DEGERANDO: A KÖZSZELLEMRŐL MAGYARORSZÁGBAN A FRANCZIA FORRADALOM ÓTA.
DEGERANDO: A KÖZSZELLEMRŐL MAGYARORSZÁGBAN A FRANCZIA FORRADALOM ÓTA.
Szerző, leginkább Kazinczy jegyzeteit követve, érdekesen vázolja azon hazafiakat, kik ez eszmei mozgalom részesei voltak. Hajnóczit kevés vonással igy festi: Önzetlen, becsületes, munkás ember volt; II. József kiismerte az embereket, fontos dolgokat bízott reá. Ő szerkeszté a jacobinusok szabályait. Ősz hajai lánglelket fedeztek, hazáját forrón szerette. Kazinczyhoz egykor így szólott: „Ha majd egyszer ezek közt a bécsiek közt lészsz, nyakadban a dolmány és széles kardod oldalad mellett, tudományról szólj velök, mutasd meg, mit érsz, s láttasd velök, hogy a magyar nem durva.” – Jellemző szavak! – A Vérmezőre vitetvén, utközben philisophiai és vallási tárgyakról értekezett papjával, közbe-közbe hévvel köszöntve barátait kiket szekere mellett megpillantott. A hajdúk közt látván egyet, kit mint pesti alispán ő alkalmazott, igy szólt hozzá: „Beszéld el földieimnek halálomat. Mondd, ne tartsanak vétkesnek, szándékaim jók és tiszták voltak. És mint az igazság martyra halok meg.” Maga készült a hóhér alá, s mosolyogva mondá, „hogy jól találja.” Laczkovics harmincz esztendős volt. Lelkesedett, bátor, heves ember. Termete, járása bajnoki. A tremészet királynak teremté, s ha vad tüze tórunosn ég, a világ reszketett volna. Mikor még a testőrség tagja volt, senki sem látta Bécsnek utczáin a nélkül, hogy meg ne állna, őt jobban láthatni. Laczkovics elhagyta a gárdát, hogy mint huszár a török háboruban részt vegyen. Kitüntette magát Szerviában, Boszniában, Belgrád alatt. 1790-ben ezredbeli tiszttársai kérvényt adtak be az országos rendeknek, mellyben az ausztriaiaknak kizáratását kivánták a magyar ezredekből. A császár boszújában a kérvény aláiróit a német seregbe tette által. Laczkovics néhány társaival kilépett. Psten lakván Martinovicscsal szövetkezett. Ez ajánlotta Leopoldnak, „mint ki leginkább képes a császár szabadelvü terveit előmozdítani.” Leopold, egy olaszúl irt igen kegyes kéziratában Bécsbe hívta, s úti költséggel látta el. Mikor a bécsi sorompóhoz ért, egy megbizott által a palotába, s melléklépcsőn egyenesen Leopoldhoz vezettetett. A császár egy óráig beszélgetett vele olasz nyelven, s magyarázta neki eszméit. Végül kérdezte: mit tehet érette. Felség, mondta a volt kapitány, adja vissza rangomat. – Illy főket, volt a válasz, nem teszek ki a golyóknak. Én önt polgári hivatalba szántam. Laczkovics nyilatkozott; a császár igérettel bocsátá el, s kevéssel utóbb meghalt. Elég volt Laczkovicsnak Leopold kegyét bírni: hogy mellőztessék. Tudva vna, mond szerző, miképp I. Ferencz országlása a retrograd eszmék visszahatása volt a József által meginditott uj irányok ellen.
