NÉHÁNY BIRÁLÓ ÉSZREVÉTEL A BÉCSI POLITICÁRÓL.
NÉHÁNY BIRÁLÓ ÉSZREVÉTEL A BÉCSI POLITICÁRÓL.
V. Ég fejünk, dobog szívünk, mert létről vagy nem létről van szó Magyarországon. Fegyvert fog a nemzet, gyülnek hadaink; siker is kíséri lépteinket, de csak azért, hogy serényebben, bátrabban cselekedjünk, s a világért sem a végett, hogy hálaistennek! felkiáltással nyúgalomba ereszkedjünk. Tudjátok világosan, hazámfiai, mit akart velük a bácsi udvari cselédség csinálni. Ki annyit és olly állnokúl, mert, az előtt nincs semmi szent; annak, minden eszköz jó, jóllehet czélját el nem éri vele, ha boszúját kitöltheti. Eddig a bűnös czimboraság nem brit rajtunk győzedelmeskedni: de azért le nem mondott terveiről ,s a boszúállás is hátra van még.
A Gácsországban tanyázott katonaság tisztjei szinte gyüléseztek, azon kérdés felett tanácskozandók, valljon Jellachich mellett vagy ellen legyenek-e? s azon hadfigyülésekben Jellachich iránt nyilatkozott a rokonszenv: a magyarok ellen a legviszásabb képzelek hozatának napvilágra. Természetesen, – mert az osztrák sereg bölcselete szerint, minden országos szabadság merő csupa rendetlenség, mellyet elnyomni (katonai?) becsület dolga. A Közlöny 125. száma bizonyos Hofmann Károly vallomását közli, mellyből tanuljuk, hogy az ujszandeczi kerületi előljáróság egyenesen meghagyta a magyar népnek elcsábítását, s a lengyel fejmetsző parasztságot ellenünk bíztattatja. S ha Hofmann vallomását nem ismernők is, mégis bátran állítottuk volna, hogy a bécsi camarilla semmi, de semmi eszközt használatlanúl nem hagyand. Neki a történetekben nincs jó híre, a népektől nincs tartózkodása, istentől nincs félelme, jövendőre nincs reménye: mint elvetemült gonosz mindenre kész. Ingyen se gondolja pedig senki, hagy Latour kivégeztetésével a camarilla kihalt: nem egyrdek, hanem rendszer, dolga forog itt fenn; hol rendszer van, ott jó vagy rosz eszme csillog mint fénypont, melly után sokan törekszenek, s ott egynek vagy néhánynak elléptetésével nem szakad vége mindennek. S nemcsak rendszer, melly meggyőződésen alapúl, hanem ollyan rendszer, melly századok szülte viszonyok által jelenben mintegy parancsoltatik, áll ellenünk: azért e kérdés, mi legyen politicánk ezentúl, legnyomatékosabb s a reá adandó válasz országgyülésünk bölcseségének mérlege. Hozzá higgadtan, csüggedés és bizakodás valamint kikapó képzelődés nélkül is kell szólni, ha nem akarjuk elfelejteni, hogy kettőn áll a vásár, s hogy a politica az exigentiák tudománya. Egyébiránt kis dolgokban is úgy van; a szántóvető nem a jobban akarása szerint vet inkább buzát mint árpát, hanem, ha esze van, a föld minősége szerint.
Tanakodjunk lassan, de cselekedjünk gyorsan! s mielőtt a tanakodáshoz érünk, melly által jövendő politicánkat kifejteni akarjuk; még sokat kell tenni.
