Debreceni levelek. III. (august. 28.)
Debreceni levelek. III. (august. 28.)
Ma népes közgyülésünk volt, s mit nem reményltünk, beteljesedett. A választmány jelentéséből kitünt, hogy a folyó hó 21-iki gyülés határozata folytán felszólított háromezer néhány száz nemzetőrből, száztizenöt ajánlkozott önkénytes honvédnek. Fájdalomtól s szégyentől volt leverve a képviselő testület jobb érzelmű s értelmesb része. Kevés ideig mély csend lett. Szólni ki sem akart ….
Ezen zsibbasztó helyzetet a polgármester azon kérdésével szakasztá félbe: mit kellene már most irni a ministeriumnak, hogy mégis olly szégyen, millyet megérdemelnék, ne érje a várost?
Sokféle akartá némellyek e tényt csavarni, azon okból, miszerint ha egyenesen tisztán megíratik a ministeriumnak, mit fog felőlünk gondolni? … minél fogva némi biztató reményt kellene – bízván a körülmények lehető változtában – nyujtani. Az egyenes úton járó fél azonban győzött, s elhatároztatott hogy meg kell irni tisztán s leplezetlenűl az egészet, hadd lássa az ország, hadd lássa a ministerium, mit várhat e nép lelkesedésétől, mennyire bizhatik hazafiságában??!
Igy állanak jelenleg Debreczenben a körülmények, mi az előtt, ki nem ismeri az itteni úgynevezett tősgyökeres civiseket, hihetetlennek látszik.
Hogy némi képzeletők legyen azoknak, kik nem ismerik ezen úgynevezett civiseket közelebbről, míg máskor többet mondanék, most csak egy tényt hozok elő, annak megmutatására, milly messze állanak sokan, nem mondom a civilisatiótól, ez sok volna, de csak haza iránti kötelességérzettől is.
Közelebbi levelemben érintém azon jótékony határozatot, mellynek folytán szégyen lett volna, sok testben elég erős s fiatal egyéneknek, nem lenni önkénytes honvédekké; mit hogy kikerüljenek az említett tősgyökeres ivadékok, csapatostól mentek ki illető helyökre, a tanyákra; sőt akadt közőlök ollyan is, ki mit társai nem bújt ugyan el a tanyákra, hanem honn azt merte mondani: „minek menjek én el, itthon is jól van nekem dolgom.“
Nem javasolhatunk az illy egyénekre nézve czélszerűbbet, mint ha menél előbb kivánjuk, hogy az újoncz állítási törvények nyomán parancsoltassanak haz a tanyákról és soroztassanak honvédeké, hogy a honvédségben ezen tanyai baglyok kissé mívelődjenek, s öntessék beléjök társaik példái által némi hazaszeretet.
Meg kell jegyeznem, miképp azon 115 jelesek nagyobb része fiatalügyvédekből s néhány hivatalnokból áll, kik közől pedig legnagyobb résznek irótollán kivül alig van vagyona, de lelkök s szivök helyén van.
Álljatok elő most ti tősgyökeresek, s ne engedjétek magatokat a szégyenpadra állittatni azok lelkességétől, kiket sokszor lenézve, ha félszeg tetteitek s kivánságaitok ellen szólanak, csak „tintanyalóknak“ neveztek, s kiknek nagy része helyett, magatokat ültettétek a képviselő testületbe (természetesen more partio), hogy azon lelkes fiatalságtól, melly legalább már tanult s tapasztalt valamit, ne tanulhasson a világosság után sóvárgó nép. Példákat ne kívánjatok, hogy említsek, elég legyen csak a mai gyűlésében történtekre hivatkoznom …
Vagy azt akarjátok, hogy mint ezelőtt századokon keresztül elődeitek tevének, gyáván pénzért fogjátok megváltani haszonéltetőket?! Tudjátok meg, ha nem tudnátok, hogy gonoszabb ellenségnek néztek elébe, mint hajdan a török–tatár csordák voltak. Míg ezek elődeiteknek vagyonával megelégedtek: mostani ellenségeinknek, ha legyőznek, életek s vagyonotokkal fogtok kétszeresen lakolni.
De ne ítéljétek még el egészen Debreczent, hazám lelkes fiai! Inkább azt higgyétek előre az illetőkről, hogy „nem tudják mit cselekszenek.“ Várjunk még kissé, talán nagy hibájokat, ha csak némiképp is helyre hozandják. Jákó Pál.
