Gr. Széchenyi István.
Gr. Széchenyi István.
– Az újabbkori események váratlan kifejlései és rendkivülíségei minden érző kebelre mondhatlan hatást gyakoroltak. Nincs köztünk senki, kinek lelkülete azok által kisebb nagyobb változást ne szenvedett volna. És még korán sincs vége a drámának! senki sem számithatja ki, miként jutand el, az átalakulás vészteljes viharai közt, az új aranykor élvezéséhez. Mert a sors nem szokta olcsón adni javait, egyeseknek ugymint nemzeteknek. Szerencsés az, ki cum mente sana in corpore sano juthatand el, a mindnyájunk által buzgón óhajtott, de csak becsületteljes úton kivívandó béke oásisához. Ezen szerencsében fájdalom! nem részesülhete hazánkfiainak legnagyobbika s átalakulásunk legrégibb hőse gr. Széchenyi István, ki élete legfőbb feladatáúl tüzé ki, boldognak és nagynak látni e hont, az olly rég s olly sokkép zaklatottat.
A néhány hónap előtt kifejlett világrendítő események, mellyek által egy egész lap fordult meg Európa sorskönyvében, a nagy férfiu folytonos küzdelmek közt levő elméjére megrázó hatással voltak, s felszólíttatván ő is, nemzetünk életbárkájának vezetésére, aggodalmai nőttön nőttek, midőn látta minden emberi kiszámitások csalékonyságát, s midőn látta, miként esküdt össze ármány és cselszövény, árulás és gazság, az olly szerencsésen kivivott szabadság megbuktatására. A naponként vészteljesbben tornyosodó felhők imádott hona láthatárán, visszatükröződtek lelkében, s ő, ki a béke olajágával ohajtá legyőzni hazánk daemonait: borzasztó sejtelmeket érze keletkezni keblében, midőn az alacsony udvari cselszövények és ármányok által gyujtatott polgári háború lángjai csapkodni kezdének az egekre, s pusztitani szép hazánk virágzó határait. Lelkének folytonos feszülésben volt hurjai lankadni kezdenének, s ő, ki hona javáért olly fáradhatlan tevékenységet tanusított, ki nem olcsó szavakkal, hanem nagy tettekkel bizonyitá be jelleme valóságos becsét, naponként szenvedőlegesb szerepet kezde játszani.
Bizodalma a magyarok istenében csökkenni kezdett, s a láthatár, mellyen epedve várjuk mindnyájan, nemzetünk nagyságának fénysugárait fellövelni, előtte naponként sötétebb homályba merült. Mint, kinek lelke a legborzasztóbb vészjóslatokkal teljes, ugy nevekedének a nagy férfiu szorongásai és nyugtalanságai. Családja pár hét előtt nyári lakába költözött, s ő ezen lelki levertségben magára hagyva, az aggodalmak és szorongattatások kinjai közt él, s minden kedvetlen hír, minden nemvárt esemény mélyen megrezzentetté keble hurjait.
Az annyi küzdelmek közt rendíthetlen hős, ezuttal ingadozni kezdett. Folytonos álmatlan éjjeli virrasztásai közt nem látott ő egyebet, mint rémképeket, mellyek ellen lelke diadalt vivni ki képes többé nem vala. És ezen lelki küzdelmekhez azon gondolat csatlakozott legkínosb hatással, hogy imádott hazája veszedelmének legfőbb oka ő maga, ő ébresztvén fel a nemzetet százados álmából. Ha magas lelki ereje legyőzé is ottan-ottan a tulságos képzeletek s kinos gondolatok furdalásait, annál nagyobb rohammal támadák meg azok egész valóját, s a legkeserűbb kitörésekre nyujtának alkalmat. Illyenkor minden józan előterjesztés, minden nyugató szó sikertelen volt. Az étvágy már régóta elhagyá.
