SZLÁVOK ELSŐ GYÜLÉSÉNEK PROCLAMATIÓJA EUROPA NÉPEIHEZ.
SZLÁVOK ELSŐ GYÜLÉSÉNEK PROCLAMATIÓJA EUROPA NÉPEIHEZ.
A „Prager Zeitung” ez idei 3-ik száma egy proclamatiót közöl, mellyet az ottani első szlávgyülés Europa népeihez intézett.
E fölhivás a szabadság, egyenlőség és testvériség jelszavával homlokán, ugy az egyes emberek, mint egész népeknek természeti jogaikat elidegeníthetleneknek nyilvánitván, ha csupán e téren maradt volna, örömmel üdvözlenők a szózatot.
Ámde vannak abban történetileg hamis, vannak rágalmazó állitások, mellyeket, a mennyiben minket – magyarokat – érdeklenek, nem lehet mellőznünk hallgatással, nemzeti becsületünk teszi tisztünkké a gyorsz felszólalást, vissazutasitást.
Panaszkodik a sláv gyülés, hogy midőn a román és germán népfajok a fegyvernek hatalmával alkotmányos létet és önállást vivtak ki magoknak: a meghóditott népek irányában önkényt s az erősebb jogát gyakorlák. A szlávfajok ellenben századok lefolyta alatt egyik a másika után fosztatott meg függetlenségétől, mig végre maga a harczias szellemű lengyel nemzet is elveszté politicai lételét.
És uraim! itt van a történettel ellenkező hamisság, hogy a Magyarországban és kapcsolt részeiben klétező horvát, slváv és szerbekről emlités nem tétetik e helyen.
A magyar nemzet – közel nyolcz százada – meghóditá a déli szláv tartományoknak egy részét; s a historia kérlelhetlen birói széke elé idézzük mindannyiát, tagadhatják-e, hogy valaha zsarnok szerepet játszottunk volna irányokban, nem voltunk-e olly hosszu időkön át testvéries indulattal egymás iránt, nem osztoztunk-e jó s bal szerencsében egyiránt.
Voltak idők, az 1809-ik év, midőn a franczia hatalom elszalasztá tőlünk a Száva melletti tartományok, és midőn azok később tettleg az ausztriai birodalomhoz kapcsolattak, ők is óhajtják s mi egy akarattal elhatározóűk azoknak a magyar korona alá leendő visszahelyezését.
S ez megtörtént.
Volt idő az 1830-ki országgyülés, midőn a horvát köveetek forrón kivánták a magyar nyelvnek Horvátországbani terjesztését.
De ez nem történt.
Bátran fölhivunk mindenkit, fejlődhetett volna-e magában az összes szlávságban annyi politicai önérzet, ha amott a horvátoknál a szláv literatura terjesztésének ürüge alatt gyüléseket nem tarthattak.
A lengyel nép gyászos eleste után, hol volt Europa országai közt csak egy zug is, hogy a szláv népek apostolai háborithatlanul összehöhettek, tanácskozhattak.
És ha vádoltatnunk lehet, tlaán épen tul engedékenységünk vétke hoza reánk a mostani borus napokat.
Ha van bihánk, az lehet hogy a szláv irodalom fejlesztésének köpenyébe burkolt, de valósságal ellenünk irányzott tendentiáknak ideje korán gátot nem veténk.
És e mulasztásunkért nehezedik reánk az isten súlyos keze, éppen akkor, midőn a mocsoktalanul kivívott szabadságot testvériesne megosztani szándékozánk a korona alatti minden népfajokkal.
Épen onnan emelkednek anyagyilkos kezek ellenünk, honnan az elismerésnek legkitünőbb jeleit volt jogunk várhatni. –
Lássuk tovább a szláv gyülés proclamatióját.
Az mondatik ott, hogy a szláv népség nem vágyik mások feletti uralkodásra, nem szándékozik hóditani.
Szép szavak! vajha a tények ne bizonyítnának ellenkezőt.
De miért hát a muszkahatalommali szüntelen kaczérkodás?
Fog-e az adni népeinek szabadságot.
Nem. Sőt ki akarja terjeszteni hatalmának hideg, vas kardját a polgárosul Europa minél számosb országaira, sajnosan érzik annak súlyát az eddig is közvetlen uralma a protectorátusa alatt álló nemzetek.
Nem uralkodási, nem hóditási vágy-e ez? Odavetni az isten természet-adta legszentebb jogokat, csak hogy egy hatalmas nagy birodalomba olvadhassank, s elmondhassák, hogy egyik kezökkel napkeletet, másikával nyugotot érinthetik.
Nem hóditási vágy-e, a sajátkép Magyaországhoz tartozó, szláv népiséggel határos neháény megyéinket is a képzelt nagy Szlavia kiegészítő részeül számítani?
És e proclamatióban fölhívás intéztetik ministeriumunkhoz az iránt, szüntesse meg ama rettentő rendszabályokat, miket a magyarországi szlávfajok, különösen a szerbek, horvátok, tótok és oroszok irányában kiadott.
Kár, igen nagy kár, hogy a prágai szláv congrassus meg nem forditá inkább a fölhivást. Inkább illett volna azt mondania: Horvát, szerb, orosz rokonaink! hagyjatok fel ama dühösséggel, melylyel a köztetek lakó magyar faj ellen viseltettek; ti irgalmatlanul számüzitek mind azokat, kik az anyaország iránti rokon érzelemnek, cxsak legkisebb jelét is adni bátorkodnak. A ti lázadástok feldulta az ország nyugodalmát, elraboljátok a közpénztárak jövedelmeit, sőt megraboljátok saját véretöket. – Példa Milos hg. – És vad kanibáli kegyetlenséggel pusztíttok és gyilkotok olly helyeken is, mint az Alibunari mellett fekvő Sz. Mihály s Antalfala helységekben, mellyek pedig semleges állásban voltak mindaddig. – És ha most a magyar nemzet fegyvert ragad, s a törvény- és nemzetjogok védelme alatt, szigoruan megtorlandja vakmerőségteket, tudjátok meg, hogy csupán isten igazságos itéletének végrehajtója volt.
Ugy legyen.
Mondhatnánk még, oh igen sokat, mondhatnánk az előtünk fekvő szláv proclamatio felett, mellyek bővebben igazolnák azon fenebbi állításunkat, hogy e felhivásnak reánk vonatkozó része merőben rágalmak.
De ennyi is elég.
Ki többet kiván, megolvashatja a „Prager Zeitungnak” ugyan ezen számában a Magyarországról irt, s a horvát küldöttségnek Insbrucki utja leirását tartalmazó czikket.
Mi csak azon csodálkozunk, miként állhat e két czikk ugyanazon lapban olly közel egymás mellett?
