A. Pél, sept. 27.
A. Pél, sept. 27.
Jellachichnak a napokban egy a néphez bocsátott proclamatióját olvasván, mellyben kijelenti, hogy nem mint ellenség, hanem mint barátja ‘s frigyese Magyarország minden loyalis lakosainak, kik forrón szeretett fejedelmünk üdvteljes kormánya alatt egy boldogabb jövendőt várnak, lépi át Magyarország határait, mellynek javáért s felvirágzásaért a legélénkebb s legőszintébb ohajtásokat táplálja keblében.
Mennyire váltotta be eme szavait, s mennyire táplálja e hon felvirágzását keblében tanusítja a maga egyszerűségében ide zárt levél másolata, mellyet Tolna megyében kebelezett Muth pusztai ispán, a rabló csorda által rajta elkövetett kegyetlenséget leirva, az uradalmi főtisztnek bejelent. Közölje szerkesztő ur eme levelet, hogy lássa a világ, lássa főleg az ármányos camarilla, tetteinek borzasztó következményeit. A levél itt következik:
A rablók fertelmes lábai alól felemelt eme papirra írom azon rettenetes csapást, melly bennünket ért, irom a lehetőségig hiven, ugy, miként történt. Borzadok, uram kezdeni a tárgyat, mert illyet még képzelni sem mertem. Tegnap, az az, sept. 24-ken, volt a gyászos nap, mellyen a horvátok Szil, és Törökkoppánból, Hékuton által Ireghig jöttek. Jöttüket egy levél előzte meg, mellyben a tábornok tudósítja a vidéket, hogy ha 16,000 főből álló serege részére elegendő tápszerekkel elláttatik, békességben fog seregével átvonulni; minek következtében gróf Viczayné minden körülfekvő falvakat és pusztákat felszólított, hogy tekintetbe vévén a lehető roszat, adjunk inkább, sem hogy kiraboltassunk, hozzám személyesen jött a grófnő, s nagyon kért, hogy 40 kenyeret s egy ökröt adjak uraságom részéről, én is elismervén a kérés okszerűségét, ezt megtettem, s 24-én reggel a kivántakat személyesen átadtam a grófnőnek, ki is azzal biztatott, hogy nyugodt lehetek, semmi veszély sem fog érni. – Azonban mi történik? Délután 377mintegy 60 szerezsán a tanyáról, erdőn és mezön keresztül egyenesen a pusztának tart, s a réten legelt bárányaink közé kezdett lődözni, mire a bárányos hirtelen haza hajtott, s embereim jönek hozzám azon rémületes hirrel, hogy itt az ellenség; erre a béresek vasvillát ragadva összegyűltek; azonban a rablók rájuk tüzelvén, mind szétfutottak. Én gondolván, hogy majd valamellyikkel beszélek, s adok nekiek, mit kivánnak, de rémitő, mi történik, alig birom helyzetem borzasztóságát leirni. Engem megragadnak, ütnek, pofoznak, s mindenemtől megfosztva kizsebelnek, nyakkendőmet leoldják, mellényemet rajtam széttépik. Szóval, egészen összerongyoltak. Minden béres-házat feldultak, s szegény béreseink ruhaneműit mind elrabolták; engem saját lakomba vezettek, s mindenemből kipusztítottak, ruha-neműimet egy darabig mind elvitték; az urasági, és saját néhány forintocskámat elrabolták, nincs semmim, koldus vagyok. – Ütöttek mind untalan, hogy alig birom magamat, elvitték fegyveremet, s mindent, minek kevés értéke csak volt. Urasági pénz 450 ft körűl volt. Irományaimat részint széttépték, részint széthányták. E borzasztó kinzás közől mig kiszabadulhattam, beletelt kinos másfél óra, melly idő közben háromszor homlokomnak szegezték a pisztolt, s mellemnek a szuronyt, hogy adjak nekiek pénzt. A mint kinzó körmeik közől kiszabadulhattam, át akartam menni Ireghre, s a mint az akol felé indultam, akkor vezették ki onnét a legszebb kosokat. Látván ők, hogy arra akarok menni, fenyegetve puskát szegeztek ellenem, mire én utamat megváltoztattam, azonban alig érek ki a rendes útra, midőn ott ismét valami 40 szerezsánt látok. Látván, hogy ez úton Ireghre biztosan nem mehetek, átmentem a szántóföldekre, de ők ezt észrevevén, utánam jöttek, s ismét elkezdettek ütni, mig nagy rimánkodásaimra eleresztettek, s már visszatérendő valék, midőn birkáink közt nagy rívást, lődözést hallva, haza menni nem mertem, hanem keresztülvágtam az erdőn, s bujdosva a kukoriczák közt, elértem lreghre, s egyenesen a generalishoz mentem a velem történtet bepanaszolni, ki hidegen elutasított, mondván, azok nem az ő emberei, menjek úgymond a másikhoz, de ez a táborban levén, csak este felé jött meg, én gróf Viczaynéhoz folyamodtam, ki is a generalisnál kieszközlött számumra 12 békeőrt, én ezekkel a puszta felé indultam, s a mint a puszta felé vezető útra érünk előnkbe jön a rablók közől valami 50, s uram! a rendes katonaság megáll, s beszél velök nyelvökön, mire egyik közőlök hozzám jön s a békeőrök előtt kezdi zsebeimet motozni, mire az őrök közől egyik tudván németül, kijelenti, hogy ők a pusztára hozzám nem jőnek, mert ezek őket is agyon lövéssel fenyegetik. Mit volt tennem, mint Ireghre visszamenve a generalisnak bepanaszolni, hogy a küldött békeőrök nem bátorkodnak kijöni. Szárazon elutasított, hogy ő nem tehet róla. – Később tehát, midőn a’ pusztán már senkit sem gyanítottam, haza tértem. – Pusztitásaik nyomát még ma látom egész rettenetességében, birkáink közől 500 hibázik – s nekem mindenem feldulva elrabolva – koldussá lettem, az isten szerelmére kérem, uraim segítsenek. – Nagy József, muthi ispán. – Közli Novák Imre, ügyvéd.
