Czéhügy.
Czéhügy.
Készülnek országgyülésünkre az utasitások. S van ezekben vonatkozás az anyagi viszonyainkat érdeklő intézkedésekre is, miután elkövetkezett az idő, hogy a munkásságnak, mellyet e mezőn, a magán-vállalkozások és az egyesülés szelleme meginditott, az ország egyengesse ki az utakat, miken az ur eljövetelét várhatja. És van bennök vonatkozás különösen a czéhügyekre is, mint a mellyekben ugy a vállalkozás mint az egyesülés tényező elemek s hordozói az anyagi érdekeknek, – mellyek tehát, ez érdekek rendezésekor, sem elfelejthetők, sem mellőzhetők.
Méltók pedig az e részben keletkező utasitások éber s ontoló figyelmünkre. Az egyik megye egyszerün eltöröltetni kivánja a czéh-institutiót, s helyébe teljes iparszabadságot veszen igénybe. A másik megye, – előttem legalább ugy rémlik, hogy illyen is van, – a czéheket meg akarja tartani, gondoskodván ez által, legalább a limitationalis rend felől. – Pestmegye szabályozni kivánja a czéhszerkezetet, miszerint kiküszöböltessenek organismusából azon visszaélések, miknek ártalmai miatt panaszos és méregdrága már az áldás, mellyel más részről a czéhek kinálkoznának.
Mi ellentiség, mi változatosság a nézetekben, elvekben s kivánatokban! Mi kár, hogy a közönség nem értesülhet mind azon indokokról, mik a megállapodások e különféleségét eredményezték! Pedig az elvek tisztába-hozatalát, a nézeteknek rectificatióját, a kivánatoknak központositását csak azon megvitatásból remélhetnők, melly ama különböző indokok ismeretéből keletkezhetnék. És e capacitatio ohajtandó volna előbb semmint a törvény megalkottatik, mert azontul „non de lege sed secundum legem”, – akár elégiti ki az a közvéleményt, a közérdeket, akár nem. –
1242Ez okból bátorkodunk, nem ismervén az utasitásoknak okoskodási tartalmát, egy két szót szólani átalában azon főelvről, mellyből a czéhügyek elintéztetni, ajánltatnak. Mondandóink német forrásból meritvék, – mint a mellyben, a német sajátsághoz képest, a kérdés elméleti része, ugy látszik, mélyen, okszerüen van fölfogva és kifejtve.
Amaz ellentiségében az elveknek, az iparos mezőn is azon elvharcz jelenkezik, melly századok óta rengeti a szellemi világot. A föntartás és haladás, más szavakkal az egység és szabadság harcza. Ez, valamint az élet egyéb térein, mint az egyházban, a statusban, a közgazdászatban, ugy az iparosság közében is vivatik. E harcznak történeti fejlődésében, az egyik, a föntartási oldalon ott látjuk a czéheket s a consessiók rendszerét; a másikon, a haladásén az iparszabadság zászlaját. Amott a szabadság nyomorog, és avult, merő, az élet lélekzetét akadályozó alakulásokban az egység létesitetik, emitt az egység megy veszendőbe és minden avval fegnyegetőzik, hogy nem a megbarátozott erők nemes versenyében, hanem a számtalan parányok szivtelen megsemmisitésitési küzdelmében feloszlandik. –
E végletek mutatják, miképen ez elvek rideg alkalmazása egyoldalu, meg nem békithet. – És a világrendező sors nem is ugy akarta, hogy e két elem mindig külön s egymás ellenében álljon, vagy egyik a másikat elenyésztesse. Férfi és nőnem kevésbé szükégesek a családhoz, mint e két elemnek egyesülése a szellemi létben. És nem is lehet nem észrevenni az emberi állapotok fejlődésében, miképen ez egyesülés szakadatlanul, s inkább vagy kevesbé van létesülőben, mit a két ellenkező elem egyensulyozása tanusit. Természetes az, hogy ez egyensulyozás közben a mérserpenyőknek majd egyike, majd másika billen alá. Ez, kivált az átalakulási szakokban, elkerülhetlen. Sőt már állandó viszonya is van. Ha valamelly nép az egyik fejlődési ponton hosszasabban maradozott, akkor erőinek bizonyos