A dolgozó néposztály.
029A dolgozó néposztály.
Istenben boldogult I. Ferencz király azt mondá egy alkalommal: az én népemet erején túl terheltetni nem engedem. Arany mondás, és mintegy viszhangja annak, mit az isteni sugallás a példabeszédek XXX részében mond: a ki a tejet köpüli, vajat csinál, és a ki keményen fújja ki a maga orrát, vért hoz ki abból. Mindkettőben ben rejlik a statusgazdászat alap elve, hogy a népet szorgalomra buzdítani, s a szorgalmat tisztes becsületes kereset módu munkával ápolni kell. Ugyan azon helyén a szentirásnak mintha a nép nevében szólna Agur imígy az urhoz: Kettőt kérek tőled, ne vond meg én tőlem addig, mig élek! A hiábavalóságot és a hazudságot messze távoztasd tőlem: szegénységet vagy gazdagságot ne adj nékem; táplálj engem hozzám illendő eledellel! – És im itt van indúló pontja a statusgazdászatnak, melly ha nem akar üres elméletek halmaza, vagy a gyakorlati élettel ellenkező tételek vita-tere lenni, a közvagyonosság alapját a nép erejének kor – és helyszerűleg fel használásában kell keresnie. Fontosságra nézve pedig ezen indúló pont szinte annyit nyom a kivitel kérdései között, mint ama vezéreszme a munka-rendezésben, hogy a dolgozó néposztály fáradságát, mennyire csak lehet biztos alapon szükség nem csak értékesiteni, hanem mennyiben lehet tőkésiteni is. Mert hiszen lehet-e a legkonokabb kétkedőnek is a felett kételkednie, hogy országban, hol a szorgalom-vágy és szeretet felébredt, hol mindenki megleli a maga becsületes keresetmódját, hol a munka értékesitetik, sőt mennyiben csak eszközölhető tőkésítetik is: ott a bekövetkező jóllétnek kulcsát már fellelték, és ott a szorgalom nemtője bizonyosan bevezetendi a közboldogságot, mellynek utjába terülnek a föld mosolygó dombjai, és utjába emelkednek a föld virúló völgyei, és ösvényét gyepek bársonyával vonja be s illatos virágokkal ékesíti a tavasz, és gazdag aratással aranyozza a nyár, mig végre legkellemesb izü gyümölcseit rakja asztalára a gazdag ősz.
És ha széttekintünk e hazában, ha az emberszeretet, vagy magyar vératyánkfiai iránti rokonszenvünk nemesebb érzelmei, nem olly hangosan szólnak is jó akaratunkhoz, mint ez a boldogabb élet könnyű pillanatiban, vagy a nyomasztó inség nehéz óráiban történni szokott, mit látunk? látunk dolgot kereső kezet eleget: de nem látunk keresetmódot eleget; látunk nagy fogékonyságot a földben, áldásos bőkezüséget a természetben, mint meg annyi hatalmas tényezőjét a közvagyonosodásnak: de nem látunk módot a hasznavehető elemek felhasználására; – és mit érzünk? érezzük hogy a munka szeretet a közvetlen haszon hiányában szendereg, de nem érezzük, hogy a munka organisatiója elveiből ébresztő szerek iránt történnék intézkedés; érezzük hogy a nemzeti nagyság legbiztosb emeltyüjének az iparnak tenyésztő eleme a részvéttől melegűlt hazafiúi kebel: de nem érzünk egyetemes lelkesülést az ipar ápoló eszme körűl, melly sivatagból is civilisált szép hont teremtni képes; és mi vágyat támaszt keblünkben e látás és érzés? nemde azt, hogy vajha megtalálná a munkát kereső kéz a maga foglalkozását, vajha siker háramlanék a fáradalomból a munkára, és vajha gyümölcsöt érlelne a siker a haza közvagyonára! – Nézzünk bár keletre, nézzünk bár nyugotra, nézzük a gyönyörü szabad Kunság végtelen pusztáit, vagy a túlnépesűlt városok sőt vidékek hemzsegő lakóit – találunk munka és emberi kéz közti aránytalanságot eleget, hajlamot, vonzalmat 30technicai ügyességet majd nem csudálatra méltót, de a becsületes szorgalom szülte termelményeknek árúkelendőséget biztositó kötelességről még most sem egyetemes a bevallás? Nem merem hinni, hogy legyen ember, ki e hazát jól ismérvén, mellék tekintetektől menttebb óráiban meg ne győződjék a felől, miszerint e haza népében lappangó bámulatos műügyesség kifejtésére, sőt a jövedelmezőbb iparűzlet iránti vonzalomra, valamint a kész hasznot igérő kézmunkáhozi készségre, csak utmutatás, alkalom nyujtás és a munka folytonosságáról biztositatás kell, hogy az emberi erő és tehetség roppant hatását rövid időn bámulhassuk.
