PEST, AUGUSTUS 4. 1848.
PEST, AUGUSTUS 4. 1848.
– Hazánk ez idő szerint olly nagy és nevezetes, mondhatni világfontosságu mozgalmaknak szinhelye, minőkkel Európa egyik tartományaiban sem, legalább olly sokféle változatokban nem találkozhatni, mint ez árva Magyarhonban.
Az absolut kormány reactionalis politicája az ausztriai publicisták és hirlapirók nagy része, az elámitott horvátok, s a rabló szerb csoportok mind megannyi szövetségesek ellenünk; és mi egyedűl állunk Európában testvér nélkül, csupán ügyünk tisztaságában, saját erőnkre, és a mível nyugot nemzeteinek sympathiájára, támaszkodva, mint egyedül álltunk akkor, midőn a török ellen védbástyái valánk a többi nemzeteknek.
A bukott absolut rendszer párthívei hatalmasan működnek, habár a működésök vezérfonalait összetartó kéz messze távolban van tőlünk annyira, hogy ha kormányzata balul találna is kiütni, annak ujjaira nem leht majd koppantani; de azért a kerekek mozognak nyiltan és alattomban egyaránt.
A Metternichféle politica emberei, mint a kert áfinak levelein élősködött hernyók, miután ezek a kertet – ők a birodalmat – minden diszétől megfosztották, s a természet változatlan törvénye szerint az evés stadiumát bevégzék egy időre csendes magányba vonultak, s mint gubók körülhálózták magokat; ez átalakulási stadium rövid ideig tartott, s mig a kertész és gazda tanácskoztak, miként lehetne a veszélyes gubóktól szabadulni, az idő lejárt, s azok most már szinporos lepkeszárnyakon repkednek, s mindenfelé lerakván tojásaikat, százszorosan megszaporitandják fajukat, hacsak egy véletlen közbejöendő hideg eső – a népek ujabb kiábrándulása – semmivé nem fogja tenni e tojásokat.
A reactionalis párt ismét vissza igyekszik vinni a népeket előbbi szolgaállapotukba, ellenére van a dolgoknak csendes utoni kifejlése, az ő politicája most is az, mint volt azelőtt, a különböző ajku népeket egymás ellen ingerelni, hogy mig ezek egymást gyülölve veszekszenek, addig a cselszövők ismét erőre kaphassanak.
E párt érdekébe voná a német hirlapirók nagy részét, s ezek separatismussal, a sancito pragmatica tettleges fölbontásával vádolnak szüntelen bennünket, és miért? mert ő felsége nyilvános beleegyezésével visszanyertük azt, minek különben is birtokában voltunk saját választotta királyaink alatt. Ellenben hízelegnek ők a horvát lázadóknak, kik a magyarországgali 700 évnél régibb kapcsokat szentségtelen kezekkel összetépni nem iszonyodnak;és e hirlapok kaczérkodnak a szerb rabló csoportokkal is, kik a karloviczi érseknek mint a camarilla kezében levő vak eszköznek bujtogatásaira, a legvadabb századokhoz illő vandalismussal ölnek, gyilkolnak, rabolnak, pusztítnak kedves hazánk határain.
Mi azt hivők, hogy midőn Bécs népe a martiusi jóltevő meleg napok által hosszas álmából felébredvén, városi küldöttei által nekünk magyaroknak barátságot esküdött, s ez érzelmeiek kifejezéseül egykori legnépszerübb királyunknak Mátyásnak paizsával s egyik saját zászlójukkal együtt minket megtisztelt, mondom, ekkor azt hivők, hogy ama roppant népgyülés a két ország polgárai közt kötött barátságnak szent ünnepe volt, a két ország polgárai karöltve jártak Pestnek utczáin fel s alá, s a csókok és ölelkezéseknek – hossza vége nem vala.
És azt hivők, hogy a szabaddá lett sajtó hivatásához képest teljes erővel támogatandja, szilárditani fogja eme frigyünket.
De vérmes reményeinkből csakhamar kiábrándított a reactiónak a német lapok nagy részével kötött utálatos szövetsége.
Sajnosan kell tapasztalnunk, hogy rokonszenv helyett irigység és pokolfekete rágalmak nedvébe mártott tollal irvák azoknak rólunk közlött czikkei.
Most már tartózkodás nélkül kimutatják, hogy irányunkban ellenséges, a szerb kannibálok irányában pedig baráti szerepet öltöttöke magokra.
Volt már néhányszor szomorító alkalmunk mutatványul fölhozni néhány illy szellemű német czikket olvasóinknak, mellyekben alvidéki ütközeteinkről kárörömmel terjesztetnek rosz hirek, sőt, közöltetetnek ferde irányu koholmányok is.
Ime a közelebbi postával ismét érkezék egy illy czikk a Wiener Zeitung Abend-Beilagejában; pedig tudtunkra e lap az osztrák kromány hivatalos közlönye, s abban a következő névtelen levelet olvashatni.
„Karlovicz julius 17-kén. Én most teljes tevékenységben vagyok. Vajha az előhaladás is olly szerencsés legyen, minő szertettel a tényt megkezdők.”
