PEST, SEPT. 21.
PEST, SEPT. 21.
Azon szavazattal, mellyel a bécsi országgyülés többsége a magyar nemzet baráti kezét visszataszítá, a camarilla pálczát tört a dynastia jövendője felett.
Azon birodalmi gyülés, melly igy szavazazhatott, többségében nem német többé. És a dynastia, melly ezen nem német többségre támaszkodik, megszünt német hatalom lenni.
Az austriai ház pedig, mihelyt nem német ház – semmi. – Bukását már irja a világ birája.
Az austriai ház csak a következő feltételek alatt igérhetett volna magának még életet:
1-ör, ha a német nemzet első szülöttjének mutatja magát;
2-or, ha népei szabadságával magát őszintén azonositja;
3-or, ha Magyarország törvényes önállását a király esküjéhez képest szentűl megőrizvén, a magyar nemzet rokonszenvét magának biztosítja.
Az első feltétel nélkülözhetetlen volt volna az austriai ház fenállásáhaz, mert e nélkül a német nemzet nem lehet barátja, sőt azon austriai házat, melly a német alapot magától elveti, természetes ellenségének kell tekintenie, ollyannak kell tekintenie, melly a német egység természetes határainak megcsonkítására törekszik.
A másik feltétel nélkülözhetetlen azért, mert ha az austriai ház népeinek szabadságával magát ellentétbe helyezi, népeinek ellenségévé válik; s a népek azt nem szerethetik, ki nekik ellenségök. A népek hűségét csak szabadság árán lehet megvásárolni.
A harmadik feltétel nélkülözhetetlen; mert az austriai ház minden népei közt, csak a magyar az, melly a németektől, melly az austriai császártól nem akar legkisebbet is elcsempészni. A magyar nemzet csak lenni akar, az, a mi most. Ő tehát az austriai németségnek, s általában a német nemzetnek természetes szövetségese.
Mig ellenben az austriai birodalomnak minden más népisége csak az austriai birodalom rovására emelkedhetik fel hatalommá.
Arra pedig nem kell különös bölcsesség, hogy átlássuk, miként az, a mi az austriai birodalom dissolutiójára vezet, az austriai ház romlására vezet.
A reactionalis camarilla, mind a három feltételt semmivé tette; mind a három alapot elrántotta a dynastia jövendője alól.
És mégis olly vakság, olly köd veszi körűl az austriai házat, hogy nem látná, miként a camarilla minden lépése, az örök enyészet sirja felé ragadja őt, midőn sérti a német elemet, sérti Bécs legbensőbb érzelmeit; s a magyar nemzet ellen a leghallatlanabb árulást követteti el, a beteg fejedelem neve alatt.
Mi ennek kulcsa? Az-e, hogy a kit isten veszésre kárhoztatott, vaksággal veri meg; vagy az, hogy egy bizonyos asszonyság nem győzi várni az órát; hogy császárnénak hivassék, habár Bécsbe, Austriába, Magyarországba kerüljön is; habár olly mulékony legyen is, mint a buborék? ezt majd megitéli a historia.
Gondoljátok csak, hazánkfiai! a beteg király nevével annyira visszaélnek, hogy
a király nevére hivatkozik a szerb rabló;
a király nevében öldökli, égeti, pusztítja a magyart;
a király nevében dicsértetik, protegáltatik a pártülő Jellacsich, ki az austriai házat per „Lump” tractálja;
a király nevében bújtogatnak a tót emissariusok;
a király nevében űzetnek a panszláv propagandának minden bűnei;
szóval: a király nevében van lázadás, pusztítás, rablás, pártülés.
És a király nevében vakmerőséggel, szemtelenséggel vádoltatik a magyar országgyülés azért, hogy az országot és a törvényt, melly a királyi széknek alapja, védelmezni meri, a lázadás, rablás, pártülés ellen.
Hallatlan! hallatlan! iszonyatos!
