Irodalom.
Irodalom.
Nevelési emléklapok. Kiadja és szerkeszti Dr. Tavassy Lajos, a pesti prot. ev. tanodák igazgató tanára. Második füzet Pesten, Trattner Károlyinál 1847.
Ára 40 p. p.
Ára 40 p. p.
Naplója és jegyzőkönyve a Pesten 1846-ban aug. 10. és következő napjain tartott első prot. tanári köztanácskozmánynak.
Tanulságos füzetke a tanitó-testületnek, sőt még azoknak is, kik ezt intézik: annak mennyiben a minmagunkon segitni akarásnak hatalma a legkivántabb sikert biztositja; emennek, hogy e pályán a reformot még csak alighogy megkezdettük.
217Az előszóban szépen fejtetik ki fontossága a nevelési eszmecseréknek: „A kort” ugyamond a szerkesztő „nem teremtik többé egyesek, de az egyeseket teremti a kor, ez pedig az egész. A ki egy maga kiván állani, az nagyot véghez vinni többé nem fog, de még csak használni sem. A jót, nagyot és dicsőt akaróknak a mai korban egyesülniök, rokonulniok, közremunkálniok kell. És van-e dicsőbb, és van-e nagyobb, és lehet-e jobb munkája az embernek az embernevelésnél? Egyetlen egy embernek felnevelésére, mennyinek befolyása, hánynak lelki hatása kivántatik. Hát még egy nemzedék, és egy nemzet jövőjének nevelésére? Azon szüle legrosszabbul neveli gyermekét, ki sohasem nézi meg, mint nevelnek mások; ki sohasem tanulja meg, mint neveltettek mások; ki sohasem értekezik más szülével, mint kellene a gyermekeket jobban, czélszerűbben önjöndőjöket megállapitóban nevelni: épen igy nézem én a dolgot a nevelők között is egymásra nézve; ők, a mint nevelők a szülék, ugy szűlék, szellemi éltetők és nemzők a nevelők is; ők tehát, mondom, ha egymásra nem akarnának figyelmezni, egymást meglesni, egymást megbirálni, egymást bátoritani és serkenteni, szóval egymástól tanulni: valjon mikint nevelendhetik önmagokra hagyottan nevendékeiket? Tanodáink, mindannyi neveléscsaládok e honban, ezeknek, a minthogy egyenként, mint jó szüleszomszédoknak egymáshoz eljárniok nem lehet, közösen kell összejönniök, és közös eszmekicserélésben egymást gazdagitniok. Ez, egy részről a tanári köztanácskozmányoknak czélja5? s ezt felelném annak, a ki e kérdést teendé: valjon mire való az illy tanári beszégletéseknek közöltetése? – De van még egy másik czélja is, és ez tulajdonképen a tudományos oldala e nemü összejöveteleknek. Nem mindnyájan lehetünk m. tudós társasági tagok, de minthogy még is, a tudomány terjesztésével foglalkozunk és a tudománnyali foglalkozás éltünk bélyege, tehát egy rendhez és egy ranghoz tartozunk: innen következik, hogy egymáshoz már is mint ollyanok szitnunk kell, s hogy ismét ez egymáshozi szitásnak is, nem tűzhetnénk ki magasztosabb czélt elérési vagy legalább megközelitési eredményül, mint a tudomány előbbrevitelét; az, gondolom, nem lehet feltünő dolog. A prot. tanárok, mint tudományi közmunkások: szeretnének a tudomány közérdekében dolgozni; szeretnék, különösen az u. n. tanodai tanulmányok és tudományok, meg kell vallanunk, hazánkban még nem igen bőven mivelt mezejét, termékenyebbé tenni s ezáltal ismét egyéb nevelési működésökön segiteni; szeretnének magyar tankönyveket dolgozni és dolgoztatni, és igy mindannyi lépcsőket rakni le a tudomány magasztosabb templomáhozi eljuthatása végett honfiainknak, és a tudomány általi feldicsőülése végett nemzetünknek; ezt szeretnék mondom, s igy e részből is, szitnak a tudományos tanácskozmányok létesitéséhez.”
