A Pesten felállitandó protestans praeparandia terve. A pesti prot. főiskolai választmány megbizásából készitette Szőnyi Pál Budán…
A Pesten felállitandó protestans praeparandia terve. A pesti prot. főiskolai választmány megbizásából készitette Szőnyi Pál Budán 1846 a kir. egyet. nyomdájában. Ára 1 ft pp.
Ha e hazában valaki képes volt illy tervet késziteni, Szőnyi bizonyosan az, ki a nevelői pályán kitünő érdemeket szerzett, mert e szakot a sziv legmelegebb érzelmével fogta fel, mert minden külföldi e nemü intézetet tanulmányaúl tüzött ki, mert e tanulmányt ott a forrásoknál üzte, mert világos ésszel és hazafui kebellel fogta fel, hogy a szegény magyar (ki semmivel sem kevesebb sőt sok tekintetben több testi és lelki ügyesség megszerzésére képessé tehető tulajdonokkal ellátva kezdi meg az élet-pályát, mint a földtekén 1009zsibongó nemzetek akármellyike) ki nem fejtett szép tehetségei miatt nem sokkal visz több miveltséget sirjába, mint mennyivel nehány év előtt az élet néző-helyére föllépett.
És ha a bóktannak baráti volnánk, ünnepélyes köszönetet mondanánk a prot. főiskolai választmánynak, mivelhogy e terv kidolgozásával e férfiut bizta meg, érezvén hogy kiáltó szükség van honunkban a kor kivánatához alkalmazott jó iskolákra, s főkép tanitókat képző intézetekre; érezvén hogy a protenstans vallás önmagát tagadná meg, ha hogy e lelki szükséget legalább önfelekezete körében nem törekednék kipótolni; és érezvén, hogy megromlott vérforgástól kellene hazánk szivében rettegni, ha Pest még akaratát sem nyilvánitná illy lépésre, mire áldást istentől esd, annak eszközlésére pedig segédkezet nemzetünk nyujthat.
De e rövid kis rovatnak nem lévén más czélja, mint a jeles tervet olvasóinkkal megismértetni, – azért a tárgyhoz, ama szivünk legmélyéből származó ohajtással, vajha ne csak papiroson maradjon, az irott malasztokat szaporitani, hanem valósuljon isten dicsőségére, a magyar haza hasznára.
A terv ezen elvre van alapitva: merészelni kell gondolkozni és tenni azon főiskolai választmánynak, melly e terv kivitelét veszi vállaira: ha csak gyáván vissza törpülni nem akar azon zsibbadt érzésü tömegbe, mellynek mint szokás rabszolgájának minden csak azon állapotban jó, mellyben azt a lefolyt idők monotontája, ugy tetszőleg megszentelve, de valóban életnélküli mumiává változtatva adta át jelenkorunk további ápolásának. Vezér-szempontul pedig javasoltatik, hogy sem a régiben maradni, sem más nemzeteket majomilag utánozni nem kell, hanem okosabb s a tettre termett (bár tettre érett is volna!) magyar jellemmel rokonabb részrehajlatlansággal nézni szét saját körünkben, magunk megtagadásával vetni ki mind azt, mi eddig közöttünk czéliránytalanul veszteglett: de körülményeinkhez illő, s ezektől várható legtökélyesebbé képzés vágyával, akaratával; s kitartásával karolni fel azt, miben üdves jövőknek magvát látjuk rejleni.
Gyakorlati elve pedig ezen tervnek – és erre figyelmet kérünk, mert mi legalább ezt fontosnak, és a tanitási élet-elevenitő szellemének tartjuk, miszerint e praeparandia ideiglenes, és nem holtig maradandó tanitókat képezzen; azaz szolgáltasson elég módot abban, hogy a belőle kikerülendő ifjak az (már fenebbi pontban kijelelt) elemi, népi, polgári és gymnasiumi osztály közül bármellyiknek tanitását vállalják is magukra, abban czélszerü szakismerettel s gyakorlottsággal meddig kedvök és hajlamuk nem csügged, működhessenek, aztán pedig az ott szerzett keresményükön egy más holtiglanos pályának választott, tehát igazán ugy nevezett kenyérpályára átléphessenek, a szerint mint lelkész, orvos, ügyvéd, mérnök, gazdatiszt, vagy jegyző vagy más lenni ohajtanak. –
Ez eszme a legvilágosabban ugy szólván kézzel foghatólag támogatva van okokkal a 4 §-tól 13 §-ig. Ezzel szerző egy borzasztó szokást támad meg, mert anyagi érdekeink azt kivánják, és mert átalakulási korunk mérsékeltebb szükségeinek teljesitése is követeli. És szerző dicsően harczol ez elv mellett, igazsággal és okossággal s ha mindig e két fegyver győzne ügyeinkben, milly boldogok lennék. Mi üdvezeljük Szőnyit e téren, mint kik szivünk mélyében erezzük iszonyuságát azon szokásnak, melly ellen fegyvert fogott, 1010mellynél fogva tudjuk, hogy az örökös, helyesebben holtiglanos tanitóknak, legalább hogy sokat ne mondjunk, egy harmadát mivel embert kedve, szenvedelme, buzgalma és kitartási ereje elszokta hagyni, idővel az elégületlenség és élet untság szokott tanitványival s ezeket a tanitóval ostorozni; mert hiszen ki tagadhatja, hogy az ifjúnak jövő életneme felől még sokképen változhatnak nézetei, főkép miután nincs pálya széles e hazában, mellyen a munkás aránylag olly csekély jutalmat huzzon, s a végetlen jövendőbe betekintve még tán néhány évtizeden át reménylhessen, mint a tanitói pályán; és ki tagadhatja, miket Sz. e szavakban állit?
