A Duna mellékéről.
A Duna mellékéről.
Tisztelt szerkesztő! Lapjának vezér-szózata felrázta érzelmeinket. Mi készek vagyunk mindnyájan, boldog és boldogtalan lakói e környéknek, tömegestől a magyar nemzeti lételéért, szabadságáért, függetlenségéért egy olly harczot vivni, minőt apáink e földért vivtanak.
Régen látjuk és vérző szívvel tapasztaljuk azt, hogy azon tétlenség, mellyben tespedünk, mind közelebb közelebb hozza hozzánk a vészt. Hazánk földén áll már azon rabló csoport, mellyet mi soha sem bántottunk, mellyet tulajdon királyunk nevében zaklatott fel ellenünk a zsarnok hatalom.
Mi nem akarjuk azt bevárni, hogy nádas kunyhóinkat elpusztitsák a vérebek tüzes golyói, röviden: mi nem akarjuk a háborút minden iszonyaival róna földünkön látni, nem a budapesti sánczokban, mellyeken önök olly nagy szorgalommal munkálnak. Mi át akarjuk, át fogjuk azt tenni azon földre, mellyről származott, hogy érezze a horvát saját földén, az isten iszonyú haragját, a megharagított magyar nép véres kaszája alatt. Ez a mi becsületes szándékunk, tisztelt szerkesztő! Lapjának, mint mondám, vezér szózata gondolatinkkal találkozott; fogja fel önnek lapja a miénket is, hogy megérthessenek bennünket hazánk nagy fiai – igen, csak ők, mert mi nem akarunk azokhoz szólani, kik halogatásaikkal megfojtják bennünk a lelkesedést; nem a képviselő házhoz, melly mint a rosz hadvezér, nyilvános terveivel, s nehézkes intézkedéseivel már is martaléknak engedé az alföld nagyobb részét; mi hozzátok emelünk szót, tettre kész hazafiak! ti, kik birjátok a haza jó véleményét, hozzád különösen Te, a ki kihoztad e népet a rabság hajlékából; légy most már e népnek Mózese, melly téged szeret és benned bizik, légy e népnek vezére, hozzd közünkbe a véres kardot, istenre esküszünk, hogy nem látott a világ még olly szabad csapatot, mint a millyen téged követni fog. – Te szabad vagy már a bureannak lélekzsibbasztó munkáitól. Törvényhozó, kormányzó voltál, midőn a haza tőled azt kivánta, most pedig, midőn a hazának katonára van szüksége, katona vagy – Budapest tüzérei közt közlegény – a formát, mint mindenben, ebben is megtartod. – De az nem lehet, bajnoka az összes haza szabadságának! hogy te csak Budapestet ótalmazd, mert neked, mint vezérünknek, az összes hazát kell ótalmaznod, a vandal rácz és horvát pártütőket, karddal kezedben, kell velünk eltipranod, ez istentől a te hivatásod, ezt parancsolja neked a nép, a másként bizonyosan elnyomatandó nép, ez az isten szava. Mi igy gondolkozunk, Te meg fogsz minket érteni.
Ezereknek érzelme az, mi itt felebb irva van; én csak azt adom hozzá, hogy a dunamelléki ős magyarnak már egyedűli imádsága az: „adna isten vezért a népnek, kit elszántan követhetne győzni vagy halni!” Minek tehát a késedelem, miért késnek vállalkozni kisebb nagyobb szabad csapatok vezérlésére azon férfiak, kiket a nép szeret, kik a nép nyelvén tudnak szólni, kik a néppel tudnak bánni, hisz tagadhatatlan az: hogy a nép csak szeretett embereire hallgat, csak azok után indul.
A kurucz-világban Rákóczynak vezérei megragadták a szabadság zászlóját, faluról falura, városról városra húzódva, folytonos lelkesítés között, gyüjtötték harczosaikat, és illy módon olly nagy számú haderőt gyüjtöttek, mellyek még akkor megdönték azon zsarnok hatalmat, melly azóta bennünket folytonosan kínoz, s most lételünk ellen nyilt háborúra kelt: ha a magyar daemon, az árulás, meg nem fojtja szent ügyöket.
Azon idők emléke elevenen él még a népben, de él különösen a Duna mellékén most is. Ha Soltnak határában útazol, a gyermek is megmutatja az útfelen levő nagy rácz temetőt, s mellette azon nagy mocsárt, mellyben lelte sírját a neki szorított ráczcsorda, a népnyelvén ugy nevezett futásban. Az a nép lakja még most is azon helyet, mellynek ősei azon nagy temetőt ásták, a haza ellenségének: férfiak és magyarok laknak ott most is, kik csak vezérért imádkoznak, ki őket nemzeti létünk tiprói ellen vezesse.
Ne dictiózzunk tehát sokat, hanem tettre magyar! az idő rövid, az ellenségnek szerencséje van! – Kormányunk ágyúkat s hadi-szereket fog leszállítani, s a szegényebbeket zsolddal is ellátja; egyéb nem kell. Majd meg látom én: gyáva lesz-e a magyar, a szabadság harczi zászlóját követni és győzni! – Bory Lajos.
