Marczali, sept. 21.
Marczali, sept. 21.
Engedje meg, szerkesztő ur, e néhány sorokkal siralmas helyzetünket rajzolni, becses lapjában. Tegnap előtt, tegnap, de ma is folytonosan mennek horvátok keresztül kis városunkon, igaz, bennünket meg nem ölnek, fegyverrel, de ártanak máskép. Megeszik kenyerünket, húsunkat, minden eltakarított főzelékünket, levagdaltatják erdeinket, de magok is vagdalják legszebb vetett, ápolt útmelletti fáinkat, megeszik a szabadság napjai alatt érett szőleinket, szóval mindenünket. Eddig parancsoltak, most már rabolnak. Néhány napok mulva a legsiralmasabb, s legborzasztóbb éhhalált látjuk felénk közelgetni. Az erre átmentek mintegy 20,000-en lehetnek, gyáva, nyomorult, kétségbeesett nép, kit a bitófa és a hóhér parancsolhatott ki csak ősi fészkéből. Az igaz, fegyvere mindeniknek van, fél és retteg a magyartól, mert tudja, hogy a magyar igazságos ügye mellett fél erővel is megveri őt. Igy p. o. egy szomszéd falui szőllősgazda háromnak elvette a fegyverét. Egész Somogy megyét ellepte, csak nem minden falun megy keresztül, mégsem lehetnek többen mintegy 40,000-en, ágyúik legfelebb 40, bátorságuk semmi. Fájdalom, itt nálunk 900 nehéz lovas, német állt közibéjök, kiket, mivel gondoltuk, hogy védelmezőink lesznek, utolsó falatunkkal táplálni sem mulasztottuk el. Küldjetek egy vezért közénk, leverjük elleneinket. Ha nincs fegyver, nem is kell; van baltánk, vasvillánk, csak vezéreljen valaki bennünket.
Ti pedig éles hazám polgárai, kik még a veszélytől mentek vagytok, ragadjatok fegyvert, rohanjátok meg előnyomult elleneinket. Nem kell oda semmi terv, csak rohanás, mert ha látja báturságtokat e gyáva, de ártatlan nép, önkényt hazáig fut. Semmi kedve, de bátorsága sincs a magyarokkal ütközni, tudván igazságtalan merényét. Ti Jászok, Kunok, Hajduk, alföldi lelkes magyarok, jertek, mentsétek meg hazátokat, hol élnetek és halnotok kell. – Szinesi.
