most szülemlő, s növekedő gyár és műipar ollyan legyen, mellynek minden szálgyökere a haza tápláló anyaföldében terjeszkedjék, mellynek minden életereje a magyar közéletből származó, mellynek minden érverése nemzeti érdekek kivánatival összhangzó legyen, mellynek minden ágában, legyen ez termelő vagy kiható, a magyar elemi erők működjenek és származzanak szét, melly a hazai viszonyokba olly okosan bele illeszkedett tevékenységi manifestatio legyen, mellyen a nemzeti érdekek sérthetetlen bélyegére bárhol is rá lehessen ismerni, végre melly gyarapulásával gyarapitson, virágzásával virágoztasson, aratásával a honnak szellemi és anyagi tárházát gazdagitsa.
És hogy gyár- és műiparunk nemzeti bélyegünket viselő, a hazai viszonyaink részéről mutatkozó előnyöket okosan felhasználó, egyebeket ha netalán gyarapodására megkivántatnának, de mellyeket még eddig a szülészet nagymestere a szükség elő nem idézett, életbe léptető, a gyarapulás és gyarapitás kölcsönösen egygyéfüzött hatását gyakorló, a munkás néposztály fáradalmait ne csak jutalmazó, hanem kamatoztató polgári institutio legyen, az csakugyan kétségen kivül magától a tápláló hazától függ, melly bizonyosan nem akarja magát idegen szorgalomnak függeteg adózójává, még kevesebbé a világ szabad versenyétől elzárkózottan egyetlen egy szomszéd tartománynak monopolizált vevőjévé tenni, de kész egyszersmind, sőt mellőzhetlennek tartja azon módokhoz és eszközökhöz is nyúlni, mellyek a többi europai nemzeteknél netalán feltünő ferdeségeket, és aránytalan viszonyokból származó nyomorokat keletkezésükben igen is elfojthatták, s a menetet aggasztó bajok helyett áldásos irányba igazithatták volna, most azonban már csak eső utáni köpönyegek.
E módok és eszközök pedig korántsem olly messze rejtvék tölünk, hogy azoknak fellelésére sok fürkészés és fáradság, alkalmazására sok erő és küzdelem kivántatnék; egy rövidke kis szabály, melly ebből áll: legyünk igazságosak a dolgozó néposztály iránt, es egy könnyen megoldható statusgazdálkodási feladat, mellynek tárgya: a munka értékesítése és kamatozása, mind ezen módokat és eszközöket kimutatja, előteremti. Mikről idővel majd bővebben. –
W.