Ezen első sorok olvasása után azt hinné az ember, hogy egy hű magyar fogja itt kitárni érzelmeit. Óh csalatkozik, ezek ellenségünk tollából kerűlt szavak.
Halljuk tovább:
„A mint már megirtam*, jelen voltam az écskai ütközetnél. A Perlasz melletti táborral ki akartuk víni a N.Becskerek felé indulást. Julius 15-én 2 órakor megindulánk. Én vezérlém az előcsapatot*. melly 1,100 határőrből, 100 szerbből, s 3 ágyuból állt. A főcsapat Dragulics ezredes vezérlete alatt fedezett bennünket a perlasz-écskai ut hosszában; a tartaléksereg pedig Sztratimirovics vezérlete alatt volt kisérőnk. ezer lépésnyire délről Écskához 2 főut vág egymásba, köztök egy domb, s ez előtt egy kiszáradt patak feletti hid. Én ágyuimat azonnal a dombra vontatám, balról a Béga vize fedezett, mellynek túlpartján, de füzfák megé huzódva, állott az ellenség gyalogsága.*főcsapatunk jobbra kanyarodva, jobb szárnyamat biztosítá. Velünk szemben egy várfok állt, melly mellett balra az István-huszárezred, s a legvégső balszárnyon 1 század dsidás lovasok voltak felállitva. Hetedfél órától 11-ig szakadatlanúl tartott az ágyuzás. Ezután én a kiszáradt patak felé előre nyomultam, s tömeget képeztem a már ellenünk indult lovasság ellenében.
Tehát a Wiener Zeitunggal illy értelemben folytattatik a levelezés.
Hohó, tehát a czikkiró nem is közvitéz, hanem épen illyr vezér! Mondhatni, gyönyörű viszony az osztrák kormánylap s egy rabló főnök között!
És a Wiener Zeitung még egy kis csillagocskában sem protestál, hogy a sorkatonaság nem ellenség Austria irányában.
Az ő részökről jött megtámadást visszautítá erős ágyuzásunk, miközben elleneink golyói zászlóaljam felett repültek a nélkül, hgoy csak egy emberem is megsérült volna általok. Végre megszüntetett az ágyuzás. Én mintegy 200 lépésnyire közeledtem a lovassághoz, melly kétszer visszavonult; s most engem üdvözlöttek ők golyókkal, kartács- és gránátokkal, az emlitettem árkokból. Én, mint ki egyedül valék lóháton, lehettem czélul kitűzve, mert mind az első, mind a következeett tüzeléseknél csupán a mellettem állókat találták a golyók. A mi seregünk, nem levén szokva ágyugolyókhoz, eleintén meghökkent, a jobb és balszárny messze hátramaradt, végre az ellenség balszárnyán felállított ágyuk s lőszertáram kifogyása engem visszavonulásra késztettek. Bámulnom kelle seregünk szilárdságát, ez csak léptenként hátrált. Legnaobb csodálkozásomra az ellenség egy támadós sem kisértett meg ellnünk. Mi a két országút összevágásánál gyüjtöttük össze népünket, s visszamenénk táborunkba. Halottaink száma 12, a sebesülteték 24. Zászlóaljamból, melly legelől vala, csak 8 ember esett el. Az écskai parasztok előadása szerint az ellenség részéről 150–200 halottat és megsebesültet számíthatni*, közöttök 1 őrnagy és 3 tiszt. Ezen értesítés – mond a czikkiró – való lehet, mert a lovasság részint csapatokban részint tömegben 4 1/2 óráig volt szakadatlan ágyuzásunknak kitéve. A magyaroknak 8, nekünk 12 ágyúnk vala.”
Talán megforditva kell venni a számítást, nekünk legalább illy vezteségről nincsen tudomásunk.
A czikkiró végszavai ezek: Hármas előnyünk van ez ütközetből: az, hogy keveset vesztettünk, hogy megszoktuk az ágyúzást, és hogy Kossuth eszközei megtanulhatták bennünk nem csupán rabló csoportot ismerni. – Kiss ezredesnek lova lelövetett. Az itteni hangulat jó, császári és nemzeti.
Mi e czikkre nézve elmondók fennebb észrevételeinket.
De ez még hagyján! ez ellenséges táborból küldetett ellenünk.
Ha különben is már hosszúra terjedt czikkünkkel unalmára nem lennénk a közönségnek, bemutatnánk még az Allgemeine Oesterreichische Zeitung aug 1-ső számában egy Esztergomból irt czikket, mellynek minden sora, minden betűje elárulja a legundokabb hazaárulást. A magyar kormány ellen elmondott piszkolódásai közben szembetünőleg ritkitott beetükkel kimondja a névtelen iró azt, hogy a civilisatio érdekében kivánatos, miszerint a horvát nép a magyaroktól elszakadjo, s a szabad austriai népszövetséggel egyesüljön.
E czikkiró aligha magyar, mert a haza elleni illy perfidiára a legelvetemültebb magyart sem vezethetné lelkiösmerete. –
