PEST, JULIUS 26.
PEST, JULIUS 26.
Vessünk egy pillantást szíves szomszédunkra a triesti „Jorunal des oesterreichischen Lloyd”ra. Ha jó barátságával nem is dicsekedhetünk, legalább meg kell vallanunk, hogy rágalmaival s ellenséges czikkeivel valódi következetes hűséget tanúsit, s a hűség szép a csúnya dologban is. Azonban ne higye ön, kedves tengerparti szomszédunk, hogy ön ellen folytonos táborozást kezdünk, ismerjük nyelve fürgeségét, nem akarunk piaczi jeleneteket előidézni, s egyedül annak tulajdonitsa ön e sorokat, mert önök amott az ellenséges padokon legujabban azon modort kezdik fölvenni, hogy ha a magyar nemzet ellen szórt rágalmak s szidalmaknak valamellyikét elfeledi sajtónk visszatorlani, önök asztalhoz ülnek, s az augsburgi vén máminak egész komolyan azt irják: „ekkor és ekkor a magyar nemzet ellen ezt meg ezt a vádat emeltem, tizennégy nap óta nem felelt rá senki, – tehát igaz.” Kérem jegyezze föl ezt, s tegye „ad notam”.
Ön kedves szomszéd idei folyamának 164-ik s 165-ik számaiban egy czikket közöl illy fölirattal: „Die ungarische und die italienische Frage.” Az igaz a jó hosszura terjedő czikkben egy szó sincs olasz ügyről, vagy hogy mi az az „ungarische und italienische Frage”? De ez semmi, megtörtént az már többször is önnel, hogy nem arról szólt, miről akart, vagy mást gondolt, mint mondott. Az egész hosszu czikk rövid értelme az, hogy a déli szlávok lázadásának a magyar az oka. Ej ej, még rosz ember gyanusíthatná önt, kedves szomszéd, hogy vagy a horvátokat olaszoknak tartja, vagy csak ugy egyet kacsintva „nem sokára az egész adriai tenger Carlo Alberto olasz egysége vas-koronája alá kerülve, miután a tengerpart csak azé lehet, kié a tenger, Horvátország pedig világosan csupa tengerprt, tehát számoljuk már az olasz birodalomhoz.” Azonban én önt sokkal okosabb és „oestreicherebbnek” tartom, s az egész csak botlás, melly tizenhárom éves pályáján bizonyára csak a kisebbek közé lesz számitható.
Azonban, ha a rosz czímet megbocsájtom is önnek, de a sok rosz akaratot, mellyet e czikkben tanusít, s a felhozott sok vádat és hamisságot ezennel önnek postán visszaküldöm; miután telegraphi sürgönyben nem mondhatom meg, hogy ön most is csak olly ravasz szomszéd, mint néhány év előtt, midőn azt akarta velünk elhitetni, hogy a magyar világkereskedésnek természetes, világos, és egyedüli kiindulási pontja csak Triest lehet.
Legelőször is méltóztatik ön epésen haragudni, s bennünket ugyancsak szidalmazni azért, hogy Magyarország önálló ministeriuma által szörnyü separatismust vitt végbe az osztrák birodalmon s megsérté a sanctio pragmaticát. Mi igen tudjuk becsülni önnek önzéstelen nyiltságát. Más ember azt gondolná, önbül azonban hiusult óhaj keserüsége szól, miért nem maradt Magyaroszág még vagy 3 századig fejlős tehene Austriának, hiszen bőrére azután is kapott volna zsidót. Mi szép is volna az: Magyarország fővárosa Bécs; közigazgatási tűzhelye Bécs; pénzeink éléskamrája Bécs; kereskedésünk raktára Bécs; és mellette Triest a bájszemü olaszhölgy, Bécsnek deves dulcinellája, rakháza a pénznek, s előcsatornája minden veszendő gazdagságunknak!! Ó mi szép házaspár volna ez a Bécs és Triest, – és Magyaroszág mi bőséges tárházát tehetné e szerelmes pár gazdagságának! – Lám illy önző vágyakkal gyanusithatná önt valaki kedves szomszéd, de én nem teszem, mert tudom gyanusításommal szörnyen fölsülnék, miután ön számos példáját adá, hogy a gyanusitás e részben teljesen felesleges. – Azonban mi kedves szomszéd már csak megmaradunk saját – mint nálunk mondani szokták – paraszt gazdaságunkban, az az, senkivel többé közösre, vagy inkább egészen más kezére nem dolgozunk.