És a camarilla, e hallatlan árulás sikerének előmozdítására, konkolyt, háborúságot szórt a magyar és az osztrák nemzet közé.
Ezt nem tűrhetők.
És küldénk küldöttséget Austria nemzeti képviselőihez, kik elmondják nekik:
„Szomszédok, barátaink! Felszólaltunk szabadságtokért martiusba, midőn még ti magatokért nem szólhattatok.”
„A mi szavunk volt a mécs, mellynek lángjánál szabadságtok fáklyáját meggyujtottátok.”
„A mint mi óhajtjuk, szeretjük szabadságtokat, ugy ti, sokkal nemesebbek, sokkal igazságosabbak vagytok, hogy sem a mi szabadságunkat irigyelhetnétek.”
„Nekünk e szabadság nem uj szerzemény; három száz éves régi jogunk, mellyre 14 király megesküdött.”
„Legyünk barátok, a viszonos szabadság, viszonos függetlenség alapján; miként őseink voltak, midőn a 17-dik század elején egymás jogainkat kölcsönösen biztosítottuk.”
„Mi e frígykötés igéretét híven váltottuk be a martiusi napokban.”
„A camarilla közös ellenségünk. Ezen ördögi ellenség, a reactio ezen fenéje, meg akarja rontani köztünk a barátságot.”
„Mi nem engedünk szitogatásainak. Le a camarillával! melly választó fal gyanánt emelkedik közinkbe.”
„Mi jövünk, mint szabad nemzet szabad nemzethez; megerősitni a szomszédságos barátság frigyét, fejedelmünk egységének frigyét.”
„És nyujtunk nektek baráti kezet.”
„És mondjuk nektek: barátaink! fejedelmünk egy, beteg, magával tehetetlen; nevében elárulták hazánkat, de fejedelmünk; mi pedig szomszédok, a szabadságban testvérek vagyunk; sok érdektalálkozás köt egymáshoz; egyenlítsük, intézzük el azt, nemzet nemzettel, az igazságnak, méltányosságnak alapján, s örökítsük meg a régi frigyet.”
Ez volt megbízása küldötteinknek.
A hottentótákhoz, a vad négerekhez szólanának igy, egy, nagy nemes nemzet képviselői, barátságosan fogadnák őket.
És amazok, ott Bécsben, kik magokat az austriai német képviselőinek nevezik?
Mint házsártos, csárdai betyárok tehetnek csak hasonlót részeg fővel, azt mondják: „nem, – menjetek! szóba sem állunk veletek; azt sem kérjük, kik vagytok, mit akartok.”
Szégyen! gyalázat, barbár illetlenség!
Szégyen, gyalázat, nem nekünk, hanem azoknak, a kik a népjogról, a kik azon tekintetről, mellyel nemzet nemzetnek tartozik, ennyire elfelejtkeztek.
A világ népei ki fogják őket törölni a civilisált emberek sorából; tekinteni fogják ollyannak, mint a részeg embert, kivel érintkezni mocsok.
És aztán, olvassátok meg beszédeiket.
Szerkesztő urat kérem, adja azokat minél terjedtebben.
Hadd lássa a magyar világ azt a hyaena-politicát, melly egy testvér nemzet vérének örvend, egy olly nemzet vérének örvend, melly a társaság terén áll, s mellynek kebelét – hallatlan dolog! – a király nevében marczangolják a rablók és pártülők, mellynek halálára a király közelében keverik az árulás méreg-poharát; s a mérget a beteg király saját kezével nyujtatják neki.
Szegény, szerencsétlen király!
De mikép történhetik ez? fogjátok kérdeni? mikép történheték, hogy egy gyülés, melly magát népképviselőinek nevezi; melly előtt e szónak „nép” szentnek kell lenni; különben ha ezt nem respectálja, egy gyülevész csordává lenni; különben ha ezt nem respectálja, egy gyülevész csordává válik, melly maga tépte szét megbizó levelét. – Mikép történheték, fogjátok kérdeni, hogy civilisált emberek, hogy népképviselők magokról ennyire megfelejtkeztek?