A gyülés naplója érdekes is tanulságos is. – Tanulságos annyira, hogy nyiltan bevalljuk, miként oktató ha figyelemmel forgatja, nemcsak hűséges tükrét látja benne az iskolai nevelésnek, hanem irányra is elegendő adatot és ösztönző eszmét szerezhet magának. Illy naplóban, melly sok egyénnek helyszerü igéneit, ügyviteli nehézségeit, vágyait és többnyire a körülmények alakulásából eligazittatást váró bajait, sőt magokat az ügykezelők gyengeit is hűséggel sorozza elő, több tanulságra találni, mint kötetekre terjedő értekezésekben, mert az élet sokkal tanulságosabb 218minden theorizálásnál. És oktatóknak főkép az életből kell meritni tanulságaikat.
Emlitést érdemel, mint mi az egésznek szellemét rajzolja a 20 lapon álló fogadó beszéde. Tavassy urnak: „Érdemes gyülekezet, tisztelt tanártársaim! Az időnek azon perczében, mellyben észrevesszük, hogy a nap egünkre emelkedő félben van, azt szoktak mondani, hogy hajnalik, és a midőn már láthatárunkon szemléljük a napot, azt mondjuk, hogy reggel vagyon. A viradat perczét mindenütt, a természetben ugy, mint a szellemvilágban reggelnek szokván jellemezni. S ezt tekintve, ugy látszik, hogy reggele mutatkozik a mi ügyünknek is, hogy derüre fordul a magyar prot. nevelők és tanárok százados boruja. És ennek, ha nem csalatkozom, egyik örvendetes előjele a mai nap. Mert ugyanis azóta, hogy magyar történetet irunk, azóta hogy magyarhon prot. oskoláiról szólunk, nem volt még ezen oskolák tanárainak olly napja mint a mai, még enm olly időpercze, mint a jelen! Hol van ugyanis nyoma annak, hogy ha csak az egyik vagy a másik prot. fél tanárai bár külön is, az egynehány utolsó évet kivéve, a mellyben a tanári gyülés eszméje valósitásának megkezdetését, a korszerüen haladó protestansnak, gróf Zay Károlynak köszönjük, hol van nyoma mondom annak, hogy ezen tanárok önszántukból jöttek volna öszve, egy érdektől ösztönöztetve, egy és közös czél felé törekedendők? annyival kevesbé van nyoma annak, hogy mind két felekezet tanárai egy fedél alatt tanácskoztak volna! Olly annyira uralkodott közöttünk még eddigelé a különválásnak rendszere, miszerint nemcsak az, hogy az egy felekezet tanárai a másikéival nem gondoltak, hanem ugyanazon egy félnek kebelébe is nem törődtek egymással az egyes oskolák, mindenik külön futotta a maga pályáját, a közös oskolai organismusnak tengelyét, a tudomány felvirágoztának e leghatalmasabb emeltyüjét, még mindeddigelé nélkülözve. Már pedig csak akkor mondhatni, hogy valamelly hazának, vagy egyes felekezetnek oskolái, a mennyiben t. i. még felekezeteseknek lenniök illik, mert különben oskola és felekezet, némi természetes ellentétben látszanak lenni egymással – hogy kezdenek az egészre nézve üdvösen hatni, midőn azok vezérei a tanárok, egyet akarva és egyet munkálva, habár külön is és távol egymástól, mégis egy nagy és közös egész felé indulnak. Ennek hiányában is kell sok részben keresnünk, ezuttal egyebeket nem emlitve, e hon érdekszélszaggatásának egyik bő forrását. És épen azért, a midőn e hazában egyelőre, ha csak a prot. oskoláknak valamennyijét, egy tudományi rendszer füzendi össze és a prot. tanárok mindnyáját egy testvéries és társias indulat hevitendi, akkor virradand meg ezen oskolák napja, és a tanárok csak akkor, a midőn ez megkezdetendik, méltán mondhatandnak egymásnak „jó reggelt és jó napot.” A mennyiben ez, ne talán még ma kezdetnék meg, annyiban már a mai nap, az üdvözletre méltó üdvnap maga. És ha ez, akkor én vagyok az első, ki szivemből kivánok „jó napot” társaimnak, jó napot ügyünknek, ki hirdetni merem a prot. testvérülésnek az oskola téren hajnalhasadtát. És valjon mi nagyobb, mi dicsőbb gondolat hozhatná össze a protestans tanárokat?
