Chéh-ügy.
Chéh-ügy.
Egy magyar politicai lap alkalmat vőn magának e napokban a chéz-ügyben nyilatkozni. Helyesel egy korábban megjelent inditványt, – egy másikat pedig maga teszen.
A helyeslett inditvány ebből áll:
„Az illető (t. i. a megkeresendő) városi tanács vagy uradalom minden mester-legényt, akárhová való legyen az, ha becsűletes magaviseletéről s legalább 6 évi vándorlásáról hiteles bizonyitványokat bir felmutatni, semmi költséges remeklési munkákkal nem zaklatva s a czéheket nem is kérdezve, azonnal a mester-emberek számába iktassa.” –
Lássuk taglalatát:
Mindenek előtt ugy látszik, ez inditvány meg kivánja tartani a czéh-institutiót. Legalább annak eltörléséről nem szól. –
Ebben megegyezünk. Osztozunk az iparegyesület véleményével, mellyet a mult országgyülésre terjesztett fel, s melly a Hetilapnak tavali 20. és 21-dik számában közöltetett. – Szeretjük t. i. a czéheket, mint az egyesületek egy nemét, mellynek megszülemlését nem akadályozhatni, mert már megvan, mellynek lételét egyoldalulag meg semmisitni nem is akarhatjuk, mert azt a fenálló rend szentesité. – Szeretjük a czéheket, mert egyesületek, hol közös bajokról, közös szükségekről az érdekegység, a kölcsönös értesülés és sokaság hatalmával lehet nyilvánkozni. – Szeretjük őket mint egyesületeket, miknek kebelében az önigazgatás népnevelő s nagykorusitó gyakorlatában fejlik, okul s erősődik a népi elem. – Szeretjük őket, mert egyesületek, miknek önigazgatása a rendőrség és fegyelem kezelésének legolcsóbb, legnépszerübb, leghatásosabb eszközeit szolgáltatja. Szükségeseknek is tartjuk a czéheket, – mert a közszellemben, mellyet azonegy iparág munkásai között fejlesztenek, 510erőt, képességet, hivatást sejtünk arra, hogy a technikai önképzés intézeteit, mint mesterinas-, rajz- vasárnapi iskolákat, szükséges minta-, szerszámgyüjteményeket, megalkothassa, – hogy a kis ipart, a mesterségi ipart a gyáripar óriási hatalma ellen megóvhassa, – hogy a műipar körében hatalomra jutott pénzuralomnak ellentállhasson, – hogy az elszegényedés pillanatnyi nyomoraiban enyhet, istápolást nyujthasson a mesterlegényeknek, rokkant mestereknek, özvegyeknek és árváknak. –
Ismételjük, a czéheket szeretjük, s ha bár visszaéléseiket, ártalmaikat sem titkolni, sem fentartani nem ohatjuk, a czéh-institutionak eltörlésében még kevésbé egyeznénk meg. – Ennyiben tehát a mi pártolásunkat is birja a kérdéses inditvány.
A mesterré létel feltételeiben azonban a mi véleményünk eltér.
Inditványozó ugyan is azt kivánja, hogy a mesterlegény legalább 6 évig vándorolt legyen. Mi pedig a vándorlást nem akarjuk.
Kérünk azonban jól értetni. – Mi annak korán sem vagyunk ellenei, hogy az iparos fiatalság igyekezzék világot látni, menjen ki a fejlettebb industria hazáiba, s onnan hozza meg a tapasztalás, a sokoldaluság, a kifejtett képességek kincseit. Ezért mi az iparegyesületnek abbeli intézkedését is szivből pártoljuk, miszerint leczkéket adat a franczia nyelvből, hogy fiatalságunk kivált Párisba jutni birjon készültséggel. Ezért örülünk őszintén mindannyiszor, midőn értesülést kapunk a felől, hogy mesterségi ifjaink Francziaországban mindig több százankint vannak. Mi ezt ezutánra is kivánjuk. A vándorlásnak tehát csak annyiban vagyunk ellene, mennyiben az kényszeritőn és ugy történik, a mint történik. Igaza van az iparegyesületnek érintett véleményében midőn mondja: „a vándorlás csak annak emelte képzettségét, ki önkint is, tudvágya ösztönzéséből hivatása ihletéből fogta fel vándorbotját, ki tehát, ha a vándor-okulás nem parancsoltaték vala is rá, elmenende világot látni, és ennek szemléletén saját eszméinek látkörét tágasbitani. Ellenben az, ki ment, mert czéh-czikkelyei mennie parannsolák, s ment addig, mig a vándoréveket lekóborolta, az épen ugy nem tanult az idegen földön, mint tudatlan maradandott