Im nehány adat az emlitett fogékonyság nemeire. Vegyük a takácsmesterséget legalsó fokától a ponyva szövéstől fel egész a műtakácsságig; nemde egyszerü falusi embereinknél is p. o. Faddon – Tolna várm, továbbá Bács Szepes, Sopron és Vas vármegye több helyein, hol egész takácstelepek vannak, bámulatos műügyességre akadunk. Tegyük még hozzá, hogy hazánk több vidékei és főkep oláh nyelvü lakóink között a fonás és szövés az asszonyok állandó foglalatossága, és szóljon, ha ki p. o. Bessenyőn Torontál vármegyében megfordúlt, és a népszorgalomnak egy kissé belsejébe is betekintett, valljon az ott lakó közönséges bosnyák nők szőtte gyönyörű szőnyegek, úgy a sávok szinézetének mesteries megválasztása és összeillesztése, mint a fonál tömöttsége s mind a mellett kellő ruganyossága, általában az egész elöállitás minősége, nem támasztotta e benne az én agyamban megfordult gondolatot: Bár csak e kitünő természeti műösztönt kellőleg felhasználni alkalom nyittatnék! Nézzük továbbá a szappanfőzést gyertyaöntést, dézsák és fakanalak készitését – de mi legfőbbb figyelmet érdemel ugy nevezett faragóinkat. Félegyházán, Szegeden s ugy szólván az egész Tisza mentében vannak emberek; kik mechanicai elméleti oktatáshoz még messziről sem férhetvén, gyakran még az irás és olvasás legegyszerűbb elemeiben való beavatottsághoz sem járulhatván, csupán a természet különös adományánál fogva a mechanikának szabályai szerint bámulatos pontossággal és következetességel készitnek hajókat, szélmalmokat, épitnek gazdasági és lak-épületeket, s utánkészitnek még bonyolodottabb alkatásu gépeket is.
Hogy pedig a jövedelmezőbb iparüzletek iránt vonzalom csakugyan van népünkben, hogy kivánna biz ő valami kis pénzecskéhez jutni becsületes uton módon, csak alkalom s eszközök ne hiányzanának, melly alkalomnak és eszközöknek vajmi sok águk van! világosan mutatja a földmivelő-népnél is felfeltünö marhakereskedés a szenczi, bajai, szegedi, debreczeni gyulai, miskolczi pesti s a t marhavásár, azonkivül a Pestmegyei sárköz lakóinak terjedelmes hagyma kereskedése; a kabai, püspökladányi, nádudvari, kisujszállási, madarasi, török szentmiklósi s több távol helyekrőli lúdhajtás Pestre; a hevesi, banáti és sámsoni dinnyetermesztés és messze földre mint keresett áruczikknek szállitása, a nemesebb dohányt termő vidékek statisticája, a ferencz csatorna vidéki gabnakereskedés s a t. sat. Megjegyezvén, hogy mind ezen üzletek még mindig a vándorló cserekereskedés bélyegét hordozzák magukon, s hogy a települt kereskedést a magyarember a boltnyitást kőnnyitő ujabb törvények kedvezése mellett is még mindig idegen fajú földieinek kezében hagyja, mit elevenen rajzol azon anekdota, mellyszerint a ny. ember egykor butorral rakott szekerén egy családot 31szállitván, midőn kérdeztetnék vele találkozó atyafiától ,mit visz kend bátyó?’ azt felelé: „ezt a zsidót viszem hozzánk görögnek.”
Mi pedig a készpénzzel fizettetni szokott napszámos munka iránti készséget illeti, ha ki például a Ferencz csatornánál, vagy a pesti középponti vasutnál, vagy a tolnai, szegedi, s debreczeni dohány beváltási állomásoknál, vagy a zombori gyárban, vagy hazaszerte a vashámorokban és üveghutákban s a t. a napszámosok fürge és vidám seregén végig tekint, erről sem kételkedhetik.
Kétséget sem szenved tehát, hogy műügyesség, jövedelmezőbb üzletek iránti vonzalom és készhasznot igérő kézimunkára való készség nem csak nem hiányzik népünknél; de más oldalról még talán tisztelt rokonunk a Magyar Gazda sem tagadja, hogy a földmiveléshez megkivántató ember erőből csak ugyan sok fenmarad még egyéb felhasználtatásra vágyakodó; hanem ujabb iparvállalataink bizonyitása szerint, pedig e bizonyitások nem precarius sejtelmek, ezek tények, mellyeket számba nem venni nem szabad, az tünik ki, hogy minden gyár településénél koránsem a kéz erő hiánya, hanem legfölebb annak alkalmazhatása irántí nehézségek aggasztanak. Szegények mindig lesznek veletek, úgy mond az irás, és velünk e honban bizony sokan vannak! És megtalálja-e az éhező a maga kenyerét? Lehajthatjaüe fáradalmai után a napszámos az Isten boldogító nyugalában az ő fejét azon öntudattal, hogy az övéi is, ha munka után élni akarnak, fel ne memésztetnek a nyomor égető tüze alatt? Teljesül-e a jósnok azon igérete, hogy a ki izzad az ő fáradságában, részesülend a fáradságnak jutalmában? – Ugy hiszem, hogy a dolgozó néposztály egyik tiszteletre méltó erőrésze lévén a statusnak, s annak érdekei a legfontosabb intézkedési tárgyak jobb részét tévén, ideje, hogy a néperejének kor és helyszerű felhasználásáról gondoskodjunk, ideje, hogy mennyire csak lehet, a munkás nép erejét értékesítsük, ideje hogy a hol lehet a szegény embernek, kinek erején s ennek használására való készségén kivül alig van valamie, tőkésiteni is iparkodjunk. Ezekről egyenkint majd másszor.
W.
