A kereskedelmi mérleg elmélete.
A kereskedelmi mérleg elmélete.
A kereskedelmi szabadság kérdése napjainkban olly fontosságra jutott, hogy előadván a belőle származó következmények kettős sorozatát az emberiség hasznára és kárára nézve, magamat e kérdés föloldása megismertetésétől föl nem menthetem.
A régiek ismerték a szabad kereskedés igaz elveit. De épen olly kevéssé gondolván az elmélettel, mint a menynyire a mostaniak vele hiuskodnak, ők tudtomra e szempontból eszméiket nem vonták össze; és elég volt, hogy az oeconomisták e kérdést fölkarolják, miszerint az átöröklött igazság azonnal homályba zavartassék. Csipős leend látni, a kereskedelmi mérleget, százados kárhoztatás után igazolva és védve a szabadság és egyenlőség, ugy a történet és népjog nevében, azok egyike által, kiknek a megtörtént tények szószólói olly bőkezűleg osztogatják az utopisták czimét.
A kereskedelmi mérleg elve synthetice ered, 1-ször Say formulájából: Az áruk csupán árukon vásároltatnak, melly formulának Bastiat következő értelmezését adta, minek érdeme egyébkint először Smith Ádámra száll vissza. A jutalom nem aránylik a hasznosságokhoz, miket a termelő vásárra viszen, hanem a munkához, melly a hasznosságban megtestesült,; 2-szor Ricardo theoriájából a haszonbérről.
Az olvasó elég épületes leczkéket kapott az elsőről; azért általmegyek a második pontra.
Tudjuk mint magyarázta Ricardo a haszonbér eredetét.
Jóllehet theoriája nem teljesen kielégitő bölcsészeti 1130szempontból, nézete nem kevésbé szabatos a haszonbér egyenlőtlensége okára nézve. – Kezdetben, igy szól Ricardo, az első jóságu telkekhez kelle ragaszkodni, mellyek hasonló költség mellett sokkal több terményt adtak. Midőn ezen földek terméke többé nem volt elégséges a népesség táplálatára, akkor a második osztályzati telkek föltöréséhez fogtak, s ezt igy folytatták a harmadik, negyedik, ötödik és hatodik osztályzatiakig, de mindenkor azon föltétel alatt, hogy a föld terméke legalább a művelés költségeit képviselje. –
Ugyan azon időben kezdődvén a földbirtok egyedárussága, minden tulajdonos, az ő helyettesétől, kinek telke kizsákmányolását átengedé, annyi haszonbért követelt, a mennyi terméket a föld mivelése adhatott, levonván a munkabért, azaz a kizsákmányolás költségeit. Következőleg, Ricardo szerint, az ugy nevezett haszonbér fölöslege a leggazdagabb föld termékének, az alsóbb fokozatu földeké fölött. A honnét következik, hogy a haszonbér ezekre csak akkor alkalmazható, midőn szoritatunk alsóbb minőségüekre átmenni és igy tovább, mind addig, mig olly földekre jutunk, mellyek a reájok forditott költséget meg nem adják.
Illyen azon elmélet, melly talán nem a legbölcsészibb, de a legkényelmesb arra, hogy a haszonbérlés alkalmazásának mikinti előhaladása megmagyaráztassék.
Ebben megegyezve, tegyük föl, hogy a földbirtok egybe összesitetvén, minden földmivesnek diját meg kell adni, nem földje termékenysége szerint, hanem a mint azt Bastiat olly jól mondja, a termékébe befektetett munka mennyisége szerint. Ezen hypothesisben, ha az első jóságu
a müvelési költségeket holdankint 50 ftra tevén,
és minden müvelő közbirtokosra jön 22 ft.
| föld egész haszna teszen holdankint | 100 ft |
| a második fokozatu | 80 ft |
| a harmadik fokozatu | 70 ft |
| a negyedik fokozatu | 60 ft |
| az ötödik fokozatu | 50 ft |
| öszvesen | 360 ft |
| lesz az öt holdért | 250 ft |
| igy az egész termelés tiszta haszna | 110 ft. |
Ugyan ezen szabály alkalmazható azon esetben, a midőn müvelési költségei mindenik nemü földnek különbözők, 1131valamint a müvelés minden különféleségénél is. Sőt lehetséges lenne, egy társulati rendszerben, illy kölcsönössége mellett a terményeknek és tett szolgálatoknak, kiterjeszteni a müvelést olly földekre is, mellyeknek külön jövedelme a költségeket nem fedezné; de ez az egyedárusság mellett lehetetlen.