itthon is.” – Maga az inditványozó elismeri, hogy „mesterlegényeink, kitanulván atyjaiknál, vagy valamelly rokonuknál immel-ámmal a mesterséget sokszor alig 14–15 éves korukban felszabaditatnak, elballagnak a szomszéd városkába, néha faluba, eltöltik ott sokszori hazahaza menés, s még többszöri anyjokat látogatás és otthon sütött pogácsa mellett a szokásos három évet a helyett, hogy mesterségükben némi előmenetelt tettek volna, csak negédességben gyarapodnak, mesterségre nézve pedig felületes kontárok maradnak.” Már kérdjük, annak, ki illyeket állithat, sőt tapasztalásból állitani kényszerül, mint inditványozó, – mi oka lehet a „kényszeritett vándorlást pártolni, s három helyett hat esztendőre kiterjeszteni?” Hazánk körében maradva a vándorlegény, különben is mi hasznát venné csatangolásának? azt pedig, hogy vándorlásában minden esetre külföldre is kimenjen, sem eddigi czéh-czikkelyeink nem parancsolják, sem inditványozó nem javasolja. Három év helyett hat esztendeig fog lenni kóbor, éhenkórász, renyhe, rendetlen, s mind ezen rosz sajátságokban megrögzésig elszokott. Itt azonban természetesen, mindig csak azon egyéneket kérjük értetni, kik nem birnak szeretettel 511csatlakozni mesterségökhöz, mellyhez talán a szülék zsarnoksága, korlátolt belátása kényszerité önhajlamuk ellen, – kik inasok voltak csupán azért, hogy veressenek, kik felszabadultak azért, hogy ezután ők verjenek, majd verekedjenek stb. Egyébiránt ideje is mult már annak, hogy csak vándorlásban lehessen tanulni mesterséget, mesterségi fogásokat stb. Nem egy helyen gyökereznek már most az iparos tudalmak és képességek. – Mi tehát nem vagyunk baráti a kényszeritett vándorlásnak, sőt ellene vagyunk, annál inkább minél hosszabb.
Annak sem vagyunk pártolói, hogy a mesterlegény kénytelenitessék valamelly vagyont, értéket kimutatni, mielőtt mesterré lehessen. – A kis-iparnak, bár egy részről gyöngesége, de a másikről előnye az, hogy dolgozhatik tőkék nélkül, hogy egyéni készültség, lángész és ügyesség által megalapithatja magát, nem volna tehát sem tanácsos, sem okszerü a kézipart ez előnyétől megfosztani. Méltánytalan is volna az, mert a pénzetlen egyént sokáig, évekig tiltaná önálló mesterségüzéstől. Felesleges is volna; mert olly üzletekbe, miknél a kis-ipar körében is pénz és sok pénz kivántatik, ha evvel nem bir, beléjök sem kap a szegény legény. Mert a publica tutela oktatásai nélkül is tudni fogja azt minden mesterlegény, hogy drága mühelyt semmiből fel nem szerelhet. –
Az eddig taglalt feltételek hitünk szerint nemhogy segitenék az iparszabadságot, sőt onnan is leszoritják, hol a czéh-institutiók kedvezősége mellett most áll. Három év helyett hatot szab az inditvány vándorlásra. – s igy attól, ki idejét önmagának használhatná, s épen fiatalsága idejéből 3 évet fogna el venni tőle; – azonfelül értéket kivánna tőle, holott a czéhek eddigi szükkeblűsége sem igényelte azt tőle. – Következőleg, mert az ipar szabadságának vagyunk baráti: e két föltételt ezért nem fogadjuk el. –
A mi már a mesterré-létel módját illeti, erre nézve sem irhatjuk alá az inditványt, mert általa az iparszabadságot tulabb látnók trjesztve, semmint abban megegyezhetnénk.
Az inditvány ugyan is, ha csak félre nem értjük, a remeklést el javasolja mellőztetni. – A remeklésnek teljes elhagyását azrét gondoljuk ajánltatni, mert mondatik, hogy a legényeket „a czéhet nem is kérdezve” kellene a tanácsnak vagy uradalomnak a mesterek számába iktatni.
Mi óhajtjuk, hogy mig a czéhek fenállanak, mig a czéhek status-intézmény maradnak, mig tehát a mesterembereknek mintegy a status ad ajánló levelet képességökről: addig a status minden esetre biztosuljon arról, hogy a mesterré leendők értik hivatásukat, felvannak ruházva a szükséges tudományok miveltséggel s birnak elegendő technikai készültséggel.