Ezuttal Pestnek, különben is a hon-virradat városának, és Pesten a prot. evangelicusok fiatal intézetének a helybeli gymansiumnak juta szerencse-tisztül, a két testvér tudományos tanodáinak tanárait, részint mint küldötteket, részint 219pedig mint önszántukból jötteket, csekély falai között, hálás és örvendező indulattal fogadhatni, és nékem az intézet egyik tanárának és még csak egy év ótai igazgatójának juta szerencse-osztályul, az egy és közös ügy érdekében, egy és közértelmü munkálás akaratával összejötteket, helybeli társaim nevében, magyar „hozott istennel” üdvözölhetni. És a mint e nap, a meghivó intézet évkönyvben a legjelentékenyebbek egyike, ugy az e naponi üdvözletnek kifejezhetése részemről életemnek legjelentékenyebb percze. Régen sovárogtak már mindkét részrőli jobbjaink illy nap után, régen kivánkoztak egymáshoz, egymást látni, egymással közelebbről megismerkedni és ügyöket ha lehet, közös karokra emelni; e nap elérkezett, merész vágyaink az egyike teljesült és immár tőlünk függend, az egybegyült tanári kar közös akaratától, e napot közös ügyeink évei és áldásos évtizedei első napjává tenni.
Igy ismétlem a „hozott istent” társaim nevében, társak irányában kik a közös ügy kedveért, az egymáshoz szitásnak szent nemtőjétől ösztönöztetve, időt és távolságot nem tekintve, sőt költséget sem kimélve, a meghivó-levélnek „ébren” jeligéjétől áthatva, egymáshoz siettek, egyenlő hajlamból kiindult meggyőződést hozva, miszerint a tanároknak tanári ügyökön először megoknak kell segiteniök, magunkon tehát magunknak, és a magunkoni segités által nem fognók-e egyszersmind könnybben teljesithetni azt, mit hazán, egyházunk, mit az emberiség és a tudomány magas érdeke reánk biztanak: mit tőlünk egyiránt várnak, hogy t. i. az ijfu hazai nemzedék általunk is, erőnkhöz és a kezünkhöz adott eszközökhöz képest, kitelhetőleg nevelve tanitassék s tanitva vezéreltessék. – Jönni fognak mások utánunk s azoknak is az leend tiszte, de hog e nagy munka mindig könnyebb, több sikert igérő és vidámabb gyümölcsöző lehessen és legyen, siessünk az utat már előre egyengetni. Nagy dolgoknál már maga a kezdet is jutalom.
Ki nem tudja, hogy meg vagyon irva, és hogy ez a haza jobbjainak hite és elve, miszerint e sokáig szendergett nemzet, e sokáig tespedett hon, eszmélőbb éberlétre felserkentésének, éber életbeni fentartásának és boldogabb jövőrei felvirultának, egyik legbiztosabb hatója és eszközlője, ugyszólván egyedüli feltétele, a nevelés. Ez pedig kinek a triszte, nem de a nevelők és tanároké? Nevelők vagyunk mi is, növesztői e hon szellemültének, hatói e hon dicsőbbültének. Karjainkra adák a szülék gyermekeiket, kezünk vezérletére bizák az apák fiaikat, karjainkon ringathatjuk e hon reményét, szivünkből fakaszthatjuk, jövendő boldogságát, tanitói elménkkel derithetjük napját. És mind ez a mi tisztünk. –
Dicső hivatás, páratlan feladat, hahogy e hivatás és feladatnak közös örömét, ugymint közös terhét, közlelküen megtudnók és megakarnók érteni, és hahogy egyszersmind e magas czélunk felé, közös értelemnek erejével törekedni elég hajlandók volnánk. De épen itt van a hiány, itt a legnagyobb nehézség, eszközölni a közös értelemnek erejét és működtetni a közös erőnek hatását. Ki nem tudja, hogy szétszaggatás van e honban, mint mindenütt ugy a protestansok között is, mintha nem ugyanaz volna a nemzet fia, ott a hol a Tisza, és egyirént ott, hol a Duna habjai zugnak? ott a hol a Kárpát örök fagyban merevül, és egyiránt ott, a hol a délibáb 220rémjei a róna tájain usznak? mintha olly annyira eltérő irányban kellene nevelni az egyiket a másiktól és mintha olly elkerülhetlen szükség volna, hogy a prot. oskolák szerkezete, melly önnön magoktól függ, még az egy és közös alap, az egy és közös czél mellett is, olly annyira elágazó legyen egymástól, hogy még magok az oskolai szünetek, mik a tanári kar nagy részének ezuttal is szomoru elmaradási kénytelenségét okozák, olly annyira egyaránytalan időben tartassanak? és mintha végre magok között az ifjuság vezérei, ugymint vezetettjeik között semmi viszonyosságnak nem volna szabad léteznie? Hát meddig akarjuk még külön tanok tanitása által neheziteni e haza fiai között a testvérülést? meddig még széttépve tartani a közös jövőnek reményét? vagy olly nehéz és lehetetlen dolog volna-e a közössség és egység eszméjét az oskola és a tudománynak terén megkezdeni, a mint nehéznek tartjuk azt a hitnek mezejét? ki nem tudja hogy ennek is amaz a kezdeménye? – Ugyan is a tudománynak feladata közvetíteni, a mit a hit és az élet közvetlensége csak külön felfogásban ismer, a közvetitő intézet pedig az oskola, a közvetitők a tanárok.
