DEGERANDO: A KÖZSZELLEMRŐL MAGYARORSZÁGBAN A FRANCZIA FORRADALOM ÓTA
DEGERANDO: A KÖZSZELLEMRŐL MAGYARORSZÁGBAN A FRANCZIA FORRADALOM ÓTA
1.
Nemzeti életünknek van egy kora – s ez az utolsó század – mellynek története még meg nem iratott; s van egy ága, melly még név szerint em említtetett. Parlamentaris életünk’ története. Országgyüléseink’ naplói sokáig bérlett tollak által szerkesztettek, s midőn ezekből kivéve, a tábla hatalmába kerültek is, a szükséges eszközök hiánya miatt csonkán és késedelmesen, költséges kiállitásuknál fogva pedig gyéren, jutottak a közönség kezeibe. A hirlapok sokáig ki voltak rekesztve a vitatkozások’ közölhetéséből; s az a férfi ki e hiányt kézirati közleményekkel akarta pótolni, sőt tudván, hogy csak eszmefejtés’ utján készíthetni elő egy szebb jövendőt, az eszmecsere’ legnevezetesb tűzhelyeire, a megyei tanácskozásokra is kiterjeszté kézirati tudoításait: hazafiui, előrelátó törekvésének áldozatja lett. Illy világban valljon megszülethetett-e hazán parlamentáris történetének’ csak eszméje is? Nem kivánunk hálátlanok lenni azon néhány kisérlet iránt, miket némelly hazánkfiai e téren tettek: Mailáth János, Orosz József és Bertha Sándor leirák az 1830-ai országgyülést, Horváth Mihály az 1764-kit: de nem csepp-e ez a tengerből, s nem minden lapon érezhető-e, még a külföldön megjelent Oroszna is, e természetlen tartózkodás, melly a cxensura korában nem egyedül a tollat, de ennek forrását, a szellemet is annyira nyügözte, hogy Kölcsey, még csak most megjelenhetett 1832-iki naplójában is, melly magánjegyzökönyv inkább, mint közönségnek szánt munka, nem az a bátor lélek, melly benne mint szónokban lakott, hanem félénk és hímező, millyenné a magyar iró a censura létezése által eddig nevelve volt. Parlamentáris történetünk tehát, története a politicai eszméknek sa közszellemnek magyarországban eddig nem létezett, nem létezhetett. Degérando Ágost urnak, ki már egy avatottsággal és lelkesen irt nagyobb munkájával ismertette meg Erdélyt Europával, volt fentartva a dicsőség első léphetni fel e mezőn* s munkája nemcsak részvéttel s nemzeti érdekeinkre ragaszkodással iratott, hanem szoros igazságszeretettel és tárgyismerettel is. A munka’ főrészét, mit érintettük már, a „Histoire parlementaire de Hongrie 1790–847” teszi, melly után Magyarország’ állása az illyr, a panszláv kérdés és Ausztria’ irányában tárgyaltatik; megelőzi pedig ezeket két fejezt, melly a magyar ősidőbe vetett pilantás után, az uj kornak, mellynek kezdete nálunk kétségkivül a franczia forradaloméval találkozik, előzményeit éles és lelkes felfogással terjeszti elő.
A munka czíme: De l’esprit public en Hongrie depuis la révolution française. Paris, 1848. n8r. 505 lap.
Melly szempontból fogja fel szerző mozgalmainkat, előszavának, melly, mint megjegyezni szükséges, m. évi nov. 4. költ, első sorai tüntetik már ki: „Ötven év óta, igy kezdi a magyar nemesség roppant feladást teljesít. A mellett, hogy folyvást nemzetisége’ megőrzésében s az austriai absorbeáló irány’ legyőzésében fáradoz, folyvást munkás z alsóbb rendek’ felszabaditásában is; ő ezeket fokozatosan föl-fölemeli magábhoz, s az egyenlőség országát készíti elő. S íme, e törekvés méltó, hogy minden szbad ország azt tapsaval kövesse. T. i. szép látni, miképen egy, nagylelkü eszmékért lekesül nemzet, Europa’ keleti részében, az ausztriai és orosz császárságok közé helyhezve, szilárd léptekkel halad a polgárisodás ösvényén.” Fálalja, hogy hazánk a szabad népek előtt ismeretlen; a német sajtót vádolja e részben, mellynek természetes hivatása lett volna becsületesen s igazán közölni nyugoti Europávall, mi a keletiben itt történik, a helyet hogy „rágalmazná a magyar alkotmányt, melly bármelly régi: becses magvaiot rejti magában a szabadságnak, és gúnyolná azon őszinte érzésüeket, kik ez alkotmányt kifejteni s a kor’ kivánalmaihoz alkalmazni törekesznek.” Szerző hisz, ugymond, a népek’ szent szövetségében; hiszi, hogy azok, mellyek azonegy ügyet szolgálják, solidaritásban vannak, s egyik a másiknak támasszal és bátoritással tartozik. „Azért, folytatja, Francziaországnak kell tudnia, mi fogamszik most Magyarországban.” S helyesen jegyzi meg, hogy hazánk’ 1790 ótai politicai mozgalma nem külső okok által hozatott létre, hanem az ország’ saját helyzetéből sarjad elé, noha Mirabeau’ szava is viszhangzott ez országgyüléseken, mellyek a közszellemet Magyarországan ébredezni látták.