Mi ebben is az iparegyesület véleményével tartva nem akarjuk, hogy a meserképzés ezután is csak inaskodásból, s mint érintők vándor kószálásból álljon, sőt inkább szeretnők, ha minélelőbb megnyittatnának, a kormány ipartanodái, – minél inkább s minél számosabb városokban állitatnának a pestihez hasonló mesterinas-iskolák, – s adná isten minél rövidebb idő alatt nemzetileg megalkotva a müegyetemet. Szóval mi akarunk mesterképzést, s akarjuk mindenek fölött, hogy ez otkatás legyen, – azonban mégsem akarjuk a statusnak olly valami jogát elösmerni, melly szerint kitüzhetné 512az okulás helyeit s kutathatná, hol tanult legyen valaki. –
De azt igenis jogában sőt a fölebb adott körülményekben, kötelességében is hisszük állani a statusnak, hogy lássa, mit tud tehát az egyén, kiről a mesterjog megadásával a közönség előtt bizonyságot teend.
Azért mestervizsgálatnak szükség tartatnia.
Továbbá, ha illy vizsgálat csakugyan tartatik, meg kell ismernünk, mikint azt okszerüen, illetékesen és szakbeli itélettel nem lehet az illető czéhnek hozzájárulása nélkül eszközleni, s ezért az inditvány ugy mint tétetik, véleményünk szerint, el nem fogadható.
E részben csak annyit lehet, de sőt kell megtenni, hogy a vizsgálattétel ne csupán az illető czéhnek talán kenyér-irigy, ellenkedő stb mesterei előtt történjék, hogy a képesség megitélése ne csupán tőlük függjön. – Mondók, hogy ezen kizáró biráskodást el kell venni a czéhbeliektől, mert e részben botrányosak visszaéléseik. Mi magunk tudunk legközelebb esetet, hol egy legénynek tömérdek idejébe, pénzébe, keserüségébe került a mesterré-létel. Ha jól emlékezünk másfél évig kelle a czéhez, a városhoz és n. m. Helytartósághoz folyamodnia, ezer egynehány forintját adta ki kész pénzben nem a remekre, mit csinált, hanem a perköltségekre, mert a szegény talán három prokátort is fizetett, – számos izben czéhgyülést fizetett, és ügyének szorgalmazását, mint mondani szokás, itt is, ott is kenegette. Mikor a mesterré-létel örömeit kell vala végre élveznie, akkor már az inség sanyaraiban kinlódott, megehető kenyér nélkül szükölködött s jó akarókra szorult, kik a lelket tarták benne. Valót mondunk pedig e részben, mert magunknak is egy két foritba került a jó akarás. – És uraim, mi csömörletes, mi kebellazitó piszkolódások, becsmérlések, fenekedések kerültek itt szőnyegre? A remekes, köznéven supplicáns ellen a czéh azon nyilatkozatban, mellyet az emberről a városhoz és a n. m. k. Helytartó tanácshoz adott, elmondott mindent, mit erkölcsiség és jellem tekintetében alacsonyat csak mondhatni, káromkodó, tolvaj, hűtelen, csábitó, természetlen atya, – házsártos, kötekedő, a felsőséggel daczoló stb efféle azon ember, kiről még sem tudhatta a czéh, nem sikerülend e tagjául beiratnia magát. – Ellenben a supplicáns felingerelve a fölebbi árulkodás által, ellennyilatkozatában a czéhnek egyik tagját, kinek ama gyalázkodásokat tulajdonithatni vélte, hasonló mosdatlan dolgokkal szennyezé; az szerinte kártyás, részegeskedő, eszem-iszom, fajtalan, csaló, adós, bukott stb ember. – Boldog isten! – a felsőbbség, melly azután illyen dolgokat olvas, és olvas bizonyitványok mellett, (mert hiszen ez időben mire nem kaphatni bizonyságot?) mi véleménynyel legyen önök felől, uraim a czéhekben? Nem saját gyalázatuk marad e nyilvános közlevéltárakban örökleg megirva illy alávaló pasquilusok által? Nem igazi pelengérezés és becsület-hóhérlás ez önökre, kik mint egyes tagok támadhatnak meg, – s nem valódi bélyegzés az egész czéhre, melly mint gazemberek testülete iratik ekkint le? – Botrány urak, botrány ez, minőt a statusnak sem lehet többé türni már. –
Tehát a mester-vizsgálat és a képesség megitélése necsak kizárólag a czéhbeliek előtt s által történjék.
