Irodalom.
Irodalom.
A pesti prof. ev. tanodák igazgató tanára Dr. Tavasy Lajos két tanszéki beszédet adott ki legujabban (ára 10 kr. p.p.) a tanintézet szónok-költészi osztályának külön könyvtára javára. Egyikét e beszédeknek mint az iskolák közügyébe mélyebben bevágot és nézetünk szerint az iskolareform kérdéseinek egyik legfontosbikára vonatkozót az évenkénti nyilvános próbatétek ellen irottat im közöljük azon kérelemmel, hogy az illetők kellő figyelemre méltassák.
Tisztelt hallgatók! Kedves tanitványaim! Olly helyen találkozánk és állunk ma ismét, a hová én részemről, s ezt már előre merem bevallani, nem hoztalak szivesen, s a hová ha tőlem függne, soha sem is jönnétek. Hogy jövénk, az a t. közönség kivánatából történt, a minthogy megszokta már e helyt, és illyenkor, a tanitványokat, ugy mint azok tanitóját, látni: de a közönség kivánatának teljesitése, nekünk kötelesség. Már pedig a kötelesség teljesitését, mi, a kik egyfelől kötelességet tanitunk s kötelességre vezetgetünk, – másfelől annak tanultával naponkint foglalkozunk, legkevésbé sem hanyagolhatjuk el. És róla, tán csak eszmélkednünk is szabad? Oh igen, sőt azt tennünk kell is, mert a kötelesség teljesitésének első föltéte, a kötelesség megértése; ezt csak a rab nem érti és legfeljebb a gyár munkása, a kinek nem szabad a gépezet kerekeibe pillantani, – hanem a kinek magának is, egyedül gépezeti kerekként kell mozognia. Már pedig, mi e kettő közül, hála az égnek! egy sem vagyunk. S annálfogva előttünk, a megértett kötelesség teljesitése érdemesebb, a meg nem értettnél; miután a mi összes tétkörünk feladata sem egyéb, a teljesitendő kötelességek megértésénél. S ez egyszersmind a tanoda czélja, ezt kell folytonfolyva gyakorolnia, s e czél felé szakadatlanul törekednie. Azért értsük meg egymást, hogy egymás irányában kötelességeink felől tisztában legyünk. – Mi ezuttal vizsgálatot tartánk és vizsgálatot adánk. E tény bevégezte után, megvallom, hogy mire sem vagyok hajlandóbb, mint azon kérdés megfejtésére: Valjon, mi is tulajdonképem és mi lehet a vizsgálatunk, mint köz és nyilv. tanodai cselekménynek és gyakorlatnak, czélja? Mi okból gyüjtjük ifjainkat évenkint két izben össze; szokatlan helyen, némileg szokatlan módon, és e szerint szokatlan dolograi megjelenésre? E kérdés megfejtésével, engedjetek egy pár perczig foglalkoznom. Én ezt, s erről már máskor is lehete bizonyságtok – soha sem szoktam önmagamért tenni, hanem egyedül gyermekeitek, mint reám bizottak üdvére; mivel ott, a hol ő rólok van szó, a tanitónak magáról ugy is meg kell tudni feledkeznie.
E föladattal, ugy fog látszani, mintha egészen kérdés alá nem eshető dolgot hoztam volna fel, a melly iránt mindnyájan, kik ide jövénk, tisztában vagyunk; ezt egyszersmind be is bizonyitván már, részint a közös figyelem által, a mellyel a növendékek feleleteit kisérők, részint pedig a közös kimélet és méltánylat által, a mellyet ugy a jobb mint 465a gyengébb feleletek iránt tanusitánk. De csalódunk, ha azt hisszük, hogy mi a közvizsgálat czéljára nézve mindnyájan tisztában vagyunk; mert biz a még olly annyira kérdés alatti dolog, hogy ennek czéljáról a hány ember kérdeztetnék meg, csaknem annyiféle nyilatkozatot hallanánk, s ugy vannak ezzel maguk a nevelők is. Más czélját vallaná ugyanis a közvizsgálatnak a tanodai előljáróság; más czélunak mondaná azt a szüle; másnak ismét a növendék; s ujra másnak a tanitó; valamint ujra más czélból történőnek tartja azt a nagy közönség. E szerint, ki minő szempontból nézi a vizsgálatot, olly czélunak tartja, mindenik a maga helyzete és felfogása szerint. Mellyiknek lesz már ezek közül igaza? Van-e azért a vizsgálatnak magának is igazán több czélja, mivel azt a külön felek különféle czélunak állitják? Vagy talán, nem lesz-e épen azért czéltalan a vizsgálat, a minthogy igen is sok czélja akar lenni? E kérdés körüli habozást igyekvendem némileg földeritni, s e szerint lássuk a felfogásokat egyenkint.