De hagyjuk ezt, mert a dolog bővebb fejtegetése tán nem is ide tartozó térre vezetne, és én örömömet találnám kifejezni a felett, a mit mások még csak reményleni is alig mernek, sőt a mitől sokan lehet hogy a legfázékonyabban tartózkodnak. Már pedig ezuttal, a mint az alkalom is int, és a mint az más részről tisztemül is tétetett, nem csupán még csak valósulandó remény, hanem már valósult eredmény felett nyilatkoztathatom ki örömömet. És ez az, hogy a két prot. felekezet tanárai, immár valahára készek együtt tanácskozni, hogy tiszttársaink szerény meghivóinkra hajolva, a mint a körülmények engedték, e köz és vegyes tanácskozmányba megjelentek. Nem nézve azt, hogy kik által hivatának, hogy azok csak egy kisszerü és fiatal intézetnek nehány tanárai; sem nem nézve azt, hogy hová hivatának, hogy a város ámbátor nagy és középpontja az országnak, de hogy a tanácskozások helye szük, kivált netalán azokra nézve, ki tágasabb terekhez szokvák; nem nézve mondom mindezeket, hanem tekintetbe véve inkább csak és megértve az időt, mellyben ez összehivatás történt, hogy ez urunknak már 1846-dik éve, a reformatio elterjedtének hazánkban több mint háromszázadosa, a linczi béke kétszázados, és egy hires férfiu születésének, kinek szelleme épen a jelen évben, a nevelőknek és tanároknak egyesültét csak nem egész Europában eszközlé, százados éve; – megértve mondom ezeket, s megértve e mellett az indokokat is, a mellyek ösztönzetéből ez összehivatás a prot. oskolák nevelési és tudományos ügyének közös érdekében történt, örömmel jövének. A jövetelen örülünk tehát, mert ez nem többé ábrándos remény kétes jövőről, hanem valósága és jelenje az örömnek, mert valósága az eszmének. Ennyi a dolog lényege s ez az örömnek s a szivbőli üdvözletnek elégséges oka.
