Nézzünk szét a lapokban.
Nézzünk szét a lapokban.
A hazai ipar eredményessége. Egyik német lapunkban olvashatni:
Az ország valódi gazdagsága termesztményeiben s ezeknek a hazai műipar általi felhasználásában áll. Példa erre Szászország. 1815-ben nagy hadseregek csatatére volt ez ország. Első kereskedő városa iszonyut szenvedett; népességét háboru és nyavalyák megtizedelték, s lön az egész hazában puszta sivatag, a mezőgazdaság és műipar elmecsevésztek, s e mellett 70 milliónyi adósság terhe jutott az országra. Mi sok idő kell vala az ollyan, nagyságra hasonló országnak, mellynek népessége csak mezei gazdaságot űz, arra, hogy rémitő balságából kiemelkedjék? Szászországnak sebei pedig 10 év alatt behegedtek, az előbbi munkásság visszajött, a földmivelés és marhatenyésztés ismét felvirágzott. És ha kérdeziték, válaszul kell vennetek, hogy a műipar eszközlött illy hihetlenséget, melly a hon nyers termékeit értékesité.
Bizony, bizony egy némelly provinczialis és nem-magyar szerkesztőségnek több belátása és honszeretete van, mint a fővárosi német és magyar némelly lapok vezérletének, vezetésének s járatóinak.
Gyarmatositás. Ugyan, hazafiak, nem aggasztó látvány e az, hogy csoportoson hurczoltatnak most be Magyarországra és Erdélybe idegen gyarmatosok? Még sokáig nem fognak e részben törvényhatóságaink ugy intézkedni, mint azt a magyar nemzetiség már-már kiáltva igényli. A pesti német ujság koronkint jelenti a sok würtembergi sváb megérkezését, kik Erdélybe mennek a Szászföldet erősiteni a magyar elem elleni feszengéseiben. – Már egy két lap mondá, mikint a jankováczi uradalomba is német gyarmatosok fognak egy két százan megtelepitetni. Az Erdélyi Hiradó jelenti, hogy az oraviczai kőszénbányák megmivelésére csehmunkások 486szállitatnak le, és számokra Oraviczán 110, Rechiczában 60 házhely méretett ki.– Minap a pécsi kőszénbányák tekintetében is inditványoztatott külföldi munkások behozatala. – Boldog isten, nem fogunk e eszmélni a magyarföld illy meghóditásánál. Főbb családaink legszebb uradalmaikat idegeneknek adják el, s igy földbirtokunk magyartalan kormányzat alá jut, nemcsak, mert tulajdonosai nem-magyarok, hanem mert ezek egész gazdasági tisztikarokat alakithatnak, talán alakitanak is idegenekből. Most meg hát a legalsó osztályok, a népnek e magköve is külföldről szállitassék e be? Ez őrködésre inthetne már valahára bennünket. Hatóságaink ne engedjék e külföldi vándorokat egy fészekbe, együvé csoprotosulni, hanem gondoskodjanak arról, hogy szerte osztassanak magyar helységek közé, hol individualis elszigeltségök be fogja olvasztani fajunkba; és gondoskodjanak, hogy ez idegenek telepjeiben legyenek magyar falusi oktatók, miszerint legalább a sarjadékban ne lássunk ellenségeket nevekedni nemzetiségünk fölébe. Ha már kell illy gyarmatositás: legalább vegyük elejét ártalmainak, nemzetiségünk biztositására.
És ha már kell gyarmatositás, ha már kell az első termesztés gyarapitására sok uj kéz, ugyan az istenért, nem volna e természetesebb Gegő Eleknek, Jerney Jánosnak utmutatása szerint cselekednünk, s moldvai atyánkfiait híni meg körünkbe, – nem volna józanabb, nem egyszersmind testvériesebb azon székeny véreinket, kik koronkint talán minden évben olly nagy számmal kivándorolnak, hazánkba szivárogtatni? E részben tiszteljük és becsüljük collegánkat a Magyar Gazdát, melly kiábrándulva egykori sváb szerelméből, már most férfiasan és élesen roszalja az idegenek bevándoroltatását. Vigyázzunk, – a bevándorlások régenten nem történtek a nemzetiségnek annyira éber tudatával, minővel az, a nemzetiségek fejlődésének e saját korszakában akkint történik, hogy az elvándorló nem hazáját hagyja el, hanem településeiben hazáját terjeszteni czélozza. Emlékezzünk különösen német szomszédinkról, kik a Dunát „német folyamnak” hivogatják s Europának keletét a fekete tengerig német civilisatiónak állitgatják feltartva lenni; más részről emlékezzünk Schaffariknak földabroszára, hol hazánknak alig valami töredéke hagyatik ki a nagy Szlávia hóditási igényeiből. Vigyázzunk s óvakozzunk mig van idő!