A megijesztett bécsi camarillának számtalan segédei vannak, mert a rendszer szálai Pétervárban szintúgy tartatnak, mint Konstántinápolybna, Berlinben szintúgy, mint Londonban. Igaz a szent frigy (heilige Allianz), többször szenvedett már csorbát, de azért az udvarok politicája nem változott meg, s ha az orosz czár kedves rokonát Berlinben maig nem segítette, csak onnan van, mert a népektől tartottak, koránt sem onnan, mintha a népek bármi jogát elismernék. S ha az orosz czár Metternich visszaállítására százezerből álló sereget nem ontott Németországra, ismét csak félelemből, nem a népek iránti tiszteletből nem tette. Azonfölűl az angol politica is talán beleszólt volna. s ki tudja, ha Lamartine visszatartóztatja-e szép beszédével nyugtalan francziáit: sok oka volt a be nem avatkozásnak. Sőt ezt is hajlandó vagyok az okok közé számitani: fél az orosz kancsuka-politica, nehogy midőn külföldi járványt, a szabadságot, kiírtani megy, irtó katonáira ugyane járvány ragadjon. – De ha eszükbe jut, mit legalább az Augsburger Allgemeine mult tavaszon többször beszélt, hogy az orosz seregek tisztei mennyire ohajtják a szent háborút, t. i. az európai szabadság elleni háborút; ha az udvari politicának természetes hajlamát tekintetbe veszszük; ha végre hozzá gondoljuk, hogy orosz seregek nagy számmal gyűjtetnek: úgy kétségen kivűlivé lesz az orosz szándék, mellynek kivitelét csak félelem a történendő bajtól, úgymint a népek haragjától s az angol és franczia beleszólástól akadályozza.
De valljon ugyanezen okok visszatartóztatják az orosz ellenünkben is? Nem tudom hinni. Reánk nézve az angol és franczia politica közönös: reánk nézve a népektőli tartózkodás kevesbbé jótékony!
Mit tud Európa rólunk? Annyit, hogy az austriai fejedelmek az európai politicában többet nyomtak, mint a magyarországi királyok, mintsem előbb mint német, azután mint austriai császárok. Olvassátok az ujabb történeteket, olvassátok az európai politicának irományait, s Magyarországról ezt, s nem többet, találjátok. A „vitéz magyar” elnevezés is előfordúl itt ott, de állami magyar létről állami magyar jogról sehol egy szó nincsen. – Nem dicsekedhetem angol ismeretségekkel, vagy azzal, hogy az angol országászok meggyőződéseit, nézeteit tudnám: de ha mindent összefoglalok, mit a jelen és mult előmbe ad, azt mondom, Anglia irányunkban nem is közönös, annál kevesbbé bátorító. Minden nép az idegenre nézve még valóságos idegen, s politicája a másik ellenében önző: Anglia pedig kitűnőleg önző, de maga iránt bölcs. Anglia nehezen szereti Németországnak egyességét, miután a vámszövetséget sem szívelhette; Anglia tehát az osztrák befolyást Németország rovására kivánja elősegíteni. Mint lehet irányunkban lelkesülve? Könnyű megmondani. Londonban van Metternich, az austriai császárság testesített szelleme; Londonban azt, mit mi bécsi camarillának nevezünk, osztrák politicának, tehát az austriai birodalom megtartó lelkének nézik; Londonban a magyar államilétet szintúgy tagadják, mint a camarilla tanácsában, mert „az austriai fejedelem mint magyar király hatalmas”; mert Londonban szeretik a hatalmas Austriát. – A franczia politica nem jár ugyan többé Lamartine kegyességén: mindamellett még határozatlan, s bennünket ő is csak annyiban ismer, hogy vagynak „la bas, az austriai népek csordájában.” – A Frankfurtban székelő Németország gyenge, határozatlan, s hogy Jánus főherczeg birodalmi kormányzó, tehát kormányzója nincsen, vagy ha némi tekintetben van is, az nekünk ellenséges. – Végre a porosz kormány orosz szellemű; a porosz nép nem tudja még, Frankfurt lesz-e Berlinben, vagy ennek kell Frankfurtban lenni – mindenesetre legkisebb gondja is nagyobb, mint az, hogy mit csinálunk és mint vagyunk mi. Különben is, mint már említettem, a német sajtó teljesen ellenségünkké tette a német közvéleményt, minél fogva ránk nézve az udvarok politicája egészen összevág a közvéleménynyel.