„Igen természetes mindenek előtt, hogy kirekesztőleg csak a nép legalsó osztályából származott egyének merészlik ekkor rávetni fejöket, hogy kivált alsóbb és falusi iskoláinkban tanitókká legyenek. Tehát azok, kik szüleik köréből az iskolába semmi miveltséget nem hoztak; kik a semminél alig valamivel többet nem vihetnek ki a praeparandiából is. Mert mikép gyémántot saját porával, ugy embert miveltté csak mivelt emberekkeli társalgás utján lehet képezni: itt pedig csak hason miveletlen körből származott és rokon tisztes nyomoruság kijelöltjei találkozhatnak.
Hányan vannak az állandó tanitókat képző praeparandiákban világszerte, kik csak kasza-kapakerülésből, hányan lennének kétségen kivül ezen miénkben is, kik azon indokból szánnák magokat ezen pályára, mert minden csekély fizetés mellett is meg van ennek azon, népünk alosztályából származott és tespedni szerető egyénekre nézve, igen hizelgő oldala, miszerint, – kivált ha még az iskolai igazgatóság is vagy hanyag, vagy nem bir illendő szakismerettel, vagy mind a két betegségben egyszersmind szenved –, az iskolamester az az egész faluban, ki az év minden szakában, vagy épen nem, vagy csekély mértékben sulyosodó s az évek során minden esetre, már csak a megszokás által is gépszerüvé könnyült munkával, bizonyos jövedelemre számitva, a tanitóterem enyhében, miniatur sine curaként commodizálja keresztül az életet addig, mig rokoni, a tél csikorgó szakában, dideregve kövéritik s a tavasz szikkasztó szelében szántják, vetik földjeiket azért, hogy az abba vetett mag termését, az égető nyár hevében, veritékezve arathatván le, legyen mit enniök azon utcsinálás közben, mellytől csendes lakukba visszatértökkor, nem példátlan eset, hogy a fáradt ifju munkást, nője karjai közül kiszakasztva állitja megyéje, 10 évre, a hon védelmére kijelölt ujonczok közé! Lehet-e a statusnak haszna az olly egyénekben, kik magokat állandó tanitóságra csak a leirt nézetből szánták? Vagy csodálkozhatunk e rajta, ha az illy tanitók könyvtárát a tele kulacs helyettesiti; ha az iskola gyarapodását csak a mester testének naponta szélesb kiterjedéséből vehetni észre? Ne feledjük pedig, hogy iskoláink teszik a status szemeit; s a millyen a tanitó, ollyan az iskola is rendesen. Hályog, még pedig első tekintettel alig észrevehető és mégis gyógyithatlan fekete hályog ereszkedett statusunk azon szemére, mellynek nervus opticusat ide lehangult tanitó teszi!
Azonban nem czélom tulságosnak lenni állitásaimban. Hiszem, hogy olly egyének is találtatnak helylyel helylyel állandó tanitóink tömkelegében, kik pályájokra némi miveltséget vittek magokkal; hivattatásuk magasztos feladatáról elég jóra ösztönző fogalommal birnak; magok további képzését szivből szomjazzák; az utókor boldogságát, ügyszeretettel ápolt növendékek által, törekszenek eszközleni. De meddig 1011mehet ezen buzgalom? Valjon megérlelheti-e pályájok őszén mindazon édes gyümölcsöt, mellyel annak virító tavasza olly varázs szinben kecsegtetett volt? Vagy eljőnek tán a dúló elemek zivatarai s a virágokban rejlő gyümölcsöknek egy részét ideje korán lerázzák; más részét, elkényszeritve, szánakozást gerjesztő alakban hagyják meg a remény fáján; sőt belférgekkel marczongoltatják s teszik hasznavehetlenné még a kivül épnek s kivánatosnak látszó keveseket is? Igen is! Mert minél miveltebb lélekkel, minél tisztább fogalommal s tettre készebb hőn dobogó kebellel lép valaki az állandó tanitói pályára köztünk: annál keservesb érzéssel törpülnek el vágyai, reményei s törekvései, ha látja, hogy egy illy egyénnek mindennapi kenyerét is alig biztositó fizetéséből, a haladás és önképzés eszközeinek beszerzésére mesterség valamit elszakasztani. Nem haladhat hát a tökéletesedésben előtte álló mintavilággal párhuzamosan. Sőt szerzett ismereteinek is egy részét a zsarnok feledékenységnek tizedül kellvén adni, elmarad maga magától. S igy, ki tüzzel és teremtő lélekkel kezdé a tanitóságot, 10 év mulva, öntudatlan géppé aljasul. – Pedig ABC-je hatalmasb a vasnál! Mert a vas csak testet és pillanatra szúr: de az illy egyén tanitási modora, évtizedek alatt be nem forradó lelki sérelmeket ejthet.”
(Folytatjuk.)