Mind ez, jól tudom, nem egyéb mint a birtokrendszer által megtagadott utopia; és miután az ok és okosság tehetetlen a szokás ellenében, félni lehet, hogy a munka utáni jutalmazás még sok ideig nem fog megállapitatni az emberek közt.
De azt, a mit a birtok és ország gazdászat hasonló buzgalommal visszautasit a magány-ipartól, minden népek egyenlőn akarták, midőn arra került a dolog, hogy egymás közt tartományaik terményeit kicseréljék. Akkor ugy nézték egymást mint mindannyi független és felségi egyéneket, müvelőit, Ricardo hypothesise szerint, különféle minőségü földeknek, de kik egymás közt, a társulatiak hypothesise szerint, földgömbünk kizsákmányolására egy nagy egyesületet alkotnak, mellynek minden tagja osztatlan vagyoni joggal bir a föld egészére nézve.
És lássuk hogyan okoskodtak ezek.
A termények csak terményeken vétetnek, azaz hogy a terménynek arányban kell lenni, nem ugyan hasznosságára, hanem az ezen hasznosságba befektetett munkára nézve. Ha tehát a földnek különböző minőségénél fogva A. ország 100-at ád egész terményül 50 munkáért, azonban hogy B ország csak 80-at ád, egy A. által 10 pótlandó 100-tól B. részére minden terménynél.
Ezen pótlék, az igaz nem kivántatik máskor, csak midőn a csere történik, vagy a mint mondják, a bevitelnél; de az elv áll, s hogy szembe ötlővé tegyük, elég összevonni egyetlen kifejezésre a különféle értékeket, mik két nép között kicseréltetnek. Vegyük például a gabonát.
Ime két ország különféle termékenységgel, A. és B. Az elsőben husz ezer munkás termeszt egy millió mérő gabonát; a másikban csak felét. A gabona tehát B-ben két annyiba kerül mint A-ban. Tegyük föl, minek a gyakorlatban nincs helye, de a mit elméletben igen jól meg lehet engedni, mivel végre a legkülönszerűbb kereskedés is nem egyéb mint cseréje, különféle alakban, hasonló értékeknek; tegyük föl, mondom, hogy B. ország termelői ki akarják cserélni gabonájokat A. ország gabonájával. Világos, hogy ha egy mérő gabona adatik egy mérő gabonáért ugy két napi munka adatik egy napiért. Ennek hatása, az igaz, a fogyasztásra nézve nem lesz semmi; következőleg egyik részen sem lesz valóságos veszteség. De tegyük, hogy a fölvett két mennyiségre forditott munka e tárgyaktól elválasztathassék, akár valamelly más használható tárgynak, akár a pénznek alakjában; valamint minden értékek, mellyek B. által termeltetnek, arányban vannak az ő gabnája értékéhez; valamint más részről a nemzeti pénzt, mellyet ő bocsát ki, semmi fizetésnél, ha megkináltatik vele, vissza nem utasithatja, ugy, a csere, melly először a termények ugyanazonságánál fogva, nem volt egyéb lényeg nélküli összehasonlitásnál, ezen csere, valóvá leszen, és B. igazán elveszt 50-et száztól mind azon értékeknél, miket A-vali kereskedesére használ. A csere, ezen ugy szólván egészen metaphysicai, egészen algebrai tény, azon műtétel, melly által a társadalmi gazdászatban az eszme testté válik, alakot ölt föl, 1132és az anyagnak minden tulajdoni fölveszi: ez a teremtés semmiből.
A következmények változatossága ebből végtelen lehet. Tegyük föl, hogy az A-beli termelők engedelmet nyernek a B.-i vásárokra jöhetni, s az ide való termelőkkel versenyezni, minden mérő gabona, mellyet azok eladnak, nekiek 50 száztuli hasznot hoz, azaz a B-i évenkinti termelésnek felét, és husz, harmincz év elég lesz A. országnak, hogy elfoglalja először forgásban levő értékét, aztán ennek segitségével, beruházott vagyonát és végre földbeli tőkéjét az ő versenytársának.