Mi a separatismust illet: mi ugy hisszük, hogy ezzel ön semmit sem mondott. Mi – Magyarország – tökéletesen separáltak vagyunk az osztrák tartományoktól közigazgatásunk minden ágaira nézve, s csak dynastiánk egy, vagy hogy hasonlatosságot mondjak, össze vagyunk ugyan házasodva az osztrák tartományokkal, de hozományunkat – e csekély országocskát – korántsem adtuk soha közös gazdálkodás alá, s a mennyiben rövid 3 század alatt a közösség keserüségét elég nagy mértékben ízleltük, ma teljesen magunk akarjuk a gazdaságunkat vezetni. Ez a mi separatismusunk, kedves szomszéd! tudja ön – talán szinte házas? – legtöbb baj abból származik, ha a házasfelek egymáséból szabadon költenek; egyik vagy másik mindig károsul. Legjobb az elkülönzés, – ez legjobban elejét veszi a házi czivódásoknak. – És nem is olly tegnapi dolog ez, kedves szomszéd – régibb ez sokkal az ön ellenséges indulatánál is irányukban. Ön szintugy idézni tudná mint én, azon régibb törvényeket, mellyek szerint Magyarország csak annyira beolvasztott tartománya az osztrák birodalomnak, mennyire mi is azon dynastiát uraljuk, mellyet önök; szintugy költségét viseljük a király udvartartásának, mint önök; s szintugy szívünkön viseljük a királyi ház érdekét, becsületét mint önök. – De régi sarkalatos törvényeink szerint a magyar pénzügyet – vagy is kamarát – nem volt szabad soha alávetni a birodalmi kincstárnak; a magyar hadsereget önállólag alakitotta az ország, s kezelésétől el volt tiltva minden idegen beavatkozás; és az egész ország közigazgatásának teljesen függetlennek kell vala lennie a bécsi osztrák birodalmi kezektől. Ha pedig gyakorlatilag mindennek ellenkezője történt vala, – az meg annyi törvénysértés, ármány és erőszak volt a vbécsi régi rendszer gonoszsága részéről. – Ha valahogy ön nem találná az ide tartozó törvényeket „coirpus juirs”ában – mert lehet hogy épen e lapjai talán kiszakadtak – tudassa velem, én leirom önnek lelki épületesség okáért. – És lássa ön, már most, szomszéd, van-e más lényege az ujabban törvénybe irt magyar ministeriumnak, mint az hogy az ország közigazgatását s főleg pénz-. és hadügyét önállólag a többi osztrák tartományoktól fogja kezelni? Higye meg ön nekem, mi nem uj alkotmányt nyertünk, csak a régi jó könyv kapott – csinosabb bekötést. – A mi separatismusunk ma az, mi századok előtt volt, s reményljük, a mi szinte még sok századik fönn fog maradni.
Azt mondja ön, kedves szomszéd, továbbá – bocsásson meg, hogy hosszu czikkének csak legélesebb vádjaira s okosabb részére felelek – hogy a déli szlávok lázadását legalább is megfoghatóvá a magyarok zsarnoksága tette. Mi ugyan másutt hisszük lappangani e lázadás rejtett kútfejét, s korántsem Magyarországon keressük a véres események talányfonalát; hanem szeretnénk szemébe nézni azon „Thatsachenak” melylyel ön provocáltnak hiszi e lázadást. Tessék elévenni az augsburgi egyetemes rágalomtárt, és halássza ki ön ezeket a híres „Thatsachen”eket, hadd álarczozzuk le önnek rágalomteljes rosz lelkiösméretét! – Ha mintha e véteknek ismeréséül történt volna az, hogy ujabb időben a törvény több nyelvekre fordítatott le, – ez is rágalom annyiban, hogy már az 1848-ki korszak előtt mindig többnyelvü fordításokban is lenyomatta a magyar kormány a törvényeket. – Hogy szinte ennek következtében igéretet tett volna ministeriumunk, hogy a kapcsolt részek közigazgatására horvát-szalvonita ministereket fog nevezni – ez ismét csak önhöz méltó tudatlanság és rágalom, kedves szomszéd. Mert tudni kell önnek, hogy a magyar ministerium teljességgel nem bír joggal ministereket csak ugy félujjal teremteni, mint a Lloyd nyers árúit – rágalmakat – egyremásra gyártja. Hanem annyi igaz, hogy a magyar elég jóhiszemű volt a horvátországi bánt országos tanácsnokká tenni, a horvát megyékbe horvát hazafiakat főméltóságokra emelni, s Budán egész hivatalhszobát alkotni a benszülöttekből Horvátország és Slavonia közigazgatása vezérletére. És különös! egyszer ha kedvök csosszan a horvátoknak, a magyar történetirás nagyobb férfiait, Zrinyit, a Frangepánokat stb. mind magoknak sajátítják, hogy ministerelnökünk Bathyány Lajos épen olly gazdag multtal bir a horvát mint a magyar történeti multban, s épen ugy magyar mint horvát is. – Végre mintha legujabban ugyancsak a fentebbi zsarnokság lelki furdalása csillapultára adtuk volna meg, hogy Horvátország iskolai s közigazgatási nyelvül saját nemzeti nyelvét használja. ez ismét szintolly szarvas tudatlanság mint szennyes rágalom. – E részben soha a magyar törvényhozás nem is akarta Horvátországot erőszakolni, csak annyit kívánt, hogy az országgyülési nyelv, s a két ország közti érintkezési nyelv magyar legyen. A mi történt is legujabban, nem félelemből, hanem magyar jó szívből történt. Mikor e törvényt irták, még hire sem volt a lázadásnak, valamint a törvény- fordítmányok is sokkal előbb készűltek s osztattak ki, mint a fegyveres megrohanások csak megkezdőttek volna is. – Kedves szomszéd, minek csinál ön magának annyi bajt, hogy e lázadás okait olly mélyen keresi, saját tenyerén megtalálja, csak legyen kissé igazságos és becsületes! De ha az nem akar lenni, akár meg se kisértse – maradjon eddigi véleményében.
