Sopron, oct. 13.
Sopron, oct. 13.
Jellachich rabló táborának egy része, nagyitás nélkül 10 ezer, f. h. 9-kén tört át Todorovics tábornak vezérlete alatt Mosony megyéből hozzánk a pomogyi töltésen keresztül Esterházára, s ez nap éjjel Sz.-Miklós mellett s a környéken táborozott. Mindamellett, hogy e gaz csordát Bezerédj Pál most működő szolgabiró – a kormánybiztos engedelmével-e vagy sem, ezt nem tudom – minden szükségesekkel ellátta, s már mielőtt betört volna, ollyformán nyilatkozott: „hogy nem kell őket bántaniinkább utat kell nyitni, hadd menjenek isten hirével”, volt mégis rablás és pusztítás.
Ugyane nap Sopron városban a nemzetőr-zászlóalj fegyverre szólíttatott, s miután délután 4 órától fogva esti 7 óráig fegyverben álldogálánk, kiindultunk mintegy ezeren, Murman helyettes parancsnok vezérlete alatt, a gaz csordának útját állandók s eszközlendők, hogy őt a rendes katonaság előlről és hátulról tűz közé szoríthassa s vagy semmivé tehesse vagy lefegyverezhesse. Velünk indult az itt tanyázó Ernest sorezred tartalék százada is Pavlekovics főhadnagy vezérlete alatt, fogadva és kisérve kitörő éljenekkel.
Legszebb rendben haladánk Czenkig. Itt azonban már sokan pihenni és enni, s az éjen át meg is maradni szándékozának, mig végre nagy nehezen sikerült a csapatot útnak indítani. Azonban úgy volt a sors könyvében megirva, hogy ezen szép kis seregnek alig 1/3 része jusson ellenség elébe, s e végből külde a sátán egy üres szekéren ülő szegény forspontost, kit a nemzetőrök közől néhányan horvát kémnek, sőt az egész horvát tábornak láttak, rá lövöldöztek és az egész csapat minden rend és fegyelem nélkül félelemmel visszafutott Czenkre, elől a főtiszt s utána a többi tisztek és összes őrvitézség.
Czenken még lehetett volna az őrvitézeket ujra rendbe állítani s vagy 2 órai pihenés után megindítani, de a tisztek nagyrészt Sopronig retiráltak, az őrvitézek pedig töltés s gyutacs hiányában kénytelenek valának legjobb akarat mellett is elmaradni.
Magam is mint őrvitéz Czenken valék, s a nagyszerű futomlásban részt nem vettem, mert épen akkor valék indulóban, midőn ezer ajak hangoztatá a rémletes hirt: „Jőnek a horvátok!” s később negyedmagammal elindulék kocsin – feltéve komolyan, pedig én is szeretett nőtől s négy fiútól és ugyanennyi leánytól, kik mindnyájan szeretett gyermekim, váltam meg életre halálra – hogy ha magam maradok is, képviselem a soproni nemzetőrséget, s adok olly példát, melly mellett pirúlni nem kell. – Eljutánk tehát Kövesdre, hol örömmel látám, hogy mégis vagyunk néhányan, s századunkból is egy káplár-alja, és vannak tisztek is u. m. Pethe Pál, helyettes százados az 1. századból, Hild és Wihovszky hadnagyok.
Korán reggel (octob. 10.) indultunk Lövőre, hol tulajdonkép az éji tanyának kell vala lenni, s ide eljutva rövid reggelizés után megkezdők hadi vállalatunkat.
Erőnk állott: 1 század Erneszt gyalogság, valami 300 soproni nemzetőr, 20 soproni őrhuszár, s mintegy 4 ezer felkelt nép, vezér nélkül, mert a szolgabirákat, kik leghátúl táblabirói nyugodtsággal lépdeltek s a népet előre nógaták, vezérnek csakugyan nem mondhatni.
Pavlekovich főhadnagy kiállítá a csatárokat, kik közt valék én is, s mi megkezdők a nyomozást. Majdnem délig eredmény nélkül, mert az ellenség nyomulásáról bizonyosat ki tudni nem bíránk: ekkor azonban észrevévén, hogy az ellenség a lövői major melletti kukoriczában az erdőből átvonulni kezd, mi csatárok puskáinkat támadólag rá süténk s visszavonulánk. Ezután a sorezredbeli gyalogság s a soproni nemzetőrök tömegben vonultunk a major felé. Utánunk nagy távolságban a fölkelt nép. A majortól mintegy 30 lépésnyi távolságban ránk tüzelt az ellenség. Mi viszonzánk s igy tartott a harcz jó egy óra folytán, mind addig mig Pavlekovich főhadnagy általam figyelmeztetve, hogy már majdnem egészen bekerítve elől hátúl s oldalról tüzben állunk, a felkelt nép pedig az ágyúlövés körén is kivül, ki erre ki arra mind elszaladt, visszavonulót veretett, s erre lehető gyorsan a csatatérről távozánk.
– Veszteségünk kevés, tudtomra halott és nehéz sebű egy sincs, noha Todorovics tábornok hat 3 fontos ágyúiból 4 golyóval és két kartácscsal is megtisztelt bennünket, – könnyen sebesűltek néhányan.
– A gaz csorda ezután a majort tüstént felgyujtá, a szomszéd falvakat hasonlóúl, és rabolt, e mellett azonban folyvást vonúlt tovább.
Kevés eredménye volt ugyan támadásunknak, mert a kukoriczában agyonlőtt valami 18 horváton kivül semmit elfoglalni, sem az ellenséget feltartóztatni nem biránk. Azonban kötelességünket vakmerő elszántsággal megtevők, s az ellenség vonulását hátráltatók annyira, hogy már másnap (oct. 11-én) sikerült a rendes katonaságnak az utó csapatot utól érni, és zsiványúl hátúl megtámadni. Ezen megtámadásban is néhányad magammal részt vevék, s már itt keményebb csatának valék szemltanúja, de itt sem sikerült az ellenséget megállítani s visszavonulni valánk kénytelenek. A rabló csorda pedig Kőszegnek tovább haladt és f. h. 12-kén kitakarodott a magyar határszélen, mentében mindent rabolva és felégetve.
A nép bőszült, átkozza a királyt, ki oka mindennek. – Zádor Lajos.