De ime ez az mit a nemzetek józan esze nem akart. Megengedték ugyan üzleteikben, hogy az a ki közöttök kevesbé kedvező állapotban van, ne birjon joggal számot kérni a szerencsésbektől jövedelmök fölöslegéről, és ezen magamérséklésnek megvoltak okai, miket jelenleg kutatni hasztalan volna, és a miket egyébiránt is mindenki, ha gondolkozik, föl fog fedezni. De a midőn a kereskedésről lett szó, mindenki számitgatá saját és versenytársa jövedelme értékét, és ezen számitás az, a melly szerint magoknak mindnyájan kárpótlási vámrovataikat késziték, mellyek nélkül nem szabad, nem lehet beleegyezniök a cserébe. – Ime valódi elve és bölcselete a vámnak; és ez az, mit az oeconomisták nem, akarnak. –
Már most nem ugy van-e, hogy a vámrovatok-szünetlen ingadoznak az átalános tilalom és a teljes szabadság között, minden országnak szüksége, a kormányok fölvilágultsága, az egyedárusságok befolyása, az érdekek versenye és a népek bizalmatlansága szerint, – de mind a mellett hajolnak ezen fokozatok egy sulyegyen, és hogy a szokott műszavat használjam, a differentialis vám felé, mellynek fogalma, ha azt szigoruan és hiven megállapitni lehetne, a valódi associatiót, a népek társulatát in re fejezné ki, és Say gazdászati elvének szabatos alkalmazása volna! –
A oeconomisták makacsul nem látnak a vámban egyebet oknélküli tilalomnál, a védvámban egyebet kiváltságnál, a differentialis vámban pedig mást, mint első lépést a korlátlan szabadság felé. Mind, kivétel nélkül, azon képzeletben vannak, hogy valamint az átalános tilalomtól a korlátolt szabadságra olly haladás lépett életbe, mellynek szerencsés eredményei lettek, ezen eredmények csak növekedni fognak, a midőn egy uj haladás által minden vámok megszüntetnek, és ha a kereskedés, azaz, az egyedárusság minden akadályoktól meg lesz szabaditva. Minden statusférfiaink ezen sajnos tévedésben vannak; haladás gyanánt veszik a logicai mozgalmat egyik negatioról a másikra, az átmenetelt az önkénytes elzárkozástól a maga fölszabaditására. Ők nem fogják föl, hogy a haladás két egymásnak ellentmondó szélsőség eredménye; félnek megállani utjokban, nehogy justemilieu-embereknek tartassanak, nem tudván, hogy a középszer olly távol van a synthesistől, mint a vak a látnoktól.
Ezért meg kell magyaráznom, mennyiben különbözik az, mit én differentialis vámnak vagy kereskedelmi mérlegnek nevezek, mint syntheticai kifejezése a szabadságnak és egyedárusságnak, a juste-milieu műtételétől.
Tegyük föl, hogy a vámsorompók megszüntetésével Francziaország kivitele, a közvárakozással és minden valószinüséggel ellentétben, épen megegyezik bevitelével: az oeconomisták szerint, a kereskedelmi mérleg pártolóinak 1133ezzel meg kell elégedni; többé semmi okuk a panaszra. De én azt mondom, hogy ez csak juste-milieu, s következőleg, hogy még távol maradunk a kiegyenlitéstől. Mert az előadottak szerint semmi sem fog benünket biztositni, hogy az idegen áruk, miket a mieinkkel cserélünk be, a mi pénzünk és árkeletünk szerint, nem kerültek-e a külföldinek kevesebbe, mint a mieink nekünk; a melly esetben mi mindig, veszteséggel fogunk dolgozni. Tegyük föl még, hogy a kivitel száma kisebb legyen mint a bevitelé s a kormány, meggyőződve a sulyegyen helyre állitása szükségéről, e végett kizár piaczunkról bizonyos külföldi árukat, miknek termelését nálunk elősegitni akarja. Ez ismét csak juste-milieu volna, és igy hamis számitás, mert a helyett hogy a munka föltételeit egyenlőségbe hozná, csak teljesen önkényes számok közt állitná helyere a mérleget. – A középszerhez misem hasonlit inkább mint a sulyegyen, de valóban misem különbözik jobban tőle. A juste-milieu a két tulság tagadása, de minden állitása, ismerete s meghatározása nélkül egy harmadik pontnak, a valónak; pedig a syntheticai ismeret, az eszméknek valódi mérlegezése, csupán ezen harmadik pont tudományából és meghatárzásából áll, ez az igazság fogalma, nemcsak ellentétei által, hanem magában és önmagának. –
A kereskedelmi mérleg egy magasabb eszmében fölfogja és megoldja a szabadságnak és védelemnek eszméit; olly tulajdonai vannak, mellyekkel ezek nem birnak, és ment ezek helytelenségeitől. Kétségkivül azon mód, mellyszerint jelenleg ezen synthesis alkalmaztatni szokott hiányos, és rajta vannak születése jelei, de azért az elv való, s hazájának ellensége, ki félreismeri.
Ennyit ismertetésül azon munkából, mellyet e lapok 116-dik számában fölhoztam. –
Halimbai Sándor.
