Somogyból.
Somogyból.
Jellachich beütvén, Letenyén, N. Kanizsán, Iharosberényen, Inkén, Vésén, Böhönyén keresztül nyomúl Sz. Fehérvár és Pest felé. Fegyveres népét körülbelől 20,000re lehet tenni, kik közől rendes katonáit, a gyalogságot mintegy 6000re, a lovasságot pedig legfölebb 7–8 százra lehet számítani; a többi mintegy 12–13000 nemzetőr, szedettvedett nép, valóságos rablók és utonállók. – A rendes gyalogság jól fegyverzett (valószinüleg Bécsből); de emberei komolyak, levertek, sápadlak, többnyire alacsonyok. A huszároknak roppant öblös rongyos csákójuk, bő hozzájuk nem illő ruhájuk, kék dományuk s nadrágjuk, fehér köpönyegük van, a gyalogoknál jóval apróbbak, elsanyart, elcsigázott nép, igen apró s többnyire görhes lovakon; ugy hogy midőn őket megpillantám, egyszerre Jósika „Bájvirág” czimü Tündérregénye apró földből jövő huszárai ötlöttek eszembe. – Ezek mint rendes katonák, illedelemmel s rendtartással vonultak faluinkon keresztül. De egész borzadással említem a 12–13 ezerre menő, többnyire veres sipkás, szürke, barna gulyás, gatyás, szűrnadrágos, bocskoros, kaszákkal, szuronyokkal, fejszékkel, ásókkal, pisztolyokkal s késekkel ellátott vékony, magas termetű, veresképü, illyreket, szerbeket, dalmátékat. Illy csömör, illy dühös, illy minden emberiséget levetkezett rablócsoportot, nem láttam, sőt nem is képzeltem soha. – Jaj azoknak a faluknak s városoknak, mellyeken ezek keresztül vonulnak.
A táborban három generalis van, közülök Hartlieb-el beszéltem, ki az iharosberényi nép, leginkább pedig a fővadász kértére a szőlő mellé táborozott népet, egy más szabad mezőre parancsolta, hogy a szőlőhegyet tőlük megmentse. Altiszteik szinte igen kevesen vannak, azok is nagyobbrészint ősz öregek vagy gyermekek, derekán mindenik sárga-fekete övet visel.
Lobogóik fekete sárga szinüek, rajtok a kétfejü sas sötétedik. – Ágyújok van 35 többnyire 1–2 fontosak, de ezek között is kevés a haszonvehető.
Jellachich – 40 éves, közép termetü, szegszín, tojásdad képű, nagy kiálló kék szemű, vastag bajuszú, szakálatlan, kissé kopasz, s a mint négy öt percznyi látásból kivehettem, népszerü ember, s a mellett elszánt s bátor katona – többféle proclamatiót bocsátott ki, mellyben a király személyét a legújabbi magyar törvények által egészen lealacsonyitottnak mondja. A magyar ministeriumot s jelesb követeinket pártütőknek nevezi. Említi továbbá, hogy a sanctio pragmatica megsértetett. Czélja a pártütőket (?) rendre igazítani, a királynak elébbi méltóságát visszaszerezni (s nemde a camarilla kezére a pénz és hadügyministeriumot visszazsákmányolni.) Proclamatióiban említi, hogy ne nézze őt senki ellenségnek, csak a rend helyreállitójának, hogy ő mint testvér jön a magyarokhoz, hogy népe a személy és vagyon-bátorságot meg nem háborítja, és mégis mi történik:
Letenyén az urasági kertbe berontottak, a fákat levagdalták, a keritéseket elhordták, szobákba, konyhákba berontottak, s a mit elvihetlek, elvittek.
