Aradból, jul. 22-ről irják:
Aradból, jul. 22-ről irják:
a megyei bizottmány a déli mozgalmakat már hathatós sikerrel fékező seregeinek erősbitésére, hivatalos felszólitás következtében, elhatározta: minden 1000 lakos után 15 nemzetőrt állítani, kik egymást felváltva lennének az illető helyen alkalmazandók.
E határozat sikeresítésére küldöttség jár helységről helységre. De kivevén a magar s néhány német helységeket, bizony kevés, az oláh helységekben, mondhatni, semmi sikerrel. Több oláh mezőváros, melly izgató előljáróinak jó hiszeme után magát különben tekintélyesnek is szeretné tartatni, a küldöttséget kivetéssel fenyegeté; többiek egyáltalában engedetlenségöket nyilvániták a mondott határozat iránt, s a küldöttséget azon szavakkal utasiták el: „majd ha az imperatu fogja parancsolni, el megyünk.”
E szavak – mond levelezőnk – komoly aggodalmat támaszthatnának, ha nem tudnók, miként mögöttök koránt sem valami politicai vélemény, annál kevesbbé az u. n. monarchiát mentő érzelem, mellyeket az oláh nép sem nem ismer, sem nem ért, sem érteni nem akar, hanem részint csupán megrögzött félelem a fegyvertől és katonáskodástól, részint néhány roszakaró bujtogatónak ármánya rejlik.
Ama szavakban tehát, nincs ugyan semmi, mitől vagy aggódni kellene, vagy mire elleneink s a reactió légváraikat épithetnék: mindazáltal a megyei határozat végre nem hajtásából származható következésektől méltán tarthatni. Mert ez által egy részről a lázadókkal küzdő seregeink tetemes segélyt nélkülöznek, mit pedig a vészszel szomszéd Arad megyéből leginkább igényelhetnének; más részről a megyei határozat iránti engedetlenség, a népet törvény iránti tiszteletlenséghez szoktathatja.
És e tekintetből helyesen jegyzi meg levelezőnk, hogy az újonnan alakult tisztikart a végrehajtásban nem annyira hanyagság, mint bizonyos félénkség jellemezi. És az, az engedelmességhez szokott s egyáltalában csendes és jó indulatú népet tekintve, megfoghatatlan. Valóban a megye népségének hangulata olly szerencsés, hogy erélyes tisztikar mellett, nem leendett egy átalakulási, közigazgatási, vagy honvédi kérdés sem, mellyet Arad megye saját diszére s a hon közjavára példás sikerrel meg nem oldhatott volna. Hogy a nevezetes határozat végre nem hajtásának is nagy részben ezen flénkség volt oka, bizonyítják az oláh népnek némelly helyütt mondott azon szavai: „hiszen ez nem is parancsolat, hanem csak kérelem; bizonyosan nem jő a császártól”; és ennek kell tulajdonitani, hog az oláhság olly ügyesen tudja a népszerüség hajhászatát a közös félénkség leplébe burkolni.
