A találmányok kérdéséhez.
A találmányok kérdéséhez.
Ez igen fontos ügyre minap táblázatos adatokkal kértük ki a közfigyelmet; most egy szép és nemes beszéddel kivánunk szolgálni. Gróf Daru, franczia pair mondta azt el nem regiben a franczia pair-kamarában, s megohajtaná velünk, bár annak idejében legyenek magas és emelkedett nézeteinek nálunk is pártolói.
Szólott pedig a gróf következőleg:
A társaságnak nagy érdekében van láthatni, hogy a találmányoknak, legyenek azok bár mi természetüek, határtalan mezői mind inkább nyiladoznak, – láthatni, miképen az iparköri müvészet diszlik, – láthatni, mikint sokasodnak az eszme teremtései mindenféle formákban. Mert e fejlemény becsületére válik az országnak, a kormánynak; s feltételét képzi szintugy a gazdaságnak, mint eszköze az emelkedésnek s felsőbbségnek a világon.
Valamelly szerencsés gondolat, valamelly gyönyörű készitménye a mesterségnek, csak egyetlen találmány, melly a közönség elébe dobatik, valóban képes néha a kereskedés és müipar körében olly mozgalmat idézni fel, minő előre nem volt látható; s olly társaságban, melly mint a mienk, olly egészen csak munkán alapszik az, min ama fejlemény tekintetében leginkább szükség törekedni, abban áll, hogy, jutalmak s biztositások által az értelmesség hivassék fel a munka-tökély fejlesztésére adni magát teljes erővel. – Megtagadni a kevés alamizsna-időt azoktól, kik e hivatásnak szentelik fel magokat, azoktól, kik elmés combinatióik, szellemdus működésök segélyével haladását eszközlik az iparos ügyekre alkalmazott mesterségnek; ez egy neme volna az oktalanságnak.
Mind azon országokban, hol nem léteznek elegendő törvényes ótalmai a találmányoknak, vagy ha igy tetszik az értelmesség törekvéseinek, – e nemben a haladás lassu vagy épen nincsen is. Ellenben minden nemzeteknél, mik elegendően felvilágosultak, átlátni ez ótalom nagy hasznát, nagy méltányosságát, az elmék folytonos munkában vannak, a legszebb találmányok szaporodnak s a haladás egy arányban van a biztosított ótalommal.
573Az angol törvényhozás szerint valamelly iparköri mintának vagy rajznak tulajdoni joga annak szerzőjét vagy megvevőjét nem illeti tovább 3 rövid esztendőnél, s 500 font oványdjat kell érte fizetni. Az angolok kevésbé figyelnek az idomra, a külszinre, mint a belbecsre, – nem ébresztették a diszités meserségét, a szövetek, a bronzok, a drágaságok ékesitését. Mi következék ebből? az, hogy a divat tárgyaira nézve felötlő alárendeltségben maradtak versenytársaik irányában. Inkább szeszélyes mint ékes izlésü, inkább badar, mint kellemes idomu mintáik és rajzaikkal nem elégitik ki a közönséget, nem foglalhatják el a világ piaczait.
A mi kereskedésünk ellenben, bár annyi tekintetben, és saját hibájából és körülmények miatt, miket itt hasztalan volna megemliteni, sülyedt állapotban van, meghalad mindeneket eladásában olly áruknak, mik idomaik ékességéből meritik becsöket. – Öntvényeink ügyesen mintázva, rajzaink, aranyszereink mindenütt könnyen kelnek Europában, Ázsiában, Amerikában. Párisba, nem pedig Londonba vagy Berlinbe fordul az, ki megrendeléseket akar tenni nyomott edényekre, kirakott butorfélékre, világitási szerekre, foglalványokra, festett vagy sávos szövetekre. A párisi ipar hordja ki nagy hasznával ez ezerféle készitményeket, mikre nézve nem ismerünk versenytársakat.