Képzeljük magunkat először a tanodai előljáróság helyzetébe: azt fogjuk állitani, miszerint a vizsgálat czélja egyfelől az, hogy a növendék az egész tanidőn keresztül mivel és mikénti foglalkozásáról számoljon; másfelől pedig az, hogy ugyan ez időben, tisztének mikénti teljesitéséről a növendékek, mint reábibizottak irányában számoljon a tanitó. – S e kettős czél helyes és szükséges. A nüvendékre munka bizatik, a munka kötelesség, és a kötelesség teljesitéséről az emberi társadalomban mindenkinek, e szerint nékie is kell számolnia; ugyan ezt kellendvén kötelességből lenni a tanitónak is. De hogy az ő számadása megtörténhessék, számoltatnia kell növendékeit, mert a mit a tanitó munkál, annak a növendékeken kell észrevétetnie. Ugyanis, mennél haladottabbaknak tapasztaltatnak ők, annál jobban áll a tanitó számadása, – mennél hanyagabbaknak, annál roszabbul fog kiütni a számadás. Régi lélektani gyakorlat, a gyermekekből a szülőket, és ezekből a gyermekeket itélni meg: azonképen a növendékekből a tanitót, és erről emezekre vonni következtetést. Mit tesz tehát az előljáróság? Kérdésre vonja a növendékeket, és itél a tanitóról; és viszont kihallgatja a tanitót és következményt von a növendékekre. – De valjon nem csalódhatni-e ez itéletben? Nem lehet-e eset, hogy valamelly tanitó mindent elkövetett, a mi tiszte körében, mint nevelő és oktatóéban állott, – és ime, a növendékek mégis roszul gázolnak át a vizsgálaton? És viszont nem eshetik-e meg, hogy a növendékek, jól készülteknek találtatandanak, és ez még is nem a tanitó érdeme? Gyakran a legjobb tanitó alatt is, a legsilányabb vizsgálatot adják a növendékek, és a kötelességmulasztónak gyermekei fényes vizsgálattal dicsekszenek. Illyenre, egy pár hét alatt is lehet előkésziteni a növendékeket, ha t. i. csak is az volna a feladat. Erre példát más növeldékben is találhatunk, a hol a szülék meglepetése, és az előljáróság ámitása, a tanulásnak minden czélja. A hol a gyermekek mind eminensek, vagy kitünők, mert ollyanokul kivánja őket a szüle és az előljáróság. De legyen, hogy ez, egészben és átalában véve, igen vakmerő állitás, a mellyet elsőben még be kellene bizonyitani: kérdem, nem esik-e meg egyeseknél? nem esik-e meg, hogy a jó és az egész éven át fáradatlan szorgalmu tanitvány roszul felel a vizsgálaton; ellenben a hanyag, kielégitően, ugy hogy a 466közméltánylás sem fog tőle megtagadható lenni? Nem bukkanhat e gyöngyre a vak is? és ollykor nem botlik-e meg a szemes? Már pedig a számadást nem lehet és nem szabad vak esetre bizni. – De azonkivül, ha csakugyan számolni kell, kérdem: miről számoljon a növendék? A tanulmány birtokáról, a szerint a mint azt nékie a tanitó nyujtotta? Vagy számoljon-e arról, hogy mit eredményezett légyen e tanulmány az ő lelkén, egész eszméletén, és élte tetteinek irányoztán, teremtői czélból? Az előbbi esetben, a növendékkel nem kellene egyebet tétetni, mint vele a tantárgyat jól emlékeltetni, és im a számadás fényesen fog kiütni, – a növendék tudni fog, mint a betanitott szajkó, de érteni nem fog, sem nem foghatja a megértettek nyomán életét irányozni tudni; a midőn vége lesz a vizsgálatnak, vége lesz tudományának is. – A másik esetben pedig, a növendékről csak akkor kellene itélni, és őt csak akkor számadásra vonni, a midőn a tanodából már kikerült, a midőn tudománya eredményét már az életben mutatja be. Mert valódilag, csak évek mulva látszhatik meg a növendéken, mi tanodába járt, kitől és mikint tanult légyen. A