Ne csak szövetekre, hanem egyéb czikkelyekre is vigyázzon a védegyleti közönség. – Valóban furcsán szoritkozunk védletünkben csak némelly czikkelyekre. A vidéki kereskedő, ha osztályainak, ha közönségének kivánatait, meghagyásait jő Pestre, a vásárokra teljesiteni: a szöveteket, gyapjuban, gyapotban, selyem és lenben, nagy gondossággal felkeresi, – nem mulaszt el ebbeli vételéről bizonyitványt adatni, szóval a szövet-ipar irányában lelkismeretesen jár el. De ennek rendszerint vége szakad a hazai készitmények utáni kérdezkedéssel. Pedig, mi széles határa van a műiparnak, – mi számosok és különfélék az iparágak, mik nem kevesbé igénylik az oltalmas pártfogást!
Lássuk csak, miféle készitmények érkeztek le mult vásárunkra, hajókon, a „Pressburger Zeitung” szerint:
10 hajó jött cserépedénnyel Ausztriából. (Pedig van Magyarországon elég edény, van fazekas.)
3 hajó asztalos művekkel. (Tessék akárkinek megnézni asztalosaink raktárait, s kielégitve találhatja minden igényeit.)
4 hajó érkezett fa-czikkelyekkel. (Nálunk a népipar e részben elég fejlett, és sokat bir eszközölni.)
10 hajó hozott épület-fát. (Deszka- s lécfürész-malmunk csak volna elegendő.)
1 hajó jött üres borhordókkal. (S a mi bodnáraink nem volnának képesek jót csinálni?)
1 hajó ács-munkát vitt, nem ugyan a pesti vásárra, hanem Sopronba. (Szegény magyarországi ács-czéhek!)
5 hajóval hoztak vas-árukat. (És mi hatalmas vas-iparunk van nekünk!)
Ennyi szállitmányt jegyezhetni ki csak egy számból. – Azért legyünk vigyázattal, s tartsuk meg saját iparunknak az elsőbbségét a külföldi felett.
487Peel nem végzett 10–12 iskolát, még is minister, még is nagy statusférfiu. – Igen is, azt irja róla egy külföldi lap, melly szerint e takácsfiu még csak törvényt sem tanult, – hanem 18 éves korában már dologhoz fogott, s még is érti a bel- és külpoliticát, érti a financzügyet, a kereskedést, mint akárki más az iskolavégzett, deákos emberekből. – Ez nálunk alkalmasint furcsán fog hangzani, mert mi nevelt embert már képzelni sem tudunk, ha a tertii anni just el nem végzette, vagy legalább secundi-annita nem volt, s ügyvédi, orvosi diplomája nincsen. – De hogy is legyen ez máskép, hiszen ha nem diplomaticus nálunk valaki, ha nemes, csak kortes, ha nem-nemes még nem is honoratior mindenütt. Kell, urak, a realis képzettségü egyéneknek is adnunk politicai állást, socialis tisztességet, s mindjárt enyészni fog a prókátori hajlam, melly valóban eléggé vérünkbe szivódott, hogy már prokátoros nemzetnek gúnyolhassanak bennünket.
Perünk a Magyar Gazdával A „Preszburger Zeitung” azon sajnálkozik, miérthogy vitázunk mi azon kérdés fölött: valjon a műiparnak vagy a mezőgazdaságnak legyen e elsőbbsége? Méltán sajnálkozhatnék, ha ez volna a vita tárgya, mert nekünk nem egy kell ezek közül, hanem szükségünk van mind a kettőre. De a Hetilap soha sem is követelt a műiparnak tulnyomóságot, soha sem kivánt a mezőgazdaságnak hanyatlást. Sőt inkább rég kimondotta a Hetilap, hogy ne akarjunk sorozni, – hanem tegyünk „mindenben mindent.” S a mennyiben bajba keveredtünk a Magyar Gazda szerkesztőjével, ott is avval jártuk meg, hogy eszünkbe jutott, miképen a mezőgazdaság akkor fog ugyancsak virágzó lenni, ha erős műipar és derék külkereskedés fognak ösztönt nyujtani a gazdának nagyobb termesztésre. Meg sem gondoltuk volna, hogy ezért amugy törökösen hajunkba kapjanak. Pedig ám tessék megolvasni, mi a gazdaság ösztönzéséről emlékezénk, nem hogy azt háttérbe akartuk volna szoritani. Ne higyünk vaktában, hanem lássunk mindszemeinkkel.
Őrsy.
