Az alibunári táborból. jul. hó 7-kén.
Az alibunári táborból. jul. hó 7-kén.
Közlő, mint az alibunári csatatérre költözött, és élet s halálra elszántan fölfegyverzett temesvári őrseregnek tagja, e sorokat az illyr lázadás és vérengző pusztítás borzasztó szinhelyéről irja. Valóban, az itt elkövetett illyr tények láttára meghül az emberi testbe a vér, elfásul a légérzékenyebb kebel s az átkozódás a a legzsarnokabb viszontorlás utáni vágynak legfölsőbb fokára hangoltatik föl; bár, ugymond a közlő, tehetségében állana ezen irtóztató tények sorát olly szinben adhatni a távollevő közönség elé, millyenben azt a jelenlévők látják, hogy a leggyöngédebb kebel is villámként szórná átkait e gyalázatos népfaj minden hasonérzetü csemetéje felé, s századok mulva is undorral fordulna le valamennyi sarjadékától. Ezen undok állatfajnál ugyanis a több hónapok óta folyton dühöngő indulatoskodás miatt, az ész már annyira elkábult, hogy az itt összegyült roppant erő daczár is, még mindig büszke makacssággal mert ragaszkodni, azon nyomorult elhatározottságához, hogy drága földünk legáldottabb táját részére hódítandja, de hogy él magyar áll Buda még hó 9—kán a többiek közt, a határbani éji örködéskor, közlö………alkalma volt az országuton egy száguldó kétfogatu kocsival tal…..koznia, tudakozódván a benülők kilétéről…: az a Verseczhez egy állomásra fekvő Vlajkovecz helység jegyzőjének neje volt, ki siránkozva panaszkodott, hogy hon 14 szekéren ráczok ütöttek be s férjének fülét elszelvén összekötözve magokkal vivék, az urasági házat, jegyző lakát s korcsmát egészen feldulták, melly hirre azonnal készületek tétettek a helység megtámadtatására s kora reggel „ostrom” kongattatván, elindultunk; legfeszültebb figyelemmel léptünk a faluba, tartván a házakbóli lövésektől, de ezek mind bezárva s üresen találtattak, s az egész helységben egy lélek sem mutatkozott, azonnal az ajtók föltörettek, minden szoba s padlás megmotoztatott, de semmi nyomra sem lehetett akadni, kivéve néhány öregeket, kik részint a padláson, részint a kertekben, részint a határban elrejtezkedtek, ezek közt volt a falu popája is, ki, az urasági ház cselédsége állítása szerint, legbuzgóbb izgatója volt a népnek; de az ebben vele vetélkedő fia elillant. Míg az őrsereg egy része a helység távolabb felében igy foglalkodnék, a másik fél, bevégezve a motozást, a gyalogság egy részének kiséretében visszaindult; alig haladott azonban egy órányi távolságra, midőn nagy porfelleg emelkedik azuton, s az e felé vágtatott huszárok azon hirrel térnek vissza, hogy csakugyan a szerbek közelednek; erre erélyes s valóban honunk egyik legjelesb fia, Eszterházy, huszár őrnagy, mint a sereg parancsnoka, kinek egyedül köszönhetni, hogy Versecz még birokunkban van, azonnal a még egy század huszár, szint annyi dzsidás s Rukavina-ezredbeli gyalogság s a még itt maradt 14 nemzetőrből álló sereget egészen harczias állásba helyezé, a már eltávozott rész után pedig embereinek egyikét küldé, hogy azokat visszahivja; de az előre kiállított huszárokat megpillantván a rablótömeg annyira megrémült, hogy többé látni nem is lehetett; mi, egy ideig hiába lesvén közeledtüket, szinte hazafelé ballagtunk. Az itt s a tájon elfogottak másnap a verseczi börtön szüke miatt néhányan Temesvárra kisértük, melly utunkban, a már rég óhajtott ágyúkkal is Versecz mellett találkozánk; némileg