Lehet, hogy e pillanatban (october 14.) már készűl az orosz ránk ülni. A bécsi camarilla, ha ott Bécsben csodálatosan nem furdúl a dolog, bizonyosan intést adott már a fejedelmek fejdelmének. Lehet, mondom, hogy ránk üt az orosz még ez őszszel: fog-e Anglia mozdúlni? Bizton állítom, nem! Ő azzal nem nyer, nem is veszt, akár fennmarad Magyarország, akár azt a bécsi politica öt vajdaságra darabolja fel, mert az osztrák fejdelem mégis az marad, a mi volt. Tehát Anglia nem fog mozdúlni. Mondhatja valaki, de ha orosz befolyás alatt semmivé tétetik Magyarország, az osztrák birodalom előbb utóbb tót birodalommá lesz, s mint ollyan a czárnak jut, ezt pedig Anglia nem nézheti el! De ismétlem, Anglia jelenben nem mozdúl; jövőben, mikor már az Austriai ház is belátandja megcsalatását, lehet, hogy fog mozdúlni – csakhogy akkor mozdúlhat már miattunk. Hasonlóan nem fog Francziaország a beavatkozás ellen nyilatkozni: Németországtól pedig keveset szabad reményleni.
Ezen körülmények között, mi az, mit előbb meg kell tennünk, hogy azután leendő politicánkról értekezzünk? Istenem, az író gondolatjai elakadnak, mert minden pillanat hoz ujabb hírt; gyakran, mit még távolban lenni gondoltunk, s csak azért sejtettük, mert már minden roszat várunk, az beteljesedik, mig lehetőségéről irunk! –
Azt voltam mondandó: seregünk, melly Jellachichot űzi, ne kövesse Austriába, nehogy ott kelepczébe essék! A bécsi népnek hihetlen sokat köszönünk: azonban népjogi tekintetben, nem tudom, mennyit bizhatunk hozzá? Austriában a mi viszonyunk felette bonyolodott. A bécsi országgyűlés határozottan kifejezte már, hogy az osztrák ministerium emlékíratát helyesli; kifejezi minduntalan, hogy a pragmatica sanctiót szem előtt tartja: már pedig a bécsi országgyülés értelmében, fájdalom! a pragmatica sanctio mind súlyosabbá válik ránk nézve. A bécsi országgyülés bennünket elszakadottaknak, meglehet maholnap pártütőknek néz, kik ellen hódító háborút viselni nemcsak jogos, hanem becsületbeli dolog is. Onnan van, hogy a bécsi országgyülés egyetlen egy határozatkával sem roszalta még a katonai főnökségek viseletét miellenünk, hogy Jellachichban is csak osztrák tábornokot lát stb. Ellenben a nép Jellachichban és a katonai főnökségben helyes tapintattal a népjogok eltapodóit, a régi teljhatalomnak védőit és visszakövetelőit látja. De sem a bécsi községi, sem az országgyülési bizottmányra nem birt annyi hatást, hogy a magyar seregek meghívását kieszközölte volna. Remegtem seregünk sorsa felett, s igen helyeselem a honvédi bizottmány rendeletét, hogy hívatlanúl ne tolakodjék fel.
Azt voltam mondandó: seregünk ne nyomuljon Austriába; inkább, ha lehetne, ott nyilt határinkat biztosítván, kis erőt lehető gyorsan másuvá küldjünk, hol veszély szintén fakadni fog.* Azt voltam mondandó: a Kárpátok mentében, bár mennyire is, biztosítsuk a beútakat, nehogy a bejőni akaró ellenség minden akadály nélkül besétáljon. De – ha igaz – mitől a szepesiek már féltek, s mi ellen erejükhöz képest intézkednek is, (volna csak erejök, mekkora akaratjok van a szepesi németeknek, kivált a XVI városiak és késmárkiaknak!) ha igaz, mit a hir ma elhozott, hogy Gallicziából már 14,000 főnyi ellenség beütött, késő immár tanácsom.
Megváltoztak a körülmények; a bécsi országgyülés Jellachichot Austria ellenségének ismeri el, s a magyar sereggel kezet akar fogni; a közös ellenség kiűzésére. Fontos fejlődés ez az előttünk lefolyó történetekben.