petyhüdése, elhalása következik be, s a lassubb érveréssel a szabadság veszit, az egység köteléke pedig merőbbül. Alig érik meg azonban a nép egy magasabb lépcsőre, az ifjui erők feszülnek s a szabadság követelései annál magasabb igényüek az egység irányában, minél több tagadtaték meg tőlök, mi övék. Itt küzdés áll elő, melly megint addig tart, miíg némi egyensulyba vergődnek, mellyben az uj viszonyok közt egymás mellett haladhatnak. Tagadhatlan a fejlődés e menete jelesül a czéhügyben. Miután 1243a középkor iparköri alakulásának, mik az előbbi századokban átalánosan korszerüek valának és méltánylandó előnyökkel birtak, idejök lejárt, lankadásba, erővesztésbe jutottak. Természetszerüen mindig szükebb, egyszersmind szükkeblübb körökbe vonódtak; hanyatló erejök nem tartható őket többé szabadabb állásban föl. A statushatalom korlátlan akarattal fejlődhetett ki az iparos mező legtöbb részeiben. Ekkor hasad föl az ujabb idő, ifjui erejével. El nem fogadtatik; elutasitatik; az iparügyi viszonyoknak nem adatik meg az időszerü átalakulás. A mi elutasitatott, a szabadságot tüzte ki harcz jeleül, minthogy itt rejlik a pont, mellyben sérelme történt. S ime itt a küzdés, melly nálunk az utasitások ellentiségének tanusága szerint is, már valóban vivatik. –
Mi legyen tehát az egyesitő, a békéltető elv, mellyben a két küzdő elem föltalálja egyensulyi pontját?
Mig az egyik tábor szabadságot akar, – a második pedig „egységért” küzd: addig, német forrásunk, a „szabad egység elvét ajánlja, békülési központul. Mert a szabadság éltető elem, – az egyesült közremunkálás pedig legfőbb végczélja az emberi alakulásoknak. Nem szabad az embereknek önzőleg, önmagokért s egymás ellenében állaniok, – nem szabad még csak egymást nem istápolniok is, a legteljesebb öszhangzásban kell közrennunkálniok, s igy kell, hogy legyenek egyes tagok az egyetlen nagy életteljes organismusban.
E szerint kettőt kell az iparosság szerkezetében föltalálnunk, léteges (organiczus) összefüggést az iparosok között és szabadságot mozgásaikban. – Korunknak rég be kellett látnia, hogy minden maradandó áldás nem az erők elkülönitésétől, hanem a szövetkezett hatástól, az egyesületi élettől várandó. Épen a legnagyobb, a legreményteljesebb nyilatkozásai jelenkorunknak, az egyesületi tevékenységhez csatolvák. Azon mértékben, mellyben a nép üde (fris) életre ébred, szövetkezések által igyekszik elveszett erőit visszanyerni. Az iparos szerkezetnek is iparos egyesületeken, az iparüzők társaságain kell épitkeznie, – de, – hogy a fogalomnak második létrészét is kimondjuk, – szabad egyesületeknek, szabad társaságoknak kell ezeknek lenniök.
Szükség, hogy az iparüzők önmagok gondviseljék és vezéreljék ügyeiket. A kormány csak arról gondoskodjék, hogy a vissza éléseknek elejevétessék.
A középkorban is magok vezették ügyeiket a czéhek, de akkor nem állottak helyes viszonyban a statushatalomhoz. A középkorban t. i. tulnyomó volt magánjogi fölfogása a dolgoknak, saját körében minden maga ura kivánt lenni. A középkori status alapjában, csak több, kisebb statusokból volt egybehalmozva. Nem volt tehát fölötlő, hogy a czéhek, saját körükben, nemét igényelték a felsőségnek; ők kisebb statusok voltak a nagyobb statusban. Nem értették saját czéljaikat a status közczéljának alárendelni, s ekkint amazt nemesiteni, emezt avval egyesiteni. Igy támadt bennök lassan lassan ama várna- (Kast) – szellem, ama szükkeblű elzárkozási törekvés, melly utóvégre is elkorcsulásukat következteté s annyira veszett hiröket keltette, miszerint a czéhekben már csak rosz, elvetendő institutiókat szemlél jelenkorunkban talán a nagyobb rész.