E megfontolásra igen méltó ténynek oka, véleményem szerint, egyedül azon törvények különbözésében rejlik, miknek uralma alatt fejlődtek ki az iparágak Franczia és Angol országokban.
Hogy valamelly müvet, mellynek kiállitásához szerzett képesség, kisebb nagyobb pénzöszveg, előlegezési tőke kell, meg lehessen késziteni, szükség, hogy az eladási ár fedezze az okozott költségeket, különben a mester, ha törvényes lehetlenségét látja előlegezései visszanyerésének, s annak, hogy munkája és fáradalmainak gyümölcseit szedhesse, idejét másra forditandja, tudományát nem iparos müvekre használandja, vagy elegendő tanulással nem fogja magát képesiteni, olly hivatásra, mellynek jutalmai elégtelenek s nincsenek arányban az áldozatokkal, miket tennie kellene.
Az angol törvényhozás három esztendőre határozza az óványok tartását, gyári minták és rajzokra nézve. Ez idő sokkal rövidebb, semhogy gyümölcsöző lehetne. A birminghami és londoni arany- és ékszerészek, a manchesteri és leedsi szövetgyárnokok drágán nem fizethetik a szobrászt és rajzolót, mert mintáik és rajzaik tulajdonul esnek a közönségnek három év mulva, – s igy kényszerülnek a feldiszitést munkásaikra, napszámosaikra bízni, kiket csak ugy fizetnek, mint érdemlik, s kik csak ugy dolgoznak, mint fizettetnek.
Ellenben Francziaországban, azon törvényhozás kebelében, melly átalában véáve, elég gazdálkodva mérte a gépéászeti s egyéb iparos tárgyak körűli találmányosak idejét, megtörtént, nem tudom, mi szerencsés szórakozás miatt, az 1806-i törvényhozókon, hogy a gyári rajzok tekintetében megadnák az örök tulajdon jogát, s ezt akkor, midőn az irodalmi művek tulajdonát a szerzőnek életidejére s halála után 5 esztendőre határozák, – s ezt akkor, midőn az óvás idő maximumát 15 esztendőben állapitják meg. Igaz, hogy némi szeszélyesség van e hasonlatban felosztásában a kedvezményeknek, mik jelentőségben és becsben olly igen különböző eszközlések irányában adattak. – Még is
574mi eredmény következik ebből? Ez igen ótalmazó törvények árnyéka alatt, sikerrel, haszonnal miveltettek a képző müvészetek azok által, kik rájok adták magokat; ők boldogultak, mi pedig megnyertük az izlés kormány-pálczáját, mellyet tőlünk meg sem tagad senki, – s melly szerencsés kiváltsága a franczia gyártásnak.
Mivel mintáik, rajzaik nem után-csinálhatók, a művészek bátran javithaták tárgyaik idomait; valóságos tulajdon birtokában, a gyárnokokkal igen előnyös feltételek és magas árak mellett alkudhattak, – s fordithaták azután erejöket müvészetök tökélyesbitésére.
Ime uraim, magyarázata e ténynek, és jegyezzük meg, az angolok kezdik érteni ez igazságot. Ők módositák már régi törvényeiket, óványdijaikat 500 fontról 20 fontra szállitották. Vigyázzunk, roszkor választanók az időt, mellyben a rajzolóknak, szobrászoknak, diszitőknek adott kedvezményeket megcsökkentsük. –
Igy szólott gróf Daru Francziaországban. Azon hazában, mellynek a divatbirodalom sajátja, mellynek müipara már müvészetig emelkedett, mellynek, ha valakinek, a legkevesbetkellen félnie az izlés iparmezején. Hát urak nálunk, kiknél az iparos állapotok olly igen fejletlenek, csecsemők, nem kell e még ugyabban szólanunk!! –
De igen! Azért emlékezzünk meg jövő országgyülésünkön gróf Daru nézeteire, s tegyűnk szerintök. –
Mesterffy.