növendék tanulása mint ollyané, most még nem tekinthető gyümölcsnek, az legfeljebb is csak mag, melly a gyöngéd elmébe fektetik. Ki fog-e kelni vagy sem? Fogunk-e nyáron arathatni ott, a hol tavaszkor vetettünk? Az isten tudja! De egyébiránt, ha itt valakinek csakugyan itélnie szabad, egy minden esetre, az első itélet a tanitót illeti, és ez történik is, mert az ő itélete az, a mellyet előljáróink helyben hagyva, felsőbb felügyelőségeinknek felterjeszteni szoktanak. – De ismét ezen tanitói itéletre is csak azt vagyok bátor mondani, miszerint a számokban és betükben, bár milly közelitőleg kifejezett fok, soha sem lehet a lélek szellemi fokának mértéke. Anyagot szabad és szokás számfokok szerint itélni, de a szellem meghazudtolja a számot és nem enged a nennyiség mértékének. Lehet a külső rovatlapon eminens-foku, és az ő lelke még is hanyag: valamint ismét, lehet alsó-foku akkor, a midőn lelke legerélyesebben munkál. Gondolatot, eszméket átalában nem lehet mérni; azok az emberi eszmélet zenithét és nadirját töltik be egyszerre, és ez mérhetlen. Már pedig, csak eszméletre kell hatnia a tanitásnak, és csak megértett és eszméletre vett tanitásról akarunk itélni, nemde? Kérdem, tehetjük-e azt a pár óráig tartó nyilv. vizsgálat alatt? Koránsem, sőt nem is szükség, hogy tegyük; mert ugyan is a tanitó itélete, mint a számadás eredménye, a nyilvános vizsgálatkor már be szokott lenni fejezve; de ha be sem is volna még, kérdem akarjuk-e azt számadásnak venni, a midőn 3 órányi rövid időn, egy félév folytonos munkája mutattatik be eredményül, és a hol e rövid időből, mintegy 60 s több növendék közül, egyegyre csak 3 percz juthat, – akarjuk-e e három percznyi feleletét hasonlóképen számba venni, – számba még akkor is, ha a felelet egészen véletlenies? Én ennek helyességét nem tudom átlátni. Az én növendékem vizsgáltatására, tartós szigorára vagy censurára van szükségem s ez is kimeritő csak akkor leend, ha egy félévnyi munkáról, félévig tartand. Ez nézetem a vizsgálatról, mint a növendék számadási napjáról. – Mint számoltatnám még azonkivül a tanitót, a kinek tisztét és tekintélyét az illy szintesekhez hasonló mutatványok nem hogy emelnék, sőt sokkal inkább csökkentik és alacsonyitják, azt szabad legyen e helyen elhallgatnom, és a mi engemet illet, 467csak annyit vallanom, miszerint én részemről, működésemet mindig ollyannyira nyilvánosnak tekintettem és tekintem folyvást, hogy annak meghallgatásától és megnézetétől, egyetlenegy szülőt, egyetlegy igaz ifju barátot, visszautasitani nem fognék; az előljáróság pedig e jogával kérés nélkül is élhet és szokott is élni. A ki tehát meg akarja itélni a tanitó tanitási működését: az sziveskedjék tanitását meghallgatni! Legkevesebbet tanit a tanitó a közvizsgálaton, ugy szólván, hogy ő itt nem is tanitó. Én erre nézve egy hires tanitó vallomását hallám, a ki azt mondá, miszerint ő a vizsgálatnál mindig unatkozik, mert itt nem tanithatván, csak szenvedőlegesen hallgat. Már pedig ki akarandja a tanitót tanitói tisztére nézve ott megitélni, a hol ő unatkozik? a hol a százszor kihallgattakat, a közönség kivánatára és kedeért, futtában még egyszer kihallgatja? De egészen megfeledkezem, – hiszen a tanitó megitéltéről e helyt szólani nem is akartam, előre tudhatva, miszerint, a t. cz. közönség, egy is nem az általam kiszabandó, hanem saját mértéke szerint fogna a tanitóról itélni, ha már csakugyan számoltatási napnak akarja a vizsgálati napot tekinteni. – (Folytatása köv.)