1244Ma immár tisztábban gondolkozunk a statusviszonyokról, semhogy az iparos testületeknek fölsőbbségi hatalom-teljességéről szó is lehetne az iparügyekre vonatkozólag. Nem szabad többé statusnak lennie a statusban; mindennek, legvégső szálainál fogva, a status közös eszméjében kell találkoznia s ott kezet nyujtania.
Azonban evvel koránsem ajánljuk az ugy nevezett „sok-kormányzást”. A status csak átalános intézkedéseket teszen, miket a kisebb köröknek nem szabad elmellőzniök. A status nem akarhatja, hogy mind azon egyes cselekvényeket, mikben a különféle körük életének kell nyilatkoznia, maga vegye eszközlésbe; sőt inkább minden körnek magának kell cselekednie, csakhogy amaz átalános intézkedéseket tiszteletben, s ekkint magát az egész status menetével öszhangzásban tartsa. Rájok kell e körökre a törvények végrehajtását bizni, sőt olly állásba kell őket helyeztetni, miszerint saját különszerü s helybeli ügyeikben meg rendelkezhessenek is. Szóval, hogy az iparköri egyesületekre nézve egy tételben fejezzük ki, mit kivánunk. Az egyesületekre oszlott iparüzőknek magoknak kell ügyeiket gondviselniök, szabályozniok és vezérelniök, hanem mindezt azon átalános törvények korláti között, miket e részben a status állapit meg. –
S itt vagyunk azon ponton, hol Pestmegye utasitását a czéhek ügyében, az imént mondottak értelmében is, szivesen kell alá irnunk. Az iparos egyesületeknek önmozoghatási szabadság, a statusnak pedig azon küldetés adandó, hogy előleges törvényhozás utján a visszaéléseknek elejét vegye.
Szabadjon még itt, az iparos egyesületeknek reszint ajánlásaul, részint rendeltetésök megismertetéseül fölhozni azon czélokat, mikre egy Hamburgban összeállott kézmüves-egyesület szövetkezett. Ez egyesület a czéh-szerkezetet akkint szándékozik megváltoztatni, miszerint a mi benne jó és hasznos, azt megtartsa, ápolja, – ellenben a mi ártalmas, elavult és visszaéléses, azt kiküszöbölje. Jelesül pedig törekvéseit e pontokban állapitotta meg: 1. Czélszerü intézkedés azon vizsgálat-tételek iránt, miknek következtében a kézmüvesek a czéhbe léphessenek. 2. Közös mühelyek állitása, mellyekben a mesterség üzése azoknak számára is megkönnyitessék, kik szegények. 3. Közös költségen megszerzése a szükséges nyers anyagoknak. 4. Közös árhelyek megnyitása, hol készitményeik árultassanak. 5. Egy iparos börze rendezése. 6. Gondoskodás, készitményeiknek a külkereskedésbe átadása iránt. 7. vasárnapi gyülekezések létegesitése, mikben iparos érdekek legyenek a szólalkozás tárgyai. 8. Vasárnapi iskolák alkotása az iparos ifjuság számára. 9. Segélyezési tárak megalapitása a betegeskedő, elözvegyült, elárvahodott, s eltemetendő iparosok és övéik javára. – (L. Allg. Zeit. aug 8-kai 220 sz.)
Ugy hiszszük, az institutiót, melly ennyi hasznos intézkedéseknek bekeblezését megengedi, méltó megtartani, s gondatlanság volna eltörülni.
Tehát Pestmegye szerint, a czéhek megtartandók, csak hibáik, ártalmaik, elkorcsulásuk javitandók, kiküszübölendők.
Weisz Ferdinand.
