Vezérczikk: (Adózzunk.)
Vezérczikk: (Adózzunk.)
Országgazdászati kérdéseink főbbikéről az adóról kezdtünk szólai. Folytassuk.* – Ezt jósolám (Hetilap 100-ik számában is), hogy adózni fogunk.
Adja inten – sikerrel! –
E jóslat ellen felzúdithatjátok a tömeg-nemesség szenvedelmeit, mig intéstöket követve, bősz orkánként rohanand e honnak legjobbjaira; és tehetetlenségre kárhoztatandja a legszentebb hazafiságot, melly más ohajtást nem ismer, mint azt: hogy megkérlelhessük az által, hogy megadjuk a népnek az igazságot, a soká megtagadott szent igazságot.
Igen, felzúdithatjások a szenvedelmet, és a közös teherviselés szent ügye ismét ujra megbukik, és az igazság papjai azon keserűséggel vonulandnak vissza a bánat magányába, hogy láták a vészt, és el nem hárithaták; – mindez meg történhetik, meg fog történni valószinűleg, de azért ne gondoljátok, hogy jóslatom nem teljesülend. Én mondom nektek: teljesülni fog; osztozni fogtok a népnek minden terheiben.
És hat millió torokkal azt kiáltanátok is, hogy nem igaz, én hitemre támaszkodva mondom, és még is ugy lesz: „Ich kann nicht anders, Gott helfe mir,” mint egykor Luther mondá.
Hanem engedjetek egyszer még hivatkoznom édes hazánk szeretére, melly közös mindnyájunkkal; engedjetek hivatkoznom az ép magyar lélek jobb érzelmére, melly a leghangosabb szűzvállas keblében is feldobog akaratlanul, ha máskor nem, akkor, mikor lekisméretével számot vet, vagy gyermekének jövendő sorsáról elmélkedik; engedjetek hivatkoznom azon nevetséges aránytalanságra, mellyben ellenkezéstök hetyke kis ereje az örök igazság irányában áll, mint ágyú-golyó ellen papiros fal; és engedjétek emléktökbe hoznom, mit egykori országos szónokaik legnagyobbika, a népnek, a nemzetiségnek korunkban legrégibb országgyülési bajnoka, Nagy Pál, ez előtt 12 évvel mondott, és pedig mondotta a nép ügyében. Novemb. 10-kén 1834. – Országgyülési irományokban nyomtatva áll.
„Lehet e illy állapot örökös fennállását józanul reményleni? A megáradt tenger habjai egész tartományt elboritanak, s egy gyermek egy iv papirral akarja fölfogni a mindent elnyelő elemet. A tűznek lángjai egy roppant várost egy pillanatban megemésztenek, s egy másik gyermek egy gyűszű vizzel siet a pusztitó tüzet kioltani. Rettentő földingás rázza porrá a hatalmasok palotáit, s egy harmadik gyermek szeget üt a megindult földbe, hogy többé ne ingadozzék. A dühös orkán földre teriti a büszke tölgyeket, mellyeknek árnyékában sok ezer kisebb növény a napnak jóltévő sugáraitól megfosztva hervadozott, s egy negyedik gyermek hálót terjeszt ki, hogy a szélvészt fölfogja.” – Az igazság érzetéből támadott közvélemény feltartóztathatlanul terjed világszerte, s a magyar aristocratie egy „nem adózunk”kal akarja előhaladásának utját vágni! Képtelen törekvés, hiu csalódás.
Adózni fogtok uraim! de most még tőletek függ adómentességök feláldozásával birtokotok érdekeit megszilárditni, polgári szabadságtokat megtartani, sőt öregbiteni. –
1689Legyen szabad még egy két sort Nagy Pál hatalmas beszédéből idéznem.