leverő volt eddig mindnyájunkra nézve ezek hiánya, most azonban bizton szállhatunk szembe a nyomorult fajjal, kiknek több ágyujok van ugyan, de az ezekhez megkivántató értelmes tüzérségük nincs; a mult héti megtámadásnál is lőttek néhánnyal, de bármilly jól czéloztak velök, a golyó a földnek rugaszkodván, onnan vissza fölverődött s a dsidások fejei fölött röppent el a nélkül, hogy legcsekélyebb sérelmet ejtett volna, s egyedül a derék D’Orsay dsidás kapitány esett el, ki néhány ember kiséretében fölgyujtott Sz. Mihály faluban megjelent, s midőn a szőllőkbe vonult rablók készületeit megszemlélni akarván, egy mély árkon átugratott, az itt elrejtőzött szerbek egyike azonnal földre teríté lovát; melly alól nagy nehezen kiküzdve futni akart, de azonnal lövéstől találtatott; még ekkor is kardot rántott s az ott levők állítása szerint kétségbe esetten a rablók közűl még mintegy nyolczat lesujtott, ezután fején kapott iszonyu fejszevágás, mellén 8 vas villa szurás, karját átszelt kardcsapás s lábába röpintett golyótól összerogyott* az őt kisérő közlegények egyike pedig halántékon lövetett, a másik alsó állát nyelvével együtt veszté el; derék kapitány neje, ki őt utjában mindenhová kiséré, nem sokára e szomoru eset után megjelent e helyen, s kedves férjének elvérzett testére borult; megható volt a pillanat! Könnyeit elfojtá az iszonyu fájdalom s keserves szivszorongás közt, kebléből férje arczképét voná ki, s a körülállóknak nyujtá át, erről volt látható, mennyire eltorzíttatott a vérszomjazó vadtömeg által az egész ausztriai hadsereg egyik legjelesebb hőse. Neje távozta után katonái borulának hólt teteme fölé s zokogva siraták hőn szeretett főnöküket; és ezen eset fölébreszti az egész tájon a kimondatlan részvétet, mellytől lelkesülve ezrenkint csoportosulnak hozzánk minden népfajok és sorvár szivvel várják a megtámadást, miről azonban mi bizonyosat nem tudunk. Még csak ide érkeztünkkori fogadtatásunkról néhány szót. Átalános volta kifejezhetlen öröm vétélkedve kinálkoztak a derék polgárok szállásaikkal, telvék a legelső házak a legalsóbb rendüekig, mind elláttatunk mindennel, szóval, a hizelgésig kegyesek irányunkban. Miután elrendezkedtünk szállásainkon, estve a helybeli polgárság éji zenével tisztelé meg az itt mulató Vukovics Sabbas királyi biztos urat s a katonaság főnökeit, kimondhatlan „éljen” harsogások közt álltunk meg Eszterházy – a magasztos érzelmű férfiu – előtt, ki azonnal megjelent ablakánál magyar beszéddel köszöné a tisztelgést s legszebb reményekkel kecsegteté a jelenlévőket; ezután a még folyton riadozó éljenek közt egészen pongyolán jelent meg köztünk az utczán, s nagy bosszankodására az itt is ármánykodó faj nehányainak, vállakra emelten vezettetett körül. Ezen erélyes férfinak kimondhatlan sokat kelle küzdenie az itt igen elbizakodott szerbek önkényeivel. Lapokat lehetne irni e vad faj gaztetteiről: részint idő, részint hely szűke miatt félbeszakaszton e férczelet sorokat, kérve a t. cz. szerkesztőséget azok közlésére – ha érdemesek – mert illy esetben folyton habozó helyzetben lévén a lélek szakadozva gondolkozik az ész is.* Nehéz Károly
Lengjen emléke felett a méltány és közrészvét koszoruja, a haza, mellyért hiven és hősen halt, áldani fogja nevét. A szerk.
Nagy köszönettel fogadjuk, s kikérjük továbbra is tudositó ura nagy becsü értesitéseit. A szerk.
