Buda, sept. 14.
Buda, sept. 14.
Me timor invasit, stabam sine sangvine moestus. Ovid. Az utósó pozsonyi országgyülésről függetlenségünk chartájával Bécsbe induló küldöttségnek, azt mondá Székely József: A hajó, melly önöket Bécsbe viendi, legyen az argonauták hajója, melly nekünk a szabadság arany gyapját hozza meg. S úgy lőn. A hajó meghozta nemzetünknek a szabadság arany gyapját.
Csakhogy a sors még tovább is akarja folytatni a mythoszszali hasonlatosságot.
Az argonauták hajójának nyomán, vért kellene szétszorni, hogy az arany gyapjú üldözőit visszatarthassák: s úgy látszik, a magyarnak is vérrel kellend elborítni a tért, melly közte és szabadságának üldözői között van.
A kincs azonban, mellynek birtokába jutottunk, megérdemli az áldozatot, hogy azt a colchisiak ármányai ellen, vérünkkel is megótalmazzuk; s ki ez áldozat megtételétől visszaretten, az nem érdemes e drága kincs hasznaiban részesűlni; ki most félénkgyáván visszalép, az minden lehet inkább, de nem magyar.
Már a budai társasélet szinét, állapotink roszra fordulása egészen megrázta, mint szokott megrázkódni, közelgő zivatar előtt a Balaton tükre. Nézzetek szét utczáinkon. Félelmes arczokat, csoportokban összedugott fejjel suttogó embereket láttok úton útfelen. S ugyan mit beszélnek? Imitt az egyik bizonyos kútfőből tudja a napot, órát, sőt perczet, mellyen Jellachich, magyar-emberhússal élő katonáival Budát elfoglalja. Amott egy másik, – risum tencatis – már látta a Jánoshegyen felállított ágyúkat, mellyekkel a várba fognak majd lődözni. – És tekintsetek be a kapukon, majd minden harmadik háznál pakolnak.
Mire való, hova visz e szánandó gyavaság, melly megfosztja önérzetétől a telket, s félénkségében maga teremt önmagának ijesztésére torznál torzabb rémképeket!? Valóban, nem tudja az ember, sajnálkozzék, nevessen, vagy boszankodjék illy nyúlfiak magaviseletén.
Régi vitézségünk, hol késel az éji homályban? jőjj, és szálld meg immár egyszer a budaiak bal oldalát is.
Nem az a férfi, barátim, ki, midőn azt kiáltják: veszedelem van! az ágy alá búvik; hanem, ki fegyvert ragad kezébe, s azt kérdi: hol az ellenség?
Hanem, már ismét feledém, hogy Budán beszélek. Hiszen tekintsünk vissza csak a közelebbi napokra. Nem mi voltunk-e azok, kik, midőn katonát kért a kormány, azt mondtuk: már ’szen tudj’ isten, csak jobb lesz nekünk itt a Szentgellért tövében nézni a mi szemeinkkel a napot, mellyet ott a táborban, az ágyúk füstétől úgy sem láthatnánk; hanem ha már épen annyira vagyunk, hát majd fogadunk magunk helyett, a ki harczba menjen. S ismét nem mi voltunk-e azok, kik, midőn arra került a sor, hogy fizessünk is már valamit azoknak, kik érettünk mellöket a golyónak kitárják, reszkető kezekkel nyúltunk az erszény után, s fogaink közől mormoltuk a pénzes ládába: Hol’ der Teufel alle Freiheit, wenn sie leer lässt unsere Kassen.* Mit várhatunk aztán illyen emberektől?
Rendes szójárás a budai kávéházakban.
Rousseau mondja egy helytt: „Contrat social“-jában: Mihelyt a nyilvános szolgálat megszünik a polgárok fődolga lenni, s mihelyt ezek a statusnak inkább erszényeikkel, mint személyeikkel ohajtanak szolgálni: a status elsülyedéséhez közel van.“ Ez ugyan szomorú jövendőlés volna számunkra, ha Magyarország csak Budából állana; mert tagadhatlanúl igaz, mit ugyan az idézett írónál alább olvasunk, miszerint „a valóban szabad statusban, a polgárok mindent önakaratukkal tesznek, és semmit pénzökkel; s távól attól, hogy kötelesség alóli kibúhatásért fizetnének inkább azért fognának fizetni, hogy azt ők magok végezhessék.“
301Fáj, nagyon fáj lelkemnek, hogy valót akarván szólni, nem sok jót mondhatok a budaiakról; de erre nézve benső meggyőződésem az, mikép, ha valaha, most volna ránk nézve legveszélyesebb az önmystificatio. Ismerni kell magunkat, ismerni hol-fekvését azon erőknek, mellyekre mindenkor és minden körülményekben számíthatunk. Azért félre a fátyollal a gyöngeségek fölül, tisztán hadd lássuk, hogy állnak actiáink. Illy időkben ez mulhatlanúl szükséges.
Nem mondom én, hogy az iménti jellemzés átalában illeti az összes budai népet; mert ezt állítva, méltatlanul bántanám meg azon lelkesek kis töredékét, kik elszánt bátorsággal néznek szembe a közelgő vészszel, s kik minden perczben készek véröket adni e hon függetlenségeért. Ezekről mindenkor tisztelettel emlékezem. De érdeklik a fönebbi megjegyzések Budának nagy többségét, s e többség közepett különösebben azon osztályt, melly itt úgy, mint másutt, mindenhol csak saját piszkos önérdekének él; kinek mindegy, szabadságban díszlik, vagy járomban nyög a hon, független vagy hűbéres legyen a nemzet: csak őt ne háborgassátok, csak őt hagyjátok békén alunni pénzes zsákjain. – Ójon az ég, hogy valaha ezeknek áldozat-készségére kelljen szorulnunk.
Szathmáry Károly.
