Nyilatkozat.
Nyilatkozat.
A vádak legszörnyűbbikére csak a bün, vagy aljas gyávaság szokott elnémulni. E becses lap 66-ik számában Sz–i L. úr „egy jesuitát” mutatványúl állít ki a világ elébe valami Pelikán Ferdinánd féle ember neve alatt. Én ezen keserű vádakkal terhelt torzképben rám nem ismerhetek: azért néhány igazító vonás, ha nem is használ,* ártani bizonyosan nem fog.
Bizonyosan nem, hol facta loquuntur. Sz–i L.
Sz–i L. úr arról vádol: 1) Hogy cath. olvasóimat a legvakmerőbb módon protestans atyjokfiai ellen izgatom. 2) Hogy vallásgyűlölség szítogatásával nem elégedvén meg, veszedelmes doctrináim köze; a reactio hitelveit vakmerően keverem; Jellacsichut simogatom, s mentegetem. – És ezen kegyetlen vádak bebizonyítására egy két czikkemből néhány sort kivonatban idéz; hogy így magam szólván, magam mondjam el bűnös fejem fölött a kárhozatos itéletet. – Elgondolhatni tehát, hogy e kivonatban legszörnyűbb dolgok, s legvilágosb adatok foglaltatnak, amaz ellenem koholt vádak igazolására.
Én e csonka s hiányos kivonatot kellő óvás mellett most az egyszer elfogadván, kérdem: hol itt a legvakmerőbb vallásos izgatás? Talán a reformatio pragmatica történetében? ámde akkor mi lesz a történetírás? – Megvallom, vannak e czikkemben izgató szavak, de azok ki vannak hagyva. Ezekben elmondom én: „Mikép catholicusaink feje még annyira nem kábult, hogy polgártársaik ellen ollyasmiért keljenek ki, a mire ezek okot nem adtak.” Protestans feleinket pedig így izgatom: „Ne nyeljük belénk azon régi mérget; mondjuk meg inkább egymásnak az igazat; beszéljük ki magunkat, s nyujtsunk egymásnak testvéri jobbot.” (Wudce 1. sz. 3. l.) Illyen, s nem más azon egész, s legvakmerőbb (?) izgatásom.
A reactiói hitelveiket illetőleg, a status mindenhatóságróli elvem (mellyet én cath. és prot. írók nyomán magamévá tettem, s mellyről a kivonat is tesz említést) épen ellenkezőt bizonyít. – Szóltam én ott censuráról, és policzájról is; le ezt ismét ki tetszett hagyni: pedig ebből leginkább ki sült volna, milly szörnyű reactionarius ember vagyok én – t. i. a szabadság mindennemű békói ellen.
A Jellacsich féle vád iránti adatokról megfeledkezett a kivonat. Én tehát Sz–i L.urat felhívom, hogy lapomnak jelesen 7. és 11. sz. ide vágó czikkeit híven adja át a t. olvasóknak, s meg lesznek győződve, hogy, ha Jellacsich szintolly méltányos, s igazságos biróm leend, mint czikkíró úr, megadom majd az ugynevezett simogatásom árát.
A jesuitákróli kivonat nem adja elő az eredetinek eszméjét. De hagyjuk ezt. Csak a végmondathoz az „illy” szócska még az eredeti után toldandó; s akkor leend: „ha lapjaink illy jesuitismussal telvék” stb. Olly jesuitismussal t. i. melly ott ki van fejtve, s melly az Eugen Sue-félétől egészen különbözik, ekkor pedig hol lesz a bűnfertő?
Egyébiránt ama „bagoly, vészmadár, legotrombább jesuitismus, bécsi camarilla, a régi jó, s békés viszonyokkali tündérkedés” s több efféle személyeskedést egyszerűen visszaútasítom. Én senki béreltje nem voltam soha, nem is leszek. Bizvást őrkölhetik tehát fölöttem czikkiró ur; de a vélemény- s sajtószabadság dicső korszakában legyen méltányos; elveimet, mondataimat, ha azokban nem osztozik, legalább ne torzítsa el; máskép rajtam lesz a sor megmondani: hol az ármányos cselszövénykedés.
Itéljen ön s a világ fölöttem azon jelszavam szerint, melly lapom élén áll: „A hitért, a királyért, a hazáért!” Első helyen a hit, mert hiszem erősen: meddig valaki hitéhez s istenéhez hív, addig sem honáruló, sem csalárdság czimborája nem lehet.* – Pelikán Ferdinánd, a nagyszomb, tót lap szerkesztője.
A czikkíró, ki főlebb a historiára hivaktozik, feledi, hány példáját mutatja az a vallás ürügye alatti honorulásnak és csalárdságnak. Hiszen a szentirásban is, mellynek a nyilatkozó hirdetője, meg van irva, hogy vannak báránybőrbe öltözött farkasok. – Sz–i L.
Örülünk, hogy Pelikán úr alkalmat nyujtott előbb csak odavetett némelly állításaink okadatolására. S miután fölhítt, hogy lapjából Jellacsichot és czimboráit simogató adatokat hozzunk föl, kötelességünk is ezt tenni. Ime tehát: Az 5-ik sz. 20-ik lapján a lázító Gerometta Jenő, azon Gerometta mellett, kit a kormány bujtogatásaiért elfogatni rendelt, de Zágrábba illant hosszú dicséris áll, s ezután P. F. úr úgy lamentál: „Mit mondunk erre? Egyedül azt, hogy ebből is világos, miszerint az egész országban csak a catholicus papokat üldözik; s miért? Talán, hogy a cath. papság elrémíttessék s elnémíttassék? De mi czéljok van ezzel bizonyos embereknek? nem akarjuk tudni stb.” – A 6-dik számban Horvátországból ezeket közli: „Mi harczra készen állunk a Dráva jobb partján, jul. 29-én állítottuk föl az előőröket, mivel az ellenség Muraközben van. Mi nem támadjuk meg az ellenséget.” Itt tehát a magyarok nyiltan ellenségnek neveztetnek. – A 9-dik számban hozzá méltó czimborája, a Figyelmező után azt írja, hogy Pesten – ha a horvátokkal a békes kiegyenlítés nem sükerűl – azonnal a köztársaság fog kikiáltatni. – A 7-ik számban közölvén Jellacsich kivánatait, így kiált föl: Horvátok! rajtatok mégis meglátszik, hogy egy kissé catholicusok vagytok, mert eddig eléggé békes és törvényes téren álltok. Jellacsichnak Bécsből visszatérte után kiadott proclamatiója után a nagyszombati vezér így nyilatkozik: „Eddig Jellacsich bán* proclamatiója, mellyben (bár mindenben egyet nem értünk) tisztelnünk kell azon egy részt törvényes alapot, mellyen a horvátoknak e kedves férfia áll stb. Itt van tehát a simogatási vád alapja.
Ez aug. 23-kán iratott, midőn a jun. 11-kei kir. manifestum hire már Nagy-Szombatba is megérkezhetett, s Jellacsich mégis bánnak neveztetik. – Sz–i L.
Végre miután ön melléklapja 11ik számában a protestans gyülésekről e lapokban közlött tudósításért a szerkesztőt támadja meg: tudtára adjuk önnek, mit nem tud, hogy mi a Kossuth hirlapjában megjelen, az nem mind a szerkesztő tollából folyt, valamint, hogy az érdeklett tudósítást is az én csekélységem írta. – Sz–i L.
