A kir. magyar természettudományi tisztelt társulathoz intézett kérelem.
0946A kir. magyar természettudományi tisztelt társulathoz intézett kérelem.
(Egy kenyérpótló növény ügyében.)
A történetirás adatait mi magyarok rendesen szellemi élvezetül szoktuk használni, és azokban csupán tudvágyunkat kellemesen kielégitő eszközt szemlélünk: alig gondolva arra, hogy a régi jelesek ismeretéből, és a nagy példákból nemcsak jellemünket némileg idomithatnók, de még szellemi, sőt anyagi életünk szépitésére is tehetnénk valamit. – Nekem a régiség nagy emberei között eleitől fogva kedves tanulmányom volt Romának ama nagy embere, J. Caesar, kit, bár Thomson, angol költő „büntetnivalónak” nevez gyönyörü évszakaiban azért hogy a római, párnélküli köztársaságnak és szabadságnak véget vetett; de e rendkivüli embernek életirói megjegyzik, „hogy ha Romának csak ugyan veszni kelle, örüljön, hogy illyen hős által hőn veszedelme.” Si perire vos, cives! rerum coegit orbis, sic perisse gaudete. Czélomra sietve, e nagy romainak most csak azon szellemi sajátját emelem ki, hogy serege és katonasága, melly őt szeretve imádta, nehányszor, a szükséges élelemtől, az ellenség által elvágatva, és az éhhalálhoz igen közel jutva, Caesar lángesze mindig tudott ezeknek kenyeret teremteni; és nemcsak nehány hadcsoportot, de legiokat is a legrettenetesb éhinségtől megmenteni. – Igy történt ez Alesia és Avaricum városánál midőn a gallusokkal, és Dyrrachiumnál midőn Pompejussal hadakozott, a polgár-háborukor. Minket most ez utolsó érdekel azért, mert commentárjaiban maga Caesar leirja – De Bello civili. III. c. 47. 48. – miként ada kenyeret eléhült seregeinek. Halljuk saját szavait: „kifogyva minden élelmi szerekből, Caesar nagy aggodalomban volt, de katonái e szükséget kitünő béketüréssel szenvedék; emlékezve arról, hogy bár a mult évben Hispániában is ekkép kínlódtak, még is béketürésöknek és munkájoknak sikerült e nagy hadjáratot szerencsésen bevégezni; eszökben tarták, hogy Alesianál nagy, Avaricumnál pedig még nagyobb éhinséget állottak ki, s még is ugy távoztak el innen, mint a legnagyobb nemzetek legyőzői. – A Valerius vezérsége alatti katonák azonban találtak egy gyökérnemü növényre, melly chara-nak neveztetik, mellyet téjjel vegyitve ettek, és az által éhségöket nagyon enyhitették. Aztán belőle kenyeret sütöttek, mert e növény e tájon bőven termett: és midőn Pompejus katonái a mieinket azzal rutolnák, hogy éhelhaló félben vannak, ezek, hogy amazok reményét gyöngitsék, illyen kenyerekkel hajigálták őket.”
Honunk nagy része, hogy jelenleg szintolly nagy éhinséggel küzd, mint Caesar seregei Dyrrachiumnál, a vagyonosb emberbarátok pedig szint olly aggodalomban vannak, minőben Caesar, ezt, fájdalom! jól tudjuk. – A természet nagy szelleme változatosságban gyönyöködik; ennek tulajdonitható az, hogy voltak idők, jelesen az 1583-diki év, midőn a kolozsvári dézmaszedők jegyzékiből kiviláglott, miként e bő esztendőben; „öt nagy köböl buzát, egy magyar forinton; kilenczven veder bort pedig, két m. forinton felül nem lehetett eladni”; ámde voltak ollyanok is, jelesen az 1243-ki, midőn „nagyváradi kanonok, Rogernek, a keserü mályvával, sőt a mérges bürökkel kelle tengődni, és midőn fakéregből, kevés liszttel elegyitett kenyérhez jutott, ezt saját vallomása szerint, ugy tekintette mint jó izü kalácsot.” – De destructione r.Hung. cap. 40. –
947Megkeresé az éhinség több izben a külföldet is; innen a tudósoknak gyakori föladata volt az: minő növénynemet kell a Caesar „chara”-ján érteni? melly ige helyett némelly régi kéziratokban chata, catha, chera nevek állanak. Mellőzve a többi véleményzőket, Weimann „de chara Caesaris” czimü értekezésében állitja, hogy a kérdéses chara nem más, mint a Linné „carum carvi”-ja; melly németül Mattenkümmel, francziául pedig le carvi; Reuss ugy véli, hogy ez nem más, mint a Linné raphanus raphanistruma, vagy vadretke, melly ravanelle névvel neveztetik. Bernegger véleménye oda hajlik, hogy chara nem más, hanem az erdei káposzta, wilder Kohl, vagy lapsana; melly értelmét azzal támogatja, hogy Plinius, ki ezen eseményt – Hist. Nat. XIX. cap. 8. és 41. – érinti, chara helyett lapsaná-t emlit. Mások vadpasztinákot, vadspárgát és egyebeket emlegetnek.