Azonban, még mielőtt az egymássali értekezés megkezdetnék, szabadjon végül csak kettőt még röviden megemlitenem. Egyfelől ugyanis azt, miszerint e gyülés, nagyobbára csak tanároktól indult ki, s a mennyiben ez a gyülésnek egyik jellemző vonása, ugy meg kell vallanom, hogy másfelől ez egyik főérdeme is, tanárok valamennyi részesek s épen mivel azok, ugy ebben egyszersmind biztositás fekszik az iránt, miszerint a tanácskozmányok irányra és 221czélra nézve, kétségkivül csak a tanárok ügyének terén belől fognak mozogni. Másodszor meg kell még mondanom egyéni előleges véleményemet együtt-létünkről, hogy t. i. ennek ne abban keressük dicsőségét, miszerint netalán sokat végezni, mint gyüléseinken végezni szokás, és határozatokba foglalkozni igyekeznénk, mert a mi döntéseink nagyobbára ugyis csak ohajtások és legfeljebb javaslatok fognának maradni, mikre nézve a határozati s kivitelt eszközlő sulyt, másutt kellene előbb kivivnunk: hanem keressük a dicsőséget inkább abban, hogy mint tanárok alakuljunk és hogy mint prot. tanári kar, önmagunkra nézve a közös gyülések magas eszméjét valósitsuk és ha lehet jövőre nézve állandósitsjuk. Ez volna a dolog dicsőséges oldala. Születési napnak elég lesz ennyi, az eszmének testegni első lélekzése. És ha ebben érdem van, ez érdem mindnyájunkra nézve közös, hogy az eszmeszülött első ringatói lehetünk. Gyümölcsöt ne várjunk még most, a hol még csak a vetés ideje van. A gyümölcsöt megtermendi és megérlelendi az idő, csak mi legyünk elég buzgó magvetők és öntözők. Hiszen, a mi saját kertünket öntözgetjük, mert a nevelésnek e hazában előmozditására mi nemcsak jöttek, de hivatalosak is vagyunk, nekünk kell tehát leginkább éreznünk bajainkat és hiányainkat s hozzánk illik azok orvosoltáról is legelőször gondoskodnunk, gondoskodásunk pedig ezuttal, a közös tanácskozás létesitése legyen. Vagy azt várjuk-e, mig mások, kiknek a mi ügyünk nem ügyök, segitendenek rajtunk? azt mondja a példabeszéd: mig magad segithetsz magadon, ne szorulj másra.
S ezek előleges észrevételeim a melyekkel szeretett társaink és barátinknak jöttét üdvözölni bátorkodtam. Hosszabb beszéddel nem akarnám a tanácskozásnak különben is szük perczeit röviditeni: de ezeket elmondani készte lelkem és ez kötelességem is vala, e kötelességemet csak annyiból akarom még teljesiteni, a mennyiben nem mulasztom el végül bevallani azt, a mit minden becsületes házi gazda vendégei irányában bevallani nem szégyenl, hogy t. i. üdvözölteink szük és csekély helyünkkel megelégedve s szerény fogadásunkkal beérni sziveskedjenek. Nem vagyunk azon állapotban, mellyben jelenleg a Kassa-Eperjesen összegyült természet-vizsgálók üdvözlő fogadói, a hol két város versenyez a magyarról ismeretes vendégszeretetnek bebizonyitásában, de az indulat nálunk is ugyanaz, melly náluk, a társias szivesség indulata.
Ezek után, a midőn még kivánnám, hogy társaink jól érezzék magokat közöttünk és hogy az egyetértés, a tudomány általi testvérülés angyala szállja meg kebleinket, im lássunk munkánkhoz, netalán azon rendben, a mint az előleges előterv javalja; válasszuk először tisztviselőinket, az egyenlő társaknak, e gyülés alatt leendő elsőit, és igy alakulva tanácskozzunk. Reménylem, hogy a mint mi ügyünket szeretjük, ugy szeret minket isten, ugy lészen ő velünk és ügyünkkel, valamint mi ő vele és ügyünkért!” –
Különösen Wagner István gyakorlati módszertanából a 49, 50 és 51 l. felhozott akadályok kimutatása; valamint meghatók Lugossy József tanári székfoglaló beszédének részletei 52 stb. lap. – A szarvasi inditványok is fontosan 65 stb. lap. Még a pohár-felköszöntésekben 94 stb. lap is szép a kedély és sok az igaz.
Végül a magyar nevelők jeles nestora id. Schedius Lajos kir. tanácsos által forditásra ajánlott Curtmann die 0222Schule und das leben czimü munkáját örömmel várjuk magyar forditásban. Valamint köszönet Szőnyinek, minthogy a gyülés jelenlevő tagjait legujabb munkájának „a Pesten felállitandó prot. praeparandia terve” egyegy példányával megajándékozá. Jelenleg az illető magyar tanár urak e könyvénl becsesb ajándékot nem kaphattak volna. Az érdekes és tanulságos füzetet ajánljuk az olvasó közönségnek.
Köszönet e derék szerkesztőnek és kiadónak, minthogy a nevelői közönségnek illyek közre bocsátásával a legsikeresebb szolgálatot teszi.
