PEST, SEPT. 24.
PEST, SEPT. 24.
Az osztrák camarilla nemcsak Bécset fonta körül ocsmány hálójával, elannyira, hogy fejedelmünk királyi székét, a szabadságért lángoló, s a hűségnek még a historiában példáját nem biró ragaszkodásával a dynastia iránt viseltető magyar népnek hozzáférhetlenné tevé: de itt közlünk is, az egész országban kiterjeszté vészthozó szálait.
Az árulásnak minden nap újabb jelenségei mutatkoznak, úgy hogy csaknem kétségbe kell esnünk: valljon van-e még a magyar hazában kebel, elég tiszta, mellyben föltétlenűl bízhatunk.
Az egyik hadvezér a lázadó ráczok ellen táborozásban gyáván küldi át az ellenségnek a megmentésünkre szánt fegyvereket.
Más főtiszt, midőn az ütközet már azon stadiumát elérte, hogy bátor seregeink a pártütőket megsemmisíthették volna, midőn a győzelemhez képest olly csekély áldozattal valának kitüzendők a diadal zászlóját, az oroszlánokként előre rohanókat visszaparancsolja.
Egy harmadik a kormánybiztosnak azt jelenti, hogy ő a pártütő Jellacsich ellen hadakozni nem fog, sőt, ha ez, meg amaz nem történik, hozzá megy át, vele hazáját pusztítani.
És maga az az osztrák ministerium, mellynek mindez műve, mit csinál ott fön Bécsben? Emlékiratot küld le kormányunkhoz, mellyben, nem tudjuk, a tudatlanságot kell-e inkább csodálnunk, vagy az igazság szándékos elferdítése által tanúsított gonoszságot.
Nem akarjuk e páratlan okiratot egész kiterjedésében taglalni; hiszen a sophisticus rosz akarat, jesuiticus félremagyarázás minden sorából, minden betűjéből kirí. Csak egy van, mit el nem mulaszthatunk; e tényt az igazságos historia sokkal jellemzőbben fogja megbélyegezni, hogysem nem volna kötelességünk rá a jelen és jövő kort figyelmeztetni. És ez azon kimondhatatlan hálátlanság, azon szavakkal ki nem fejezhető feledése a legközelebb multnak, mellyel magát az osztrák ministerium a világ színe előtt compromittálni nem irtózott. A számtalan közől csupán két igen fontos pontra kivánjuk az olvasó figyelmét fordítani.
Egyik az, hol mondatik, miszerint az utósó pozsonyi országgyülés törvényczikkeiben hadügyministeriumról sehol, hanem csupán honvédelmi ministeriumról van szó. E sorok visszaemlékeztettek a martiusi napokra, midőn e törvényczikk iránti leirat leérkezett.
A főváros a legnagyobb izgatottságban volt; csak igen csekély impulsusra volt szükség, hogy ollyanok történjenek, mik mind Austriára, mind az uralkodó házra nem a legkedvezőbb eredményeket szülték volna. És meglehet, hogy e sokat szenvedő haza ezer meg ezer akadályba ütközött volna, valamint most ütközik: de annyi bizonyos, hogy Austriát most sokkal nagyobb csapások környeznék, és bizonyos, hogy az osztrák császár trónja még inkább megingattatott volna, mint azt a mostani coniuncturák ingatják.
És ez ingerűlt állapotban voltak, kik a „honvédelmi minister” kifejezésen felakadva, a királyi leirat fölötti indignatiojukat nem a legkimélőbb szavakba öltözteték, – és nyiltan kimondom a történteket – hangosan kiálták: itt más nem segíthet rajtunk, mint teljes, tökéletes elszakadás.
Mi pedig, kik akkor még azt hittük, hogy a királyi adott szó szent, kik nem mertünk olly aljasságot embernek nevezett teremtményről föltenni, millyen a bécs-innsbrucki camarillának minden legkisebb cselekvése, mozdulata, lehelete, békítő szellemben nyilatkoztunk; mert a honvédelem hadsereg által történvén, ezt benfoglaltatni hittük, valamint hisszük most is. Pedig mi könnyű lett volna a forradalomban tovább mennünk; mit ha teszünk, most talán nem volna szükség a honvédelem szó jelentésének magyarázatára, hacsak fegyveres karjaink nem magyaráznák meg.
Mi könnyen hivők! Nem gyanítottuk akkor, kikkel van dolgunk! A reactio, a camarilla már akkor is mindjárt működött szennyes kezeivel, és ármánykodva, hogy utóbb kibuvó ajtócskát találhasson, a hadügy helyébe honvédelmet csempészett be. A jesuiticus cselszövény első szálai már akkor ki valának vetve.
Mi tehát a hála, hogy mi a béke kedveért és a dynastia iránti hűségből a nem általunk választott kifejezésekben megnyugodtunk? Az, hogy miután a magát barátnak színlő ellenségnek fegyverünket átadtuk, bennünket akar vele meggyilkolni. Ez a bécsi ministerium hálája, mellyért nem a legirígylendőbb epitaphiumot fogja sírjára az utókor jegyezni.