Mikép történheték? – – csak ugy, hogy a bécsi országgyülés nem német országgyülés többé.
Száv gyülekezet.
És szenvedélyes. És szenvedélyénél fogva, észre nem veszi, hogy egy nagyravágyó asszony vontató kötelére jutott.
Ha német volna: ezt nem teheté.
A német civilisált. Ez barbár, illetlenűl viselte magát.
A német természetes szövetségese a magyarnak; ez ellenségesen viselte magát.
A német a szabadságnak barátja; ez a reactiónak szolgál.
Tehát igazán nem német többé a bécsi országgyülés? nem! barátaim.
Hogy nem az, mutatja a valódi német baloldal, melly küldöttségünk elfogadására szavazott.
Ezek valódi németek; ezek értik a német érdekeket.
A schwarz-gelbnek nincs nemzete; annak hazája a reactio.
Mutatja ama 30,000 ember, melly küldöttségünket megtisztelé.
Mutatják a democrat társaságok, ezen valódi német népképviselők, kik a lelkesedés hangján emelék fel az értelem szavát, a szláv országgyülés többségének impertinens durvasága ellen.
Mutatja az „Aula¬, a német szabadságnak emez első szülött bajnoka, melly a mint feltüzé a német szabad szövétnekét, úgy lobogtatja mindig híven, mindig rendületlenűl, a reactionalis ármányok minden zivatara közt.
Népek istene! te rád hivatkozom, hol van a német elem Bécsben; ha nem ott, hol az országgyülési baloldal, a nép ezerei, a német nép társaságok, és az Aula áll?
Köszönet nektek, nemes férfiak. – A magyar nem türt soha, nem türend soha népjog sértést; nem durva impertinentiát. Mi fogjuk tudni, mit kell cselekednünk.
De nektek köszönet, nemes férfiak!
Mi a ti sympathiátokat zálogúl veszszük; hogy a kik veletek nem egy érdekűek, azok nem a német Austria érdekét képviselik.
Nektek is sok leszámolni valótok van; ugy mint mi nekünk, és leszámolásunk alkalmasint közös leszen. Nekünk előbb egy feladatunk van. Győzni a háladatlan kigyó-fajon, melly hazánk kebelét rablóként dúlja; s mellynek a ti országgyüléstek többsége tapsol. Ha győztünk, aztán majd mi is számolunk.
Mi egyet tudunk, nagy bizonyosan. Ha a reactio a mi nyakunkra hágna, az lépcső volna neki, hogy a ti nyakatokra hágjon; s ha a ti nyakatokra hágna, lépcső volna neki, hogy a mi nyakunkra hágjon.
Ügyünk közös. Ellenségünk közös. Közös a számadás, mellyet vennünk kell. Számítsatok reánk; nem fogunk hibázni a leszámolásnál.
A chronograph pedig már irja e szavakat az isteni végzet könyvébe.
„A melly napon a bécsi országgyülés visszataszította a magyar küldöttséget: az napon megszűnt német lenni.
A melly napon a bécsi országgyülés megszünt német lenni: isten a végzet könyvében keresztet húzott, az austriai ház jövendőjére.”
Urak, kik a schönbrunni kastélyt lakjátok, vegyétek le a fekete-veres-arany szín zászlót. Mert az ott nevetséges satyra!*
Bocsásson meg tisztelt levelezőnk, magyar kormányunkat nem érheti azért átok, mert a horvátügy kiegyenlítését megkisérté. Mi most is azt mondjuk, hogy a horvát atyánkfiai saját érdeköket föl nem fogva tőlünk szakadni szándékoznak, mi ne makadályozzuk függetlenségök kivívását, de ez is csak kölcsönös egyezkedésünkkel történhetik. Azonban a szerb rabló csoportok irányában alkudozásokról semmit sem tudunk. – A szerk.
