Keszthely, sept. 24.
Keszthely, sept. 24.
Tegnap reggel az utczákon beszélni hallottuk, hogy Jellachich, az austriai szinekbe burkolt rabló csorda vezére, 7 ágyút vitett csapata után, kevés kisérettel. – Erről tudomást szerzendők, azonnal kémeket küldöttünk Kis-Komáromba, kik a dolgot kitudván, nekünk hírül adják. – Mi pedig összeszedvén 60 önkénytesen ajánlkozó polgártársainkat, s Somogy megyében fekvő sávolyi majorban, hol kémeinkkel találkozást tüztünk ki, – útnak indultunk, az útban levő helységekben mindenütt felszólítván a lakosokat a segélyre. Azonban találkozván kémeinkkel, legnagyobb szomorúságunkra megértettük, hogy ágyú-foglalhatási szándékunk meghiúsúlt, mivel azok 50–60 ember kíséretében már tovább haladtak, de némi vigasztalást nyujtott azon körülmény, hogy az ellenség számára mintegy 80 kocsi élelem vitetik Zágrábból, s hogy minden kocsin nem több csak 2–3 ember őrködik. Ennek elfoglalására határoztuk el tehát magunkat. – Ma hajnalban 2–3 óra között elérkeztünk a szécsényi erdőbe, mint a támadásra kitűzött helyre. Reggel 7 óra tájban egy posta-kocsin két határőrvidéki katona érkezett, kik Jellachichtól Zágrábba levelek vitele végett küldettek,
ezeket temérdek leveleikkel elfogtuk, s biztos őrizet mellett Keszthelyre küldöttük. Megjegyzendő, hogy ezen emberek a gúnyolásig bizton érezvén magukat, még
fegyvereik is töltetlenül voltak. Reggel 8 óratájban megjött a tudósítás, hogy a szekerek fél óra mulva megérkezendnek. Ekkor 373Mesterházy János vezérlete alatt, a közel falukból érkezett segély által 108 főre menő csapatunkat az erdő mentében felosztottuk, s a fák megé rejtettük. – Kevés idő mulva csakugyan megérkeztek egy veres sipkás illyr vezérlete alatt, ki belebb vonulván, néhányat közőlünk észrevett, azonnal megállítá szekereit, és társait figyelmezteté, kik közől többen fegyvereiket leszedvén a kocsikról, megtöltötték, – ezután tovább indultak. – Mintegy 50–60 kocsi haladhatott már el, ekkor iszonyú lárma, dobszó és lövésekkel megtámadtuk elleneinket, s az erdőből az ut felé ki, egyenesen a szekerekre rohantunk. – Ezen elszánt, bátor megtámadás által annyira megrémültek elleneink, hogy mindnyájan futásnak eredvén, az erdő tulsó részébe rejlették magokat, – mi kevesen levén, tovább őket nem követhettük, hanem zsákmányunk után láttunk, s ma délutáni 4 óra tájban Keszthelyre visszatértünk, hozván magunkkal 130 lovat, mintegy 200–300 mázsa lisztet, szintén annyi zabot, néhány zsák rozsot, néhány veres sapkát, illyr köpenyt, több apróságokat, és 4 foglyot. A hely szinén halva maradt 5 horvát, részünkről csak sértést sem kapott egy is. Megjegyzendő, hogy a zsákokon ónba nyomott kétfejű sas, s ezen felirás „Karlsstadt 1848.” látható. – Ezen tettünk által közel lakó polgártársaink is mámorukból fölébredtek, s százanként sietek a hely szinére részint az elbujdosott horvátok üldözésére, részint az eltöredezett szekerek miatt el nem hozhatott, felénél több ott maradott gabona s egyéb eleség elhordására.
Mi tehát megkezdettük szerencsésen a harczot s elhatároztuk, azt saját éltünk feláldozásával is mindannyiszor ismételni, valahányszor ez igazságtalanul nyomorgatott haza szent ügye kivánni fogja. S bizunk nemzetünk igazságos istenében, hogy e szent ügyet veszni nem engedendi, s hogy megerősítendi karjainkat. – Csak bátorság, s magyarhoz illő elszántság, s igaz ügyünknek győzni kell. – Gözsy Kálmán.