De ez ismét uj tanúság arra, miszerint annyi változás után is, Bécsben nem az elvek, csupán a személyek változnak a ministeriumban. A régi ministeriumban szőni kezdett ármányos hálót bámulatos kegyelettel fonják tovább az utódok.
Második az elsőhez méltó helye a bécsi emlékiratnak az, hol mondatik, miszerint ő felségének nem volt joga a magyarok kivánatait szentesíteni, mivel akkor már a bécsi felelős ministerium alakult.
Ki nem tudja annak a bécsi felelős ministeriumnak alakulása Hübnerét? Kossuth az 1847-ki juniusban tartott ellenzéki conferentiában e párt főteendői közé sorozta azon törekvést, hogy az austriai örökös tartományok alkotmányt kapjanak; és beszéde kitörő tetszéssel fogadtatott. A magyar ellenzék 1848-diki február végén győzött az országgyülésen, s fölterjesztett egy fölirást Bécsbe, mellyben az örökös tartományoknak leendő alkotmányadás is benfoglaltatik. Pozsonból egy küldöttség ment Bécsbe, hogy a kivánatok szentesítését sürgesse. Ezt Magyarország tette, ezt tette a többség, azon párt, mellyből az első magyar ministerium alakúlt. Magyarországból jött tehát az első impulsus, hogy a bécsiek rántott csibén kivűl egyéb boldogság után is vágyódjanak, magyarországi férfiak támogatták annak megadatását; s mit tesz az előzmények után a bécsi ministerium? Neki áll a magyar ministeriumnak, s azt mondja: nektek nem volt szabad szabadság után törekednetek, miután azt nálunk létrehoztátok.
Lett volna Kossuth önző, mint a bécsi ministerium, akkor az örökös tartományok talán még most is az absolutismus vas járma alatt nyőgnének, és nem volna, a ki nektek szemrehányásokat tehetne, hogy Magyarország függetlenségét kivívni törekedtetek.
Most ugy jártatok, hazám lelkes fiai, mint azon ember, ki szomszédját égő házából megszabadította, s most ez bele akarja lökni megmentőjét, miért szabadította meg.
Illy háládatlanságot ha költeményekben olvasunk, azt mondjuk: tulzás, de a való a gazságnak nagyobb fokát képes előállítani, mint az ideál. De annyi bizonyos, hogy a jellemtelenségnek illy vastag színezete már elérte a tökély non plus ultráját.
Illyen a bécsi ministerium hálája. De eljő az idő, el kell jőni a beszámolások idejének, és akkor lehetetlen, hogy az illy ezer meg ezer féle árulás és egy egész nemzeten elkövetett, a történetben példátlan perfidia ne lakoljon átkos cselszövényeiért.
És mind a mellett, hogy illy helyzetben vagyunk, hogy az osztrák ministerium közvetlen maga támad meg, hogy ránk küldi ráczokból és horvátokból álló sáskahadát, hogy a Királyhágón túl még egy tartaléksereget – a szászokat – tartogat: mind a mellett, mondom, nem állnak a dolgok olly roszúl, mint ott fön Bécsben szeretnék. Magyarországnak élni kell, ez nem a véletlen kérdése, ez az apodicticai szükség parancsa; mert Magyarországgal a szabadságnak, a civilisatiónak előbástyája fogna romba dűlni.
De még azon nem képzelhető esetre is, ha a reactio pokoli ármányának sükerűlne egy kis diadalt kivívni, korunk és nemzetünk gyalázatára: ez csak a szabadsághoz, a függetlenséghez fogna bennünket közelebb vinni. Mert most nem néhány ezerből álló nemzet vagyunk, mint voltunk 1848 előtt; de nemzetünk 18 millióból áll, s a melly súlyt, a melly igaztalanságot az önkény részéről néhány ezer részint gyávaságból, részint félelemből elviselt, azt a 15 millió tűrni nem fogja. Olly hatalom nincs többé, melly népünket az urbériség igája alá hajtsa; e nép kissé műveletlen bár, de szabadságra született és bámulatos természeti észszel biró, ha a szabad mozoghatás által bátrabban merend szemébe nézni a tiszta világosságnak, mellyben a nemzetek számára egyedűl terem üdv, e nép nemcsak lefogja rázni nyakáról a bitorolt zsarnokhatalmat, de bosszút is álland rajta.
Az osztrák ministerium tehát sem a maga, sem hazája, sem a dynastia érdekét nem ismeri, vagy ismerni nem akarja, midőn a gyalázatos reactiónak bérbe adván magát, Magyarországot – legalább részben – a régi békóba akarja szorítani. Mit Kossuth a nemesség adómentességéről mondott, hasonlítván azt Sibylla könyveihez, ugyan az áll Austriára nézve. Vigyázzatok, – ti, kik a királyi trónt környezitek, hogy a sors az utósó három könyvet a tűzbe ne dobja! – Szeberényi L.