„Jó szelid nép ám ez uraim! 800 év óta csendesen viseli a vállain fekvő terheket, de irtózva s elkeseredve szemléli napról napra szaporodni azon minden rendben levő sergeket, mellyek mind abból akarnak élni, mit ő esztendő folytában tiz körmével a fölből kicsikart; s irtózva szemlélvén ezeket kérdezni kezdi: igy kell e ennek lenni, és örökre igy kell e ennek maradni? – A nemesség azt kiáltja: „szolgálj és fizess, mert én vagyok minden földnek ura.” Omnis terrae proprietas ad dominum spectat (lásd urbéri t. czikkek.) – Jól van uram, mond a földmivelő: hódolva elismerlek a föld urának, de miután az istent, ki e földet teremtette csakugyan még közelebbről illeti annak tulajdona, ezen isten pedig, ki a madarat a légbe, a halat a vizbe teremtette, engemet e földre rendelt, csakugyan itt kell lenni maradásomnak; – nekem pedig terheim miatt már maradásom sincs. – A katona azt kiáltja: „fizess, tarts és ruházz engem, mert én védelmezlek.” Igen szivesen felel a földmivelő, mert a katonai rendet, mellyben fiaim is vitézkednek, s melly tulajdonunk védelmére szükséges, felette tisztelem. – De már annyira szaporodik a védelmezők száma, hogy a tartásukra szánt adónak megfizetése, és a deperditákból reám háruló veszteség után alig marad valamim, és igy rám nézve alig van mit védelmezzen katona uram. A tisztviselőknek roppant serege szint igy beszél: „fizess, mert én pereidben itéletet hozok, és a jó rendet feltartom.” Helyesen, felel a földmivelő, de már annyi a biró, prokátor és minden renden levő tisztviselő, hogy minden pereim elvesztéséből és némelly támadható rendetlenségekből közel sem vallanék annyi kárt, mint a mennyit jó uraiméknak fizetni kényszerittetem. Végre jönnek még a papok imigy beszélve: „fizess és szolgálj mert én üdvezitelek.” Szent dolog, szól a földmivelő, igen szép, és szükséges dolog az üdvesség, nincs is reá senkinek nagyobb szüksége mint nekem nyomorultnak, ki a földi javakból ugy is igen kevés részt veszek; de kérem alásan főtisztelendő urakat, ugyan nem lehetne e egy kisséb olcsóbban üdvezűlnöm?
Drasticus kép, de igaz. – Ki higye, hogy ez soká igy maradhat még? –
Adózzunk urak, különben megadóztatunk. Menjünk, különben menettetünk.
Ezen dolog nézetem szerint olly tisztán áll, hogy teljesen haszontalan munkának tartanám, azon capacitatio végett, hogy adóznunk kell, több szót vesztegetni. Ezt csak két neme az embereknek nem ösmeri el. Azok t. i. kik alkotmányunk által hivatva vannak ugyan a közdolgok elhatározásába szavazatukkal befolyni, de nem voltak szerencsések olly s annyi nevelésben részülni (minek legnagyobb részben nem ők okai) miszerint a balitéletek öröklött ködén át az igazságot, s a haza javát beláthatnák. Ezekhez hirlap utján hiába szólanánk, mert ők hirlapot nem olvasnak. – Azonban ez a kevésbé veszélyes rész. Én ismerem a magyar nemesség szegényebb osztályait. – Egészséges lelkű derék nép faj az; gyémánt, melly csak köszörű hijával van. Ismerek megyéket hol illy állapotban sem fér hozzá a lélekrontó meg vesztegetés metélye. Bizonyos neme a józan tapintatnak, bizonyos önérzet, s nagylelküségi hajlam megóvja őt az elvetemedés korcsosságától. – Másutt, (és fájdalom legtöbb vidéken) ez nem igy van. – A lélekvásárló 1690vezetők büne megmérgezte jellemöket. Vannak megyék, hol bármi szent közczélra is alig tudunk a vagyonosabbak egész seregénél egy páz forintnyi részvétre találni, de restellatiókra, követválasztásokra, a hatalmasok intéseinek bókoló határozatok megszavaztatására pénz mindig elég van, van egész a csődig, quantum satis. Illy helyen igaz, az elerkölcstelenedés már annyira, ment, hogy a nemesség a lélekvásárlati taxákat rendes élelmi forrásoknak tekintené. De még illy helyütt is van a lelkek fenekén egy neme a józanságnak, mellyhez hozzá férni lehet, csak a módját kell tudni meg választani. Ámde hirlapok utján ezeknek hiába szólanánk. Vagy fogalmukhoz alkalmazott népszerü munkácskákat kell köztük terjesztgetni, vagy a mi még hatályosabb, az élő szó hatalmával közeliteni jobb érzetükhöz. Bár vennők ezt szivünkre mindnyájan, kik a közteherviléáse szükségéről meg vagyunk győződve! alig van valaki közöttünk, ki magán-viszonyaiban kapcsot nem találhatna, melly őt néhány nemes társainkkal érintkezésbe hozza. A hazafiui kötelesség még nincsen teljesitve az által, ha magunk hiszünk az igazságban; vallani is kell azt, vallani nyiltan uton utfelen, hirdetni kell az igazság igéjét országszerte; a hazafiság religiójának mindnyájan felszentelt papjai vagyunk; s ha szabályul vennők magunknak, kik az igazságot belátjuk, hogy addig nem nyugszunk, mig tiz becsületes atyánkfiát a közteherviselés igaz hitére mindenikünk meg nem térit, csodát eszközölhetnénk egy év alatt: ép ugy mintha törvényül szabnók magunknak, hogy minden forintból, mellyet beveszünk egy krajczárt közczélok előmozditására félre teszünk; csodákat mivelhetnénk az egyesületi hatalmas téren. És ez az ut, mellyet az adózni nem akarók ezen része irányában követnünk kell. Én teszem azt, s minden napot megünnepelek, mellyen egy lelket nyertem a közteherviselés üdvességének. De mint mondám, hirlap utján ide hasztalanul törekednénk.