Ámde ezen tudósok véleménye azért nem állja ki a szigoru vizsgálatot, mert emlitett növényfajok ehetők ugyan, de kenyeret belőlük sütni lehetlen; nem is találtatnak sehol olly bőven, hogy legiokat lehetne velök, szükség idején, táplálni, Oberlin tehát, franczia tud. társ. tag, mint Caesar könyveinek tudós commentátora, jelen századunk elején komoly buvárkodása tárgyául tevé a többször emlitett növényt, és szorgalmának végre sikerült ennek igaz nevét földeritni. Megkeresé t. i. ő levelével Hammer tanárt, – ki, mint iratából kitetszik, járt honunkban is – adja véleményét ezen jeles növényről. Hammer ekkép felelt Oberlinnek ez ügyben: a Caesar chara-ja nem lehet más, mint a Tournefort juncus floridus-a, – Blumenbinse, le jonc fleuri – melly Némethonban ugyan ritka, de Magyarhonban van elég, és itt virágos kákának nevezik; a szára ennek esernyő-alaku szép virággal diszes; ennek hagymájából lehetne, ugymond, kenyeret is sütni; annál inkább mert Pallas utazó a kalmuk, jakut és más oroszországi nemzetekről megjegyzi, hogy ezek ezen növényt nyersen is, de kivált parázstüznél megsütve, és irós-vajjal kenve, jó izün eszik; magában azonban kesernyés izü, azért ették azt téjjel a Caesar katonái.” Eddig Hammer.
Én bátor vagyok Hammer leirásához azt adni, hogy a virágos kákát, a komárommegyei, jelesen az ekeli nép is jól ismeri; sőt mi több, ennek kenyérkáka nevét is tudja; – melly név, mellesleg megjegyezve, emlékül szolgálhat, miként eldődink is, többször lehettek olly szoros helyzetben, minőben valának Durazzónál a Caesar vitézei – de keserüvolta miatt, bár a Vágduna áradatai által elöntetni szokott ingoványokban nagy bőven terem, eledelül nem használja. Ámde ez még nem nagy baj: Mert Svetonius előadása szerint – Vita J. Caesaris c. 68. – a Caesar vitézei is ebből eleinte olly nyomoru kenyeret sütöttek, hogy a nagy Pompejus ezt meglátva, és izlelve e szavakra fakadt „most látom, hogy nekem nem emberekkel, de mezei vadakkal van ügyem, kiket illyesmivel táplálni lehet”; meghagyá tehát szorosan, hogy e kenyereket senkinek se mutassák, mivel igy gondolkozott, ha legényei ezt meglátják, legott megtörik bátorságuk, bámulva az ellenség béketürő állhatatosságát.” Későbben ugy látszik, hogy a Caesar katonái is éldelhetőbb kenyeret sütöttek ebből.
Nagy hasznot tenne tehát a tisztelt természettudományi társulat, nemcsak sokszor éhező honunknak, de átalában a szenvedő emberiségnek, ha közelebb tartandó közgyülésében 948ez ügyet komoly figyelme tárgyául kitüzné, és mivel a virágos kákából sült kenyérrel, szükség idején, nálunk is szintugy legiókat lehetne táplálni, mint hajdan, Durazzó vidéken, azt is földeritné: minő szerrel lehetne e növény kesernyés izét elvenni, és belőle megehető kenyeret sütni? mert hogy ennek kedvétlen ize nemcsak elvehető, sőt a kenyérkáka csemegéül is használható, azt már Pallás előadásából tudjuk. Azt mondja ama jeles emberbarát, St. Pierre, a dicső Fenelon tanitványa: „a ki nemünk nyomorainak enyhitésére irányzott irataival a szánandó négerek hátát csak egy korbácsütéstől is megmenti, az emberiség örök fénytemplomára méltó.” Tegyük hozzá mi: mennél inkább az, ki egy családot, falvat, sőt vidéket megment a korbácsnál is sokszor élesebben sujtó éhinségtől. – E sorokat azon pillanatban irom, midőn falunk határában, a pozsonyi főut közelébe, egy szláv ajku hazánkfia az országszerte dühöngő éhinség által agyon kinozva, és a mezőben halva találtatván, koporsó nélkül temettetik.
Hetényi János.