Szentmariayt a heves Laczkovics követte a vesztőhelyre. Útközben rendkivüli türelmetlenséget mutatott. Folyvást pödörve fekete bajuszát, mint az a magyarok szokása, nógatta a kocsist, s enyelgett az őt kisérő huszárokkal. A vérpadhoz érvén, bíráit vesztegetéssel és kegyetlenséggel vádlotta, s itélete felolvasása ellen szegült. „Hazugságok!” kiáltá ismételve. A hóhért, mikor szolgálatát ajánlá neki, ellökte, s maga rakta le nyakravalóját, Horácz híres ódája első sorait: „Justum ac tenacem propositi virum”… szavalgatva. –
Őzre sem sült ki semmi. Védirata, mellyet maga készített törhetetlen loyalitásában, vesztette őt el. Németh (a kir. Fiscus) abból felségsértést húzott ki. Őz nem volt még huszonöt éves, és már is jeles törvénytudósnak tartatott. Mikor neve a kir. Táblán először neveztetett: Ismerem, monda Ürméni, ő azt megérdemelné, hogy az én helyemen üljön. Őz komoly volt, kisded termetű; arczvonási nyugottak és szerények. Jeligéje: „Ratione non auctoritate. – Még Szolárcsik és Őz kivégeztetéséről néhány szót. A két halálra-itélt (t.i. az első öt még előbb ki volt végezve) tudósíttatott, hogy harmadnapra kivégeztetnek. A még nem husz éves Szolárcsik csnedesen azt mondta: „A császár megkimélhette volna ifjuságomat; de – így is jól van.” A végnap reggelén díszesen felkészítette magát a fodrász által, s a nyakár bő kendőt kötött, a párisi arszlánok akkor szokása szerint. A feszületre nézvén, mellyet kezébe adtak, azt mondá papjához, ki a halál utján kiséré: hogy olly ártatlanul hal meg, mint Krisztus. A pap merésznek itélvén a szót, Szolárcsik magyarázta e hasonlítását. Megállván szekere, az ifju könnyeden leugrott róla, s összeütötte bokáját, mintha magyart akarna tánczolni. Megengedték neki, hogy szóljuon a néphez, de a dobtól szavai nem hallatszottak. Őz komolyabb volt, de nem kevésbé rettenthetetlen. Magyarázni akarta a körülállóknak itéletét, de hallgatás parancsoltatott. Útközben az isten s az emberek igazságosságáról beszélgetett a ref. Predikátorral, ki oldala mellett ült. Őz tiszta volt, feddhetetlen, és ugy halt meg mint Socrates.” – Az egész történetből az sül ki, hogy utasítás nem adatott a biróknak; de az uj seszmék annyira megijeszték a nemességet, mellynek kifolyása volt a törvényszék, hogy itélete rettentés akart lenni. A jacobinusok által előidézett eszmemozgalmat fontosnak látszott megakasztani Magyarországban. Azonban volt elég, ki érdemet akart szerezni. Mikor a hétszemélyes tábla a kir. Tábla halálos itéleteit megerősítette, a személynök nem rejthette el boszankodását; s a mit ekkor birótársai előtt mondott, a következő itéletekre szeliditőleg hatott. Az átok sulya Németh János nevére nehezült. – Sok tett, melly fölött a kor pálczát tört, a jövendő által expiáltatott. „Az egyetlen boszuálló itt, mond szerző, az idő. – Igen boldog idő, mellyet élünk, midőn ez eszmék bűn nélkül kimondhatók, sőt életbe lépnek. Ez a kiengesztelés kora: de az áldozatok megérdemlik, hogy a historia nkik elégtételt nyujtson.
A rabszolgakereskedés. Egy az angol parlamnethez idézett tudositásból kitünkik, hogy az angol hajóscsapat az afrikai parton 1846-ban 30, 1847-.ben 67 hajót vett el, mint ragszolgakereskedésről gyanúsat. Az 1832 óta megszabaditott rabszolgák száma 38,650-re, s igy középszámitással évenként körülbelül 2500-ra megy. Ha meggondoljuk, hogy a rabszolgakereskedést sokkal többre kell tennünk, hogy az Amerikába vitt rabszolgák száma könnyen 40,000-re, az Afrikából kihurczoltakét 50,000-re thetni, akkor látjuk, milly csekély gátot emel a rabszolgakereskedésnek az afrikai parton czirkáló hajóhad felállitása. Hasonló eredményt ad a hajók száma is. Tegyük fel, hogy egy hajó középszámitással 300 rabszolgánál többet nem rak, ugy e szám 160–170 hajót ad. Ez igen csekélyre becsült száámból a két legközelebbi évben, mellyekben hog a rabszolgakereskedésre ügyelés rendszerét még támogassák, igen szigorún jártak el. 1846-ban 39-nél nem többet, 1847-ben 67-et vettek el; pedig elismert dolog, hogy ha három rabszolgakereskedő hajóból csak egy menekszik is meg, a kereskedés még mindig nyereséges, s így fenn fog állani, meddig csak nyereségre sóvárgó emberek lesznek.
