Mohács, sep. 24.
Mohács, sep. 24.
Ha isten nem szánakozik, Baranya veszve van. Már négy öt nappal ezelőtt, mondám, ha a fő nem mer tenni, mit sem tesz a láb. – Pécs föladta magát!
Sept. 21-kén délben érkezett Pécsre a szállást rendelő kapitány, Roth generáltól utasítva. Azonnal közgyülés tartatott. A polgármester – Aidinger Pál – a ministeri rendelet értelmében felelt a tisztnek, t. i. hogy Pécs a ráczokat soha sem fogadja el – mint barátokat! A tiszt este felé vitte vissza a választ. Másnap reggel egy fölszólitást bocsátottam ki, – de hasztalan! A megrettent előljárók határozatukat megváltoztatták, sürgönynyel tudaták elleneinkkel a barátságos elfogadást. Azalatt a fegyverek egy része minden lőszerrel együtt Mohácsra küldetett, hol a nagyobb erő öszpontosulván, síkon történik a megütközés, ha elég meggondolatlan lenne ellenségünk a mindennel bővelkedő várost elhagyni.
Sept. 23-ig mindig vártuk őket, nem mertek bejőni, mig sürgöny nem biztosítá a barátságos fogadásról.
Végre mégis 23-kán délután 5 órakor bejött a 3 ezerre számítható csorda nép, jól fegyverezve ugyan, de többnyire rongyosan mezitláb, az éhségtől csak ugy tántorogva, többen sirtak – mert többnyire gyermekek – hogy fegyver alá harczba kellett jőniök!
És illy nyomorúságos, éhségtől tántorgó legyeknek nem mert ellent állni Pécs, hová csak nyolcz óra alatt is 10–15 ezer embert lehetett volna állitani a közel fekvő falvakból; ezeken kivül a városi ezeret felülhaladó jól fegyverzett nemzetőrség is sokat tehetett volna.
Voltak többen, kik kövekkel is örömest harczoltak volna ellenök; – de miért történt e gyáva föladás, nem akarom fölfedezni egyedűl tiszteletből azon férfiak irányában, kiknek őszinte hazafiságát régi szabad elvűségükből biztosan következtethetem.
Mi történik ezután, fogom önt tudósitani. – Dietrich Ignácz.
