Irodalom.
Irodalom.
A pesti prot. ev. tanodák igazgató tanára Dr. Tavassy Lajos ur tanszéki beszédének. (Vége.)
„De menjünk tovább, és lássuk, valjon minek tartja és minek tarthatja legméltóbban e nyilvános vizsgálatokat a tanitó? Minek tartja, és minek tarthatja ő? Ha röviden akarnám megmondani, azt mondanám, hogy ő azokat nem tarthatja másnak, mint hosszu munka dióhéjba szorított mutatványának, 499– vagy tartja annak, a miül azok által tekintetnek, a kik adatásukat tisztül teszik a tanitónak; és ezek egyfelől a szülék, kik ünnepélyt kivánnak, és másfelől az előljáróság, a melly tanszámadást igényel. – De értekezvén már arról, miszerint e kettős czél, részint el nem érhető, részint hibás: lássuk, ha valjon nem akar-e a tanitó ezeken felül még más czélt is a vizsgálat által elérni? Igenis, akar. Ő előtte a vizsgálatnak, egyfelől határkőnek kellene lennie az elmult tanodai időszakra nézve, másfelől pedig szükséges feltételnek a következendő tanosztálybai belépésre nézve; és igy szerinte a vizsgálatnak feljebb léptetési czélja van. Ajtó az, a melly az egyik teremre nézve záródva, egy másikba nyilik. Mielőtt t. i. az uj haladási szakba lépne a növendék, szükség hogy bevallja, ha valjon elég érettséggel bir-e, elég készültséggel, hogy az uj tanmező mivelőjévé avattassék? A vizsgálat, tanulmányi vallomás a multra, és tanulmányi avatás a jövőre nézve. Minden növésnek vannak fokai, minden haladásnak van lépcsőzete, s illy tanfok és illy tanlépcsőzet a vizsgálat. Utazva is tájékozni szoktuk magunkat, ha utunk egy részét már hátra hagyók: tájékozni a már bejárt vidékben, és ez, némi előkészület már a még előttünk levő utra nézve. Ki haladva hátra is tekint, csak az halad igazán.
De kérdem immár valjon teszszük-e azt, a mi szokásban levő, nyilvános és ünnepélyes közvizsgálatainkon? És valjon nem volna-e e czél inkább elérhető, szigoru tanosztályi és tanfolyami censurák által? A mi vizsgálataink határkövek ugyan, de feljebbléptetési feltételek nem. Mi minden évben egyszer léptetünk feljebb, és vizsgálatot kétszer tartunk. És ha ismét feljebb léptetünk, nem járunk el e feljebbléptetés dolgában érdemileg, hanem csak az egyegy osztályban töltött idő szerint. Az érdem szerinti feljebbezés, visszamarasztaltatást is ismer: de mi ezt vagy épen nem, vagy csak igen ritkán, és igen kényesen gyakoroljuk, és nem is gyakorolhatjuk máskép. Tehát a mi vizsgálataink, legalább eddigelé, még nem felebbezési czéluak, mert hazánk tanodáiban, nem annyira a tanulmányokban haladás foka, mint inkább az azokra forditott és az azoknak tanosztályaiban töltött idő szokott tekintetbe vétetni. Itt is, mennyi még a javitandó, mennyi még a tanodák teendője! De feltéve, adjuk meg vizsgálatainknak a feljebbléptetési czélt, – kérdem: valjon ki fogja e rövid, nyilvános, ünnepélyes, némelly esetben netalán szándékosan az ámitásra kiszámitott vizsgálat adatásából merni a növendékeket megitélni, hogy ki mehessen feljebb, ki nem? Biznók inkább ezt is a tanitók lelkisméretére, tisztökbeni eljárásuk hűségére, – biznók az intézet tanitókarára, és biznók ezekkel egyetemben, az intézeti előljáróságra; és fogadom, hogy illy eljárás mellett tanodáink, mind tanulmányi, mind nevelési tekintetben, sokkal inkább teljesithetendik a kor tudományi és erkölcsi igényeit. Hogy hazánkban a tanodák roszaknak mondatnak, annak ők magok okai. Mert ugyanis hány tanoda van széles e hazában, és hány tanitó, a ki az elfogult szüle ohajtatának, miszerint fia mentől elébb fussa végig az osztályokat, ne veszitsen időt – mert vesztett időnek nézik a tanodában töltöttet, – és végezzen mentül elébb, és esküdjék fel és lépjen az életbe és – és – hozzon éretlen gyümölcsöt a hamar érlelt növény; – hány tanoda van, mondom, és hány tanitó, a ki az illy szüle kivánatát még maga is nem gyámolitaná 500és kivitelét elő nem segitené? A természet megtartja tavasz, nyár és őszszakát és megboszulja az e gátokon áttörőt: de az ember egyszerre kiván élni tavaszt és nyarat, és mentől hamarébb – őszülni. Korunknak és mostani fejlődésünknek egy nagy tévedése, hogy ne mondjam, büne fekszik ebben, a mellynek gyökérszálai lemennek a tanodák vizsgálatáig, és a vizsgálatok átléptetési czéljáig. De mig ezt tanodáinkban valódilag éleibe nem léptetendjük, mind addig, bizony csak mi is egyik forrásául szolgálandunk korunk e vétkének.