S itt csak közbevetőleg legyen az inditványozó figyelmeztetve azon javaslatának is szomoru, de lehető következéseire miszerint óhajtá, hogy a mesterlegénynek becsületességéről, 513magaviseletéről a czéhbeli mesterek adjanak bizonyságot. – No hiszen tudnak is ők ahhoz, hogy kell ajánlani azt, kitől félnek. –
Egyébiránt a mestervizsgálatnál magunk sem helyeseljük a költséges remeklést; sőt azt, bár olcsó legyen, nem elégeljük, mert ugy tapasztaljuk, hogy az iparosság mindinkább tudományos ismeretekre alapul, s ezért okszerü tudomást, belátó műértelmet is igényel, következésképen szükségessé teszi azt is, hogy a leendő mester e részben is tanusitsa okultságát. Többnyire, mint ez körülményeinkben önkint értetik, csak akkorra lesz óhajtásunk, midőn iparos iskoláink már alkalmat adtak a tanulásra is.
Ezek voltak megjegyzendőink az inditványra, mellyet az értekezésünk legelején emlitett hirlap helyesel s elfogadott. –
Következik szólanunk a másik inditványról, melly a szóbanforgó lap véleménye szerint kiegészitése volna amannak. –
E kiegészités pedig ebből áll:
„Az illető hatóságoknak vagy uradalmaknak kötelességükben álland a hely, népesség s vásári viszonyokhoz mért józan arány szerint mindennemü mesterség-üzői számának maximumát meghatározni s ugy intézkedni, hogy ezen maximumon tul a lakosok vagy mással vagy máshol keressenek magoknak foglalkozást.” N
Indokoltatik pedig ez inditvány következőleg:
Mert különben „megtörténhetnék, hogy bizonyos mesterséget üző egyes osztályok némelly városokban, sőt egész tartományokban (no ha itthon maradunk, megyéket kell érteni) is annyira megszaporodhatnának, miszerint épen ezen tulságos megszaporodás következtében a tanult mesterségből meg nem élhetnének stb.” –
Már egyszer mondottuk, hogy az iparszabadság mellett s a czéhek korlátolásai ellen buzogókhoz nem illik olly szabályokat ajánlani, mik az eddigi status-quonál is gonoszabbak. Nem szabad hátralépéseket tennünk. A fontolva-javitás is maradozás más, – de a rákhaladás még a conservativ theoriájában politicai bün.
Pedig a kiegészitő inditvány valóságos visszalépés volna az iparszabadság érdekében.
Eddig minden egyénnek, melly kellőleg tőn eleget a mesterképzés feltételeinek, – ha sikerült neki a czéhnél is elfogadást nyerni, minden akadály nélkül beléphetett a czéhbe. A czéhnek ellenben a mostani czéhszabályok egyike sem engedik meg, hogy valakit csak azért zárjon ki, mert már sokak a tagjai, – sőt inkább köteles bevenni az olly remekest , ki ellen semmi kifogás.
Ez inditvány szerint a czéhbelépés e szabadsága eltörültetnék a megállapitandó maximumon tul, – s képzette legyen valaki olly jól magát, miszerint a czéhben levő 60 ember közül egy sem mérközhetnék vele, neki csupán azért, mert ő 61-dik lenne, mert ő későbben született, mert ő képződésére több időt forditott, mert talán a külföldőn sok időt töltött, – mert őt a példaul 30 évest, a 40 éves, – vagy 20 éves ugyan de mindig itthon „pogácsázott” gyerkőcz megelőzte, mesterré lennie nem szabadna. – Ezen maximumi tilalom ez egyénre valóságos zsarnokság lenne. – A közönség sem köszönhetné meg, ha épen a legügyesebb mesterétől fosztatnék meg. – Aztán mi mással foglalkodjék az ember, mint a minek betanulására egész fiatalságát, 514minden tehetségét s pénzét rá forditotta? –És hová menjen foglalkodni, ha épen a legjobb helyekről vagy a mi szinte nem lehetlen, mindenünnen kitiltja az épen tele maximum? –
A mi a tulszaporodást illeti, attól nem félhetni, mert az industira körében a torlódás csak addig tart, mig boldogulásra van kilátás. Mihelyt valamelly iparág ugy el van népesitve, miszerint nem szolgálhat már kecsektetésekkel, másfelé vonulnak a tehetségek, csak a képző intézetekben kellőleg nyittassék meg az egész iparosság látköre, s engedtessék szabadság minden iparág mezőjére léphetni.
Maximum tehát nekünk nem kell.
Csak egyet akarunk végül megjegyezni még.
Ne vonjuk el a városok körén kivül a közigazgatás teendőit a megyéktől, – ne ruházzuk, tárgyunkhoz szólva, az iparüzés engedélyezése hatalmát földes uraságokra, – ne idézzünk vissza feudalis világot, miután országait már jó formán sikerült elpusztitanunk. Maradjunk a megyéknél.
Mesterffy.