Bevezetésében érintvén szerző, miképen hazánk régi időben a kereszténység’ előbástyája volt a török rohamnak ellen, s egyike Europa’első hatalmainak, különösen kiemeli, hogy egyszersmind ennek legrégib szabad országa is, melly, midőn másutt egy XI. Lajos, II. Jakab és catholicus Ferdinand uralkodtak, országgyülésileg hozott magára történyeket; s hogy ez alkotmány, melly ama korban a legfejlettebb volt, továbbá is folyvást fejlődni meg nem szünt. „Legyőzvén, folytathatja, az izlamot, a magyarok, törvényes örökösei a török hatalomnak, meg valának hivatva Europa’ ügyé szolgálni Lengyelország’ feloszlatása’ s az absolút hatalmak’ terjeszkedése’ gátlásával. Ha tekintetbe veszszük, milly lelkességgel fogta fela nemesség a franczia forradalom által terjesztett nemes eszméket: méltán feltehetjük, hogy Magyarország ez idő szerint szabad ország volna jelenkorunk’ értelmében, s azon esmék, mellyeket a vén Europa’ irányában mi magunk képviselünk, győzödelmesen ki volnának kiáltva száraz földünk’ mind két végein. De Magyarország, története’ legszebb napjaiban egyszersmind hanyatlása’ magvait hordozta magában, mi trón választástól függött, s az ausztriai fejedelmek, kik a középkorban folyvást törekvenek e fényes birodalom’ koronáját megnyerhetni, azt végre a meggyengült nemzet’ kezeiből vették.” Ha ők, mond alább, igazságosan kormányozzák az országot, az feloldhatatlanul ragaszkodott volna hozzátok. De a vak politica úgy bánt Magyarországgal, mint egy meghoditott tartománynyal, megsértette a biztosítékokat, mellyeket függetlenségének nyújtott.” Érintvén ezek után, mikép lön kénytelen a haza hosszas belháborúkben védni szabadságát, sőt régi ellenével, a törökkel, szövetségbe állani ; s a protestantismus’ terjedését is figyemre méltó okokkal főleg e viszonynak tulajdonítván, megérkezik az utolsó forradalomig, melly a szatmári békével, mint győződelemmel végződött, s mellyet kevés évekkel utóbb a pragmatica sanctiónak a nemzet általi elfogadása követett, mellyből szerző egyebet nem olvas ki, mint egy örökösödési szerődést: mihez még azt lehete adnia, hogy általa az ország támadó és védő szövetségbe lépett III. Károly’ többi országaival: de többet az ausztriai lapok’ követelései szerint, ugyan nem. S ime mint fizetett a nemzet 1741-ben két százados szenvedéseiért, elmondja szerző Montesquieu’ szavaival, elmondja, mikép akkor az ausztriai ház’ minden népei közt csak a magyar nemességben volt élet, melly mindent elfelejtve, hogy küzdjön, dicsőségének tartá meghalni és megbocsátani!” Az előadottakban szerző egy nagy tanulságot lát az ausztriai fejedelmelre nézve, mellyet sohasem kellene elfelejteniök. „Mikor ők el akarják nyomni Magyarországot, erőszakkal elragadni függetlenségét és szabadságát Magyarország ellent áll, föltámad, hét századig küzd, félelem nélkül daczol a legnagyobb inséggel. Mikor a császárok loyalis szellemetől ihletve tisztelik a törvényeket, miknek megtartását esküvel fogadták, lovagias nemzet, feledve sérelmeit, bátran kikél védelmökre.” S itt közbevetőleg emlékezik Szerző I. István királyunk’ szép intésére, mellyet ez Imre fiának, ehez intézett könyvében (c. 4.), a magyar nemességre czélozva ad: Illi tibi (deákul adjuk), fili mi, sint patres et fratres. Ex his vero neminem in servitulem redigas, vel servum nomines; illi tibi militent, non serviant… Si eris iracundus, superbus, invidus … alienis trdent regnum teum. „-E szavak, jegyzi meg Degérando úr igen valóan: …mikben a király alattvalót’ jellemét festi, nyolcz század’ elfolyása után is valók; mert a magyarok’ egész története e nemzet’ megtörhetetlen