MAGYARORSZÁG TEENDŐJE A KEBLÉBENI NEMZETISÉGEK IRÁNYÁBAN.
MAGYARORSZÁG TEENDŐJE A KEBLÉBENI NEMZETISÉGEK IRÁNYÁBAN.
I.Magyarország minden földi gazdagsága mellett is szerencsétlen annyiban, hogy nem tisztán egy nemzetiség lakja.
E hiány mint vérszopó kígyó szivá el mindig nemzeti nagyságunk erejét, ellankasztá legszebb törekvéseink eredményét. E miatt nem foglalhatánk soha tartósan széket az europai hatalmasságok között, s ez okozá elmaradásunkat mindenben a szomszéd nemzetektől.
E szerencsétlenségnek oka egy részről a nemzet, melly midőn hajdan uraságot gyakorolva a keblébeni idegen népfajokon hadviseléeit úri szolgálatként csaknem kizárólag viselé: ez által a magyar törzset gyengíté, az idegent pedig erősbülni, s megsokasulni engedte. S oka Austria három százados ravasz politicája, melly a magyar elem természetoltotta szabadság-szeretetét gyűlölve, annak erősbültétől félt, s ez idegen elemek pártolása által ellene mindig kész tábort tartott saját tűzhelyén.
Azonban istennek hála, s köszönet a nemzet lelkesbjeinek: saját bűneink ellenére s Austria daczára is élünk. Sőt a legújabban történtek nyomán szabad reménylenünk, hogy nem messze az idő, mikor a magyar faj, úgy mint arra földfekvésileg hivatva van, mint Europa irányában tett régi szolgálatai, és saját jelen ereje megérdemlik, helyet fog nyerni az europai hatalmasságok között, s jelen bonyodalmaikből mint szilárd nemzeti egyéniség fog kiemelkedni. Erre azonban mindenek előtt szükséges, sőt egyetlen föltét, hogy megértse a világ szellemnek azon parancsait, mellyeknek teljesítésével az emberiség irányában mai nap minden nemzet egyes családtagként meg van bizatva.
Az új kor három nagy eszmét teremtett, mellynek megtestesítésével ma a világ foglalkodik. A szabadság, egyenlőség s testvériség nagy elvigazságait. Ezeket terjeszteni s önkörében mindinkább valósítni, teszik azon parancsokat, mellyeknek mihívebb teljesítéséből lesz jövőben a nemzetiségek élete terjedése s a nemzetek hatalma, vagy elpusztulása föltételezve.
Kell, hogy e szent elveknek ne csak szájjal legyen apostola nemzetünk; de régi nehézkességét s talán uralkodási hajlamát is levetkezve önkörében, saját népéletünk tózhelyén, azoknak teljes valósításán törekedjék; másként létezése nyitott seb lesz az emberiség testén, mellynek tova terjedésétől minden szomszéd félni fog; s örök küzdésben álland a világszellem ellenkező irányával, míg végre ez szükségkép megsemmisítendi őt.
Ez elvek részbeni alkalmazásáról akarunk mi itt nehány szót mondani, s jelesen miként kell nemzetünknek a keblébeni idegen nemzeti elemek irányában magát viselnie? –
II. A magyar nemzet mindenek előtt mélyen érzi, hogy mint ezer év óta öntudatos élettel biró családtagja az europai népek szövetségének: erős, elidegeníthetlen jogot bir saját függetlenségéhez. Nemcsak a hatalmasságok között. És valamint ezt saját léte föntartási ösztönéből teszi, ugy meg kell adatnia még inkább Európa érdekében. A magyar koronának délre hajló része egyszersmind a műveltség s polgári szabadság védernyője. Kivűl rajta már szolgaság s vadság kezdődik. A duna-torkolat nemcsak a déli kereskedésnek kulcsa, de lakatja is, a vadság benyomulásának a nyugati műveltség földjére; s a melly órában mi megszűnünk lenni: Ázsiának határa Bécs városa fala alatt fog végződni.
Első gondunk tehát sőt európai kötelességünk életünk minagyobb biztosításán, s erőnk öregbítésén teljes erélylyel munkálkodni. Ez az életjoga, ez historiai jog; ez eszély és kötelesség. De mi által biztosítjuk valamely nép életét? Mi öregíti a népnek erejét? Leghatalmasban bizonyára a nemzetőrség. A nép egyesekből áll, kik külön véve mind gyengék, csak töredékek; s nagy etőr fejthessenek ki, egyesűlniök kell. És minél több erőket képes magába olvasztani azon egyesülési forrasz, melly a nép egyéneit összefűzi, annál hatalmasb tényezője lesz az életnek.
Ez, mai nap, a nemzetiségnél egyéb nem lehet. Egykor a vallás volt, később a földfoglalási vágy: ma a nemzetiség érzése. Majd leszen kor, midőn a közszabadság, s ismét később, midőn a köztestvériség nevében, fognak az egyesek s népek egyesűlni; de ez még távol van.
Mai nap a nép életének mindene a nemzetiségek érzetében egyesül, mint a sziv, minden csep vér feléje tart. Széke minden nemesb indulatnak, szenvedélynek, és magasztosb elszántságnak. Lelke e népnek, melly nélkül nem élhet, s vallásos vágya, mellyért szívesen meghal.
Midőn tehát mi, nemzetiségünk erősbítésre törekszünk, teljesen összhangzólag teszünk, nemcsak saját létünk föntartási ösztönével, melly három világrészről van mindennapi megtámadásnak kitéve da az általános világszellem parancsával is, melly a népeket nem kiirtatni, de egymásba olvasztatni akarná.
Azonban, mit czikkünk elején mondók, e hazát nem egyetlen nemzetiség lakja. A magyar saját tűzhelyén korlátolva van sokban, mi másutt csak akaratjától függne; mert sokszor az akaratot nemcsak a jognak, de méltányosságnak is kell vezetnie. Nekünk szövetségeseink, települteink, idegen nemzeti elemeink vannak, kikre figyelnünk kell intézkedéseinkben, s kikkeli viszonyaink gyakorta ellankasztják karjainkat.
Igy vagyunk a fentebbi kérdéssel is. Nemzetiségünket, mint fönnmaradásunk főbiztosítékát, minden árom erősbítni, szilárdítni kell, ha életünket idegen népek kegyelem-hajszálára nem akarjuk kötni. És önállóságunkat teljesen kifejteni, ha nemzeti jövendőről akarunk szólani.
És im, minden létünket, mellyeket legszorosb önfentartási szükségből teszünk, nemzetiségünk mellett, a keblünkbeni idegen elemek saját nemzetiségök megtámadásának kiáltják. Sőt nyiltan Europa előtt zsarnok czímmel káromolják a magyart, ki a testvériség arany szavai álarcza alatt, nemzetiségöket meggyilkolni szándékolja. –
E vádakat le kell fegyverzenünk, az ellenvetéseket saját értékökre visszavinni, és minden cselekvényeinket összhangzásba hozni a világszellem mai nyilatkozatainak alapelveivel.
Nemzetiségünk erősbítésétől el nem állunk, mert ez gyalázatos elárulása volna saját életünknek; de a kiviteli eszközök minőségét a kor eszméihez kell alkalmaznunk.
Mi nyiltan kimondjuk véleményünket, s azt hisszük benne, az ország közvéleményével is találkozandunk. (Végét jövő számunkban.) –
Ábrányi Emíl.