Azt voltam mondandó: tisztítsuk el mindenekelőtt a testünkön levő fekélyt, a rácz és oláh lázadást, nehogy az tovább rontsa erőnket, és mozdulatinkat akadályozza; tegyük el előbb az ellenséges katonatiszteket, nehogy tovább is kenyerünket evén, fondorkodjanak s vesztünkre dolgozzanak: s mindezt lehető rövid idő alatt. De nem érünk rá!
Gallicziából sereg ütött be: hát ezzel még tovább fogunk a kergetőzni, mint Jellachichchal? az még az épen maradt vidékeket is akarja bebarangolni? Fel, Magyarország lakosai, fel mindnyájan nyelv- s valláskülönbség nélkül, fel szegény nép, kinek nem engednek időt, hogy az 1848-ki törvények által nyert jótéteményeket élvezhesd, s az uj rendet megkedvelhesd! fel rablóid ellen, kik a császár nevében mint barátjaid pusztítanak ki mindenedből!
fel, üssed agyon rablóidat! S ti, kik a népet vezetitek, használjátok jobban fel a vidékek sajátságait! minden domb legyen nektek váratok, minden hegyszoros legyen ellenségteknek sirja! Bizonyosan, kénytelen lesz megfordulni az ellenség: hogy ki ne ereszszétek, ha már be kellett eresztenetek; szégyen és gyalázat volna, ha neki is sikerűlne, mint Jellachichnak, kiszöknie, ha annak vezére is, ugy mint Jellachich, országunkból kiérvén, egész ártatlansággal felelhetné a szándékát kérdező követnek: Katonáimat a császárnak viszem, mást nem akarok!*
Ez azon feleletnek veleje, mellyet Jellachich a bécsi országgyülés követének adott, ki táborába küldetett. A követ Jellachichot osztrák tisztek között találta; békességes, ugymond, a falu, mellyben a sereg van! Ezen sereg is biztos hír szerint visszahuzódott, ha ugyan benn volt már a magyar földön.
S ti székelyek ott Erdélyben, kissé sokáig gyül haragotok s kissé nagy számmal készültök az oláhokra ütni. Nem volna-e jobb százezer helyett, melly lesz, tizezer, melly van s már elindult? Ne késsetek, az ősz derekán vagyunk, végezzétek teendőiteket a tél beállta előtt!
Első és fő dolog, hogy hazánkat valamennyire biztosítsuk, különben nem tőlünk kérdenek szót, hanem parancsolni fognak. Csodák nem történnek többé: nálunk csaknem lehetséges a csoda. Volnának minden népségben igazán emberszek, tanítók, előljárók, kik a szegény elcsábított rácznak, ki azt hiszi, hogy a magyar nem akarja többé isteni tiszteletét szabadnak hagyni, felnyitnák szemeit; a szenvedő horvátnak, kiről nem is tudjuk, mit félt a magyartól, mit a bécsi politicától nem kell féltenie száraz egyszerűen megmondanák, hogy Jellachich a horvátot és a magyart egyaránt rabigába kivánja hajtani; kik a tévutakra őgyelgett erdélyi németet megkérdeznék, valljon Bécs vagy Frankfurt vivta-e ki azon szabadságát, minél fogva protestáns hitvallását úgy tarthatta meg, mint széles Austriában egy népség sem, mellyek pedig nem kevesbbé protestánsok voltak egyszer, mint ő maga? kik az oláhot megintenék, ne legyen a vad állatnál is hálátlanabb, s ne berzenkedjék azon kor és rendszer ellen, melly őt legelőször annyi jogokkal elhalmozta, mennyiek az erdélyi bérczeken túl éjszakra, keletre és délre soha, még soha népség birtokában nem voltak; – ha volnának illy emberszeretők, a csoda rögtön megtörténnék, t. i. legbékésebbek volnának azok, kik által a bécsi politica győzni akar, s meglehet, egy időre, fog is. – Hunfalvi Pál.