Másik neme a „nem adózunk” hőseinek azok, kik capacitálva vannank, mikint én vagyok, az adóviselés szükségéről, de adózni nem akarnak. Kik tudják, hogy bűnt követnek el, de azért még is teszik. Kik nem bánják, akármivé leszen közös édes anyák az árva hon, csak ők mig élnek ne fizessenek. Ezen neméhez az embereknek is hiában szólanánk. A ki feltette amgában, hogy capácitálódni nem fog, annak a próféták legiója is hiába beszél. Ezeket kell leszavazni. Ez a feladat. Ezek irányában csak egy tanácsom van, az tudniillik, hogy isten őrizzen bennünket a legyezgetés nyomorú tacticájából. Nincs haszontalanabb, nincs kopottabb politica, mint azt hinni, hogy ezen nemét az embereknek meg lehet az által nyerni, ha irántuki engedékenységből s kimélgetésből nem ragaszkodunk az egész igazsághoz, hanem félnegyedrész lépéskékkel is beérjük. Nem akarhatunk mi olly keveset, mellyet ezen emberek ne sokallanának. Nem a mennyiségben van köztünk a különbség, hanem abban, hogy mi adózni akarunk, ők pedig nem akarnak. Itt simogatásokna, csititgatásoknak, alkudozásoknak helye nincs. Isten bocsássa meg bününket, hogy jobb belátásunk ellenére a minden kigondolható politicának ezen leghaszontalanabbikát magunkra hagytunk volt disputálni. Isten óvjon, hogy tovább folytassuk. Van elég ájult akarat, elég ma két széken, holnap két szék között a földön csücsülő ember mindkét oldalon. Kell lenni pártnak, melly az ájult akaratú Viertel-Massregel-ek embereinek meg ne hajoljon semmi áron, 1691melly az egész igazságot akarja, szilárdul, megtörhetlenűl. Legyünk mi e párt. Vessünk vállat vállhoz e zászló körül. Ne mystifikáljuk magunkat olly sokasággal, mellynek egy negyede nem egészen akarja mit mi akarunk, más negyede nem ugy akarja mint mi akarjuk. Legyünk bár kis sereg, de határozott. Velünk lesz isten, is az igazság. S annyin mindenesetre leszünk, hogy nem egy kérdésben azon mérleg-serpenyő győzend, mellybe mi vetjük szavunk súlyát. Legyünk mint a sas szárnya, melly a sas testétől el nem válik, hanem külebb nyulik. Érezzük s éreztessük az erőt, melly e helyzetben feküszik. Tudja meg a sas teste, hogy nélkülünk, a szárny nélkül, nem tud röpülni. De érezze a hollók serege, hogy igy együtt a sas vagyunk.
Ismétlem: mi az adózni nem akarókat simulásokkal, concessiocskákkal ne simogassuk. Részünkön csak egy tér a biztos tér: az egész igazság tere. A ki erről lelép, lejtősségre lépett. Menettetik nem tudja hová, nem tudja meddig. Nemcsak az eredménynek nem, hanem akaratának sem ura többé. A siker áldása istennél van. Mienk az akarat és igyekezet. Tartsuk meg magunknak az akarat szabadságát. Ha olly szerencsétlenül alakulnának a viszonyok, hogy a közteherviselés kérdésének alkura lenne szorulnia, bizzuk az alku mesterségét azokra, kik adózni nem akarnak. Ne cseréljük fel a szerepeket. A veszély részükön van, ők lássák ha alkusznak, ők lássák ha nem alkusznak. – Gondoljunk a hazával, és nem velök. –
Hanem egy dologra még is az adózni nem akarók irányában ügyelnünk kell. Arra t. i. hogy liberalis affectatiók köpönyébe ne takarózhassanak. A hátulsó ajtocskákat be kell zárnunk, oda kell vinnünk a dolgot, hogy ne mondhassák: ők is elismerik a közadózás szükségét, ők is akarnának adózni, de – de – de; s tudja isten hány de. Ezen hátulsó ajtócskákat be kell zárni, és azon lenni, hogy vagy tisztán az adó mellett, vagy tisztán ellene legyenek. – Erről egy jövő számban*.
Mind e czikk, mind az azt legközelebb megelőzöttek és követendők élő szóval czáfolják meg némelly uraknak inkább ellenséges indulatu, mint rosz következésü ujjból szopott hiresztelését, mintha Kossuth ur munkásságát a Hetilaptól visszavonta volna. – A Hetilap valamint szerencsés Kossuth Lajos urnak rokonszenvét birni, ugy ennek megérdemlésében másnak az elsőséget nem engedeni; miért is a t. olvasó közönség bizton remélheti, hogy nagy becsü czikkeivel gyakran találkozik. Szerk.
Kossuth Lajos.
