Buda, sept. 19.
Buda, sept. 19.
Igazság szerint ma közgyülésünknek kellett volna lenni, de a szüret és esős idő, honn marasztá a képviselő urakat; és igy azt végeztük, hogy majd máskor végezünk.
Alkalmat veszünk itt magunknak, a közgyüléseket illetőleg, rendkivüli körülményeinkhez képest, egy intézkedést javasolni.
A fatalis napok, mellyekben élünk, azon aggasztó helyzet tudata, mellyben édes hazánk van, – fölemelik és leverik egyszersmind a lelket. Fölemelik, a mennyiben más kisszerűbb tárgyak szemléletétől elvonva bennünket, tekintetünk az összes hon nagyszerű ügyének jobbra vagy balra fordulásán csügg; – leverik, a mennyiben lét és nemlét közt ingadozó kétes helyzetünk, kínos szorongásban tartja kedélyünket.
Igy lévén, mikép kivánhatnátok egy hazafitól olly roppant lelkierőt, sőt mondhatom, önmegtagadást kivánó resignatiót, hogy közgyüléseiteken „a városi kocsisok bérének fölebb emeléséről“ s egyéb illy parányiságokról peroráljon. Ezt, egy hona sorsát mélyen érző polgártól kivánni sem lehet. Én legalább nem tudom rosz neven venni a képviselőknek, ha illy kisszerű ügyekkel bibelődni meg nem jelennek.
Rendkivűli körülményekben, rendkivűli eljárásmódokhoz kell folyamodni. Azért azt vélném: a közgyülések egy időre függesztessenek fel.
Azonban, hogy az aprólékos bár, de a városi beligazgatásra nézve tán lényeges dolgok mégis kellőleg elintéztessenek, nevezhetne a képviselő test; saját kebeléből egy kevés, legfölebb 12 tagból álló választmányt, melly, a tanacstagok hozzájárultával, valahányszor a körülmények igényelnék, összeüljön, s gyakorolja ideiglenesen mindazon hatóságot, melly különben a közgyülést illetné. (Tehát épen ollyanszerű lenne, mint a megyei közgyüléseket pótló állandó bizottmányok.)
Ezt akartam javasolni, s ajánlom az illető urak figyelmébe. Ha rosz, vessék el; ha jó, használják föl.
– Egy idő óta többeket látunk a két fővárosban azok közől, kik Földváry őrnagygyal, mint „győzelemig önkénytesek“ szállottak a táborba. Nagyon panaszkodnak a rosz élésről, s kiállott sanyarúságokról, mik a csapatot annyira megtörték volna, hogy nem sokára kénytelenek lesznek mindnyájan haza vonúlni – Nem tudjuk mennyi igaz a dologban, mennyi nem, mi a mondottak fölött kétkedni annyival inkább sem akarunk, mivel épen ma volt alkalmunk egy önkénytes levelét is olvasni, ki azt irja, hogy három század magával fekszik a kórházban. – Szomorú sors, – de ez is egy okkal több arra, hogy minél gyorsabbak legyünk, uj csatárok kiállitásában, hogy fris erők és ép karok álljanak az elgyöngültek helyébe.
Szathmáry K.