És már most elbúcsúznám öntől, kedves szomszéd, mert biz engemet nem igen mulat önnek társasága, de lehetetlen, hogy két tárgyról ne szóljak még. Pedig tudom, nem igen hajt ön jó szóra, de mégis az egyszer megkisértem.
Ön azt mondja ezen czikkében, miért hogy nem avatkozik vagy avatkozott be az osztrák kormány sem az Erdélylyel történt egyesülésnél, sem a jelen horvát bonyodalmak elintézésénél! Ej, ön tudatlan arczot mutat, mintha nem volna képes a lent a gyapottól megkülönböztetni, pedig fogadom, hogy ön belsjében hamarább kész az illyen sületlenségek czáfolatával, mint mennyi idő alatt azokat kikiholta. Annyit ön maga elismer, hogy Magyarország csakugyan független ország, s most mégis azt mondja, kösse öt szalagra Austria, s csak úgy sétáljon mint a póráz engedi. Vagy talán Erdély Austriának volt provinciája, s nem elzárt második szivkamrája a magyar elemnek? Valljon a magyar király tartozik-e megkérdeni az osztrák császárt, hogy mit egykor törvénytelenül egymástól elszakított, egyesítheti-e most törvényesen? Vagy talán mivel néhány százezer német is lakja Erdélyt, ezért illeti a beavatkozás Austriát? s nem lakja-e Erdélyt szinte sok oláh is? – Honnan kérjünk ez iránt engedélyt, hogy százados elszakadás után, saját földünk testvéreit magunkhoz közelebb szorítsuk? O t Lloyd, a te bölcseséged sok, mint a kiszáradt tengerfövény porszeme!
De végén csattan az ostor! ön azt mondja, hogy a horvátoknak joguk van a magyar ministeriumot el nem ismerni, mert csak azon törvény kötelezi Horvátországot, mellynek alkotásába a bán s követek befolynak, s mellyet a tartományi gyülés elfogad. Ó te nagy dipolomata és törvénytudó, ha te ezt nekem megmutatotd, akár a pacta convantákban, akár Osegovics Metell szörnyü tudományából, vagy magyar törvényben, én neked, Lloyd, egy hajó-hadat állitok ki Britannia meghóditására. Állitásodból csak annyi igaz, hogy épen a tartományi gyülés határozatát egyedűl a magyar törvényhozás emelheti törvényerőre. Ez okoskodásod megér egy sárga szigetet – a holdban, s neked koszorút – fűzből. De még itt sincs vége a te végetlen balgaságaidnak és rosz akaratodnak. Még azt is mondod, kedves szomszéd, hogy a magyarországi törvény erejére a horvát bán aláirása szükséges, és hogy az 1848-ki törvény alá hamisan van írva Jellacsich neve, mert az időben Pozsonban sem volt. Mintha csak egy furfangos váltóügyvéd beszélne belőled, ki az aláirás hitelességét tagadja. A törvények hitelességére csak egy aláirás szükséges – a királyé. Vagy király és bán egy előtted? És a törvények alá nem „elfoadom” miatt irják a főtisztviselők neveiket, mert nem is ők írják, hanem iratják azért, hogy a maradék tudja, ez vagy amaz törvények hozatala korábban, kik viselték az ország főtisztségeit. Nem Jellacsich aláirását utánzák tehát, hanem oda írták nevét, mert már akkor bán vala. Bár ne lett volna; ebben is alkalmasint több a te vétked mint a miénk.
Jó éjszakát, kedves szomszéd! Ha reggel veszed e sorokat, a jó kivánat azt teszi: hogy szivedben s elmédben reggel is késő éj van.
Pestbudai