erélyét, állandó ragaszkodását bizonyítja a szabadsághoz.” Ezt tanusitja a szerző’ további előadása is, mellyben Márai-Theresia viseletét festi a magyarok’ irányában; „ki közelítése által elaltatta, kiket ősei meggyőzni nem tudtak.” Az ítélet, mellyet II. Józsefről ho,za milly új és meglepő, szintolly való. Magyarország, mond, nem azért támadt cel ellene, mint helytelenül mondják sokat, mert reformokat akart, hanem mert egyoldalulag királyi hatalmával akarta azokat létesiteni. „Némelly német irók, kik nem ismerik a szabadságot, őt a szabadság’ apostolává tették. Kétségkivül nemes eszmék vezeték őt, midőn a kiváltságokat megtámadta, a parasztok’ sorsát megjavította. De reformjai épen nem voltak szabadelmüek.” S itt felhozatik az országos és megyei gyülések’ megszüntetése, tehát a király és országos rendek közt megosztott hatalomnak az egy királyban alkotmány-ellenesen központosítása, a megyei hatóságok’ autonomiájának elnyomása, ausztriai kerületi rendszer’ behozatala, a német nyelvnek a nemzetre eröltetése: miket aztán azon nevezetes ellenhatás követett, melly a belgiumi támadás által is segíttetett. József visszavonta rendszabályait, az alkotmányt jogaiba beiktatni igérte. Illy elhatározás’ hatása a loyalis, érzékeny, nagylelkü nemzetre csalhatatlan volt. Kevés napok alatt a lassanként meggyült sérelmek enyhültek; a boldog és szabad Magyarország háladatos leendett. De Józsefet elragadta a halál.” Ez előadásra azt jegyezzük meg, hogy József szabadelmű volt igen is szándékában, mert előtte az ember minden volt, s az állodalom neki nem azért vala, hogy a fejedelemnek legyen kiken uralkodnia, hanem hogy általa az emberaz ember minden volt, s az állodalom neki nem azért vala, hogy a fejedelemnek legyen kiken uralkodnia, hanem hogy általa az ember’ anyagi jóléte, erkölcsi nemesedése és szellemi fejlődése biztosíttassék; de eszközei voltk nem helyesen választva, ezeket pedig nem kényúri viszketeg választatta vele, hanem azon, alapos vagy alaptalan – mit itt vizsgálni nincsen hely – meggyőződése, hogy emberszerető czéljait korának országló elemei’ segedelmével létesítenie nem lehet. – E helyt közbevetőleg igen helyesen jegyzi meg szerző, hogy a történetirók hazánk’ institutióit áltlában balul itélik meg a távolból, midőn a magyar nemességet a külföld’ régi nemességével zavarják össze, nem tudván hogy mint a spanyol, úgy a magyar nemességnek is egy tetemes része földmivelő, minél fogva a magyar állodalom nagy mértékben gravitál a democratia felé; s hogy ugyan ennél – mit szerző elfelejtett, – azon patriarchalis viszonynál fogva, melly Magyarországban az úr és paraszt közt létezett e nemesség méltóbban nevezheté magát nemzetnek, mint korunkban egynémelly alkotmányos ország’ választói egyeteme; s hogy az arany bulla is nem annyira egy néhány nemesnek engedményezett, kiváltság, mint egy democratai chartának első lapja. József, folytatja, sikert ér, ha a magyar alkotmánt az új kor’ szelleme szerint igyekszik kifejteni mint azt mai nap az országgyülés tetszi. Noha tehát szerző szigorúan itél Józsefről, nem kerüli el figyelmét, mikép az általa elhintett eszmék idővel gyümölcsöztek, s a szabadság’ első szavai csakugyan a Jozsef’ korabeli emberek’ ajkairól hangzottak. – S idáíg érkezvén a szerző, t. i. a József’ halálakor feltámadt nemzeti reactióhoz: mielőtt ennek előterjesztéséhez fogna, egy második fejezetben a „magyar jacobinusok” történetét adja elő, epizódként u. m., mert ez sem azon mozgalomból nem sarjadt elé, melly azt megelőzte, sem arra nem hatott, mi utána következett. S e téren őt egy második czikkben fogjuk követni.
T.