De végre – engedjétek még megérinte nem a mi nyilvános vizsgálatainknak utolsó czélját, azt t. i., hogy e vizsgálatok az egész nagy közönség irányában arra szolgáljanak, hogy általuk a tanoda iránt érdek ébresztessék és pártoltatás eszközöltessék! A ki adakozik, látni akarja, hogy mi czélra adakozik; látni akarja adománya gyümölcsét; látni az anyagi tőkének szellemi kamatját. S ezt kivánja különösen a prot. ember, mert ő tartja a tanodát, ő viseli anyagi teheit, – ő tehát mindannyiszor és pedig joggal, látni ohajtva gyarapodtát, látni és itélni, ha érdemli-e a tanoda a bővebb adakozást? Ez igen szép és igaz, és e jognak elismerése igenis méltányos. De valjon, gyarapodtát mutatja-e a tanodának, és gyarapodtát a nevelésnek, a fényes, nyilvános vizsgálat? Én részemről nem hiszem. A melly alapitó és pártoló hiv a tanodát eredményeiből kivánja megitélni, s e szerint adományára méltatni vagy nem: az ollyan pártolót, először is, önmagára utasitanám, – hahogy netalán ő is azon intézetbe járt, – hogy itélje meg, jó eredménye-e ő maga az intézetnek, vagy nem? Ha igen, akkor méltassék adományát nyujtani hálából; ha pedig nem – még akkor is felkérném, hogy nyujtsa és pedig kötelességből; mert hogy az ő korában a tanoda tán rosz volt, a minthogy egyik gyümölcse rosz, ki tudja, nem rejlett-e annak is akkoron oka inkább a tanoda nem pártoltatásában, mint az ellenkezőben? Tettleges bizodalom és tettleges pártoltatás emelheti csak a tanintézetet is – adjuk meg ezt elsőben, és azután várjunk gyümölcsöket. De mi lehetne ez a gyümölcs? Egy félévig tanult növendék-e? ki kevés leczkéjét a hallgatók tetszésére akkor mondja fel jobban, a midőn folyósban, – vagy pedig a tanodából már kikerült sarjak, a mellyek az élet viharai közt szokták bebizonyitani, mi földből szivott légyen gyökerök nedveket? A vizsgálatok, legfeljebb is egy kis bokrétáját teszik az intézetnek, de még koránsem gyümölcsét. Itt a folytonos virágzás szaka van még, a midőn, igaz, hogy legtöbb napot, legtöbb meleget igényel a növény, és földje legtöbb nedvet. De e nap, e meleg és nedv, nem mutatkozhatik illy nyilvános kiállitás által, – annak tettlegesnek kell lennie, – annak az életerőket kell hatványoznia, lehatnia a gyökerek bajáig és ott segiteni; és szaporitani a tanitók számát, és uj tantermeket nyitni és gazdagitani a tan-eszközöket és gyüjteményeket. stb. S a ki azt kivánandja tenni, annak nem gondolnám, hogy épen nyilvános vizsgálatra volna szüksége; az megtalálandja a bajt e nélkül is. Sőt inkább, nyilvános és fényes vizsgálataink nem láttattják bajainkat. A mi illy dusan virágzik, – szokás mondani – mi baja volna ott a gyökérnek? mi hiányoznék ott a földnek? mi a kertésznek? mi az urnak? Én másként tudom és másként érzem. – De a lejárt idő, és a ti türelmetekkeli visszaélés már 501hallgatásra int. Máskor, ha engedelmet adandtok, tán erről is szólannok. –
És most, vegyétek még köszönetemet fiaim kihallgattatásaért; ők azt hozák és mutaták be, a mit eszméletök az én vezérletem mellett termesztett: én azt hozám, a mi szivemen feküdt, hogy elmondjam. A jó szándékról mindkettőnknél meg lehettek győződve, valamint ők, – és az működésem legszebb eredménye, nem más okért és nem kivülöttök levő rugókért tanulnak és gyarapulnak, hanem egyedül önmagokért, lelköknek az eszméletre ébredtségénél fogva: ugy viszont, én részemről, épen nem magamért hozám fel a mondottakat, hanem az egésznek üdve, az egésznek javáért. A magot hinteni kell, még akkor is, ha nem szedendjük gyümölcsét. Az emberiség javára elhintett mag mindig isten földébe esik, és isten öntözi azt. Keljen-e már elébb ki, vagy utóbb? de kelni fog. Igy öntözze isten e sarjakat is legjobb áldásával! áraszsza áldását intézetünkre! és érlelje a benne fejledezendő ifjuságot, a haza és az emberiség legjobb gyümölcseivé!