Folyó hó 4-kén kijelentém a grófnak, hogy ha egészségét visszanyerni, kivánja, innen tüstént távoznia kell, hogy gyógyulásának mulhatlan feltétele, mennél távolabb menni a fővárostól, hol minden szó, minden hir, minden találkozás, csak nagyobb zavarba hozza elhangult lelki tehetségeit: de a gróf nem vala hajlandó az üdvös tanács elfogadására. Nem akarta hinni, hogy beteg. Az ingerültség pirjával festett arczot mutató tükör folytonos csalódásban tartá őt. Csak következetes sürgetések, többszöri szándékváltoztatások után, szülének végre benne elhatározást. Másnap (kedden) csakugyan kocsira ült a gróf társaságomban, nem határozva még el hova és merre, de Buda alig vala hátunk megett, s már a gróf leszállt, vagyis inkább kiszökött a kocsiból, kijelentvén, hogy nem megy egy tapodtat sem; hogy visszatér Pestre, hogy mint minister helyét el nem hagyhatja, s hogy ő együtt kiván veszni, ha kell, honfitársaival. Csak erélyes sürgetések után sikerült őt rábírni, hogy ismét kocsiba üljön. A haladás azonban csak nevelé a gróf sötét melencholiáját. Szüntelen hazája szerencsétlenségét emlegeté, s egész komolysággal fejtegeté, mikép nincs többé menekülés nemzetünkre nézve. Beteg képzeleteinek tükrében, már látá ő hazánk fővárosát ellenséges vad csordák által elpusztítva; a század egyik legpompásabb mestermüvét, a budapesti lánczhidat, a hullámok mélyébe temetve, s mint Marius Carthago düledékein, ugy képzelé ő magát elpusztult hazája romjain. És mikor a szerencsétlen grófot meglepi az eszelősség haragja, mint Esquirol a dühöt nevezi – az eltorzult arcz barázdáin gyakran a kétségbeesés keserü könnyei görgedeznek le. – Illyenkor gyakran megkisérté őt az öngyilkosság daemona is, de lelki ereje nem engedé lesülyedni őt, a rosz játékosok ezen utósó menhelyéhez, mint Napoleon nevezé. Ellenben számtalanszor nyilvánítá, mi örömmel ölelné a halált, mint ki már gyógyithatlan, s ki többé hazájának hasznos tagja nem lehet. S mi lelki szenvedéseit a legmagasb fokra emeli, az azon vallásos tulingerültség, melly a szemrehányások keserü fulánkjait, mérges nyilakká változtatja.
Illy leirhatlan kinos lelki gyötrelmek közt, mint a gróf sokszor 352nyilváníta, többszöri huzakodások és ellenszegülések után, s a legdühösb rohamok gyakori kitörései közt, de mégis szerencsésen jutottunk Döblingbe, hol őt további orvosi felügyelés alá adtam át. Vérző szívvel hagyám lelki küzdelmei közt hazám nagy polgárát, távol kedvelt családjától, s idegen arczoktól környezve, kik nem értik lelke magas ványait, s nem osztoznak keble nemes érzelmeiben.
Mint a nemes gróf házi orvosa, kötelességemnek tartottam, mind ezt némi részletességgel közölni a közönséggel, különösen azon gyöngédtelenek irányában, kik felejtve nagy hazánkfiának hallhatatlan érdemeit, felejtve, hogy ő újjászületésünk történetében, olly fénypontot foglal el, nem átallották őt, kit lelánczolt Prometheusként, hona vészteljes sorsáni kétségbeesése, mardosó féreg gyanánt gyötör, alacsony gúnyaik, gyanusitásaik és rágalmaik tárgyaul tűzni ki.
Hazánk, melly nagy férfiakban olly szegény, mint tétlen szóhősökben gazdag, méltán fájlalhatja egy olly fiának szerencsétlenségét, kinek keble tettdus életének minden perczében, csak hazája dicsőségeért s boldogságaért dobogott, ki ezért annyit áldozott, mint századok lefolyta alatt egy magyar sem, s ki most is ezer örömmel váltaná meg élete árán, hona megszabadulását.
Megis vagyok győződve, hogy hazám nemesb keblü polgárai közt nincsen egy sem, ki a nemes gróf hallhatatlan érdemei iránti hálaérzetében, buzgón ne ohajtaná, hogy a honunk egén borongó sötét felhők minélelőbbi szétoszlásával, oszoljanak el a gróf lelkéről is azon sötét felhők, mellyek most annak tehetségeit olly kínos zsibbadásban tartják, s hogy a gróf léphessen fel ismét minélelőbb a nagy tettek azon szinpadára, mellyen ő annyi éveken át, olly fénytárasztva működött, s mellyen őt minden honszerető polgár, olly bús szívvel nélkülözi. – Balogh Pál.