Nagy Kanizsán, hol több napokig táboroztak, szinte temérdek károkat tették, a szobákat, konyhákat, pinczéket, kamrákat feltörték s kirabolták, egy kovácsot ki nekik szénát adni vonakodott, agyon lőttek, a mezőn a kukoriczát tönkre tették, levagdalták, éjjel számosan elmentek a szőlőkbe, s ott a pinczéket feltörték, a bort részint kő, fa-edényekben, bőrtömlőkben elhordták, részint eleregették, a szőlőhegyet lerombolták. A n. kanizsai kárt legkevesebb 10–12 ezer forintra számíthatni. A rémült nép becsukta házait, boltjait, s ugy nézte sáppudva a házára törő rablókat, de ellenök szólni egynek sem volt bátorsága.
IharosBerénybe ért a rablócsapat 19 septemberben, hol tábort ütvén, 270 akó bort, 40 öl fát, legkevesebb 80 mázsa hust, s temérdek kenyeret parancsoltak. – Itt is temérdek károkat tettek, a pajtákból a szénát, szalmát elhordták, fákat lerombolták, házak ablakait beverték, szobákba, konyhákba berontottak, s onnét fehérruhaneműt, felső ruhákat, a konyhákból minden edényeket elvittek, baromfiakat, disznókat, borjukat, ökröket agyonlődöztek, s bőröstől felszelve elvitték, méhkasokat földhöz verték, s a lépet kasostul elvitték, én mindezeket nagyobb részint magam is láttam. Szemtanútól hallottam, hogy
Inkén, IharosBerényhez egy óra járásra eső faluban, Szegedi Sándor földesur pinczéjét feltörték, sa kisebb fél s egy akós hordókat pálinkával tele elvitték, a hordók fenekeit beverték, s temérdek bort megittak, részint
eleregettek. A kovácsnak mindenét elvitték róla dolmányát lehuzták, ládáit behasogatták. Ugy szinte a falu végén lakó kanászokat mindenükből kifosztották, ruháikat, szerszámaikat, fejszét, baltát mind elvitték;
a pálinka-házat is hova a helység zsidója egyetmását megmenteni vitte kirabolták. Egy kanászt sok goromba lökések között magok előtt a statióig utmutatóúl elhajtottak.
Böhönyén az út melletti hires bort termő szőlő hegyet egészen feldulták, s temérdek károkat tettek. Böhönyére utánok, csurgói, alsoki polgárok legkevesebb 45 kocsin lisztet, kenyeret vittek, én nem tudom ki parancsából, és nem tudom, ki kényszerithette őket arra, hogy ellenség után kenyeret, lisztet, több mint egy statio távolságra vigyenek. Én e szegény polgárokkal beszéltem, s az ökrös szekeresek mind azon sirtak, hogy ökreiket levágja a dühös nép, én tanácslám nekik, hogy egy nyomot se menjenek, térjenek vissza, de ők elmentek – nem tudom mi lesz szegényekből, én – bár egy ne volna – bizton hiszem hogy ökreik ott maradnak.
Vésén szinte irtóztató rablást vittek végbe. Egy halottas házhoz berohantak, s a halottat koporsójából kiborították, róla ruháit letépték, a lepedőt alóla elvitték, s mi több fejét beverték.
Nincs toll, melly leirhatná, nincs nyelv, melly kibeszélhetné, e dühös elszánt rabló nép rombolásait, a Béla alatt beütött tatárok, bizonyára mondom, angyalok lehettek ezekhez képest.
Fel, fel! magyar nép, fel ama dicső hont szerező apáknak utódai, keljetek fel, Hunyadink nagy lelke legyen veletek, s mutassátok meg ama gyalázatos rabló csordának, hogy jaj annak, ki mások jogait ok nélkül megsérti, ki egy virágozni induló nép szabadság fáját indul ledönteni, s mutassátok meg ama czinkos camarillának is, ki zsoldos rabló csordákkal árasztá el hazánkat, hogy neki buknia kell, hogy ütött végórája, hogy le kell esnie a magyar nép véreréről, mellyen eddig nadályként függött.
Fel bátor magyar nap, fel! Győzni fogunk, győznünk kell, mert a szabadság szent istenének nevében szálltunk a harczok mezejére! – Nagymártoni Sándor.
